2016. december 4., vasárnap

Ben-Hur - Ben-Hur (2016)

Ben-Hur - Ben-Hur (2016)


Rendezte: Timur Bekmambetov


Megtekintés: Nézd meg inkább a második feldolgozást, ami 1959-ben készült. (Igen, már 1925-ben elkészült az első komolyan vehető adaptáció.)

Ha hallasz egy ismerőstől egy jó viccet és tudod, hogy nem vagy feltétlenül olyan jó előadó, akkor hagyod, hogy az ismerős mesélje el azt a barátaidnak és te vele nevetsz, még véletlenül sem erőlteted magad a mesélő helyébe.
Ha megfilmesítenél egy már elkészített filmet, tehát Remake-re készülsz, akkor a minimum, hogy jobban meséld el, ami már korábban jól elkészítettek. A "Ben-Hur" esetében ez sajnos felesleges vállalás, mert a Charlton Heston főszereplésével készült 1959-es epikus és klasszikus változatot szinte lehetetlen méltó módon újraforgatni.
Miért?
Mert amikor elkészült William Wyler kosztümös filmje (Wyler, bármilyen hihetetlen, de részt vett egy korábbi feldolgozás, az 1925-ös verzió elkészítésében is), akkor az volt a csúcs és filmkészítési sajátosságok miatt, manapság szinte lehetetlen abban a minőségben újra elkészíteni, modern lehetőségekkel. Pl. mert manapság, költségkímélő szempontok miatt sok filmet szarrá számítógépeznek, CGI-jal, ami egy epikus filmnél, ha nem kellő szakértelemmel készül, a szép képek ellenére is lehet művi és élvezhetetlen. Másrészt, fényképezési technikák is fejlődtek, változtak és az 1959-es változat egy remek, szélesvásznú mozi lett, amit manapság simán felvált a digitális filmezés, amivel lehet tűéles képet produkálni, ám mélységében és kiállásában közel sem lesz olyan grandiózus, hogy rácsodálkozva élvezzük.
Vagy baromságokat hordok össze, mert gyerekkoromban láttam a Heston félét és meghatározó filmes élmény lett számomra - nagymamám vitt el rá, aki nem tudta, hogy mennyire hosszú film lesz, de nem nyafogtam, pedig nem voltam tíz éves sem - és örökre beégett mind agyamba, mind retinámba.
Egy biztos; amikor hallottam, hogy az orosz fenegyerek, Bekmambetov kapta meg a rendezői széket, kirázott tőle a hideg. Nem azért, mert rossz rendezőnek tartanám. Egyedi stílusa van, kicsavart látásmódja. Viszont nem tartom megfelelő személynek arra, hogy egy ilyen, epikus darabot megrendezhessen és, hogy olyan hatást érjen el, amilyet a történet megkíván. Nem is sikerült.

Tényleg ő a legalkalmasabb Ben-Hur figurájának eljátszására?

Két jelenetet vártam nagyon a filmmel kapcsolatban és jól sejted, hogy a két legepikusabbat: a hajók összecsapását és a fogatversenyt.
A hajók közötti csata sajnos nagyon elnagyolt lett, beleértve Judah Ben-Hur "kalandjait" is a fedélközben. Nem csoda, hiszen az új változatban szinte fele játékidő állt rendelkezésre, hogy szépen, kereken meséljék el azt, amit korábban sem sikerült kevesebb percben. (Már az 1925-ös is két és fél órásra sikerült, 1959-ben meg három és fél órát áldoztak a történetre - nálunk gyerekkoromban szünettel játszották, hogy kicsit felfrissítsük a zsibbadó valagunkat.)
Ami szembeszökő változás volt, hogy a korábban számomra dramaturgiailag fontos és egyik kedvenc karakteremet - a megmentett, magas rangú római centúriót, Quintus Arrius (Jack Hawkins) egy az egyben kihagyták az új változatból, ezzel semmissé téve egy amúgy meseszerű elemet, amit nagyon szerettem: Arriust a csata után Hur kimenti a vízből és segít neki életben maradni, amiért hálából a római, fiává fogadja a férfit, aki így teljes jogú rómaiként léphet fel Messala ellen.
Ez nekem fontos része volt a történetnek, még akkor is, ha - a könyvet nem olvastam, ami azért szégyenletes, mert meg is van, meg a filmet nagyon szeretem - nem így írta meg Lee Wallace a könyvben.
Ha Arrius szerepel a regényváltozatban, akkor kihagyása miatt fekete pont jár az új változat íróinak. Oké, belátom, hogy karaktere kileng a mesebeli fordulat jelző felé, viszont mint figura, fontos része a kerek egésznek.

A fogathajtás elkészítése meg egy egyenesen lehetetlen vállalás. Tudom, hogy manapság 1-esekkel és 0-ákkal bármire képes egy arra szakosodott szakember, de... Ne felejtsük el, hogy amikor 1959-ben Wyler és a szekérversenyt leforgató second unit (Andrew Marton, Yakima Canutt) összedobta tehetségét, akkor csupán makettek és kaszkadőrök voltak a filmesek segítségére, ezért, a hihetetlen munka, amit a vásznon látunk, elismerésre méltó. (Nagyját élesben forgatták.)
Bekmambetov, annak ellenére, hogy több fórumon hangot adott annak a véleményének, hogy a fogatversenyt a lehető legrealisztikusabban akarja elkészíteni, és visszaszorítja a számítógépes technikát a kaszkadőrmunka javára, mégis rengeteg CGI effekteket használt és nem tagadom, bár éreztem némi feszültséget a fogathajtók versenye alatt, a végeredmény mégis kicsit papírízű számomra, köszönhető talán annak, hogy a képek és beállítások sokszor mesterkéltnek hatottak nekem. Ettől függetlenül, Hur visszamászása a sérült szekérbe elég izgalmasra sikerült. A verseny befejezése azonban szerintem nem lett olyan katartikus, mint amikor Messalán 1959-ben áthajtott az egész lovas miskulancia.

Tényleg ő a legjobb Messala figurájának eljátszására?

Érdekes húzás volt Jézus beépítése is a filmbe, hiszen korábban vigyáztak arra, hogy a figurát ne tegyék teljesen kézzelfoghatóvá: Claude Heather, aki Jézus alakította, nem tudott profitálni a film sikeréből, lévén, hogy alakját a dramaturgia homályban -vagy épp vakító napfényben - hagyta. 2016-ban azonban Rodrigo Santoro, Brazil szappanoperasztár kapta a megváltó szerepét és mivel több jelenetben szerepel - itt ő ad vizet Judah Ben-Hurnak és nem fordítva (Bár, jobban belegondolva, mintha az 1959-ben is benne lett volna, csak nem emlékszem teljesen...), a misztikumot ki is ölték ebből a történetszálból. Arról nem is beszélve, hogy amikor a vizet úgy adja oda Hurnak, hogy közben egy katona végül nem ugrik neki, akkor kicsit bugyutának éreztem a megoldást. Gondolom, egy elvakult római katona magasról tojt volna a szakállas fiatalemberre és magánakciójára, hogy a fogolynak vizet adjon; leszúrta volna, mint a disznót.
Azért a Jézus ábrázolás még mindig kérdéses, ezért Santoro jelenteit eléggé "elszerkesztették" a világ azon egységein, ahol vallás tiltja pl. a megváltó realisztikus megjelentetését.

Szóval, amit el lehet mondani erről a változatról, hogy kevésbé markánsak a színészei, sokkal modernebb, a zene tökéletesen jelentéktelen - Rózsa Miklós muzsikája fülbemászó, grandiózus és minden, ami egy filmzene lehet - és benne van Morgan Freeman. Freeman? Nagyjából ugyanazt a karaktert kapjuk tőle, amit a Gladiátorban Oliver Reed nyújtott, ennélfogva felesleges volt a figura és a történethez is alig tett hozzá, viszont húzónévnek legalább felhasználhatták a színész hírnevét, mivel a főszereplők csupa, eddig másodvonalbeli színész, akik ettől a filmtől sem léphettek az A ligába - pedig a téma igényelte volna.

Tényleg ő a legjobb...? Santoro véletlenül egy remek színész,
de a közel-keleten és muszlin országokban ebből nem sokat tudunk meg,
hiszen ott vallási okokból nem ábrázolják filmen Jézust.

Ben-Hur film, igazi, markáns, férfias főszereplő nélkül? Tudom, Charlton Heston karizmáját nem nagyon lehet megközelíteni, de ha nem jól választunk főszereplőket egy ilyen munkához, a színvonal erősen konvergálni fog egy költségesebb Hallmark produkció szintjéhez. A végeredmény kb. ennek lett megfelelő.
Ben-Hur szerepében Jack Huston, akinek nem idegen a római kor és fontos filmes átöltetések, hiszen első mozis megmérettetésében pont a Spartacus 2004-es televíziós feldolgozásában játszotta a fiatal Flaviust. Miért rossz választás egy ilyen fontos, filmtörténeti szerepre? Mert tíz éve van a szakmában, közel negyven produkcióban vett részt és még sem tudtam, kicsoda. Hát köszi.
Azért, kíváncsi lettem volna, mit hoz ki ebből Loki, azaz Tom Hiddlestone, hiszen neki is felajánlották a film főszerepét, de az új King-Kong film miatt (az is kötőjeles című lett volna, ha kiírják a majom nevét és az is kultikus darab.) nem vállalta. Jó érzékkel.
A filmben a karaktere meg sokkal negatívabban adja vissza számomra azt a kettős meghasonlást, hogy az "árulók" mellé álljon vagy a testvéreként szeretett és vele együtt felnőtt Messala oldalára. Eleve nem szimpatikus számomra, hogy valakinek az életére annyira rátelepedjen a vallás és hit, hogy bár elvileg az illető erőszak ellenes és igyekszik magát a politikán kívül helyezni, mégis szembefordul a barátjával, amikor az egy kényes kérdésben, ami az életével kapcsolatos, segítséget kér tőle. Egyenesen megfoghatatlan volt számomra az a forgatókönyvi fordulat is, hogy saját és családja életét semmibe véve elengedi a lázadó merénylőt, amikor az korábban visszaélt a vendégszeretetével. Hát, ne legyünk már ennyire elvhűek, hogy hagyunk mindent veszni, amikor nekünk lenne választásunk. Egyértelmű, hogy Messalának abban a helyzetben nincs másik lehetősége.
Ebből kifolyólag, úgy vélem, tényleg csak magát okolhatja Ben-Hur a történtek miatt.
Az 1959-es változatban azért igyekeztek élesebben elhatárolni egymástól a sötét és világos oldalt és sikerült is. Ott Messala inkább tűnt egy bosszúálló és kikosarazása után sértett római katonának, mint itt, ahol jobban látszik, hogy gyakorlatilag a jövője múlik azon, hogy megregulázza a lázadókat és ebben Ben-Hur nem partner.

Valahogy az egész egy költséges tévéfilmre emlékeztet.

Apropó, Messala.
A Messalát alakító Toby Kebbell pontosan 2004-ben kezdte a mozis karriert - bár 2000-ben már dolgozott filmes produkción - mint Jack Huston és jelenleg ugyanúgy 38 produkció részese volt, mint főszereplő társa, viszont sokkal érdekesebb, számomra is ismert munkákban. Ennek ellenére őt sem ismerem jobban és fizimiskája valahogy végig elidegenített Messala karakterétől. Már csak halványan emlékszem az 1959-esben játszó Stephen Boyd-ra, de sokkal erősebb jelenségnek tűnt, hitelesebb alakítással. Kebbell néha egy elhagyott bernáthegyire emlékeztet szomorú szemeivel és eszméletlen nagy szájával. Nem érzem benne a kisugárzást, amit Messala szerepe megkövetelt volna. Bár, azt szinte senkiben nem érzem.
A női szereplőkről még kevesebbet tudok elmondani, ami meg szintén a forgatókönyv elnagyoltságának köszönhető.
Bekmambetov persze interjúkon hangoztatta, hogy számára a film annyiban más a korábbi feldolgozástól, hogy itt a történet lényege a megbocsátás. Ez jól hangzik, de ha végignézzük a filmet, láthatjuk, hogy az a rész, ami megmozgatta a rendező fantáziáját, kb. 3 percet tesz ki a filmben és ezért leforgatni a többi két órát, hát, simán időpocsékolás.
Ez a film számomra csalódás és elmondhatatlan, mennyire felesleges.
Ha utánozol valakit, csináld jobban!
Ha nem megy, minek utánoznád?
Hogy egy halovány másolat legyél?
Szükségtelen!

45%

Ha megnéznéd:
- Ben-Hur (2016)
- Ben-Hur (1959)




2016. december 1., csütörtök

Bezárva - Shut In (2016)

Bezárva - Shut In (2016)


Rendezte: Farren Blackburn

Megtekintés: Kerüld el messzire. Naomi Watts csukott szemmel írhatta alá a szerződését ehhez a filmhez.

Szeretem a thriller műfajt. Nincs azzal semmi baj, ha egy film nem horror. Van annyi más műfaj is. De ez egy nagy büdös kamu.
Eleve gyanús számomra, ha egy mozifilm vasággyal együtt sem éri el a másfél órát. Az vagy pörög vagy nem volt elég ötlet, amit beleszuszakoltak a forgatókönyvbe. Itt az utóbbiról van szó.
Az alapötlettel nem is lenne bajom, hogy egy mostohaanya egy házba szorul lebénult, katatóniás nevelt fiával, miközben a rettenet odakintről érkezik és támadja őket. Csak itt olyan rosszul rakosgatták össze a filmes puzzle-t, hogy a végeredmény egy aránytalan és unalmas kamradráma lett, hiteltelen befejezéssel.
Ja, az még szódával elmegy.

ez van akkor, amikor a forgatókönyvet egy nő írja. Teljesen máshová kerülnek a hangsúlyok. Itt is inkább az örökbefogadás és lélekölő mindennapi rutin került előtérbe és a thrilleri vonalat két jump scream volt hivatott kipótolni.

Mary Portman (Naomi Watts) férje és kamasz nevelt fia (Charlie Heaton) autóbalesetet szenved. A férj elhalálozik, Stephen pedig folyamatos, gondos ápolásra szorul. Mary ameddig tudja, igyekszik ellátni a kataton és gyógyulást sem remélő fiút, de egy nap betelik a pohár és tovább szeretne lépni. Ennek oka az életében felbukkanó kisfiú, Tom (Jacob Tremblay). Mary úgy véli, Stephen esetében már megtett mindent és nincs mód a gyógyulásra, míg Tomot esetleg sikeresen tudná rehabilitálni. Két gyermek ellátására azonban nincs ereje, ezért komolyan fontolóra veszi Stephen intézetbe való beadását.

Tom azonban nehéz eset és kiszámíthatatlan közjátékok után eltűnik a házból. Mary az eset után hallucinálni kezd, rosszat álmodik és a valóság összefonódik az álmaival. Nem nagyon érti, mi történik körülötte, amíg rá nem döbben, hogy valami felette álló erő befolyásolja az életét.


Ugye, milyen jól hangzik?
Nos, a film ehhez képest egy szánalmas kis próbálkozás, hogy ne altassa el az egyszeri nézőt. A forgatókönyvíró, Christina Hodson, egy nem túl bonyolult történetet sem tud elég érdekes prezentálni számunkra. Az arányokat sem érzi nagyon, az ijesztgetéshez is kezdő. A film legriasztóbb jelenetei valójában fake pillantok és a nagy jelenet, aminek ütnie kellene, ritmustalanul került a filmbe, ennél fogva nem is hat különösebben a nézőre, akik a felszín alatt, mintha sejtett volna valamit.

Nem szívesen lőném le a film poénját, ezért nem elemezgetem azt tovább.

Sajnálatos mód, Oliver Platt színészt egyre ritkábban és egyre kevésbé érdekes szerepekben látom. A filmben a karaktere annyira klisés, hogy azt szavakba nem lehet önteni. A végén, mikor megjelenik a krízis helyzetben, természetesen előbb, mint a rendőrök, pedig, azoknak elvileg előnye is lenne, az valami ostoba vicc. Ilyen a világon nincs. Elhiszem, hogy izgul védence miatt, de ezt??? Komolyan? Tudja, hogy szar van a palacsintában, értesíti is a helyi erőket, és utána átfurikázik a szakadó esőben a fél államon - nem a szomszéd utcából jön - és meg sem várja az erősítést, csak bemegy a sötétbe, hogy kapjon, mint öreg szakács a Ragyogásban???
Ezt férfi nem írhatja!!!
Nem is.

Tehát, lenne egy nem rossz ötlet, amit le lehetett volna forgatni egy húsz perces Alkonyzóna epizódnak, ehelyett kapunk egy elnagyolt, egész estés mozifilmet, amely, mivel több sincs benne, unalmas, mint állat és a szereplőivel sem nagyon tud mit kezdeni. (Tom a kedves pszichológusnéni kezét félrelöki, mikor megsimogatná, de a gonosz gyámügyis néni már simán ráteheti a buksijára a kezét.)

Amit lehet, azt Naomi Watts kihozza a szerepéből. Nem is benne van a hiba.

Amekkora hype-ja volt a filmnek - legalább két helyen is belebotlottam a neten korábban - akkora csalódás volt. Nálam jobban már csak azok csalódhattak ezen a semmiségen, akik mozijegyet váltottak rá.
Kedves olvasó, gondolom, te is érzed, hogy nem nagyon tudok mit írni erről a filmről, hiszen szószátyár stílusom egészen vissza lett fogva, pedig még be is pálinkáztam.
Mit is írhatnék, hegy kamaradarabról, amiben semmi érdekes nincs és csupán egyetlen egy fordulat?

30%

Megtekintés:
- Bezárva (2016)


A Kaliforniai kölyök - The California Kid (1974)

A Kaliforniai kölyök - The California Kid (1974)


Rendezte: Richard T. Heffron

Megtekintés: Sima országúti bosszútörténet.

Majdnem a szokásos, a hatalom visszaél erejével, kisvárosi mese. A gonosz seriff, erejét fitogtatva a városkába tévedő valamennyi gyorshajtót - de legalább egyenlő a bánásmód - csípőből megbüntet. A gond az, hogy néhányan úgy vélik, meglóghatnak a törvény szigora elől, mivel az eszményi - tyúkszaros - Clarksberg városkától alig pár mérföldre húzódik az államhatár. A probléma az, hogy a seriff verdája sokkal erősebb, mint az idetévedő és eltévelyedő gyorshajtók, ezért, rövid üldözés után, a helyi halálkanyarban a seriff rásegít a lökhárítójára szerelt plusz vassal a sebességre, és menekülő autóból hamar szakadékba bukfencező autó lesz.

A film elején, hogy legyen mire építeni az amúgy roppant sovány történetet, megismerünk két tengerészt, akik hazafelé tartanak, de Clarksberg közelében sem vesznek vissza a tempóból, ezért a seriff (Vic Morrow), hamar rájuk tapad és halálos díszkíséretet biztosít a két fiatalembernek. A korábban említett kanyar elnyeli a menekülő járművet és a város halálozási statisztikája azonnal megugrik két fővel. Az egyik áldozat testvére (Martin Sheen) pár héttel a tragikus esemény után a városba érkezik, hogy elégtételt vegyen. Persze, ez nem olyan egyszerű, ha minden adu a helyi seriff kezében van és hősünk nem kíván törvénytelen eszközökkel - vagy csak igen behatárolt keretek között - élni.

Az amerikai tévéfilmes költségek, amennyire megfigyeltem, kedveznek az autós üldözős filmeknek. Sokkal inkább, mint mondjuk igényes westerneknek, vagy egyéb történelmi tematikájú történeteknek. Mert mi kell az izgalomhoz egy átlag amerikainak? Verdák, erőszak, leszámolás. Mivel autókból jól állnak - beleértve a hozzá tartozó utakat, földutakat - és a többihez meg nem kell túl sok forgatókönyves tehetség, beleszaladhatunk sok olyan moziba, amely a kanapén ülő nézők szórakoztatására készült. Ez a darab is ilyen. Spielberg mindjárt kettő ilyen filmet is elkészített (Sugarlandi hajtóvadászat (1974), Párbaj (1971). Az amerikai filmművészet híres arról, hogy az autóiparban rejlő lehetőségeket - értsd. sok összetörhető kocsit ontanak a futószalagok - kiaknázza. Ezek mellett még az is kedvelt téma a tengeren túl, hogy valaki visszaél a hatalmával - pl. seriff, kormányzó, helyi kiskirály - és érkezik egy idegen, lehetőleg a messzi homályból, aki - megfeleltetve a magyar népmesék legkisebb fiútestvérének, vagy hercegének - megleckézteti a hatalommal visszaélőket.
Ebből kifolyólag rengeteg olyan film készült, amikor egy kisváros seriffje, úgy véli, felette áll a törvénynek és a lakosságot valamint az odatévedő idegeneket, amolyan csicskásnak tekinti és bizonyos okok miatt - néha, csak mert gyökér - rendszeresen megszívatja. Általában nem is kapunk magyarázatot, miért lesz valakiből ilyen figura, mert ha nincs indok, sokkal jobban működik a nézők azon viselkedési normája, hogy a főszereplő mellé álljanak.
Itt azonban a film felénél kapunk egy választ a seriff viselkedésére és ezzel már sokkal jobban árnyalják a figurát, megkockáztatva azt, hogy némi morális pozitívummal ruházzák fel. Szerencsére azért nem teljesen, hiszen elég blőd dolog lenne végül a nyilvánvalóan gyilkos seriff oldalára állítani a nézőt. Viszont legalább kaptunk egy hihető indokot, aminek köszönhetően, egy másik filmben, kissé más beállításban, akár maga a seriff is lehet a jó fiú. (Nos, ami azt illeti, készült is egy ilyen mozi. A címe pedig Mad Max (1979).)

Ettől függetlenül, az arányok és karakterek felfestésével most a seriff lett a genyó és a titokzatos lovas - aki jelenleg autón érkezett - az, aki felszabadítja a városka lakosságát. Mi ez, ha nem egy western mégis, csak lovak helyett autókkal?


Különvélemény:
Ha nagyvonalúan kezeljük a történetet, akkor Martin Sheen tévés munkája emlékeztet fia későbbi videós sikerére, az Interceptor (1986) című, mostanra negyvenesek körében amolyan bűnös élvezetnek számító sci-fi, akciófilmre. Ebben a testvér érkezik a városba, hogy megtalálja a bűnöst és revánsot vegyen, a másikban maga a meggyilkolt fiatalember jön vissza - amolyan Holló parafrázis, hiszen annyira emlékeztet Brandon Lee későbbi sikerére és egyben utolsó filmjére - és vadássza le azokat, akik haláláért felelősségre vonhatóak.

Az egyszerű történethez rövid játékidő dukál. Alig 73 perces alkotásról beszélünk és biztosan lehetett volna mélyíteni a karaktereket és azok motivációit, ám a lényeg elmeséléséhez ennyi is bőven elég. Mondjuk, a forgatókönyv szándékosan nem tér ki a közösség reakcióira, pedig ha máskor nem, akkor illet volna felhördülniük, amikor a seriff balesetbe hajszolja a városka két fiatal lelkét, amelyből az egyik meg is hal. Gondolom, legalább ekkor ki kellene nyílnia a lakosok szemének és rövid úton visszahívni a seriffet - vagy visszahívatni, ha a polgármester jelölte ki esetleg - mert az, hogy idegenek úz a halálba, még hagyján, de amikor saját földijeit, akkor ott komoly gondok vannak szigor terén.

Sajnos, a másik, amit fájlaltam, hogy a hetvenhárom percbe nem fért bele, hogy Martin Sheen csendes és kimért autótulajdonosát - a Kaliforniai kölyök cím nem az ő származására utal, hanem a sportjárművének a neve - jobban megismerjük. Annyi bizonyos, hogy ért a nyomozáshoz és a vezetéshez, valamit a bosszú vezérli, igaz, hidegen tálalva igyekszik azt elfogyasztani, egyáltalán nem forrófejű. Mikor végül is elégtételt vesz, végletes megoldásként belehajszolva a seriffet a saját csapdájába, ahogy érkezik, egy agyőt dobva hátrahagyja a városkát, pont, akár a westernfilmek magányos lovasai, akik belelovagoltak a naplementébe.

60%


2016. november 29., kedd

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)


Rendezte: Gore Verbinski


Megtekintés: Először nem értettem, ki a célközönség. Most sem. Viszont megnézni kötelező.

A Disney megszerez forgatókönyveket, franchise-okat és igyekszik azokat családbarát saját formájára alakítani. Remélem, a Bibliát sosem fogják nekik eladni, mert akkor aztán elkészíthetik a világ legsziruposabb, gyerek és kisállat hegyben tobzódó családi förmedvényüket, az biztos. "A magányos lovas" sem kerülhette el sorsát, mikor pont az egeres cég készült a jogok megszerzése után leforgatni az álarcos hős és hűséges társa, Tonto, az indián kalandjait.

Nem volt kedvem mélyen beleásni az általam korábban csupán egyetlen videojátékból és az angol nyelvű csatornán vetített sorozat reklámjából ismerhetett sorozat nagyfilmes feldolgozásába, de az biztos, hogy Barry Shipman neve nem szerepel a 2013-as film főcímében, pedig 1938-ban ő szabadította rá az álarcos hőst a világra, sok egyéb filmes munkája mellett. Kerek harminc évig dolgozott televíziós munkák forgatókönyvén az ember, köztük, még nekem sem teljesen ismeretlen témákban: Dick Tracy (1937), Zorro Rides Again (1937) - ami alapjában eléggé megközelíti számomra a magányos lovas történetét, Flash Gordon Conquers the Universe (1940), és még vagy száz egyéb western történet, meg a maradék. Sajnos, a forgatókönyvnél a nevét, mint ötletadó nem írták ki, pedig, ha már valakinek illenék megköszönni a film történetét, akkor az biztosan ő lett volna.

Verbinski moziját hárman ötölték ki (Justin Haythe, Ted Elliott, Terry Rossio) és sikerült nekik egy felejthetetlen élményt összehozniuk. Haythe inkább szikárabb drámák megírásában jeleskedik, - biztos ő felelt a film drámai oldaláért a testvérek közötti feszültségekért és a háttérben meghúzódó tragikumért - míg Elliott és Rossio otthonosabban mozog a kalandfilmes, cselekményes közegben. Le sem tagadhatná a duó például, hogy tevőlegesen vettek részt Johnny Depp korábbi sorozatának létrehozásában, a Karib tenger kalózai szériában, annyira visszaköszön néhol a film dramaturgiájában, karaktereiben, megoldásaiban. Johnny Depp ismét lubickolhat egy olyan szerepben, amely szinte teljesen karakterén kívül áll, hiszen, Tonto figurája nem elég, hogy egy indián, de a film teljes játékideje alatt egy lemoshatatlan maszkban szaladgál.


Miből látszik, hogy a Disney nem fért megint a bőrébe?
A film eredetileg egy klasszikus alapú, western bosszútörténet. Igyekeztek volna belecsempészni némi családiasságot, gyermekkacajt, de azt a film alapsztorija nem támogatta volna folyamatosan, ezért az egészet keretbe foglalták egy teljességgel indokolatlan és felesleges mellékszállal, egy kisfiúról, aki tök egyedül bebattyog egy vásári mulatság sátrába, ahol a letűnt idők kiállított szobrai között megelevenedik neki Tonto (Spanyol változatban Toro, mivel a nyelvben a Tonto bolondot jelent és az indián minden, csak nem bolond.), az indián vagy százéves figurája és elmeséli neki - tehát még flashback is a mozi - kalandjait és azt, hogyan ismerkedett meg és lett hű társa a magányos lovasnak (Armie Hammer). Persze, így lehetőség adódik rá, hogy mesélő és hallgató - a néző is - között kialakuljon egyfajta interakció, mert a kisfiú néha véleményezi a hallottakat, illetve bizonyos időközönként, megtörve a hangulatot, reagál az eseményekre. Ez családi film esetében néha egészen jól bejön - lásd pl. a nagy sikerű "A herceg menyasszonya (1987)" című filmet, ahol a nagypapa mesél unokájának - itt viszont eléggé kilóg a lóláb, hiszen végül a kisfiúnak semmilyen plusz funkciója nem lett, elmaradt egy akármilyen csattanó a szerepeltetésével kapcsolatban. (Minimum kiderülhetett volna, hogy ő a magányos lovas, Reid unokája, vagy mit tudom én?)

A film ezeken kívül is, erőszakossága ellenére bővelkedik vicces, humoros pillanatokban, amik nagyját Tonto figuráján keresztül hoznak be nekünk. Ugyanakkor a fő gonoszok karakterei és néhány cselekedetük van annyira erőszakos, hogy egy korhatár alatt a filmet még szülővel sem ajánlanám megtekintésre gyermekeknek, így a törekvés, hogy sikeresen adaptáljanak egy családi mozit a nagy vászonra, hamvába holt.
Női vonalon elég szegényes lett a film. Reid szíve választottját, Rebeccát Ruth Wilson formálja meg, akinek arca legalább nem kopott meg eddig a mozizásban - én sem ismerem eléggé munkásságát, viszont színészileg és külsejében - borzalmasan fest az ajka, amely tiszta olyan, mintha egyenesen a feltöltésről érkezett volna a díszletbe a hölgy - erős közepes, míg az ismertebb nevű és utánozhatatlan Helena Bonham Carter, aki szerintem színészileg simán Johnny Depp női alteregója, már sokkal érdekesebb választás, csak szerepe merül ki két jelenetben, amelyek összességében akár elhagyhatóak lehettek volna, de így legalább el tudtak sütni karakterével kapcsolatban egy bárgyú poént. Kétszer.


Férfi vonalon már sokkal jobban elkényeztettek minket, hiszen a főszereplőnk lehet kevéssé ismert név a szakmában - Armie Hammer, akinek neve kísértetiesen összecseng Arnie Hammerjével, amelyet Schwarzenegger hobbiból vett meg, de semmihez nincs köze amúgy a cikkben - ha a negatív karaktereket olyan nevek személyesítik meg a filmben, akik összesen mostanra kb. 130 mindenféle díjra lettek jelölve és abból sokat be is sepertek.
A hasonló történetekben mindig van egy velejéig romlott rossz ember, akinek megjelenése is azt sugallja, hogy tőle kell rettegni. Itt ezt a szinte felismerhetetlen William Fichtner hozza, akinek még a száját is elváltoztatták egy speciálisan elkészített sebhellyel. Ő lesz főszereplőink mumusa, és Tonto ősellensége. Mozikedvelőknek Fichtner be sem kell mutatni, mert a színész néha még alig pár perces megjelenéseiben is képes olyan teljesítményt nyújtani, hogy rá lehet a legjobban emlékezni egy felejthető filmből.
A háttérben megbújó agytröszt szerepében az angol színjátszás jelenlegi egyik legnagyobb művésze, Tom Wilkinson szerez kellemes perceket. Sokkal visszafogottabb, mint Fichtner, viszont annál súlyosabb a figura fontossága.
A harmadik pedig, hogy legyen elég legyőzendő ellenség, Barry Pepper, aki talán utoljára tíz éve fogadott el olyan szerepet, amiben igazán szerethető lett volna, azóta inkább a kihívást jelentő forgatókönyvekre bólint rá, amiben valami egyedibbet nyújthat. Peppert először a Ryan közlegény megmentésében volt szerencsém látni, amiben a csapat mesterlövészét alakította. Az autentikus katona megformálásának érdekében nem átallott egy kalapáccsal a hüvelykujjára is rábaszni, hogy a belilult körme még valóságosabban adja vissza a figura mélységét, miközben a kamera végigpásztáz rajta.

A történet már nem olyan csavaros, habár az írók igyekeznek összezavarni a nézőt, ami nem túl egyszerű, hiszen egy teljesen egyszerű és a western műfaján belül lerágott csontot, a bosszúfilmet eleveníti fel, háttérben a kapzsisággal és a hatalom megszerzésével. Ami plusz van benne az a morbid helyzetkomikum és fura szereplők, valamin a szemkápráztató, de hihetetlen kalandok. A fehér paci lovasszámait például tisztelgésből tették a filmbe, de ettől még nem lett hihetőbb. A végeredmény egy olyan westernfilm, aminek sok köze nincs a vadnyugathoz, inkább csak díszletként használja fel azt és Depp-nek készült, hogy ismét egy érdekes karaktert mutathasson be nekünk. Ez többé-kevésbé sikerült is. Depp a figura külsejét egy Kirby Sattler festményből merítette és szinte teljesen felismerhetetlen lett, amire egy kis orrformálás is rásegített.

Kosztümös lányok, egy amúgy teljesen felesleges jelenetben.

Ha felülemelkedünk rajta, hogy mennyire bugyuta az egész, amit látunk, mennyire klisés és mennyire túltolta a "kaland" fogalmát, akkor egy remek két órát ülhetünk végig. A vége akciószkéna zseniális és még a magányos lovashoz kapcsolható ikonikus zenét a Tell Vilmos nyitányt is sikerült beleszuszakolni a filmbe, méghozzá remekül. Ezen kívül még sok rejtett utalást találhatunk a filmben, amelyeket azok ismerhetnek fel, akik követték korábban a magányos lovas kalandjait. Nálunk erre kevés az esély, így néhány belső poénról le fogunk maradni.

Figyeld:
- A vonatos leszámolást
- Johnny Depp kapcsolatát a madárral.
- Fichtner minden rezdülését.
- Számold össze, hány ponton emlékeztet a film és miben a Karib-tenger kalózaira. (A listát küldd el nekem, és összedobok egy összehasonlító cikket.)

75%

Ha megnéznéd:
- A magányos lovas (2013)

2016. november 26., szombat

Anthropoid - Anthropoid (2016)

Anthropoid - Anthropoid (2016)


Rendezte: Sean Ellis

Megtekintés: Feltétlenül. Akit érdekel a második világháború hatása a környező országokra, annak hatványozottan ajánlom.

Amikor először találkoztam a címmel és, hogy Cillian Murphy az egyik főszereplő, arra gondoltam, hogy végre becsúsztatott a jó ember egy fura horrorfilmet a filmográfiájába. Aztán jött az infó, hogy játszik még benne a "Hülyeség ötven árnyalat" férfi főszereplője, akinek korbács van a farka helyén és, hogy az Anthropoid nem valami robotos-rovaros marhaság lesz, mint a cím sejtette számomra, hanem egy történelmi dráma. Jaj, ne, gondoltam, Jamie Dornan-ról egy jó cikket nem olvastam és a történelmi drámák meg olyan unalmasak tudnak lenni. Még több információ birtokában már azt hallottam, hogy a srác ebben a filmben egészen meggyőző tudott lenni és a történelmi dráma egy második világháborús merényletről mesél, ami viszont mindig is az egyik kedvenc történelmi dátumom volt a "Piszkos 12" óta, és abban is egy merényletről van szó. Ezért hát le mertem ülni a gép elé, hogy megnézzem ezt a filmet.
És megérte!

Semmit nem tudtam magáról az esetről, amelyet a film beszél el, de mivel érdekelnek a merényletek és azok kivitelezése a történelem során - nem azért, mintha ilyesmire készülnék, persze - így kedvet kaptam, hogy utána olvassak kicsit. Az utána olvasás meg meghozta a kedvem, hogy meg is nézzem. Persze az alig két órába nem feltétlenül könnyű belesuvasztani valamennyi apró ténymorzsalékot, amely színessé teszi az eseményeket, hogy ne száraz aszpirinként nyeljük le és ebben segített, hogy kiváló színészeket sikerült találni a legfontosabb szerepekre. Az összeesküvés egyik helyi vezetőjét pl. a számomra a mai napig manópofával egybekötött, ám kedvelt Toby Jones alakítja, elég minimalista eszközökkel. A női főszerepekre is sikerült megtalálni két igen tehetséges művésznőt. Az egyik a francia (Valójában Kanadai, de azt hiszem, részletkérdés) Charlotte Le Bon, aki alig tíz éve kezdett filmezni és kezdi bevenni Hollywood-ot, vagy legalábbis kacsintott felé. A másik, ha lehet olyat mondani, hogy hendikep-pel induló Európai színésznő, akinek külseje sem feltétlenül a vászon istennőit idézi meg, alakítása azonban sokkal erősebb a stáb legtöbb tagjának alakításánál és ezért minden tiszteletemet kiérdemelte. Ő pedig Anna Geislerová és csak remélni merem, hogy hallok még róla, annyira jól hozta a konspiránst.


A rendezés kissé talán távolságtartó és szikár, néhol erősen tévéfilmes, ugyanakkor van hangulata. Maga a történet a közelmúltban főleg Hitler-rel foglalkozó hasonló témájú filmek után talán enyhe utánérzésnek hathat, ugyanakkor tény, hogy amit látunk, az nagyjából megtörtént, ezért érdeklődésre tart számot. Nem holmi fantazmagóriát kell néznünk, hanem egy izgalmas szeletét a történelmünknek, amelyben a Német Birodalom talán második legfontosabb emberét igyekszenek eltenni láb alól, Reinhard Heydrich-et (Detlef Bothe). Nem állítom, hogy a film tökéletes felépítésű és nem maradtak homályos részletek számomra. Nem állítom, hogy pl. Heydrich napi rutinjának feltérképezése nem volt elnagyolt a forgatókönyv szerint. Nem állítom, hogy Charlotte Le Bon karakterének "eltűnése" a film végén nem volt esetleg dramaturgiai hiba. Számon kérni egy alig 120 perctől, hogy kielégítően mutassa be azt a babramunkát amit egy ilyen komoly cselekmény jelent, balgaság. A film drámai befejezése amúgy is bőven kárpótolni fogja azokat a nézőket, akik a hasonló moziktól inkább az akciós részeket kérik számon. Korábban is akad néhány feszült pillanat, élesebb szituáció, ám a templomban zajló leszámolás az utóbbi években látott legjobb háborús jelenetek idézte fel számomra.

A filmből az is világossá válik, hogy hiába az önfeláldozó akció, ha a megtorlás bizony minden képzeletet felülmúl később és el kell gondolkodni rajta, mit ér egy emberélet és bárkinek, akár Angliából, joga van e parancsok kiadásával ezrek életét veszélyeztetni. Ezek a kérdések a szereplőkben is felmerülnek, így van min agyalni is. Nem állítom, hogy Jan Kubis és Josef Gabcík története egyedülálló háborús alkotás lenne - magam is tucatnyi érdemes produkciót láttam mostanában - de figyelmet érdemel és a fanyalgókat meggyőzheti róla, hogy Jamie Dornan nem csak faszkorbáccsal tud bánni, hanem akár az arcával is. Cillian Murphy meg amennyire emlékszem, még sosem volt rossz.


Figyeld:
- Hát persze, hogy sosem megy semmi simán.
- A templomi leszámolás
- Amikor a nácik elkezdik levadászni a bűnösöket.
- Amikor a lányokkal először találkozunk: Geislerová és Murphy kialakuló kapcsolatát.

80%

Ha megnéznéd:
- Anthropoid (2016)

Töfi:
- A film sok helyszíne megegyezik a valódi helyszínekkel, mint pl. a kínzókamrák.
- Detlef Bothe egy 2011-es filmben már alakította Heydrich-et.: Lidice (2011)
- A rendező, Sean Ellis közel tizenöt évig dolgozott a film tervén. 2000-ben kezdett foglalkozni vele, amikor látott az Anthropoid hadműveletről egy dokumentumfilmet.


2016. november 21., hétfő

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)


Rendezte: Salvatore Stabile

A hangsúlyos poszter jelenetként nincs így benne a filmben.
Hőseink végig a városban barangolnak,
viszont a kép jobban kihangsúlyozza a reménytelenséget.
Megtekintés: John Leguizamo esetében mindig érdekes, amikor nem mellékszereplőként találkozunk vele.

Stabile producerként és íróként viszonylag ismert filmes körökben, de rendezőként ezidáig kétszer próbálta ki magát, ám, ha tartja magát a tíz éves ciklushoz, akkor jövőre, 2017-ben talán ismét megörvendeztet minket valami kemény társadalmi drámával. Az "Otthonkeresőben" (Eredeti címe a "Where God Left His Shoes" egy olasz közmondásból eredeztethető: Ahol isten elhagyta a cipőjét és kb. annyit jelent, hogy nem épp ideális környezet vagy szituáció.) egy korábbi háborús veterán, aki már bokszolóként sem túl sikeres, kis családját, feleségét és annak korábbi házasságából született két gyerekét, igyekszik eltartani. A történet elején az utcára kerülnek és ugyan adódna egy lehetőségük saját bérleményre az önkormányzat segítségével, annak egyik legfontosabb kitétele, hogy Frank Diaz-nak (John Leguizamo) bejelentett munkával kell rendelkeznie. Frank és nevelt fia, Justin (David Castro) ezért nyakába veszi a várost, hogy este hatig, amikor is lejárna a megszabott határidejük és a lakás a soron következő jelentkezőre szállna, találjanak Frank-nek egy megfelelő állást.

A film egyértelműen Frank Diaz Odüsszeiája, amely közben, minden nehézségük ellenére közelebb kerül a családjához, nevelt gyermekeihez és közben helyt kell állnia. Ebben a formában ez egy jutalomjáték Leguizamonak, aki az ilyen kis költségvetésű és független filmekkel tudja bizonyítani, hogy valójában mennyire remek karakterszínész. Stabile filmje egy televíziós mozi, annak hibáival, töredezett - reklámokhoz igazított - vágásával, statikus, olykor talán túl intim kamera beállításokkal, máskor egyenesen megnehezítve a képek értelmezését, annyira belemászik a jelentbe - legjobb példa, amikor Frank revánsot vesz azon a hajléktalan férfin, aki korábban ellopta a kabátját - viszont, így sokszor jól elkapjuk a karakterek rezdüléseit és ebben Leguizamo erős partner, mert minden kis rezdülés, érzése az arcára van írva. Meglepő, de felnő hozzá a gyerekszínész, Castro, aki legalább annyira hiteles egyik-másik drámai jelenetbe, mint a tapasztaltabb kolléga.


Hozzájuk képest az anyát alakító Leonor Varela (Sosem gondoltam volna, hogy még nálam is idősebb két évvel. Először a Penge 2.-ik részében láttam, ahol eszméletlenül szexis benyomást keltett.) kevesebb teret kap, ám közös jeleneteikben azért rendkívül erős az ő jelenléte is. Fura, hogy sokszor az ilyen másod vonalbeli filmek mennyivel több lehetőséget adnak remek színészeknek, hogy tehetségüket megmutassák, és szomorú, hogy pont azért, mert ezek a filmek sokkal kevesebb reklámot kapnak, néha más országokban teljesen ismeretlenek maradnak az átlagnézőknek. Ezt a filmet is hiába keresnénk a mozik műsorán. Az ember inkább késő esti műsorsávban tud belebotlani és ha nem ad neki esélyt, egy roppant érdekes, drámai filmről marad le.

Habár, nem állítanám, hogy Stabile filmje - szerzői, mert ő írta a forgatókönyvet is - hibátlan lenne, vagy kesztyűs kézzel bánna főszereplőivel - a kukában turkálás kicsit talán már sok, és Frank is elég sokszor lépi túl a még elfogadható seggfej kategóriát - ettől függetlenül árnyalja azt az idealizált képet Amerikáról, amelyet az olyan nyálas mozik, mint kedvenc példám, a "Spinédzserek" fest erről a hatalmas országról. Igen, Amerikában sincs kolbászból a kerítés, ott is szar a kisembernek, ott is kevés segítséget kap az, aki alól kicsúszott a talaj - habár, Frankék még szerencsések is, hiszen az ünnepek előtt lehetőséget kaptak saját lakásra.
A film a kemény helyzetek klisés megoldásai mellett azonban meglép egy ötletes McGuffin-t, amely felvillanyozhatja a nézőt, majd tökéletesen másfelé fordul a sztori. Stabile bátor volt, hogy ezt a befejezést választotta, mert nem állt be a sorba, hogy egy zsebkendős-szipogós filmet dobjon össze, hanem mert kapukat nyitva hagyni, hogy a végső következtetéseket és kérdéseket a néző feltegye magának. Így lesz a filmélmény egy sokkal nyitottabb produktum, amelyet megtekintés után nem tudsz azonnal elengedni, mert kicsit rágódsz még rajta.
Soha rosszabb filmdrámákat.
Egy komoly negatívum azonban, hogy a filmről érdemi információkat alig lehet fellelni a neten, pedig pont az ilyen mozik megérdemelnék a több figyelmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Otthonkeresőben (2007)

"Szívmelengetően hiteles. Laguizamo sose volt jobb. - Mike Goodrich"

2016. november 18., péntek

A játszma - The Call Up (2016)

A játszma - The Call Up (2016)


Rendezte: Charles Barker

Megtekintés: Van jobb film a témában, inkább nézd azt meg, akár újra.

Tagadhatatlan, hogy a film trailere, annak ellenére, hogy árad belőle az olcsóság illata, egészen nézhető kategóriába sorolta ezt a sci-fi filmet, amely végső soron igyekszik sokat markolni műfaji határokon belül, ám az ujjai közül csak úgy csúszkálnak ki a lehetőségek. Húsz percet néztem a filmből, majd letettem háttérbe és hallgattam csupán, mert úgy véltem, van fontosabb dolgom is, és amíg hallgattam, rá kellett döbbennem, hogy az ígérettel ellentétben, ez egy rossz mozi és annak ellenére, hogy mennyire friss, egy viszonylag régi filmből lopta az alapötletét és még csak nem is tudta az eredetit megugrani. Na, ne gondolj valami Hollywoodi blockbusterre, ne keresgélj emlékeid között. A "The Call Up" gerincét egy közel húsz éves mozi, a kanadai "Kocka - Cube (1997)" alkotja. Van azonban egy nagy különbség: A két film... ég és föld.

A "Kocka" sokkal több kérdést vetett fel a nézőnek, és a később készült, mind érdektelenebb folytatások sem adtak kielégítő válaszokat ezekre, ennek ellenére is egy sokkal szórakoztatóbb, elgondolkodtatóbb mozit tisztelhetek abban a filmben. Eleve feltételezem - biztos azért nem vagyok benne - de talán a "Kockának" is köszönhető, hogy később annyi remek és ócska próbálkozás készült kamaradarab témában, amiben kevés szereplő kerül szorult helyzetbe, nagyjából erősen behatárolt térben és miközben módszeresen hullanak, igyekeznek kérdéseikre választ kapni és lehetőség szerint megszabadulni, a csapdából. Készült már azóta rengeteg thriller, krimi, dráma, horror és sci-fi is. Néhányat láttam is és ajánlani is mertem az oldalon, sokba még nem botlottam bele, de idővel, biztos. "A játszma" egy friss változat és elvárható lett volna az értő és gondos kezek munkája képlékeny agyag testén, azonban Barker a remek alapot hamar elfelejti és ahelyett, hogy precízebben kidolgozná a mondanivalót és karakterek esetleges viszonyrendszerét, vagy a múltjukat építeni a jelenbe, aminek segítségével jobban megismerjük a figurákat, inkább a könnyebb és mint utólag kiderült, számára járhatatlan utat választotta és kevés pénzből, nem eléggé felkészült színészekkel, kezdetleges technikai tudással, igyekezett egy akciófilmet prezentálni nekünk.
Aztán, ha már benne vagyunk, hasonló az alapja az érdekes, de végül túlságosan sok kérdést felvető "Körben - Circle (2015)" című sci-fi drámának, vagy a tucatnyi hasonló témájú moziból pl. a "Szellős szobának - Breathing Room (2008) is.


Az összkép azonban rendkívül felemás. Ez a kettősség ráadásul rendesen ketté is osztja a filmet, hiszen amíg megismerjük a lényeget, az az első fele és az érdekesebb, egészen jó megoldásokkal, azután a második és nagyobb része a filmnek az igyekszik lenni, amiben egyelőre Barkernek érezhetően nincs tehetsége és ez az akció. Azok valami ritka unalmas szarok. A legtöbb esetben a színészek lövöldöznek, össze-vissza, teljesen vaktában, ami már azért is zavaró, mert a film szerint, akiket meghívtak, azok mind kimagasló eredményt értek el egy felmérés alatt, aminek valami akciójátékhoz van köze, ezzel szemben a játékosok fele még a felkínált műanyag fegyvereket is félelemmel veszi a kezébe. Ha a valóságban ilyenek lennének a virtuális világ véreskezű harcosai, akkor, a gamerek a világ legnagyobb képmutatói. És, sajnos, van a filmnek igazsága, mert sok kocka (Nem utalás a korábbi, jobb filmre.) otthon ül egy monitor előtt, egy gombokkal ellátott kis távirányítót nyomogat és közben olyan szitokáradatot küldd többi játékostársára a világhálóra, hogy azt hinnéd, a valóságban élve eszik a disznót és sörétet szarnak, pedig sokan gátlásos kamaszok, pattanással, semmire nem való véleményekkel, totál üres jövőképpel, amelybe a legtávolabbi terv talán az, hogy apu és annyi által adott zsebpénzből megvegyék az aktuális mészárlós játékot.

Itt a film elején kapunk egy  csapatnyi gamert, akiket a titokzatos társaság vezetői kiválasztottak egy Béta tesztre, amelyhez kifejlesztettek egy teljes hacukát és egy speciális sisakot, amelynek viselésével gyakorlatilag át lehet kalandozni egy alternatív valóságba, ahol a program szerint épp menekülő akciót hajtanak végre karaktereink. A karakterek sablonosak, mint állat és már a történet végkimenetele is borítékolható, miközben maga a hacuka és a sisak (legyen kalap, hiszen az az eredeti cím is: call up) egészen jól össze lett rántva, valamint értékelhetőek a valóság és a virtuális világ közötti interakciók, átmenet, stb., amin látszik, hogy Barker szívügye volt, hogy lehetőleg teljesen koherens legyen: Pl. amikor egyik szereplő arcon akarja vágni a másikat, az ütést megállítja az alternatív síkon láthatatlan sisak/kalap eleje, így az ütés ugyan a levegőben csattan, ellenben aki adja, annak megfájdul a keze, míg a másiknak csak elrándul a feje, de nem sérül meg. Ez egyben van, hibát nem nagyon találni.


Viszont, minden más klisés, gagyi, erőtlen.
A karakterek nagyon összecsapottak. Azért igyekeztek váratlan fordulatot hozni a filmbe, azzal, hogy mondjuk akitől a legkevésbé várnád, az esik ki először, vagy, hogy beletettek a készítők a játékba néhány segítséget, amely néha megkavarja a kártyákat.
A befejezés teljesen ostoba, hiszen Béta teszt ide vagy oda, nagyjából olyan, mintha a mega cég csak azért kapkodná össze a világ legnagyobb játékosait, hogy ellenőrzött körülmények között likvidálja őket. Gyakorlatilag, akik tehát reklámozhatnák később a "játékukat", az elsődleges fogyasztók, simán le vannak írva.
Csak valahogy nem érzem olyan mindenhatónak ezt a brigádot - a befejezés is ebben erősített meg - hogy simán tudnák ez irányú elképzeléseiket kivitelezni, így meg bukik az egész koncepció és alárendelte magát a bárgyúság a műfajnak, hogy többet mutasson, mint amennyi valójában.
Magyarul: Elvártam volna vagy egy csavarosabb befejezést, vagy egy kevésbé megmagyarázót, mert ez, agy, nevetséges.
Az, meg, hogy az utolsó képsor, bár nem mondom, hogy hatástalan, de olyan, mintha első kézből nyúlták volna le a már említett "Kockából". Mondjuk egy remek filmből idézni azért oké. Az, hogy ahhoz képest egy sokkal silányabb munkát adunk ki a kezünkből, az már nem oké.

40%

Ha megtekintenéd:
- A játszma (2016)
- Körben (2015)
- The Human Race (2013)