2014. február 27., csütörtök

Once Around - Az igazi/ Egyszer fent... (1991)

Once Around - Az igazi/ Egyszer fent... (1991)


Rendezte: Lasse Hallström



Nem csak blockbustereket és agyon hype-olt filmeket szoktam megnézni. És nem csak horrort. Lasse Hallström filmjébe tök véletlenül botlottam bele. Néha nézegetem a kedvenc zeneszerzőim munkáit, amiket összegyűjtöttem a gépemen. Azután ellenőrzöm az imdb-t, hogy van e olyan, amiről lemaradtam. Azután megpróbálom megszerezni. Nem rendelem meg, hanem "levadászom", ami csúnya dolog, ellenben nem kerül annyiba, mintha minden filmzenét eredeti cd-n birtokolnék. Oké, szemét vagyok.
Másrészt meg filmekre is vadászom és ha van olyan, amelyikben minimum kellő számú híresség szerepel, vagy egyéb okból érdeklődésemre tart számot, azt szintén megnézem.

Így botlottam bele a magyarságban két címfordítással büszkélkedő "Once Around" című keserédes filmdrámába. Inkább dráma, mint komédia, hiszen főleg a karaktereken van a hangsúly és a szituáción. Lasse Hallström egyébként sem a harsány kacagásos mozik rendezőjeként ismert. A filmet fél szemmel kísértem, de azért lehetett követni.

Holly Hunter, Richard Dreyfuss
Renata Bella (Holly Hunter), nem kis család sarja, így amikor kiderül, hogy udvarolja, aki hosszú időn keresztül járt mézes bödönjére végül nem akarja magának az állandó éléstárat, sokan támogatják, hogy valósítsa meg önmagát. Bellának ez olyan jól sikerül, hogy munka helyett végül egy nála vagy kétszer öregebb udvarlóval tér haza. A család kezdetben viszonylag türelmesen fogadja a túlpörgetett és ezért néha irritáló Sam Sharpe-ot (Richard Dreyfuss), de mivel a milliomos közelebb áll korban a szülőkhöz, mint az édes kislányhoz, nem kevés feszültség gyűlik össze a családtagokban, hogy végül megvárna a megfelelő pillanatot, kirobbanjon. Sam pedig partner abba, hogy ez így legyen, még akkor is, ha isteníti Bellát, nem csak prédát lát benne, hanem az igazi szerelmet.

- Látod, az a vén kecske hajtott a lányunkra!!!
 (Danny Aiello, Gena Rowlands)
Apu (Danny Aiello) és anyu (Gena Rowlands) nagyon sokáig viseltetnek türelemmel a lányuk nem éppen hétköznapi választottja ellen. Kezdetben a család többi tagja szintén nemtetszését fejezi ki Renata-nak, de ő tárgyilagosan és szenvedélyesen védi szerelmét. Azután egy végső konfliktus után a Bella család rájön, mi a fontosabb nekik: nyugalom a lányuk nélkül vagy extrém szituációk megfejelve egy őrült vővel, és hirtelen szent lesz a béke. Sajnos, üröm az örömben, hogy közben Sam egészsége nem teszi lehetővé a filmek romantikus hosszú távú holtodiglan-holtomiglan-ját. Renata egy csöppséggel és pár millióval gazdagabban, de egyedül kell, hogy folytassa életét. Vajon megéri e neki? Mikor lesz újra kész odaadni a szívét egy másik férfinak?
Nem tudjuk meg, mert addigra a film magára hagyja a nézőt, egy végső, kissé giccses képsorral, mely emléket állít az elhunyt férjnek. Ha Renata élete kicsit érdekesebb lett volna, simán megér a film egy folytatást, amiben láthatjuk, mivé fejlődött szerelmük apró gyümölcse és merre tart Renata és családja. Nem ez történik.

Sam Harpe figuráját azonban nem lehet csupán annyival leírni, hogy ő egy túlpörgetett és irritáló milliomos. Sam bár élete delén jár, kicsit átlépve azt, belül egy szentimentális, magányos kisfiú, aki új családot szeretne magának. Nem csak egyetlen feleséget és egy babát, aki tovább viszi a génjeit, hanem egy komplett családot, annak összes rákfenéjével. Nem csak azért akar megfelelni Renata családjának, hogy áldást kapjon frigyükre, hanem azért is, mert bár üzleti tevékenységei révén hatalmas vagyont halmozott fel, nincs ezt kivel megosztania. Nem csak a feleségével szeretné, hanem annak hozzátartozóival egyetemben. Samhez türelem kell, de ha megérti az ember a motivációit, sokkal szerethetőbb karakterként emlékezünk majd rá, mint ami első nézésre számunkra kitűnik.
Renata pedig partner abban, hogy kiegészítse a nála idősebb férfi szeretethiányát. Nem által akár a családjának hátat fordítani, ha úgy érzi, kettőjük boldogsága legalább olyan erős kötelék lesz, mint ami eddig füzte családjához, testvéreihez.

Átlagos filmet kapunk, televíziós eszközökkel elmesélve, így szórakozásunk nem lesz tökéletes. Legalább a színészi játék kárpótol minket a szegényes kivitelezésért.

Nem ez Lasse Hallström legjobb filmje.
50%

Figyeld:
- A filmben fontos szerepet kap egy lágy nóta, a "Flying on the moon" Danny Aiello tolmácsolásában

Ha tetszett a film, látnod kell: "Kőkemény család" - hasonló beilleszkedési keserédes, hasonlóan halálesettel a végén, de még szerethetőbb karakterekkel!
A ritkán látott Laura San Giacomo, mint kishúg.
A filmhez "Az igaz" magyar cím sokkal jobban illik, mint a számomra értelmezhetetlen "Egyszer fent..." - Hacsak nem a főszereplő, Renata lelki állapotára akartak utalni vele. De annak meg nem sok értelme.

2014. február 23., vasárnap

Airborne (2012)

Airborne (2012)
Az Airborne poszterei sokkal komolyabb szórakozással kecsegtetnek, mint amit később tapasztalunk. De nem sikerült megfejtenem a sokat használt kéz motívumot... 

Rendezte: Dominic Burns

Aludtam Burns filmjére vagy két napot és alig emlékszem belőle valamire, csak a hangulata fogott meg, a szép fényképezés és, hogy vannak, aki filmszerepet adnak Mark Hamill-nak, hogy az egykori Luke Skywalker úgy érezhesse, színész. Mondjuk az ő alkalmazása filmben egyfajta barter, hiszen a sok Star Wars rajongó közül csak akad néhány, akiket behúz a sötét moziterembe a legendás név. De legalább nem aludtam el rajta, ami azért jó pont.

A filmre aludni mérhetetlen kár volt, mert mostanra - igaz, közben dolgoztam két napot és az szintén lefárasztott - alig emlékszem valamire ebből a gyengécske horrorfilmből.
Van egy repülőtér, megismerjük a karaktereket, akik a gépre várnak. Késői járat, minimális terjedelmű az utaslista. A közel tucat szereplő között megjelenik a rendező is, rövid szerepben. Talán természetes narcizmusa miatt, vagy így kívánt tisztelegni Alfred Hitchcock előtt, aki szintén emelte filmjei fényét azzal, hogy megjelent bennük, töredék pillanatra, amolyan babona gyanánt. Burns terve bármi legyen, nem jött be. Cameonak hosszú a szerepe, alakításnak meg nem nagyon lehet nevezni.

A film egyik komoly hibája, hogy a színészek nagyja egészen csapnivaló. Ne sértegessük őket: gyengék.
A legismertebb arc a filmben a titokzatos fegyvergyáros, Max Korgen (Alan Ford), aki áthozta karakterét a Blöff-ből, igaz, jóval gyengébb kiadásban. Vagy csak a helyszín miatt nincs sok kifutása szerepnek.
A többiek erős közepesek, vagy alatta. Ki sem térnék senkire.

A csapat gépre száll, bóbiskol... ketten dugnak. A gépen egy MacGuffen közeli ládába csomagolt titok van elhelyezve, de sajnos ellövik a puskaport, a történet megkívánja, hogy megtudjuk, mi van a ládában. A szereplőket közben módszeresen legyilkolja valaki. A ládáról kiderül, hogy átok ül a tartalmán. Ez keveredik a mohósággal és így kapunk másfél óra utas kiirtást.

Mark Hamill pedig nem az események közepében csücsül, hisz ő sajnálatos módon egy irányítótorony visszavonulás előtt álló operátora, ezért gyakorlatilag alig jut számára fontos pillanat. Bárki helyettesíthette volna, de tényleg. Talán a film végi, kiszámítható és unásig koptatott befejezés arcunkba baszásához volt szükség a húzónévre. Hátha akkor még nagyobbat üt.

De nem fog.
Nem baj, hogy aludtam erre a filmre, így talán sokkal objektívebben értékelhetem kb. 40%-ra. Annál nem ér többet.
De nézhető kategória. Nem moziban... Hiába sikerült jól a trailer, ne dőlj be neki. Az Airborne egy olcsó film, olcsó ijesztgetéssel, szétszórt történetvezetéssel.

2014. február 19., szerda

Harrison Ford élete filmposztereken...




Nem az első filmszerepe, de az első komolyabb, amelyiknek köszönhetően már az arca rákerülhetett a film poszterére: 1977 - Csillagok háborúja



1978: Navarone ágyúi 2. 
Nem abszolút főszerep, de végig "képben" van.

1979: Hanover Street
1980: A birodalom visszavág
1981: Az elveszett frigyláda fosztogatói
1982: A szárnyas fejvadász
1983: A Jedi visszatér
1983: A Jedi bosszúja volt az eredeti cím, amit később Lucas visszavont, mondván, hogy a Jedi lovagok szellemiségével nem összeegyeztethető a bosszú fogalma.
1984: Indiana Jones és a végzet temploma
1985: A kis szemtanú
1986: A Moszkitó-part
1988: Őrület
1988: Dolgozó lány
1989: Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag
1990: Ártatlanságra ítélve
1991: Csak egy lövés
1992: Férfias játékok
1993: A szökevény
1994: Végveszélyben
1995: Sabrina
1997: Az elnök különgépe
1998: Hat nap, hét éjszaka
1999: Zuhanás
2000: Temetetlen múlt
2002: Atomcsapda
2003: Hollywood-i őrjárat
2006: Tűzfal
2008: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága
2009: A szabadság határai
2010: Eszeveszett küzdelem
2011: Cowboyok és űrlények
2013: Végjáték
2014: Feláldozhatók 3.

Lassan, lefele görgetve látszik, hogyan telik az idő...













Az öregember padja (novella, 2007)

Az öregember egyedül ücsörgött a padon, galambok turbékoló seregétől övezve. A lába mellett, a fakó vörös tákolmányon, melyet ezernyi feliratnak olvasható karcolás díszített, olcsó napilapon egy fél kenyér pihent, szétmarcangolt sarokkal. Az öregember néha tépett a kenyérből, a héját majszolgatta, a belét pedig szétmorzsolta, és a madarak közé vetette koncnak. Azok izgatottan burukkoltak, örvénylő kavargással a lehulló morzsákra vetették magukat, apró fejükkel a nagyobb falatok után kapkodva. 

Az öregember ráncos arcából két táskás szeme szeretettel tekintett végig a végtelenségig éhenkórász seregen. Néha köhintett, torkát köszörülte, a morzsákat sepregette viseltes kabátjáról, aszott ölét lapogatta, tisztogatta, és az eget, vagy a többi sétálót kémlelte.
Senkije sem volt már a földön, csak a madarak. Meg a postás, aki minden hónap elején elhozta a nyugdíjat, és minden hónap közepén elhozta a kiegészítő segélyt, meg az ingyenes újságokat, amiket az öreg még akkor is gondosan átnézett, ha már előre tudta, számára nem tartalmaz a lap izgalmasságot. Igazából, a postással csak a pénzátvételkor találkozott, mert az újságot egyenes a postaládájába dobta.

Néha, igaz, ahogy az évek múltak egyre ritkábban, levelezőlapot, képeslapot is kapott, vagy tényleg ritkán, egy-egy levelet is, valami régi komától, baráttól az őskorból, vagy értesítést, egy ősi barát haláláról. Ezeket – némelyikre válaszolt is, ha a helyzet megkívánta - gondosan megőrizte, csak úgy magának, és télen, karácsony hetében mindig átnyálazta a küldeményeket, hogy egyeztessen; ki halt meg előtte, kit élt túl, öregségében. Persze, ahogyan teltek az évek, mind kevesebb barátot kellett túlélnie.

A barna kenyérhéj darabka már elolvadt a szájában. Fél kézzel tört egy darabot, a morzsa csak úgy hullott a padról a kavicsos térre, a szemtelen szárnyasokat közelebb, a bokái köré csalogatva. A padra azért sosem merészkedtek fel, hogy egyenesen a kenyérkéből raboljanak maguknak falatokat. Beérték azzal, amit önként dobált eléjük. Az ujjai közé csípett kenyérkatona, a kitartó feszegetéstől letört a nagyobb kenyérről, így az öreg a szájához emelhette. Megmaradt fogában azért még elég erő lakozott, hogy a héjjal elbánjon. A fél falatot eltüntette, forgatni kezdte az arcában tátongó öreg odúban, a másik felét két kézzel szétmorzsolta, és a szürke madarak tengerébe szórta.
Az őszi szél már fel-felerősödött, kabátja hajlataiba fújt. Az öregember megreszketett, fázósan, mert már évek óta nem védte a teste a széltől, mint mikor még ifjú volt. Gyerekként a hóba futhatott meztelenül, csak megrázta magát, és bírta, hosszú percekig. Mára már egy kis szél is képes lehetett, hogy ágynak döntse, hiába igyekezett vitaminokat juttatni fáradó, kimerülő szervezetébe, hiába eszegetett elalvás előtt zaftos narancsgerezdeket, hiába csumázott ebéd után ki magának egy-egy idared almát, hogy elszopogassa a gyorsan barnuló gyümölcsöt, hiába engedett meg magának vacsora közben egy pohárka asztali vörösbort, néha egy kupica snapszot. Az életerő az évek monoton lassúságával egyenletesen elszivárogott porcikáiból. A haja sötétjét ezüstös szálak hálózták be, majd cserélték fel. Izmai sorvadtak, minden lehetséges, elvégzett sport ellenére is. A peckes, sietős lépteit a vánszorgó csoszogás váltotta fel. Azután a bot, amire mind erősebben kellett támaszkodnia, de csak rosszabb napokon. Amikor jött a front.

Ma tiszta volt az ég, legalábbis esőfelhőktől tiszta. A játékos bárányfelhők gyermetegen kergetőztek, mint az öregember tette azt valamikor hetven éve, odalent, a faluja határában, miután a gazdák a mezőn összeszedték a terményt, és csak néhány hatalmas szalmabálát hagytak hátra. Volt idő, mikor ő benne is túlcsordult a játékosság. Pitymallattól késő szürkületig képes volt a falun keresztül kasul szaladgálni. Senki sem szólt rá, senki sem állította meg. Társai között volt, csupa életrevaló csemetével, akik vele együtt nőttek fel, akiktől messzire szakadt, vagy ők szakadtak el tőle, és akik minden évvel kevesebben voltak, fogyatkoztak.

A barna héjat ráérősen forgatta a szájában. A nyálával porhanyóssá tette, játszott vele, ízlelgette. Imádta a barna héj ízét, még akkor is, ha már nem volt olyan, mint odalent, falun, annyi éve. A falat hol a szájpadlására tapadt, hol a nyelve alá bújt, néha egészen hátra csúszott, de sosem okozott neki fulladást, nem akadt meg a torkán. Ahogy öregedett, egyre többször rágcsált üres kenyérkét, mert amit rátehetett volna, hogy megízesítse, mint a vaj, vagy egy finom felvágott, nem engedhette meg magának. Régen, mikor a nadrágja szára rojtosan lógott a porban, és lábacskáin nem viselt cipőt, igazi vajat, vagy gazdag sertészsíros kenyeret evett. Néha kevés májjal egybefőtt kacsazsírt is kapott. Apja módos volt, anyja pedig gondos háziasszony, ezért sosem éhezett. A vajat, igaz, csak a gyerekek unszolására, a mama maga köpülte, a zsírt jófajta pörcből, kövér malacokból nyerték vagy büszkén gágogó libákból. Vörös hagymát aprítottak hozzá, lila hagymát pácoltak ecetben, gyöngyhagymát sóztak be, a kenyérhez a földből rángatták ki a sárgarépát, néha csak tessék-lássék öblítették le vízzel, paprikát és paradicsomot téptek mellé az árnyas kiskertből, a töpörtyűt mellé rakták, gazdagon sóval, kevés mustárral, vagy pirospaprikával, és néha napján, cukorral, ha édességet kívántak. Ma már nem esznek ilyeneket a gyerekek, finnyásak lettek. A maiak olyan tejtermékekkel kényeztetik válogatós bendőjüket, amiket az öregember csak vágyakozva nézegetett a közértek polcain. Nem engedhette meg magának, hogy holmi túrós, mazsolás, gyümölcslekvárral ízesített, csokoládéba mártogatott, vaníliával, vagy karamellel töltött, rizses, krémes, joghurtos csodaínyencségeket falatozzon. Gondolatban beléjük turkált, végigolvasta a dobozuk falára ragasztott ismertetőket. A csomagolást simogatta, ha úgy érezte, nem túl szépen sorakoznak egymás mellett, rendbe szedegette a poharakat, tubusokat, dobozkákat, címkével kifelé, takarosan sorakozva. Nem vett ilyesmiket, de az idő eltelt a rendezgetésükkel.

Ezeket a finomságokat csak megnézegette, és elképzelte, ahogyan a szájában olvadoznak. A képzelet semmibe sem került. Kenyeret evett, sokszor üresen, néha kedveskedett magának némi parizerrel, de annak is az ára lett magasabb, a minősége pedig ezzel szemben arányosan romlott. Vajat nem vett magának, beérte olcsó margarinnal. Azt bekavarta fűszerekkel, néha egy kis túróval, tejföllel, hogy kirúgjon a hámból. Komoly lakomákat csapott, ha hónap végén maradt egy kis félrerakni való. Ilyenkor banánt is vett, mert azt nagyon szerette. Meg egyszer mangót is, de az nem tetszett neki, meg drágállta is. Csak urizálni akart. Sok mást gyümölcsöt nem kedvelt, vagy sajnált kipróbálni. Esetleg, ha vendégségben volt, de manapság nem hívták meg sehova. Mára már nem maradt aki meghívhatta volna.

Újra a nadrágját igazgatta. Ami a földre hullott róla, csemegévé lett. A galambok néha megfogyatkoztak, szétszóródtak, ha idegen közeledett, hogy ha szükséges, könnyebben menekülhessenek. Máskor annyian rajzották körül, hogy már-már megijesztették az öreget.
Ha így körülfogják, vajon hogyan tud felállni, és hazaballagni, ha úgy érzi, itt az ideje, és eleget fázott, idekint, a parkban, ezen az ódon, megviselt, és nem is nagyon kényelmes padon.
A padot nézegette. Az ő padját. Mindig itt ült, ha galambot etetett. Ez a pad a park közepén állt, az író szobra előtt, árnyas tölgy lombja alatt, körülvéve sűrű bokrokkal. Afféle utolsó erőd. Mellette tartós fémrácsból kialakított szeméttároló, benne, a parkőr jelenlétére utaló, fekete nylonzsák, félig telve szeméttel. A zsák tépett, szakadozott, mint amit már több napja hátrahagytak. A park takarítója nem mindennap cserélte őket. A szemetes alatt csikkek garmadája, amiket a galambok pici lábacskái a kavicsba tapicskoltak.

A pad élénkvörös színe megfakult az unalmas évek alatt. Ráfért volna egy alapos csiszolás és festés. A karcolatok alatt a fa már besárgult, a feliratok körül lepattogzott a vörös szín. A léceit tartó csapszegek elkorrodáltak, bebarnultak. Ha az ember vette a fáradtságot, hogy a háttámlán ellenőrizze a csavart és az anyát, láthatta volna, hogy azok már egységesen egybeolvadtak, rőt színben játszva. A pad elhasználódott, mint az öregember.

Szerette ezt a padot. Idén lesz tíz éve, hogy a délutánjai tetemes részét ezen a padon töltötte, el, délutáni, szegényemberes uzsonnájával egyetemben. Egyetlen egyszer ült rajta valaki; egy síró-rívó özvegyasszony, aki odakéredzkedett mellé, és órákon keresztül a megboldogult férjéről mesélt. Az öregember egy ideig figyelemmel követte azt a folyamot, ami az asszony szájából a friss levegőbe csurgott, de egy idő után a szavak összemosódtak, és ő visszatért a madarak etetéséhez. Arra sem emlékezett, hogy a nő mikor hagyhatta magára, és néha arra gondolt, talán ott sem volt senki, csak az érzékei tréfálták meg, és elé vetítettek egy amolyan szellemi barátot, csak miután nem egyezett ki vele, az érzékcsalódás inkább elpárolgott.
A padot simogatta bal kezével, az ügyesebbel pedig tört a kenyérből. A morzsa hullott, a kenyér héja a szájában tűnt el.

Többnyire egyedül múlatta itt az időt. Ha ritkán mások is a parkba tévedtek, kevésbé eldugott helyeken pihentek meg. A nők főleg az "olyan" férfiak miatt, inkább kerülték a helyet, a gyerekek pedig sokkal inkább a manapság oly divatos szórakoztató központokban csellengett, iskola helyett.
Akik itt kerestek menedéket, azok hasonlóan elhagyott emberek voltak, öregemberek, akik magukkal törődtek, mint ő, hajléktalanok, akik kihúztak pár éjszakát a bokrok alatt, majd a helyi zsiványok zaklatásai miatt odébb álltak. Meg a szerelmesek, akik néhány órácska gyengéd csókcsatát vívtak a padokon, majd nevetgélve, optimistán a jövőbe tekintve, eloldalogtak. Ők is inkább tavasszal, vagy nyár vége felé. Télen üres volt a park, a szemeteszsákot elég volt kéthetente cserélni, vagy inkább havonta. Háromszor, egész télen. Télen csak az olyan elveszett lelkek tévelyegtek erre, mint az öregember. Azok, akiknek még a lakásuk is üresebb volt, mint itt a csupasz fák, hideg padok, és megritkult bokrok. Levél nélkül a bokrok, mint megannyi ferde hurkapálcika, nyúlkáltak az ég felé. Télen az öregember sem jött el mindennap. Télen, - ha már úgyis drága a fűtés alapon – inkább bezárkózott a lakásába. Az egyszobás, konyhás üregébe, ahol az egyetlen fürdési lehetőséget egy zománcozott, és erősen lepattogzott lavór szolgáltatta. Télen a duruzsoló gázkonvektorhoz ült, könyveket olvasott, amiket utána antikváriumba vitt, és eladott, vagy ha sikerült jobb üzletet kötnie elcserélt.
A fűtés komoly vagyonba került, és még az önkormányzati támogatással együtt is komoly érvágásnak bizonyult, így kiélvezte valamennyi percét. Késő estig olvasott, lefekvés előtt lecsavarta a konvektort a minimumra, és alaposan betakarózott a dunyhájával. Még az apjától maradt neki a tisztanemű. Amolyan szegényes örökség. Viszont télen, amikor odakint a szeretett madarai is le-lefordultak az ágról, - már amelyik ostoba mód nem költözött melegebb vidékre - jó szolgálatot tettek ezek a vastag dunyhák, felvert cihák. Óvták reszketeg, törékeny testét, és bár reggelre a melegség elillant a szobából, az ágya izzott, akár a katlan, vagy az ördög valaga.

Télen a pad nem nyújtotta ugyanazt a biztonságot, mint az év többi évszakában. Télen a pad, és persze vele együtt az itt maradt madárkák, böjtöltek. A varjak, szajkók, csókák, és tépett verebek nem találkoztak az öregemberrel. Talán, a verebek igen, de már csak, ha vége lett a télnek, kibújtak az első virágocskák, a föld méhéből, és a reggeli napfénnyel némi meleg is a világba lopakodott.
Ha tavaszodott, és nem jött az a csúnya, bothasználatra kényszerítő front, az öregember felöltözött, olykor dupla zoknit vett fel, elsétált, slattyogott a kedvenc pékségéhez, vett egy fél kiló kenyeret, és tiszteletét tette a parkban, a padjánál.
Megnézegette, körbejárta, simogatta, cirógatta. Összeszámolta, mennyi új rovátkával, felirattal, karcolással gyarapodott. Számba vette a sérüléseit, hol vetemedett meg, melyik csavarnál lazult ki a deszka, törtek e le belőle, tettek e benne komoly kárt, elbírja e még a súlyát. Elbírta, mert ahogy a pad gyengült, ment tönkre, úgy az öregember is fogyott, töpörödött.
Tavasszal, mikor még a zápor hirtelen jött és ment, akár barátságos felhők mögül, vagy megtévesztően édesen ragyogó napfény ellenére, nem száradt meg eléggé a pad ülőkéje. Ilyenkor az öregember azokból az ingyenes újságokból terített maga alá keskeny védelmet, amit a postaládájába dobáltak bele sűrűsödő rendszerességgel. Reklámújságok, politikai lapok, ingyenes hirdetési magazinok, ilyen-olyan fajtái. Milyen jó szolgálatot tettek neki. Ha nem sütött a nap eléggé, és a víz a fában rejtőzködött, leterített néhány lapot, ugyanabból, amit a kenyere alá is fektetett, és kényelmesen üldögélt tovább.

Nyáron erre szüksége nem volt, szinte soha. Nyáron a park barátságosan döngicsélt, duruzsolt az ezernyi apró élettől, ami benne élt. A bogarak, a növények, a parkban sétáló kutyások, gyerekkocsit tologató kismamák, a rosszcsontok, akik ide jártak ki galerit erősíteni, terveket szőni. A jövőre nézve. A gyerekek, akik nem mehettek messzire otthonról, vagy pénzük nem maradt csavarogni. A kocsma részegei, akik két sör között kicsit ejtőztek, pihengettek, néha egy-egy melós, aki kijött, hogy meguzsonnázzon, lecsaljon pár percet a munkaidőből, vagy csak kicsit összeszedje magát a délutánra, estére. A postás, aki térdig járta a lábát megpihent, hogy lógázza a virgácsait. A parkoló őr leült, hogy könnyebben szemmel tarthassa a járgányt, amelyiknek három perce lejárt a jegye, és még maradt addig hét, hogy megbüntesse. Kijött egy hasas ifjú hölgy, aki a nyolcadik és kilencedik hónap határán járt, és csendben, magába roskadva elszívott egy cigarettát, habár, az nem tehetett jót a benne gyarapodó életnek. Kijárt néhány diák, akik suli után nem kívánt hamar hazaérni, ki tudja ki vagy mi miatt. Talán apu, talán anyu. Talán egy rossz jegy. Néha a közeli rendőrőrsről jött ki valaki, szolgálati ruhában, hol egy szendviccsel, hol egy cigarettára, sűrűn az órára pislogva, felállás után ruharendezgetéssel, porolgatással. Máskor ismeretlen emberek sétáltak a fák lombjai alatt, akik messziről jöttek, és messzire mentek. Emberek, akiket erre tett le a busz, és még nem vitt tovább a lábuk. Emberek, akik sétáltak, sétáltak és a parkba tévedtek, egy kis padra lecsücsültek, néhány szabad perccel, néhány hosszú lélegzetre, amit a friss levegőből tüdejükbe szívhattak.
Az öregember pedig a galambokat etette, életéről elmélkedett, és a környéket figyelte, meg a kék eget. A kenyér jobb keze mellett, újságpapíron hevert, mint mindig.
A szája őrölt, bal keze a padot simogatta.

Most is, amikor az évek súlyától eltorzult ujjaiba a zsibbadás belé költözött. Nehezebben vette a levegőt. A kezét hol ökölbe zárta, hol kinyitotta, megfeszítve ujjait, hogy a görcsösség elszálljon belőle, akár egy nem kívánt, hívatlan vendég.
A görcs nemhogy alább hagyott volna, hanem felkúszott a karjában, a csontjaiban, az ereiben, megcélozva az oldalát, és kisugárzott a lábába is. Akkor már tudta, hogy baj van. A füle zúgásából, a zsibbadás irányából, a csípő érzésből, ami bal arcának petyhüdt bőrét érte. Abból érezte, hogy a szeme nézett, de igazából nem látott. Érezte, hogy a kezei hasznavehetetlenné vállnak, ölébe esnek. Érezte, hogy a lábai távoliak lettek, mintha nem hozzá tartozó testrészek lennének, mintha egy másik városba mentek volna nélküle.

A gyógyszert hónapok óta nem hordta magánál.
Szólt volna, segítségért, ösztönösen, de nem volt kinek. A park üres volt. Csak az öregember ült a padon, galambokat etetett, vele szemben egy szobor, akit egy híres író tiszteletére formáztak meg.
A teste elhagyta magát. Ahogy a szíve megszűnt verni, a bal lába alól kifordult a talaj, a bokája meghajolt, lassan csúszni kezdett a kavicsokon. A bal lábát követte a jobb is, balra dőlt, és lassan, szinte vigyázva a földre ereszkedett, engedve a gravitációnak, de isteni csoda folytán úgy, hogy a tehetetlen testben ne essék kár.

A galambok egyetlen pillanatra felrebbentek, hogy azonnal ismét az öregember körül fonjanak védelmi gyűrűt. Az öregember feneke alá szorult újságpapír követte a súrlódó nadrágot, a földre borítva a megmaradt kenyeret, héjastul, belestül, úgy ahogy az öregember megcsipkedte.
A madarak nagyokat téptek ki belőle, mohón rikácsolva. Amelyik igazán nagyot tudott szakítani belőle gyorsan szárnyra kelt, hogy a többi éhenkórász elől kimenekítse szerzeményét. Az öregember teste és a pad előtt igazi kis háború alakult ki.

Az öregember egyik szeme furcsán kifordult, így most a bal lefelé tekintett, szeretett madarait lesve, a jobb pedig groteszk módon felfelé nézett és a játékos bárányfelhőket vizslatva.

Magyarítás: Alice csodaországban - zene: Danny Elfman

Alice csodaországban





Dal
: Alice csodaországban (Tim Burton, Danny Elfman)

Ó, Alice, kedves hol jártál?
Oly közel, távol, hol voltál?
Mit hallottál, és mit láttál?
Alice, Alice, kérlek, Alice!
Ó, mondd el apró vagy vagy nagy?
Egyet próbálj, és mindent majd!
Bár hosszú, járd be az utad!
Alice, Alice, ó, Alice

Hogy tudhatnád, hogy ez nem az?
Te válassz ajtót és utat,
Tán érdemes lesz eljönnöd
Egy másik nap, másik nap!

S mind mit látsz csak káprázat,
Az álmokban mást nem láthatsz, ó, Alice?

Ó, találsz-e majd kiutat?
Ó, találsz-e majd kiutat?

Nincs idő a könnyekre!
Nincs idő a könnyekre!

Nincs idő a könnyekre!
Nincs idő a könnyekre!

Száz ajtó van - Hogy válasszál!
Sokat nyertél, de veszthetsz már!
Ezer felé látsz kiutat,
Idő lejárt, idő lejárt!
Vigyázz, ne veszítsd el fejed,
Tudod, Doormouse mondta neked… Alice!

Ki fogja húzni a kezét?
Wonderland milyen messze még?
Megérti majd e tanmesét?
Alice… Alice… Ó, Alice

Ó, találok e kiutat?
Ó, találok e kiutat?

Megjegyzés: 
(Az Alice csodaországban című Tim Burton film főcímdalának - szerezte Danny Elfman - magyar szövegre ültetése, lehetőség szerint megtartva az eredeti dal értelmét és szótagszámát.)

Vérmesék - The Family (2013)

Vérmesék - The Family (2013)

Rendezte: Luc Besson

Nagyon régóta várjuk sokan, főleg rajongók, hogy Besson visszatérjen közénk és ott folytassa, ahol "Az ötödik ellem"-mel abbahagyta. Azóta sem hagyott fel a rendezéssel, csak valahogy mintha nem ugyanaz lenne a célközönsége, mint akiket magához édesgetett pályafutásának első felével. 97 után elkészített egy felszínes és szenvelgő történelmi drámát az Orleans-i szűzről (Jeanne d'Arc, az Orleans-i szűz), szentelt időt egy gyermekmese sorozatnak, amely átmenet "A zöld urai" és a "Hangyaboy" között (Artúr és a villangók), összedobott egy fekete-fehér keserédest (Angel-A) és lezongorázott egy életrajzi drámát (The Lady). Gyakorlatilag 15 év alatt semmi értékelhető a fanatikusoknak. A forgatókönyvek és produceri munkák nem érnek!

Végül, 2013-ban ismét egy ígéretes filmmel jelentkezett, amely egy New York-i maffiózó családról mesél, akinek feje miután társai ellen vallott, kénytelen a tanúvédelmi program keretén belül ideiglenesen Normandiában lébecolni. A reklám egy kellemes akció blődlit vázolt fel, a végeredmény azonban közel sem olyan humoros, mint amennyire sejteni lehetett és a Luc Besson érzékenységből sem sokat kapunk vissza, sem akció, sem karakterábrázolás terén. Sajnos a film mind ötlet és vérszegény, éppen csak az unalom innenső oldalán egyensúlyozik. Rajongóknak kötelező, hisz mégis Robert De Niro a főszereplő, van benne Tommy Lee Jones és kicsit megidézi az aranykort, amikor olyan filmeket dobott ki a színészóriás, mint "Keresztapa 2.", "Casino" vagy a "Nagymenők". Apropó, nagymenők: A film egyik tényleg jópofa húzás, amikor Giovanni-t (Robert De Niro) elhívják egy filmvetítésre, mivel a helyiek úgy hiszik, amerikai író, hogy beszéljen a filmről és annak hitelességéről. A film pedig nem más, mint a "Nagymenők". Az eredetileg kiírt mozi kópiáit ugyanis valahogy elkeverték...

- Uram, mindennapi szétverhető mellékszereplőmet add meg nekem...!
Ez a szentimentális kikacsintás még nem teszi jó filmmé a "Vérmeséket". Tudom, hogy borzalmas a magyar cím, de a film megtekintése után már érthető, miért a címválasztás. A "Vérmesék" egyfajta vámpírfilmre lehetne asszociáció. A filmbeli család pedig gyakorlatilag egy igazi energiavámpír, vámpír család. Környezetükre nézve maximálisan kártékonyak. Bárkivel kerülnek hosszabb-rövidebb kapcsolatba, még ha a Manzoni család a legnagyobb jóindulattal is viseltetik a másik iránt, valahol kisiklik a dolog és az illet nem jár jól. Legjobb példa erre, hogy új otthonukban Giovanni észreveszi, hogy a víz nem megfelelő minőségű. Gondolja, végigjárja az utat, hogy a szennyezett folyó tiszta ivóvízzel árassza el a környék lakóit. Útját pedig betört fejek szegélyezik és mire végül a csapból kellemes, kristálytiszta víz kezd csordogálni, akkora meg a város lakosságát amortizálják le a Manzoni család nyomában loholó pribékek.

Frank/Giovanni, miközben a maga profán módján igyekszik beilleszkedni a nyugodt, kisvárosi létbe, unalomtól és belső késztetéstől hajtva írni kezdi a nagy művet, egy könyvet, ami az életéről szól. Még alig gépel le pár oldalt, amikor az FBI máris kétségbeesésének ad hangot, a készülő könyvvel kapcsolatban, mintha az nem az asztalfióknak íródna, amolyan önkifejező naplóként, hanem egyenesen a New York-i bestsellerek polcára készülne. A film humoros pillanatai, amikor Frank gépelése közben megelevenednek az átélt emlékek, mert a flashback-ek kicsit megidézi a Nagymenők töredezett elmesélő módját. Pár viccesebb fantázia pillanatot leszámítva még a könyv ami humorral szolgál a filmben, ezért nehéz a "Vérmeséket" megjelölni vígjátékként. Legjobb esetben talán komédia.

A film egyetlen nyertesei a négytagú család, a Manzoniék. Csoda, ha a film végén már nem szurkoltam értük annyira. Sajnos, a film egésze alatt nem sok olyasmit tettek, ami miatt igazán szimpatikusak legyenek a néző számára. Hasonlóan az unalmas és irritáló "Személyiségtolvaj" című komédiához.

A film számomra egyszer nézős. Az egyetlen, aki érzelmeket tudott kicsikarni belőlem, az a tinédzser lányt alakító Belle (Dianna Agron), habár a szerelmes kirohanását leszámítva ő szintén csak egy pszichopata, mint apja, Giovanni és anyja, Maggie (Michelle Pfeiffer).

- Ne izélj! Megnézzük a Nagymenőket és besöpörjük a tapsot!
Mazoniék igyekeznek beilleszkedni, kevés sikerrel. Kerti partit rendeznek a környékbelieknek, hogy bemutassák, milyen egy amerikai sütögetés - ami különösen javallott szerintem, ha az ember tanúvédelmi program keretében lapít. Közben az egykori társak nyomozgatnak a lelépők után, kiiktatva valamennyi szemtanút, segítséget, míg végül egy újságcikkben elsütött olcsó nyelvi poénnak köszönhetően szimatot fognak és becserkészik az azóta már Blake nevű családot.

Mire megérkezik a gyilkos különítmény a kisvárosba, a család majdnem atomjaira hullik. A fiúk az iskolai kihágások felelőssége elől igyekszik Párizsba távozni, Belle pedig szerelmi csalódása okán a másvilágra. Maggie-n pedig erőt vesz a klimax, míg Frank/Giovanni pedig a mozizás után szinte önvallomást tesz kb. száz helyi lakos előtt, hogy később legyen kit kinyírni, hisz szemtanú nem maradhat a szakmájában... Talán a következő részben.

A két FBI ügynök olyan szépen végigviszi a filmet, hogy a végén bántó, ahogy kiírják őket...
A végső leszámolás viszonylag izgalmas, de azért furcsa, hogy gyakorlatilag a brigádot a két kiskorú intézi el, míg anyu és apu egy rosszfiúval szarakodik. Meg az ügynököt játszó Tommy Lee Jones besegít a végén. Tehát a kölykök felnőnek az apai örökséghez, ha úgy tetszik. Kár, hogy a hasonló filmekben, valahogy mindig kiöregedett verőlegényeket küldenek a főhős nyomába, hogy azért ne legyen nehéz legyakni őket. Máskülönben a családdal való találkozás előttig tökéletesen működő és gyilkolászó brigád - hisz kiiktatják először a rendőrséget, majd a tűzoltóságot is - simán kicsinálná a Manzoniékat.

Mindegy...

55%

Akire érdemes figyelni a filmben az Dianna Agron. Nagyon szexi és tehetséges.
Luc Besson meg mintha kicsit takaréklángon égne.

2014. február 18., kedd

Isten veled, Philip Seymour Hoffman!

Kicsit késve írok, mert frissiben nem ment volna.

Ha lenne időgépem, most benne ülnék. Benne ülnék és éppen a tárcsákat állítgatnám, hogy egyenesen visszautazzam 2014 február másodikára. Szét kellene rúgnom egy segget. A tiédet Philip. Már ne is haragudj!

Megtenném. Az újságban olvastuk, hogy a fürdőszobában találtak rád, karodban a fecskendővel. Hát nem. Ha képes lettem volna, én visszamegyek és kiverem a kezedből.

Amikor először láttalak filmben, egy igazi suttyó takonyt játszottál. Az "Egy asszony illata" volt az a film, te pedig a megalkuvó diákot játszottad. Onnantól csíptelek. Nem volt nehéz. Hiába játszottad az egyetemistát, aki a mentőben is ütne az ember... Eszméletlen voltál. Jóker szád, szőke loboncod, gesztusaid. Ahogy dadogva hebegtél az apád és a dékán előtt. Eszméletlen arc vagy. Megjegyeztelek, mert tettél róla! Ez volt első találkozásunk és már akkor tudtam, ez a csávó -remélem, nem sértelek meg egyszerű nyelvezetemmel - egyszer hatalmas színészóriás lesz. Megelőlegeztem és nekem lett igazam.

A filmből három alakításra volt érdemes figyelnem: Al Pacino, Chris O'Donnell és te. Al Pacino az persze Al Pacino. Chris valahol kizökkent a filmezésből és nem tudta meglovagolni a gyors hírnevet. Te pedig módszeresen szeleteltél előre.

Csináltál közben pár filmet, teltek az évek, csak én maradtam le róluk. Azután 1996-ban megint kit látok? Szeplős orcádat a "Twisterben"! Dustin, a kissé túlpörgött barátságos viharvadász. Nem volt nagy szerep. Nem is lehetett az, hiszen a filmben gyakorlatilag egy egész csoport őrült hobbiját kell végignézni és csak a ti csapatotok állt 8 emberből. De mégis, Bill Paxton és Helen Hunt mellett, főleg rád emlékezem. Ahogy lazázva haverkodsz Bill leendő felesége nyomában, miközben már sejthető, hogy Helen Hunt vissza fogja csábítani. Amikor Wichitába látogattok, Jo Harding nagyijához, te arcon puszilod a nénit. Természetes haver srác érzést keltesz. Én meg? - Nini, a srác az Egy asszony illatából. A vörös csóka. Aki akkor egy köpedelem volt, most egy szerethető haver. Megismertem a fejét!!!

1997: Boogie Nights!
Filmtörténelem! Számomra itt derült ki, hogy Mark Wahlberg színész! Te pedig egy kissé extrovertált figurát hoztál, aki a pornó ipar szélső szegmensében dolgozik és kissé belecsábul a Dirk Diggler álnéven kefélő pornó-csődörbe. Gyakorlatilag egy homokost hoztál és nem az jutott eszembe először: Jé, ez buzi!!!
Nem.
Hanem, hogy ez a színész milyen érzékenységgel képes, minimális gesztusokkal, tátogással, pislogással felépíteni egy vívódó karaktert. Igaz, nehezen tudnálak csak téged kiemelni ebből a filmből, mert a rendező, Anderson, rendesen odatette magát és csupa olyan színészt válogatott ki magának, hogy a néző csak pislogott.

1998: Amerikai bérgyilkosnő
Kedvelem Kyra Sedgwick-et. Nem volt rossz ez az eléggé olcsó bérgyilkos dráma. Te megint csak egy tucat szarházit alakítottál a filmben, de ne hidd, hogy nem emlékezem rád! Nem ám. A halálod pedig, amit kaptál a filmben... nos... azt megérdemelte a figurád. Nem mondom, hogy sajnáltalak - hisz ez csak film - ezért jól szórakoztam, amikor végül kinyiffansz. Tudod, mi járt a fejemben? - Már megint ez a csávó? Ez mikor fog végre főszerepet kapni egy filmben? Mikor fogok látni valamit, amiben ő az atyaúristen?
Még várhattam rá, bár közben beugrott az évben még "A nagy Lebowski" is. Remek dráma-komédia, eszméletlen színészekkel. Te a milliomos jobbkezét formáltad meg. Apró nüansz volt, hogy kissé makogva ismételgetted magad. Nagy szerep? Egyáltalán nem? Mégis mit alakítottál benne??? Na, az viszont awesome! :)

A "Hibátlanok" 1999-ben azért már erősen a te karizmádra épített. Robert De Niro mellett. Ő volt a szélütéses, nem kicsit homofób zsaru, te pedig a szexi transzvesztita. Már meg ne sértődj, remek voltál, de szerencsére egy percre nem tudtalak megkívánni. Ennek azért örülök, mert más tekintetben tényleg odatetted magad ebben a félig komoly, félig már vígjátékba hajló szoció-drámában. A lényeg az volt, hogy De Niro karaktere fejlődjön és mivel ebben segítettél, a film szórakoztató lett. Bevallhatom, azért nem ez a kedvenc filmem tőled.

1999-ben nem unatkoztál. Még hoztál egy határozatlan, de céltudatos ápolót a "Magnóliában" - eszméletlen alakítás - és egy agyonverni való mellékszereplőt a "Tehetséges Mr. Ripley"-ben. Ott agyon vertek, ahogy kell. Amikor Matt Damon telibe vert a szoborral, te pedig levegőért kapkodsz, az hátborzongató. Felejthetetlen!!! Majdnem elloptad a film legdurvább halálát Jude Law elől, ember!

És innentől kezdve már nem csak nekem voltál személyes kedvencem, hanem ezer ismerősömnek. Náthásan szipogó zene-kritikus? Majdnem híres, 2000. Újságíró, akit aztán a fő témája tesz el láb alól? A vörös sárkány, 2002. Eltévelyedett pap, aki néger szeretője miatt kerül szarba? Hideghegy, 2003. Megint Jude Law... És, ahogy a szádba tömött zsebkendő mögül üvöltesz irgalomért, az hátborzongató!

2004. Derült égből Polly. Kosáresőt dobáltál és még be is szingtál! Milyen jól állt neked ez a vígjáték. Milyen kár, hogy a sok független filmdráma mellett ilyesmire nem maradt időd, pedig itt bebizonyosodott, hogy egy röhögős filmben is megállod a helyed!

Ettől függetlenül 2005-ben biztosra mentél. Truman Capote eljátszása biztos filmdíj. Jött Oscar-papa, ahogy várható volt. Persze, pusztán a tehetséged miatt. Szinte életre keltetted a "Hidegvérrel" című tényfeltáró bűnügyi regény titokzatos íróját. A gesztusok megint. Az arcjátékod. Nem fényezlek. Ekkor már színész-isten voltál! Attól függetlenül, hogy nekem, európai nézőnek, nem sokat mondott a neves író élete és munkássága. Ettől még láttam, hogy te ő vagy.

Mission: Impossible III., 2006. Talán a filmtörténet legblazírtabb főgonoszát sikerült megformálnod. Egy repülőgép csapóajtajában fagyoskodsz, alattad repül a táj és egy villanásnyira vagy a zuhanástól. Neked meg a szemed sem rebben... alig csupán. A film nem a kedvencem, ám, ahogy a végén te elhalálozol, az valami eszméletlen... helló lett... Nem sok főgonoszt basz el egy autó, ami a semmiből terem ott. Bocsesz!

Hopp, 2008, kamaradarab, felhúzva a mozivászonra. Két színészgép: Meryl Streep és te. A film sajnos nem túl izgalmas, sőt... erősen érződik a színpad íze. De ti ketten. Köszönjük. A pedofíliával vádolt pap szerepe azért nem lehetett egyszerű, főleg, hogy volt valóság alapja és a mai napig nem tudni, megtörtént e, amivel a szereplőt vádolták, vagy csak egy unatkozó apáca túlfejlett agyának szüleménye a vád.

A csúcs: The Master, 2012. Ez már nem színjátszás. Ez ahhoz túl komoly. Egy karizmatikus vallási vezető voltál, aki egyszerű embereket könnyen manipulált, de ha teóriáit és hitét kellett megvédeni, azonnal átment gyökérbe. A film száraz és kicsit talán unalmas egy átlagos nézőnek, mégis megéri végigülni, hiszen amit ebben csináltál, apukám. Joaquin Phoenix a másik zseni meg végig asszisztált neked. De "szép" páros voltatok együtt!

Azután minden túl gyorsan történt.
2014... és kaptuk a hírt... nem tetszett... elmentél. 46 évesen, fiatalon. Mi minden volt még benned, ember?
Állítólag a karodban volt a fecskendő... sosem fogjuk megtudni, miért kellett neked az a szar.
De, szerintem, ahhoz semmi közöm. Amit nekem szántál, azt láttam a vásznon, a monitoron. Az pedig, kérem, felejthetetlen.

Azért, ne hidd, hogy ha lenne időgépem, nem mennék vissza és rúgnálak valagba. A hülye fecskendődet kitépném a kezedből és gyorsan kibasznám a fürdőszoba ablakán. Nem kell az neked.
Csak még vagy húsz év munka és további negyven jó szerep. Mert erre születtél.
Lett volna még feladatod és sajnos... nem fejezted be. Nem úgy.
Hiányozni fogsz, ismeretlen haver és ha mást nem, visszanézlek azokban a filmekben, amikről most nem szóltam vagy amiket még nem láttam. Szerencsére, van pár abból is.

Isten veled, Philip!
Nyugodj békében!