2015. január 25., vasárnap

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)


Rendezte: Alejandro González Iñárritu

Megtekintés? - Színházkedvelők azért előnyben.

Miről is szól a film számomra? Hol is kezdjem?

A színészek élete habcsók álom. Azt gondoljuk, hogy ha valaki egyszer sikeres volt és mi emlékszünk rá, akkor az illető talán megrekedt az emlékeink fonatában és tartósan abban él, amit gondolunk. Riggan 'Birdman' Thompson (Michael Keaton) valamikor szupersztár szintű színész volt egy képregény figura megformálásáért. Csinált néhány epizódot a filmből, majd kiszállt, hogy...
...kiszállt, hogy onnan kezdve minden elbaszódjon.
Fokozatosan csúszott le a B ligába, majd még mélyebbre. Akik emlékeznek rá, azok is csak a régi sikerrel kapcsolatban teszik ezt. Hogy az utána lévő bő két évtizedben mit csinált, senkit nem érdekelt. Az utcán még felismerik, de senki nem kapcsolja össze a nevével a minőségi szórakozást.
Riggan változtatni akar. Érzi, hogy nincs sok hátra, végleg eltűnik a süllyesztőben vagy meglepi valamivel a közönséget. A meglepetés egy Broadway darab, melyet kedvenc könyvéből adoptál a színpadra. Úgy véli, hogy a történetben és a szerepben van annyi, hogy a kritika a vállára emelje és körbe hordozza a reflektor fényében. Szüksége van rá, hogy érezze: létezik.
A bemutatóig alig néhány nap van és a másik férfi főszereplő kiesik egy baleset miatt.
Riggan meg van győződve róla, hogy ő okozta a galibát. Mert Riggan enyhén tudathasadásos személyiség, aki kialakított magának egy képzelt világot, melyben tele-kinetikus képességei vannak és ha úgy tartja kedve, repülni tud. Hiszen egykor ő volt a rettenthetetlen Birdman.
Napjai vannak hátra, hogy gatyába rázza a darabját, szereplőit és az életét.

Többlet jelentés: Riggan-t a múltja állandóan sötét árnyként kísérti.

A film a színház illúziójáról is mesél. Emberek kapcsolatrendszeréről. A művészetről, a varázslatról, a félelemről, amelyet egyetlen kritikus kiválthat, az Internet hatalmáról, a haladásról.
A hazugságról.
Hazugságról önmagunknak és azoknak, akikkel együtt dolgozunk, élünk.
Riggan képzelgései, önszuggesztiója segít feldolgozni a gondolatát, hogy mennyire mellőzött lett?

Iñárritu filmje nehéz darab. Nagyon sok párbeszéd és közben - titkos vágásokkal megoldva - egyetlen jelenetsor füzér, melyre a kis etapok igazgyöngyként lettek felfűzve. A kamera végig a szereplők aurájának perifériáján mozog. Felemelkedik, körbe jár, betolakodik a személyes szférába. És ennek ellenére, a film gördülékeny, nem unalmas. Bár, némi ráhangolódás nem árt.

Többlet jelentés: Ki nem álmodott még arról, hogy félmeztelenül kell a tömegben keresztülfutnia? Visszatérő álommotívum, amikor az ember feszült mert kiszolgáltatottnak érzi magát.

Keaton zseniálisan hozza a megkopott fényű egykori sztárt. Nem lehet nem párhuzamot vonni a filmbeli karakter és az egykori Batman élete közé. Már az alapján, amit az átlag néző és rajongó láthat. Ami a függöny előtt zajlik, zajlott. Keaton a Denevérember filmjei bemutatása körül volt a csúcson. Később is kapott jobb-rosszabb szerepeket, ám lassan átvándorolt a megbízható, de mellékszereplő kategóriába. Nem tudjuk, hogy Michael Keaton erre hogyan reagált az elmúlt húsz évben, viszont láthatjuk, hogy Riggan, a fiktív színész, hogyan igyekszik mindezt feldolgozni. Több, kevesebb sikerrel.

Riggan annak ellenére, hogy még a családját is beáldozta a szakma oltárán, valójában úgy érzi, nem alkotott maradandót. Annak ellenére gondolja ezt, hogy még a mai napig megszólítják emberek, hogy közös képet készíthessenek megkopott hősükkel. Riggan azonban tudja, hogy ez talmi hírnév. Jól mutatja az a képsor, amikor a kövér hölgy közös fotót készít vele, miközben gyermeke azt sem tudja, ki az a bácsi, akiért anyu rajong.
Riggan, ki tudja miért, úgy gondolja, hogy a színházban megmutatott tehetsége valamiért sokkal maradandóbb lesz, mint amit korábban szerzett a jelmezes hősként.
A sikerének útjában áll azonban az egész világ:
Lánya, Samantha (Emma Stone) ugyan asszisztensként dolgozik a keze alatt, mégis nem képes leszokni a fűről, ami miatt már a rehabot is megjárta. Nem akar az apja agyára menni, viszont sosem alakítottak ki klasszikus apa-lánya kapcsolatot.
Menedzsere, Jake (Zach Galifianakis) nem igazán hisz benne, hogy Riggan képes helyt állni a darabban, ezért egyre lejjebb igyekszik nyomni a büdzsét. A látszat az, hogy a végletekig mellette áll, azonban Jake már elbizonytalanodott és kétségek gyötrik. (Galifianakis egészen jó ebben a visszafogott szerepben. Végre nem az idegesítő idiótát játssza. Nem ő a legidegesítőbb karakter a filmben)
Második vezető színésze, Mike (Edward Norton) aki az utolsó pillanatban ugrik be a darabba, hiába naprakész a feladatból, ha közben önmagát akarja megvalósítani és magasról szarik Riggan come back-jére.
A darabban feleségét alakító Lesley (Naomi Watts) viszont önmagában nem bízik eléggé és, hogy ne legyen egyszerű, egykor Mike-kal is volt kapcsolata, miközben kétségei között vergődve mégy egy leszbikus affért sem képes elfojtani magába.
A volt feleség szintén feltűnik, hogy megtörje Riggan koncentráló figyelmét és mindennek a tetejében szembesül vele, hogy a legbefolyásosabb színházi lap vezető kritikusa szent céljának tekinti, hogy cikkében megsemmisítse a darabot, amelyet persze még nem is látott.

Többlet jelentés: Gyakori fantázia és álom jelenet, hogy elszakadunk a földtől és repülünk. Riggan le akarja győzni önön korlátait. Vajon sikerül-e neki?

A színházi világ esszenciája egyetlen filmben.
Az operatőri munka - Emmanuel Lubezki - pazar.
A zene - volt szerencsém külön is meghallgatni a zenei albumot - érdekes és eklektikus (lenne), ha nem illene a képi világhoz és mondandóhoz. Antonio Sanchez dobszólókra épülő score-ja kísérleti jellegű munka. Amikor először hallottam, kicsit féltem tőle, viszont a képek alatt nem tűnik olyan disszonánsnak.
A színészi játék egészen kiváló. Keaton két jelenetben is hihetetlen alakítást nyújt. Érik az az Oscar.

Többlet jelentés: A múlt és jelen "összecsapása".

Különvélemény:
Lehet, hogy kicsit túlértékeljük a filmet a netes hype-nak köszönhetően. Lehet, hogy nem más ez, mint egy filmdráma egy öregedő színészről, érdekes képi megoldásokkal elmesélve.
Egy biztos: akik szuperhősös képregényfilmre számítanak és ennek megfelelően ülnek be a filmre, azok keserűen csalódni fognak.

A film mondanivalója többnyire a szereplők arcán keresztül mesélődik el. A bőr alatt...

80%
Keaton első megjelenése megidéz egy másik képregény hőst...

Amikor néztem, eszembe jutott a:
- A Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős című - eredeti címe Paper Man - keserédes filmdráma, melyben egy író kerül hasonló művészeti megcsömörlésbe, miközben néha beképzel magának egy képregényhős karaktert, aki párbeszédeket kezdeményez vele a gondolatairól. A címválasztás ott pocsék volt és becsapós.

A Birdman alcíme viszont egyfajta kulcs lehet a film befejezéséhez. :)
...Mr. Manhattan-t a Watchmen című kultikus képregényből.

2015. január 23., péntek

Blog: A pille székem


Emlékszem, nekünk is volt ilyen. Az ilyesmit simán elfelejtené az ember, ha nem lennének a közösségi oldalak és azon belül néhány ember, akik amolyan kollektív emlékezetnék ne tennének fel ilyen fotókat.
Emlékszem, nekünk is két darab volt: egy rózsaszín meg egy kék. Mindkettő világos, pasztell színű. Strapabíró darabok. a lakás legkülönbözőbb pontjain találkozhattál velük. Néha pont útban voltak. Mindkettő tetejét suba fedte. Az a fajta suba, melyet házilag te is el tudsz készíteni vastag, durva madzag(?)-ból. Azt hiszem, apám hobbija volt rövid ideig a subázás. Csinált is pár darabot ezekből a giccses termékekből. Tetszettek!
Szeretem a giccset...
Pille szék helyett mi mondjuk puffnak hívtuk, habár, tudom, nem az.
Könnyű volt, még gyerek szemmel is.
Néha felkaptam és a fejem felé emelve szaladgáltam vele, mint egy mini erőművész. Máskor meg játékokat rejtettem bele. Széfnek nem túl biztonságos, hiszen a család bármelyik másik tagja csak megemeli, vagy véletlenül belerúg, azonnal meghallatszik, hogy rejtezik benne valami.
Azután nőni kezdtem. Azt hiszem, izzó cserélésnél törtem el az egyiket. A teteje középen megadta magát a nagy súlynak. Amúgy igazán strapabíró kis készség volt, de a 120 kilómmal nem tudott megbirkózni. A másik még megvan.
A suba a tetején már egészen elkopott.
Kincseket sem rejtek bele.
Néma, pasztell mementója gyermekkoromnak.

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

Rendezte: Yves Boisset

Megtekintés? - Régen kötelező volt, ma már csak ha időd engedi.








Emlékszem, gyerekkoromban, ezt a filmet moziban néztem meg és nem is egyszer. Látszik, mennyire szelektív a memória, hiszen csak arra emlékeztem belőle, hogy egy remek akciófilm. Mai szemmel, újranézve, látom már, hogy egy kölyök és egy felnőtt agya között van különbség. Rengeteg.
A kockázat ára egy remek korrajz és társadalomkritika, de nagyon gyenge akciófilm. Talán azért értékelhető darab - habár az idő bizonyos részei felett bőven eljárt, míg más aspektusból meg aktuálisabb, mint bármikor - mert a média visszásságait még most is remekül figurázza ki és az alapanyag, egy időtlen klasszikus sci-fi író kezei közül került ki: Robert Sheckley imdb, Robert Sheckley wikipédia. Elrontani nem nagyon lehet. Boissetnek majdnem sikerült.

Ismétlem, anno szerettem ezt a filmet és nagyon örültem, amikor újra a kezembe került. Felfokozott várakozással ültem le, hogy megnézzem, felidézve a fiatalságomat és, hogy megmerítkezzek abban a bűnös élvezetben, amit csak egy olyan film tud okozni, melynek témája közel áll hozzám. Sheckley-n kívül több író feldolgozta már a témát. Egy másik ismert darab a témában Stephen King "Menekülő embere", melyet Richard Bachman álnéven publikált és Arnold Schwarzenegger főszereplésével készítettek belőle egy kevésbé kritikus, de sokkal akciósabb mozit, négy évvel később. A film alapját egy novella adta, "A kockázat jutalma". Sheckley később regény formában is eljátszadozott a média és az agresszió ilyetén alakuló kapcsolatával.


François Jacquemard (Gérard Lanvin) egy igazi semmire kellő fiatalember, aki úgy véli, hogy tíz év munka után neki jár a jobb élet. Ennek megvalósításához azonban egyetlen módon tud közelebb jutni; ha megnyeri a Kockázat ára elnevezésű televíziós játékot, melynek fődíja egymillió dollár. Egy apró bibi, hogy a játék arról szól, hogy Jacquemard végig élethalál menekülést folytat, öt, válogatott - vagy inkább szedett-vetett - vadász elől a város utcáin, hogy valahogy kihúzza a négy órás műsoridőt és ezzel megnyerje a negyedik versenyt. Azt hihetnénk, hogy főszereplőnk egy igazi menekülő géniusz, egy városi Houdini, aki folyamatosan üldözői előtt jár, kisiklik kezeik közül. A valóságban azonban Jacquenmard legalább annyira piti és unszimpatikus figura, mint akik az életére törnek. Fiatal menekülőnk már a verseny első fél órájában elbukna, ha stikában a verseny készítői nem sietnének segítségére, hol kézzel fogható formában adva meg a menekülés kulcsát, hol verbálisan próbálva hatni a vadászokra, hogy ne siessenek olyan gyorsan kinyírni a férfit.
Ki tudja miért, de amikor Jacquenmard megtudja, hogy a seggét a játék egyik szervezője mentette meg az utolsó pillanatban, farkast kiáltva igyekszik leleplezni ezt az összeesküvést.
Itt jegyezném meg, hogy nem értem, ezen főszereplőnk miért akad ki? Ha nem mentenék meg - szerinte bundázva az eredményt - a picsáját, nem hogy a versenyt nem nyerte volna meg, de még az első összecsapásból sem tudott volna épp bőrrel kijutni. Szóval, Jacquenmard, kussoljál be és élvezd a sikert.
Ő viszont másképpen gondolja. Módszeresen, szerencsével és forgatókönyvi ostobaságoknak köszönhetően, sorban legyőzi üldözőit és elhatározza, hogy leleplezi az összeesküvést, amit a műsor megenged magának.
Nagy dolog!
Ma már pontosan tudjuk, hogy az ilyen műsorok - már amelyik tematikailag közel áll a filmhez, mint vérre menő valóságshow-k és egyéb halálig tartó versenyek, aka. tehetségkutató műsorok - sokat megengednek maguknak a néző manipulálásának érdekében. Elvileg mindenki tudja, hogy milyen munka folyik a színfalak mögött, mégis találni elég balekot, akik sms-sel támogatják a fikciót és szurkolnak kedvenceiknek.


Amiért a film még ma is élvezetes:
- A műsorvezető, Frédéric Mallaire (Michel Piccoli) zseniálisan adja a színváltó figurát, akinek be nem áll a szája és képes az érzelmek teljes skáláján végigzongorázva megvezetni nézőit. A mai generációból talán a mi Balázsunk áll hozzá igen közel. Látjuk, hogy a szája mozog, halljuk, hogy érzelmek vannak a hangjában, csak mivel már ismerjük, egy szavát nem hisszük a feltételezett kamu érzelgősségnek és együtt érzésnek.
- Az ötlet nagyon jó - bár azért jobban kidolgozhatták volna - és meg vagyok győződve róla, hogy a média egy szegmense ebbe az irányba halad. Hiszen az egyik legnagyobb, római kultúrának is komoly része volt a cirkusz drasztikus formáinak a nézőhöz való eljuttatásában. Az emberek meg nem nagyon változnak, így csak gondos politikai ráhatás kérdése, hogy egy nap bekapcsolva a tévéket, ilyen adásokon rághassuk le a körmeinket.
- A műsor táncos reklám betétei megérik a megtekintést. Miközben emberek halnak meg a városban, a nézők táncoló nőkben gyönyörködhetnek, akik felesleges termékeket próbálnak az akció mentes időben a nézőre sózni. Codálatos! :)
- A befejezés ugyan kicsit lehangoló, ám ezzel odavág a hepiendhez szokott amerikai változatoknak. Néha kell ilyen pesszimista befejezés.
- A magyar szinkronban egyedül a főszereplő hangjával nem voltam megelégedve. Az legalább annyira nyersnek és sutának tűnt, mint maga Jacquenmard. Az ötödik vadásznak, aki az egyetlen nő a csapatban, azonban érdekes poén volt Lippai László hangját kölcsönözni. :)

60%

John Wick - John Wick (2014)

John Wick - John Wick (2014)


Rendezte: Chad Stahelski, David Leich

Megtekintés? - egyértelmű. Úgy elrepül, észre sem veszed.

A John Wick az az akciófilm, amely szinte minimális eltévelyedést mutat a történet fonalán. Egyszerű, mint egy faék. Keanu Reeves pedig a legjobb formáját hozza. Nem mint drámai színész, habár az alapja a filmnek tényleg elég drámai. Reeves az akciósztárt formázza meg, tökéletesen. Sosem voltam nagy Keanu Reeves fan. Tetszett pár fontosabb filmje (Mátrix, Féktelenül), ugyanakkor emlékszem pár vállalhatatlan baromságra is (A leskelődő, Amikor megállt a föld), amihez a nevét adta. Nálam ő a biztos középszer. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó színész, de azt el tudja velem hitetni, hogy veszélyes figura, hiába olyan a külseje, mint egy kissé arab beütésű szívtipró.

A John Wick alapötletén el lehet kicsit rágódni - miután túl tettük magunkat azon, mennyire sok benne a véletlen. Wick (Keanu Reeves) felesége betegségben elhunyt, de halála előtt még küld férjének egy kiskutyát, hogy a férfi azon az úton haladjon tovább, amelyen közösen indultak el. Johnnak ugyanis sötét a múltja. Nem is lenne semmi baj, ha a nem kicsi városban történetesen ne futna bele egy benzinkúton Iosof Tarasov-ba (Alfie Allen) a bevándorló maffia család egyetlen és persze nem szimpatikus örökösébe, aki azonnal szemet vet John gyönyörű Mustang-jára. Miután John, a nyegle vásárlási ajánlatot visszautasítja, éjszaka meglátogatja pár maszkos férfi, és őt elverik, kutyáját elpusztítják, a kocsit pedig elkötik. (Ami fura annak fényében, hogy milyen sötét legenda szövi be a karaktert és a film további részében magasabb szintű túlélési szokásokat mutat.) John talán a kocsi miatt is felkutatná a tetteseket, de plusz motiváció, hogy szerelme búcsú ajándékát olyan gerinctelen módon vették el tőle. John eltemetett múltját szó szerint előássa a pincéjének betonja alól és talpig fegyverben, könyörület nélkül igyekszik elégtételt venni sérelmein, az egész éjszakai élet felbolygatásának árán.
Egyrészt megértem John Wick motivációit, másrészt el kell fogadnom, hogy az egykori harcostárs, Viggo (Michael Nyqvist - zseniális svéd színész) miért teszi azt, amit. John ellen talán csak az szól, hogy a rengeteg megölt testőr és kidobó között biztos kicsinál néhány olyat is, akik simán csak rossz nap mentek be dolgozni és nem kaptak megfelelő felső/belső utasítást. Én nem szeretnék egy olyan diszkóban dolgozni, ahol csak azért lő valaki fejbe, mert az egyik törzsvendéggel elszámolni valója van...


Néhány kérdés:
- Ha John olyan vérprofi gyilok, hogyan tudja néhány közepes gengszter első éjjel meglepni? (Főleg, ha tudjuk, hogy később tucatjával likvidálja őket...)
- Ha a gyerek, aki beleköt, az egykori társa fiatal kölyke, és tudjuk, hogy John alig öt-hat éve lépett le a bizniszből, akkor hogy lehet, hogy a kölyök és ő nem ismerik egymást, nem tudnak a másikról? (Jó, a srác halott némi mende-mondát John Wick-ről, aki amolyan mumus az alvilági berkekben, ennek ellenére akkor is furcsa, hogy egymást nem ismerik fel.) Oké, lehet, hogy apu igyekezett a munkát és a családot külön választani, de akkor is nehéz elképzelni, hogy a kis Iosof és Wick sosem keresztezték egymás útját. Főleg úgy, hogy a film idején Iosof már bőven az apja kisebb ügyeit intézi, így nehéz elképzelni, hogy alig pár éve nem téblábolt a srác az apja lábai körül. Jó, ezen lépjünk túl.
- Miért kell egy ennyire egyszerű akció filmbe beletenni azt az unásig ismert, James Bond filmek jellemző dramaturgiai húzását, hogy a főgonosz elkapja John Wick-et, de ahelyett, hogy simán és kérdés nélkül fejbe lőné, még elbeszélget vele és mielőtt kivégeztetné, emberei nagyjával távozik a helyszínről, ahelyett, hogy megnyugtatásul, végig nézné nemezisének halálát. Persze tudjuk, hogy főszereplőnk nem fogja a székhez kötözve végezni, hiszen egy nem túl ötletes "csavar" miatt kiszabadul szorult helyzetéből.

Van még sok egyéb apróság, amin el lehet mélázni, csak a film ezt nem igényli. Amit igényel, hogy ülj le, fogd a söröd, bambulj, élvezd, és mire vége a filmnek, rádöbbenj, hogy a söröd sem fogyott el, mert annyira lekötött a látvány.

Adrianne Palicki, mint kőkemény bérgyilkos. A forgatókönyv elegánsan megoldja, hogy ne a főszereplőnkre haragudjunk a halála miatt. (Mert egy úriember nem öli meg a női ellenséget.)

A filmet két kaszkadőr szakértő rendezte, akik szakmájukon belül már mindent megcsináltak. A kis pénzű produkcióktól pedig fokozatosan vándoroltak át a mainstream világába. Filmjük igazi bűnös élvezet, ami kicsit felidézi a klasszikus, szem rágógumi akciófilmeket, amiket annyira szerettünk a nyolcvana és kilencvenes években. Mindketten keresztezték már Keanu Reeves útját, így szépen össze tudtak dolgozni.

70%

A Beagle kutyus ellopja a show első húsz percét.
Megjegyzések:
Mindenképpen látnod kell kategória.
Leginkább a Commando testvérfilmje.
Willem Dafoe ismét szerepel.

2015. január 15., csütörtök

Miket láttam 2014-ben?

Sokkal többet, mint amiről írtam. Voltak filmek, amiket félretettem, hogy megrágjam őket. Más filmekről azonban viszonylag kis késéssel, de összehordtam pár mondatot. Visszatekintek 2014. Egy csokorba gyűjtve, amiket tavaly mutattak be és volt rájuk időm:

Több tucat horrorfilmet tekertem át. Kevés volt, amire rászántam a játékidőt és nem pörgettem keresztül. Talán, mert a zsáner szinte okádja ki magából a töménytelen filmet. Egyik kedvencem a mumusról szólt, aki beférkőzik egy diszfunkcionális család életébe, hogy pattanásig feszítse az idegeket. A babadook egy jól átgondolt, korrekt darab. Az Annabelle viszont egy üres ígéret. Szeretne egy franchine izgalmas darabja lenni, csak sajnos kurvára unalmas. Akárcsak az Elnémultak című hülyeség. Stephen King kezéből is kaptam némi mannát, igaz a férj és feleség közötti szakadékot kiveséző Egy jó házasság minden volt, csak nem jó film. A V/H/S: Viral pedig harmadszor ugrik neki a found footage műfajnak, ami nálam ambivalens szórakozás, a hullámzó végeredmények miatt. A sima hentelős fajtából egy hangulatos darab a Kristy, amely egy kis csoport mészárlására helyezi a hangsúlyt, akik találomra egyetemista diáklányokat vadásznak le. Sokkal nagyobb volumenű az egész Amerikát érintő földi purgatórium, az Megtisztulás éjszakájának akciósabb folytatása, amely nem nélkülözi a horrort, de átvándorol az akcióba. A Willis kislány, Rumer egy unalmas és művészieskedő thrillerben vetkőzött ki magából, ennek ellenére a Ganzfeld-vizsgálat nem sokat ér.

Liam Neeson-ból öregségére akarnak akcióhőst faragni. Készülnek is sorban a filmek, melyek között van jobb (Non-Stop), van rosszabb (Sírok között). Kevin Costner is több filmben volt látható, de ha valamelyik sikeresebb volt, az nem az ő neve miatt lett az. Két, a nevére építő filmre emlékszem és sem az akciós Három nap a halálig, sem a sportfilm Draft Day nem lett nagy szám.

Enyhén nyolcvanas éveket megidéző akciófilm, amely belegyalogol a horrorfilmek dramaturgiájába is kicsit. A vendég. Hasonló az Gyilkos iroda is, csak sajnos fárasztóan klisés. Legalább annyira nem fogok emlékezni rá, mint a Freeze című, kamara darabra, amelyben főszereplőnk egy hűtőházban agonizál, egészen biztosan nem.

Denzel Washington, szinte bármihez nyúl, az sikeres lesz. Vagy legalábbis, értékelhető mozi. Talán nem volt mindig így, de ahogyan öregszik, olyan lett, mint a jó bor. A vén raktáros fegyver a legvégsőkig sem akar ragadni, ha egy kiskorú prosti életét mentené meg, mert ő amolyan pacifista Védelmező, vagy mi. Vagy mi! Sokkal nagyobb mennyiségű lőport pufogtattak el a Feláldozhatók 3.-ban, igaz, ebben megjelenik az akciófilmek krémje. Schwarzenegger is, akinek idén egy uncsi akciófilmet köszönhetek. Nem csak a film címe, hanem a történet is egyfajta Szabotázs, ha izgalomra vágyunk. A Sólyom ébredése is csak arra volt jó, hogy álomba szenderüljünk.

Buta vígjátékokból sem volt hiány. Legyen akár Kamuzsaruk, vagy kövér éretlen fiatal csaj, aki képtelen felnőttként élni, mint Tammy. Egyszer nézős darabok. Volt, amelyik nem is szórakoztatott. A Kavarás például kifejezetten unalmas darab. A 22 Jump Street viszont egészen remek vígjáték és műfajparódia lett. Az egyik legnagyobb meglepetés, amit nekem szórakozásban okozott, a Grand Budapest Hotel című nem semmi... Ott csak a cím magyar vonatkozás, a Megdönteni Hajnal Tímeát viszont egy az egyben magyar komédia és mint ilyen, hiányosságai ellenére közepes darab lett.

A westernfilmek amikkel találkoztam, nem a klasszikus felépítésű fajtából kerültek ki. Sőt, a legtöbb, még csak nem is amerikai produkció volt. Mégis, az idegen országok szülöttei voltak számomra az izgalmasabbak. A Frontera egy amerikai dráma, szép munka, de közelébe sem ér hangulatilag a német Sötét völgynek, vagy a szinte teljesen svéd Megváltásnak.

A sci-fi műfajba sok minden belefért idén. A filozofikus mélységeket igérő majd kipukkadó Lucy, a hasonlóan sokat markoló és keveset fogó Automata, vagy a legnagyobb csalódás a műfajon belül, a Godzilla, aminek, így, ebben a formában, szerintem semmi értelme nem volt, hogy elkészítették. A szereplők annyira papírmasék, hogy a házak nem voltak soha olyanok a Godzilla filmekben. A jobb darabok közül a szinte akciómentes időutazásos Időhurok emelkedik ki, míg a másik véglet, az időutazásos, akció dús X-Men: Az eljövendő múlt napjai. Mindkettőt érdemes látni. A Pompeji viszont, elkerülendő, igaz, ez fantasy-katasztrófafilm, nem sci-fi.

A végére maradt egy szívfacsaró tini-dráma, a Csillagainkban a hiba és egy szívfacsaró felnőtt dráma, A bíró. Mindkettő kötelező darab. Az első, mert motiváló, a másik, mert szeretjük a Vasembert.

Hír: Mobil - Cell - Az utómunkálatoknál tart Stephen King világvége regényének megfilmesítése

King Mobil című könyve nem tartozik a legsikerültebb munkái közé: Röviden, egyfajta zombie szerű állapotba kerül bárki, egy rejtélyes, valamennyi telefont érintő hívás után. Akinek van mobilja és fogadja a hívást, enyhén meglittyen agyilag. Főszereplőnk, a könyvben illusztrátor, ha jól emlékszem, Clay (John Cusack) kénytelen menekülni a városból, mert nem használ telefont, viszont körülötte az emberek fékezhetetlen vérengzésbe kezdenek. Néhány túlélővel vándorolják keresztül a vidéket, miközben választ és megoldást keresnek az agybajra.
A rendezőnek, Tod Williams-nak talán ez lesz a legnagyobb megmérettetése. A filmben még olyan nevekkel találkozunk, mint Samuel L. Jackson és Stacy Keach.

Hír: Az - It előkészületben a Remake

Több éve előkészületek folynak Stephen King kisvárosi múltidézős horrorjának a Remake-eléséért.
Dan Lin (Lego kaland, Sherlock Holmes), a producer, aki azt ígérte, a film sokkal hűbben fogja követni a könyvet, mint az első - és mellesleg sikeresnek mondható - tévéfilmes változat.
Még egyelőre semmi sem biztos, de rendezőként már megnevezték Cary Fukunaga-t, aki eddig nem csinált nagy durranást.
Nem tudni, hogy a 1990-es változat ikonikus gonosz bohócának alakítója, Tim Curry részt vesz e bármilyen formában a projectben.

2015. január 13., kedd

A bíró - The Judge (2014)

A bíró - The Judge (2014)


Rendezte: David Dobkin


Megtekintés? - Igen. Egyik filmsztár végszavazik a másiknak.

Szeretem a tárgyalótermi drámákat. Szeretem, amikor van egy ügy lehetőleg gyilkossági - és a főszereplőnk csavaros módon, lehetőleg az utolsó pillanatban, kitalál valamit, amivel a védencét, akit addig valamennyin bűnösnek véltünk, sikeresen kiszabadít a villamosszékből. Jók az ilyen filmek. Még akkor is lekötnek, ha másfél órán keresztül nem szólnak másról, mint beszélgetésről, lásd. 12 dühös ember. (Jó, ott sokat hozzátett az élvezethez a különböző karakterek látásmódja, stb.)
Dobkin filmje nem mindenben felel meg ennek. Szerethető darab lenne, ha nem lenne szinte végig látható egyfajta Donkin Donuts fánkos cukormáz a képkockák alatt. Ettől függetlenül nem rossz film, csak kicsit... Amerikai.

A három tesó: Vincent D'Onofrio, aki valamikor nagy baseball reménység volt, de közvetve, öccse hibája miatt abbahagyja a sportot, Robert Downey jr., a tékozló fiú, aki sértettségében nem nagyon tartotta a kapcsolatot a családdal és a legkisebb Jeremy Strong, aki kicsit lassú, viszont állandóan rögzíti a körülötte zajló eseményeket.

Hank Palmer (Robert Downey jr.) fiatalkorában lelépett otthonról, hátra sem nézve. Két bátyját és szüleit hátrahagyva, ügyvédként kezdett új életet egy nagyvárosban. Van egy csodálatosan szép lánya és mellé egy összeomló házassága. Nincsenek barátai, ellenben a legtöbb ügyét megnyeri, mert okos, megalkuvást nem ismer - kivétel ha vádalkuról van szó - nem hagyja, hogy az érzelmei elragadják. Downey remek a szerepben, ám végig olyan érzésem volt, mintha Tony Starkot, a vasembert hozná, csak kevesebb hatalommal, szuper főellenség nélkül.
Hank egy fontos tárgyalás közben kap hír róla, hogy édesanyja elhalálozott. Azonnal hazautazik, nem mintha különösebben kíváncsi lenne az apjára, viszont van a múltjukban valami sérelem, ami miatt szeretne elégtételt venni.
Nem elég a temetés, még az apját is meggyanúsítják azzal, hogy egy régi ügyének vádlottját halálra gázolt az éjszakában, majd segítség nyújtás nélkül tovább hajtott. Csakhogy ez gyilkosság! Hank apja (Robert Duvall) meg államának elismert bírója, igaz, nyugdíjhatár közelében.
Hank-nek félre kellene tennie a vélt és valós sérelmeit, hogy segítsen az apján, aki egyszerűen nem tud, vagy nem akar emlékezni a gyilkosság éjszakájára. Megkezdődik a versenyfutás, mely sok félig behegedtnek tűnő sebet szakít fel. Ha mindez nem lenne elég, Hank fiatalkori szerelme, Samantha (Vera Farmiga) ismét megjelenik, oldalán egy lánnyal, aki talán Hank gyermeke.
De szép is visszatérni a szülővároskánkba.

Apa (Robert Duvall) és fia, (Robert Downey jr.) általában távolodó állásponton vannak. Mindkettőjüknek engednie kell.

A színészek remekek. Az egyik legjobb jelenet, amikor a kemoterápiás kezelés után Duvall és a tékozló fiú egy fürdőszobában próbálnak eljutni a kádig, miközben - vulgáris, de ennél a betegségnél sajnos előfordulhat - az öreg bíró nemes egyszerűséggel összefossa magát. Ebben a jelenetsorban benne van minden. Duvall színészzsenije, hogy bevállalta, a két színész közötti összhang, a drámaiság és humor kettőse.

A film elvileg dráma, ám a forgatókönyv és a rendező dolgozott rajta, hogy a sok feszültséget itt-ott humorral oldják. Talán ezért a sziruposságért nem lesz a film igazi klasszikus, csak egy párszor nézős korrekt dráma.

Samantha (Vera Farmiga) a tipikus első diák szerelem. Vajon lobog még a tűz?

Nem kívánok belemenni a szövevénye karakterek hátterébe, vagy a karakterek szövevényes  hátterébe. A film több, mint két órája alatt pont annyit foglalkozik karakterekkel, amennyit kell. Némi hiányérzetünk azért marad, mert a gyerekkori szerelem kislányának szerepe pl. teljesen elsikkad a film végére, drámája és a vele járó "felelősség" egyáltalán nem kerül a filmben többé szóba, pedig a valóságban ez nem így működik. Vagy mégis?

A lezárás szerintem nagyjából reális. Nincs hepiend, nincs nagy ügyvédi csavarral járó kavarás és katarzis.

Figyeld:
- Vincent D'Onofrio az idősebb báty. Jó néha látni.
- Billy Bob Thornton körül mintha megcsappant volna a nagy hype, mióta elvált Angelia Jolie-tól. Rövidke szerepében is sokat hozzá tud tenni a vádló ügyvéd szerepéhez. (Az összecsukható pohár gondolom saját ötlete. De nem olvastam a könyvet...)

70%
Hank első megjelenése megidézi Jack Nicholson-t a farkasból. Egy férfi, aki pontosan tudja mit akar. Egy férfi, aki határokat és barátokat lép át. Már ha vannak barátai.
Egy ponton a filmben megemlítik Atticus Finch nevét, aki egy ügyvéd karakter neve volt a "Ne bántsátok a fekete rigót" című Gregory Peck drámából. Robert Duvall egyik első filmszerepe ebben a filmben volt!!!

2015. január 10., szombat

Blog: Bőr-shop, avagy a jövő jövedelmező szolgáltatása


- Á, üdvözlöm szerény kis boltomban a képviselő urat.
- Ön ismer engem? Sosem jártam még itt...
- Mi sem természetesebb. Mióta önök mosolyognak le az összes épület óriásposztereiről.
- Értem. Milyen bolt ez? Azt olvastam kint: Bőr-shop. Valójában egy ismerősöm hívta fel önökre a figyelmet...
- Igen, igen. Teljesen új piacra nyitottunk, úgy negyven éve és komoly ágazattá nőttük ki magunkat. Testbőrt, szöveteket, testrészeket árulunk. Nagyon nagy keletje van pl. a hátról lenyúzott bőrnek. Lehetőleg sérülés mentes eltávolítás után. A tiszta, szőrtelen, hibátlan pigmentációjú bőr éri a legtöbbet. Semmi forradás, sérülés, heg, tetoválás...
- De mire jó ez?
- Van akiről már az utolsó utáni bőrt is lenyúzták a rendelkezések. Ők, hitelre, vásárolhatnak maguknak némi bőrt a hátukra, amelyet más, szintén szegény, de bőrre nem annyira igényt tartó, más személyek adtak le.
- Tehát szegények veszik és adják.
- Csak ez maradt nekik. Nem is hinné mekkora a körbeforgás ezen a szegmensen. Egyik nap egy ötvenes bányászon nyugszik, másnap egy harmincas brókerre kerül, ha épp megint ötszáz fölé emelkedik az euró.
- Figyelemreméltó. Tudna mutatni valamit?
- Kérem. Kövessen a vitrinhez. Ez itt, egy különleges vitrin. Folyamatosan párologtat odabent. A bőr egy zsíros, zselé szerű anyaggal van kezelve. Akár itt fel lehet húzni. Némi méretezés után, olyan, mintha magára öntötték volna. Ez az első vitrinben egy családfő lenyúzott bőre. A szokásos történet: banki tartozás, rezsicsökkentés - a saját rezsijüket akarták csökkenteni. Nem sikerült. A számlák felhalmozódtak. A négy kereket már bukta, de volt három kölyök, akik enni kértek. Egy hete adta le itt a bőrt, amit látunk.
- Hihetetlen.
- Igen. De mára mindennapos. Nézze csak a következőt. Ez egy negyvenes háziasszonytól származik. Kicsit macerásabb eladni a gerinc tövénél látható cet tetoválás miatt. Állítólag, valamikor tíz éve, amikor csináltatta, vékonyabb volt és a rajz egy sellő. Mostanra cet lett. Viszonylag stria mentes. Valószínűleg gyűjtő fog rá lecsapni.
- Mik vannak? Mi a helyzet testrészekből?
- Azokat nem nagyon tartunk itt, hiszen azonnali felhasználást igényelnek. A szegények és gazdagok között igyekszünk kapcsolatot kialakítani. Van egy külön vendégkönyvünk, melyben a leadott szervek után kapott köszöneteket lehet olvasni. Rengeteg milliomos csemete életét tettük rendbe áldásos tevékenységünkkel.
- A szegényekkel mi lesz? Már azokra gondolok, aki olyan szerveket adnak le, ami elengedhetetlen az életükhöz.
- Ó, gyors procedúra. Aláírnak egy szerződést és a család kapja a nagy pénzt. Mi, amolyan csendes társak vagyunk. Meg persze jó áron próbáljuk értékesíteni mindazt, ami fenn marad a testből. Ami nem használható - és higgye el nekem, mostanra alig van ilyesmi - azt a belső egészségügyi szabályzat szerint elégetjük.
- Hallottam már erről a helyről, ezért kellett látnom. Nem hittem el.
- Pedig az ön elvtársai komoly forgalmat bonyolítanak le a vállalkozásunknál. Mit gondol, nagy vezérünk hogyan képes folyamatosan hetven éve kis országunk élén kormányozni? Állandó fogyasztónk. Nem véletlenül nem öregedett ötven éves kora óta. Folyamatosan ad nekünk munkát. Volt kérem májcserén, háromszor kapott új gerincet és egyszer agyat is. Igaz, azon a területen van mit fejlődnünk még...
- Magam még hezitálok. Mi a leginkább kelendő szolgáltatás?
- Tudja, a sok elégedetlenkedő és tüntető miatt, megugrott az arccserékre való igény. Amikor egy politikusunk valami égbekiáltó baromságot talál ki, - ami általában új adót jelent - utána rögtön megjelenik nálunk és kevésbé "ismert" arcra cseréli a sajátját. Nagyon sok verést el lehet így kerülni. Az utcán nem ismeri fel az illetőt a zúgolódó tömeg, a parlamentben meg úgy is ujjlenyomat alapján ellenőriznek. Pont ezért a leginkább kevés bevételt az ujjak cseréjével sikerül elérnünk. Csak azért foglalkozunk vele, mert néha bizony, egyet-egyet leharapnak családi perpatvar közben...
- Van elvihető prospektusuk, amiből válogathatok?
- Persze. Ebben inkább csak a szolgáltatások árai vannak. A szervek annál gyorsabban cserélődnek. Ajánlom, a friss érkezések miatt, csatlakozzon facebook oldalunkhoz vagy kérjen hírlevelet e-mail-ben.
- Köszönöm. Nézze, pénzem van dögivel, mióta a kormány belső csoportjának dolgozom. Szeretnék egy kicsit felfrissülni. Mit ajánl elsőnek.
- Talán egy arcvastagítást.
- Azt kihagynám. Köszönöm, még van bőr a képemen.
- Akkor, van a nyelvnémítás.
- Elnémítanak???
- Nem, csak a keserű ízt érzékelő receptorokat eltávolítjuk a nyelvből, így bármikor, bármeddig be tudnak nyalni a felettesük seggébe. A teljes belső kőr megcsináltatta már. Tulajdonképpen ez volt egy időben a legsikeresebb szolgáltatásunk.
- Rendben. Utána olvasok és jelentkezem.
- Köszönjük, hogy nálunk járt. Kifelé menet tekintse meg a jobboldali vitrinben a golyó gyűjteményt. Aki tökösebbnek akar látszani, abból is rendel...
- Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.


2015. január 7., szerda

Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)

Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)


Rendezte: Stanley Kramer

A poszter olasz változata.

Megtekintés? - Persze, hisz még ma is aktuális.

- Találd ki, ki jön vacsorára? - Ez biztos benne van azon kérdések top 10-ébe, amitől egy átlagos férj spontán lépfenét kap... - Jaj, csak nem az anyós??? Mivel Kramer filmje nem vígjáték, hanem sokkal inkább társadalmi dráma - abból is a velősebb fajta, melynek van mondanivalója, nem csak úgy felböfög valami, oszt te meg néző, légy elnéző, kérőzzé' rajta.

Tegyük fel, átlagos magyar családapa vagy. Mint ilyen, inkább fehér, mint nem. Délután érkezel a munkából és a lányod, aki legyen mondjuk húsz éves és sejtésed szerint egy édes kislány, más források szerint viszont igazi fasztarisznya, haza állít ezzel a dumával,: - Találd ki, ki jön vacsorára? - te meg mielőtt belemennél a hülye játékba, szembesülsz vele, hogy az illető egy roma srác. Ezt még akkor sem biztos, hogy könnyen megemészted, ha mondjuk életében liberális nevelésben részeltetted a lányod, meg a kedvenc színészed csupa fekete bőrű komikus, és a nejed ősei között ingyánok voltak. Szóval, elvileg, te világpolgár vagy és elnéző és peace meg szúsza. Azért gondolj bele: Ha gyerekkorodban nem te voltál Maugli és csak örökbe fogadva fehéredtél ki öreg korodra, nem biztos, hogy rajonganál, ha szemed fénye egy enyhén mattabb árnyalatúval boronálná magát.

Sidney Poitier a kedvenc fekete színészem Denzel Washington mellett.

Kramer filmje pontosan erről szól. Mert Kramer és a főszereplő, a színészisten - Sidney Poitier, aki nagy kedvencem, habár mára neve is ő maga is kikopott a filmezésből - ha együtt dolgoztak, igyekeztek mindig az adott korban olyan témákat a nézők elé tálalni, amelyek abban az időben foglalkoztatták az össz.-amerikai népeket. 1967-ben pontosan ilyen téma volt a fajkeveredés. (Ami azért faszság, mert nem fajok keverednek, hanem azon belüli fajták, azaz rasszok. Ha nem kedveled a másik rasszt, akkor vagy a rasszista. Az én demagóg olvasatomban...)

Tehát, 1967-ben, amikor forrongott az USA, mindenféle, holmi polgárjogi aktivisták kiabáltak a tévében és lövették le magukat, ha úgy hozta a sors és ezzel későbbi, Oscar-díj érzékeny filmeknek adtak alapsztorit. 1967-ben, sok déli államban még simán belebotlott az ember olyan nyilvános vécékbe, ahol külön helység volt a fehéreknek és a feketéknek. A buszon sem feltétlenül ülhettek egy helyre, hanem egyik szín előre, másik szín hátra.

Katharine Hepburn és Spencer Tracy munkakapcsolatát kilenc film őrzi.

Természetes, ha néhányan elkezdték kinyitogatni a csipákat, megmakacsolták magukat és ezekből lettek forrongások, lázadások, néha pedig véres lincselések. Amerika azonban mivel maga is kevert nemzet, amolyan teljes-világi trutyi, kész volt rá, hogy egy homogén emberfolyammá változzon a szabadság és világbéke árnyéka alatt, ezért kénytelen volt teret engedni a összes nyomásnak, melyet polgárai a fejükbe vettek és kiterjesztettek hazájukra, a kis kerítéseiken kívül. Ezek egyike volt a megkülönböztetés elhagyása. Minden ember egyenlő! Egyelőre! Ez azóta olyan jól működött, hogy amivel akkor még a filmben Kramer és Poitier humorizált, már valósággá lett: fekete amerikai elnök!

1967-ben azonban ez nagyon nem így volt. Egyes helyeken ha fekete voltál, kinéztek, máshol meg ekéztek. Ma fordítva van; egyes fekete negyedekbe ha fehér vagy, be sem teszed a lábad. 1967-ben, északon még csak-csak, de ha USA délibb vidékein tettél látogatást, egy dolgot nem láttál: fekete pasi oldalán fehér asszonyt. (Ma meg Magyarországon is elég, ha megtámasztod a hátad a Starbuck's oldalánál és előbb-utóbb megjelenik egy ilyen párocska. Elröpült ötven év, helló!

A fekete fiú szülei sincsenek elragadtatva először: Roy Glenn, Beah Richards

Joey Drayton-nak (Katharine Houghton) hatalmas híre van, amikor a suli szünetében hazatér a szüleihez. Szerelmes! Egy doktorba! Egy érett, intelligens, okos férfiba! Aki fekete! Anyu (Katharine Hepburn) mindjárt mellé ül a kanapénak és első sokk után már csak arra kíváncsi, vajon apuka nála rosszabbul fog e reagálni? Mintha titkon ki akarná nyírni a jó öreget, hiszen ismeri a hozzáállásukat a világhoz, de ha ő ennyire meglepődik a papa vajon nem fog???

Ma már könnyen tréfálkozom ezzel az akkor kényes témával. Mert a film sztorija eszméletlen friss ma is. Ötvözi nem tudom mit a 12 dühös emberrel, csak itt kevesebb szereplőt kell meghallgatni, hogy a végén az egyetlen, akinek tényleg számít a szavazata a párocska jövőjét illetően, végül fejet hajtson a "nép" akarata előtt.

Joey apukája, Matt Drayton (Spencer Tracy - nagyon betegen forgatta le ezt a filmet, melynek bemutatója előtt néhány héttel elhunyt. Alakítását poszthumusz jelölték díjakra.) életében soha nem mondott ellen a lányának. Eddig erre nem is volt szükség, mert szabad szellemben nevelték a kicsi lányt és tudták, soha nem fog rájuk szégyent hozni. Azért, amikor beállít a nála közel tizenöt évvel idősebb özvegy (Érted: Már eltemetett egy asszonykát, ami azért plusz para!) doktorral, hiába a fene nagy liberalizmus, erősen rezegni kezd a léc. Az első sokkból segít felépülni, hogy a doktor, John Prentice (Sidney Poitier) külsőre szimpatikus, végtelenül türelmes és figyelmes, nevelésében klasszikus, tanult ember. Nem tudni, először mi fordul meg a papa fejében, (A feketéknek tényleg harminc centis? És ha a lányom csak egy-ötven magas, nem szakad ketté, amikor ez a fiatalember magába húzza?) hogy mi lesz a kislányával, amíg a szereplők szavakba nem öntik fenntartásaikat, véleményüket. A film második felében megjelennek a fekete szülők is, Joey szervezésének köszönhetően, hiszen a lány bár fiatal és kicsit hebrencs, nem akar a végtelenségig várni, hogy a négy szülő mikor adja áldásukat rá, hamar le akarja zavarni a viziteket és a várható mini-családi-harcokat.
Lassan több oldalról körüljárjuk a témát és megismerjük az álláspontokat.
Erről többet írni kár.
Látni kell!

Bár a család nem erősen vallásos, azért a barátok között egy katolikus papot is találunk, hogy legyen egy másik nézőpont is, amivel lehet filozofálgatni. 

Kramer filmje időtlen klasszikus. A régi szinkron nem rossz, de ráférne a filmre egy komoly felújítás.

A színészek remekek:
Houghton végig olyan szeretettel néz Poitier-re, hogy elhiszem, fülig szerelmes belé. Poitier kisujjból hozza a felső osztálybeli kívülállót. Tracy, aki életében sosem volt egy néző mágnes, ugyanakkor alakításai miatt ma már zseniként tekintenek rá a ... sznob(?) mozisták, ebben a szerepében is hihetetlen pillanatokat ad át a kamerának. A film végi monológját megkönnyeztem, pedig még csak nem is állítom, hogy direkt túl érzelgősre írták volna.
Hepburn meg a film közepe táján olyan profizmussal rúgja ki a helyettesét egy jelenetben, hogy ez alapján megértem, miért is kapott életében az a nő négy Oscar-díjat. Azt a jelenetet látni kell!

90%
Miért csak ennyi, ha tetszett?
Mert nem lepődtem meg a végén. :)
Bár nem az volt a cél, gondolom, azért vártam kis meglepit még.
Azért így sem rossz a mozi, hiszen mindjárt három Oscar-díjas színész hozza benne a főbb szerepeket. Houghton kisasszony pedig ezzel mutatkozott be.
Ami a "kislánynak" az első volt, az a "papának" az utolsó...

Érdekesség:
Siettek felvenni Tracy jeleneteit, hiszen a producerek már tudtak a betegségéről és eleve nem vele akartak forgatni. Kramer ragaszkodott hozzá.
A forgatókönyvet William Rose írta, aki főleg fura hangulatú komédiáiról volt ismert. Talán eredetileg ez a darab is egy családi vígjáték lett volna, csak közben Kramer keze alatt váltott át egy komolyabb hangvételű drámába. Azért mosolyogtató pillanatok is maradtak benne.
Sidney Poitier és az apját alakító Roy Glenn között alig tizenhárom év eltérés van. Az anyukát alakító Beah és Poitier között alig hét év a különbség. (Ezek a színészek olyan fiatalon kezdik...)
A second unit egyik rendezője Ray Gosnell Jr. volt. Hogy ki ő? Raja Gosnell apukája. Tudod: Raja Gosnell rendezett olyan filmművészeti remekeket, mint az élőszereplős Scooby-Doo filmek, a Hupikék törpikék hasonlóan félanimációs két része, és a trágya Gagyi mami. Messze esett az alma a fájától???

Ezt a filmet mindenképpen látnod kell: T A L Á L D  K I, K I  J Ö N  V A C S O R Á R A

2015. január 6., kedd

Blog: Amikor nem értek egyet a módszerrel, mert szar

Nem rajongok a hazugságért, ha politikáról van szó. Egyik oldal mellé sem vagyok hajlandó beállni, ha ferdít, hazudik, elkendőz, stb.

Vannak facebook oldalak, amelyek módszeres lejáratókampányokat indítanak a Fidesz ellen. Ez rendben van. Szólás szabadság, meg társai. Legyen! Egyet is értenék velük, ha néha nem csúszna be olyasmi, aminek a szellemiségével nem értek egyet. Most pl. 2015.01.06. észrevettem, hogy az "Egymillióan az előrehozott választásokért" oldal leközölt egy tényként közölt "cikket", melyben fikázzák L. Simon Fidesz közeli képviselőt, amiért az elvileg ezt állította oldalán: "Végre! ! Nemrég javasoltam ugye, hogy a vasárnapi online vásárlás kiküszöbölésére aznap kacsoljuk le az internetet. A kormány mintha meghallotta volna a fohászomat. (Bár könyveket, pl. a versesköteteimet azért lehessen online rendelni hétvégén, szerintem.)" 


A kommentekben elszabadult a pokol, ami azért sajnálatos, mert az eredeti hír egyáltalán nem biztos, hogy L. Simon szájából hangzott el és a célja sem az volt, hogy feszültséget generáljon. Inkább valaki, aki hasonlóan hozzám, néha ráér, készített egy alternatív oldalt, ahol kiélheti a humorát.



Ez mind szép és jó lenne, ha a forrás nem egy olyan facebook oldalról származna, melynek valóságtartalma már azonnal megkérdőjeleződik azáltal, hogy a neve alatt az úr humoristának aposztrofálja magát:


L. Simon L. vélhetőleg fake oldala.

Elképzelhető, hogy nem ellenőrzött anyagokkal manipulálják a már amúgy is lázongó tömeget? Igen.
Szükség van erre. Nincs.
Maradjunk tiszták!

Amennyiben én tévednék és L. Simon tényleg ezt nyilatkozta, akkor elnézést kérek minden érintettől és fogják úgy fel, hogy blogom csak egy gerilla marketing az olvasottságért!
És az én k**** anyámat!

A jövő hírnöke - The Postman (1997)

A jövő hírnöke - The Postman (1997)


Rendezte: Kevin Costner

Megtekintés? - Costner fan-oknak kötelező.

Nem tudom nem szeretni Costner filmjét. Annak idején moziban láttam. Nem voltunk felkészülve a három órára, mégis sikerült egy ültemben végig néznem, mert lekötött. Még nem felejtettem el a világsikerű, több Oscar-díjas mesterművét, a "Farkasokkal táncolót". Ez a film legalább annyira amerikai, pop-art, kalandfilm, mint amaz volt, igaz, az némi történelmi cukormáz mögé rejtette a piskótát. Ez a darab viszont - rengeteg hibájának ellenére - simán csak egy szórakoztató, poszt-apokaliptikus kalandozás, mely nem mentes a nárcisztikus etűdöktől, amiket megbocsátok a rendezőnek. Mert élveztem a játékidőt. Engem, mint célközönséget, tökéletesen eltalált a film. Mondom ezt úgy, hogy vannak hibái, látom őket.

Jellemfejlődés:
Amikor először találkozunk főhősünkkel, Shakespeare-rel, vagy ahogy később fogják hívni, a postással (A könyvben van neve is: Gordon Krantz) egy magányos figura, aki öszvérével járja a kietlen világot, lehetőleg kerülve a népesebb településeket, városokat. Gyűjtögető életmódot folytat, csak magában bízik. Mikor néha mégis lakott területre téved, olyankor színészi játékával, vagy annak hiányával szórakoztatja a nagyérdeműt. Egyik ilyen kaja felhajtó előadása után önkényesen besorozza csapatába Amerika nagy mumusa, Bethlehem tábornok (Will Patton), aki kihasználta az infrastruktúra összeomlását és vérengző hadseregének élén terrorizálja a megmaradt, impotens közösségeket. A postás pedig végig a szökésen töri a fejét. Amikor végül sikerül neki, önös érdekből, szökés közben egy halott postás holmiját veszi magához. Mégis csak jobb kenyérkereső lehetőség a kiégett világban, mint színészkedni, habár, amikor az első városkában bemutatkozik, minden színészi képességére szüksége van, hogy elhiggyék a meséjét a helyreállt rendről, új elnökségről. Eszik is rendesen, miközben ő lassan összeszedi a leveleket és tovább áll. Kezdetben csak magára gondol, mikor önkényesen ellátja ezt az amúgy felemelő feladatot, viszont, némi kényszerpihenő után - pár hónapot sérülten a hegyekben tölt, sebesüléséből lábadozva - rádöbben, hogy a világ, neki köszönhetően, megváltozott. Amikor ezzel szembesül, ő is változni kezd. A felelőtlen, osonó férfi, merész parancsnokká növi ki magát, aki kezdetben védené az övéit, sőt, később háborúra is kész értük.

Konklúzió: Egy apró porszem, egyetlen ember, hozhat békét. Egy olyan ember, aki kibújik a felelősség alól, lehet hős. Bethlehem pedig az ellentéte: egyetlen ember is lehet, önerőből, véres kezű diktátor.

Mellékalakok:
A film másik pozitívuma, hogy képes néhány jelenetből, pár mondatból, egész karaktereknek három dimenziót adni. A legjobb ilyen háttér karakter, Bethlehem jobb keze, Getty ezredes (Joe Santos), aki néma szereplő, így még nehezebb élővé varázsolni, mégis sikerül, néhány róla szóló monológnak és pár, a háttérben lejátszódó pillanatnak köszönhetően. Getty vérbeli katona, aki a végsőkig tartja magát a parancsokhoz. Egyszer fellázadt, kiállt Bethlehem ellen, de veszített és azóta hű csatlósként teljesíti kívánságait. Getty ugyanakkor érző szívű ember, aki talán azért igyekszik Bethlehem közelében maradni, hogy annak pusztító hatását amennyire tudja, enyhítse. Erre legjobb bizonyíték, amikor az egyik kivégzés kirendelt csoportjából személyesen húz ki egy tizenéves fiút, hogy a fiatalember ne végezze a város főterén, vérbe fagyva. Getty az, aki végül pontot tesz Bethlehem karrierjére, amikor végül lelövi a tábornokot, miután a postás legyőzte őt fair küzdelemben, de a tábornok megszerezve egy pisztolyt, erkölcstelenül igyekszik cselekedni, a saját törvényei, a nyolcas ellenére. Getty egyrészt lehet, hogy csak arra várt, hogy megölhesse a tábornokot, ugyanakkor, ha úgy vesszük, csak betartatta a törvényt, amelyet magára valónak is érzett.

Egy másik ilyen mellékalak Pineview seriffje, Briscoe (Daniel Von Bargen) aki elsőre kiszúrja a postás meséjének hiányosságait, és meggyőződése ellenére, a város nyomására támogatja, egészen a haláláig, mert ha nincs is meggyőzve róla, hogy postásunk igazat mond, azért a seriff is érzi, hogy ha ennyire le akarják vadászni a holnisták - Bethlehem magánhadserege - akkor az az ember igenis fontos. Briscoe első jelenete egészen pofás, ahogy reflexből puskát emel a magányos postásra. A film egyik leghumorosabb jelenete.

Will Patton remek gonosz.

A humor:
A filmben végig érezhetően jelen van a Costner-re jellemző szikár, egyszerű humor. Ezek főleg beköpésekből állnak és ha párosítani akarnám, akkor talán Stallone pléhpofával előadott poénjai mellé sorolnám. Ugyanakkor a filmben a postás mondakőr összes vicces kliséje helyet kapott. A postás első kérése a városkában, hogy kössék meg a kutyákat, amíg ő ott van. Azután egy csöpögős részben előkerül mint téma, hogy a "postás csinálja a gyereket". Ezer vicc épül erre az unásig koptatott poénra, itt viszont teljes értékűen helye van. Azután amikor a postás egy végtelen lépcsőn tud csak feljutni egy kis faluba, szóvá teszi, hogy a postahivatal a továbbiakban a lépcső aljában lesz..., stb.

Visszaköszönő Costner:
Az alaptörténet, szegről-végről, a Vízvilág variációja. Anti-utópia, csak víz helyett szeméttel. Van benne Farkasokkal táncoló is: magányos hős, idegen környezet, jellemfejlődés, megmentésre váró nő, barátság, bizalom, a hadsereg, mint ellenség.
Az a jelenet, amikor a postás emberei halomra lőnek egy csapatnyi holnistát, míg végül az utolsót egy folyó szélén, körbeállva mészárolják le, már megtörtént a Farkasokkal táncolókban, mikor Wes Studi harcos indiánját mészárolták le.
Amikor a postás a végén elüget a holnista sereg előtt, felfedve a vállába égetett nyolcas jelét, az pedig rímel arra, amikor Costner katonája a Farkasokkal táncoló elején körbeüget az ellenséges csapat előtt, igaz, ott lőnek rá rendesen és végül hatalmas csata kerekedik a magánakcióból.
A látcső, ami több Costner filmben megjelent már, humorforrásként is, itt is előkerül, többször, igaz, a vele való játék elmarad.

Egy nyálas jelenet. Abby szerelmet vall. Legyezi a Costner a hiúságát...

A fényképezés grandiózus, máskor meg tévéfilmes. Néha szép panorámaképeket váltanak nem teljesen jól beállított közeliek.
A zene viszont sokkal zseniálisabb, mint maga a film. James Newton Howard egyik legjobb munkája. Kár, hogy a film "buktája" miatt kevesen élvezhették. Az akció jelenetek kicsit talán összecsapottak, sok nincs is bennük. Érdekes, a három óra alatt alig látunk klasszikus akciót, mégsem hiányolom a filmből, hogy több legyen.

Will Patton tábornoka igazi rohadék, de megkülönbözteti a szimplán gonosz ellenségtől az, hogy gondolkodik, filozofál. Amikor pl. rádöbben, hogy a postás, mint személy kinőtte magát egy hitvallássá és ő, ezzel a hitvallással már nem képes megküzdeni, mert olyan, mintha egy szellemmel küzdene, remek pillanata a filmnek.
Ford Lincoln Mercury (Larenz Tate) karaktere pedig azt a témát járja körbe, hogy mi történik, ha valaki hinni kezd valamiben és önmaga gerjeszti tovább a hitet, míg végül már nem lesz többé hatalma az embernek a hite felett, az önálló életre kell. Ford egy idő után, saját szakállára verbuvál postás hordát, mert hisz abban, amit Costner karaktere összehord neki. Ford ugyanazt a trükköt alkalmazza követőinél, amit rajta is gyakoroltak: kamu leveleket olvas fel a csoportnak, melyben az állítólagos Starkey elnök megköszöni a munkájukat. Ford hite és csalása nélkül a postás nem lenne senki. Gyakorlatilag a fekete fiú épít köré "mitológiát", ő csinál belőle hőst. (Másrészt miatta kell végül felvennie a kesztyűt is.)

Costner, akárcsak a magányos oroszlán, egyedül barangol a kihalt világban. Azért, hamar kiderül, hogy a homokos, poszt-apokaliptikus világban bőven van hely zöldellő erdőknek és nyüzsgő közösségeknek. Pedig az első percek után egy Mad Max világot képzelnénk el.

Hibák:
A film kissé túl patrióta. Azután van benne nem kevés nyálaskodás. Amikor a film végén Costner gyermeke másodszor jelenik meg, hogy felidézzen egy korábbi momentumot, amikor a levelét a postásnak adja, az kellemetlenül giccses. A film amúgy is folyamatosan egyensúlyozik valami hurrá optimizmus mentén, ami csak sokadik megtekintés után tűnik fel.
Nyálas az a rész, amikor a postás Abby-vel (Olivia Williams) táncol, közben andalító country szól és egy montázsban láthatjuk, amint egy postást levadászik egy holnista. Jaj!
Egy másik ilyen jelenet, amikor Abby sírva vall szerelmet a postásnak, holott, eredetileg nem akart érzelmeket táplálni iránta. Juj!
De ennyi azért belefér.
Ha bukott - én nem tekintem buktának, max. nem hozott elég bevételt - akkor abban nagy szerepe lehetett a lobogó égetős jelenetnek. Azt az amerikai nagyon utálja.
Maga a történet is erősen sántít:
A végén kiderül, hogy a postás 2043-ban, hetven évesen szenderedett örök álomra. Ebből kivonunk harmincat, mert kb. negyvenes lehet a történet idején és kiderül, hogy 2013 körül játszódik a film. Nos, nem tudom, mikor írták, de 1997-ben rendezték és azt a fajta "leépülést", amelyről szól, nehezen tudom elképzelni 5-10 év alatt. Hogy az állami apparátus, infrastruktúra, tömegkommunikáció, és a sok egyéb, ami hiányzik a filmből, szerintem nem tudna ilyen gyorsan végbemenni. Kellene hozzá vagy 30-40 év.
Azután meg, amikor a végén van az a szobor avatás, az megint olyan, mintha visszacsöppentünk volna a kilencvenes évekbe. Színes lufik, rikító pólók, stb.
Szóval, kicsit gyorsan végigfutunk az eseményeken, ami, véleményem szerint, azért sokkal lassabb folyamat.

A Waterworld-ben a karaktert csak matróznak hívták - vagy mutónak - itt pedig ő a postás, vagy Shakespeare. Egyik névtelen figura sem hozott szerencsét a kasszáknál...

Ettől függetlenül nagy kedvenc.
Jobban szeretem, mint a két másik Costner kalandot.
90%
De megértem, ha neked nem tetszett.

Különvélemény:
Szerintem Costner a nagy stúdiók áldozata.
A "Farkasokkal táncoló", mint független film, egy rakat díjat és nem kevés pénzt hozott. Elképzelésem szerint, a nagy stúdiók (értsd: pénzes producerek, akiknek baszta a csőrét Costner sikere), a továbbiakban, hátulról lobbiztak Costner ellen, amikor az nagy fába vágta a fejszéjét. Így, kritikusok (értsd.: bértollnokok) segítségével, folyamatosan lehúzták a készülő nagy filmjeit, hogy mire végre moziba kerültek, már elkönyvelték őket bukásnak. Fórumon beszéltem olyannal, aki utálta a Waterworld-öt, de később, faggatás után, bevallotta, hogy sosem látta. Ebből kiindulva, a "kritika" és bulvár sajtó, jó munkát végzett.

A filmcím magyarítása, ha úgy vesszük, kivételesen jól sikerült, hiszen a történet esszenciája. A postás, reményt hoz, egy olyan jövőről regél, amely pozitív és áldásos. Mennyivel szebb és magasztosabb ez, mint a profán: A postás?

Ha szeretnéd látni:
- A jövő hírnöke (1997)

2015. január 5., hétfő

Három bohóc - Clownwise (2013)

Három bohóc - Clownwise (2013)


Rendezte: Viktor Taus


Hallottad az a viccet, amikor egy férfi elmegy a világhírű pszichológushoz és panaszkodik arról, hogy az élete nehéz, nem érzi benne jól magát, stb. A pszichológus azt tanácsolja neki, hogy este menjen el a cirkuszba, mert ott lép fel a Lali bohóc, aki garantáltan mosolyt tud csalni bárki arcára. Erre a férfi elsírja magát. A pszichológus riadtan kérdezi: - Mi a baj?
Mire a férfi: - Én vagyok a Lali bohóc...
Nos, kb. erről szól a film. Sarkítva.


Boris Hybner ötletéből bő két órás keserédest írt Petr Jarchovský. Egy filmet, amely a kihagyott lehetőségekről, továbblépésről és a szinte sírig tartó barátságról szól. Akkor is, ha nagyon, nagyon csúnyán váltak el egymástól.

Már az első percek alatt láthatjuk, hogy nem egy szokványos drámával van dolgunk. A képi világ, a színészek, kamera mozgás legalább annyira szürreális, mint a bohócok világa. És itt van a kulcs. Vannak emberek, akik egyszerűen nem kedvelik a humor azon formáját, amelyet a "klasszikus bohóc" kifejezéssel lehet párosítani. Én pl. már gyerekként sem rajongtam sem a cirkuszért, sem azon belül a harsány sminkű és harsány hangú bohócokért. Egyszerűen nem tudtam szórakozni azon az olcsó butaságon, amelyet a porondon predesztináltak. Ezért volt számomra nehéz végigülni a filmet, pedig egy nagyon érzékeny drámát hagytam volna ki. Jó, én nem rettegek a bohócoktól, mint Johnny Depp, ami ugyanakkor azért furcsa reakció tőle, mivel szerepeinek nagy része mind egyfajta bohóc karakter volt.

Némi erotika is elbújik a filmben.

A hatvanas évek végén, Csehszlovákiában, három kezdő színész, bohóc és akrobata, létrehozott egy burleszk formációt, - A busters volt a nevük, amely főhajtás is lehet akár Buster Keaton színész nagysága előtt (Keaton sikerei Charlie Chaplinével vetekedtek) - mellyel hatalmas sikereket értek el, szinte már világhírt. Azután a csoporton belüli ellentétek egyre kiélezettebbé válása miatt, hirtelen feloszlottak. Egyikük, Oskar (Didier Flamand) vélt sérelmei miatt Franciaországba emigrált, hátrahagyva mindenkit, akivel addig kapcsolata volt. Nem csak a kollégáit, akikkel együtt indultak a siker útján, de még a családját is, ami miatt később, a hazatérése nem lehetett virágesős, piros szőnyeges, hiszen ha úgy vesszük, magára gondolva, "elárult mindenkit", aki mellette állt. Tegyük hozzá, hogy az akkori politikai helyzet sem sokat segített a művészeknek, inkább csak kizsigerelte a sikereikkel járó népszerűséget, viszont adni keveset adott. Oskar végül ezért menekült el a világba, elvágva magát a gyökereitől. Így őt is meg lehet érteni. De hiányával a védjegy produkció feloszlott.

Talán azért nem vonzódom a cirkuszi bohócokhoz, mert számomra az önfeledt örömködést nem kötném össze a drámával, pl. öngyilkosság stilizált ábrázolása. Másrészt, bár Chaplin hasonló munkákat csinált, nála nem éreztem soha stílus idegennek, ha a nevetést néha megszakította egy kis zsebkendő morzsolgatás.

Lassan megöregedtek, szikrázó fényük bőven megkopott. Oskar szeretné helyre hozni, hogy erőszakkal elszakadt/elszakította magát a családjától. Max (Oldrich Kaiser) szépen él kis családjával, amikor megtudja, hogy rákos. Így neki is kissé újra kell értékelnie az életét. A legmostohábban a sors talán Victorral (Jirí Lábus) bánt el, aki elvette egyik színésznőjüket, aki mostanra, ahogy elröpültek az évek, Alzheimer-kórban szenved, ezért Victor élete is egyfajta pokoljárássá silányult. Miközben a mindennapi betevőért tanítja a fiatal generációt, addig figyelmét az asszonyon kell tartania, hiszen a betegsége miatt bármikor beüthet a gebasz.

Az öregfiúk meglátogatták egyikük beteg barátnőjét. Közben szépen lassan gyógyulni kezdenek a régi sebek.

Három öreg kurafi, akiknek nem maradt illúziója többé. Megcsontosodtak, betokosodtak a sérelmeikbe. Maguk sem tudják, mit akarnak, de nosztalgiával kezdenek a múltra gondolni. Jó harminc évnek kellett tehát eltelnie, hogy végül megenyhüljenek egymás irányába. Három bohóc, három remek színész tolmácsolásában.

Megjegyzés:
Tudom, hogy mennyi munka van egy bohóctréfában. A poénok időzítésében, a színpadi jelenlét pontosságában, stb. Ennek ellenére sem feltétlenül érzem szórakoztatónak, amikor felnőtt emberek, gyermekként gügyögve esnek-kelnek a deszkákon. Amikor Oskar és Max egy "zenei" darabot adnak elő, az egy igazi, klasszikus bohóctréfa. Egy a baj vele, hogy érezni, mennyire eljárt felettük az idő. Ezek a poénok, esetleg egy csapat gyermek arcára csalhatnak bágyadt mosolyt. (Ha nem szereted a bohócokat.) Viszont el kell ismernem, hogy profi színészi játék, amit nyújtanak.

Tipikus vígjátéki elem, az atomjaira hulló kocsi. A film végén már érezzük, hogy a három öregfiú jó irányban halad tovább.

A filmhez sikerült komoly, drámai nemzetközi gárdát mozgósítani. Oskar barátnőjét pl. a számomra sem ismeretlen Julie Ferrier játssza, akit a Micmacs - (N)agyban megy a kavarás című, hasonlóan szürreális tragikomédiában alakít egy hasonló karaktert.
Kiemelném még az operatőri munkát, a különleges beállítások miatt. Érdemes figyelni, mennyire játékos a kamera. Néha csak körbefordul, máskor kimérten vonul végig a színen, megint máskor felemelkedik a fejek fölé, hogy megmutassa a fülek mögötti ráncokat. A munka Milan Chadima érdeme. Chadima azonban nem kezdő, hiszen rengeteg szuperprodukcióban dolgozott korábban second unit-ként, illetve olyan horrorfilmek képi világáért volt felelős, mint a Motel első két része. A hangulatosabbak.

70%