2016. március 27., vasárnap

Kegyetlen utcák - Savage Streets (1984)

Kegyetlen utcák - Savage Streets (1984)


Rendezte: Danny Steimann

Megtekintés: Ezt, ha kb. negyvenes vagy, már láttad a nyolcvanas években, frissen, narrátorosan. Ha nem nézted meg eddig, nem biztos, hogy mostanra érdemes elővenned, mert ami akkor nagy szám volt, az mostanra nem kezdi ki az ingerküszöbödet.

Nem tudnám megmondani, - kevés hozzá a filmes ismeretem - hogy a hasonló stílusú, kissé trash felé hajló bosszúfilmek mikor kezdtek el tér-hódítani a mozivásznakon, de ha már egy fontosat meg kell neveznem a műfajban, akkor legyen az a "Bosszúvágy - Death Wish (1974)" a hetvenes évekből. Akkor még egy ilyen egyszerű bűnfilm (bosszúfilm) elég volt, hogy az embereket sokkolja, főleg, hogy egy neves művész, Charles Bronson adta hozzá a nevét. Alig tíz évvel később, amikor a videó szépen beszivárgott a háztartásokba - Amerikában persze korábban, de Európában valamikor ilyentájt  - már nem volt elég, néhány jó produkció, mert annyira felduzzadt a kereslet, hogy boldog boldogtalan gyártotta az olcsó, egyszerű témákra épülő erőszakfilmeket. Néhánynak még azt is sikerült elérnie, hogy az explicit jelenetek miatt kb. annyira csonkolva kerüljenek bemutatásra hivatalos helyeken, mint egyik másik szereplő, aki mondjuk nem járt jól a film története során. Mert ami jellemző volt ezekre a filmekre, az erőszak, dekadencia, elnyomás, kizsákmányolás és végül, a leszámolás, amikor a főszereplő visszavágott, bizonyítva, hogy ő sem jobb azoknál, akik korábban terrorban tartották. Kezdetben erre volt ott Charles Bronson, Lee Marvin és társaik, később azonban már bárki lehetett a bosszúálló szürke tartomány hőse, akár egy törékeny nő is, mint jelen filmünkben. Korábban a hasonló történetek főleg műfajilag a western filmekben jelentek meg, de a nyolcvanas évekre kialakult egy új, fiatal generáció, akik szükségszerűen lenézték a múltat, kultúrát, nem tiszteltek senki. Ők a háború, Vietnam utáni generáció, akik megcsömörlöttek (ne kérdezd miben, ha sokan el sem jutottak a seregbe) és haragudtak a világra. Új divatot vezettek be, új tánc és zenei stílust, új életérzést. Ekkor kezdett a bosszúfilmben teret hódítani a punk, a kábítószer terjesztés, az iskolai erőszak. Megváltoztak a színek, a dalok szövege, stb. Egy frissebb, ugyanakkor maníros, talmi világ született, amelyik több tucatnyi hasonló filmet termelt ki magából, egyszerű mondanivalóval, főleg az erőszak ábrázolásának bemutatására.

Pár cikkel korábban említés szinten szóba került egy a témát tökéletesen bemutató film, a Class of 1984. Hogy mégis inkább erről, a szintén a nyolcvanas évek első felében készült filmről írok többet, az köszönhető annak, hogy ezt videót többször láttam - nem mintha sok mindenre emlékeznék belőle, kissé durvább, mint a másik mozi, és a főszereplő, a hős, egy nő, ami eleve felerősíti kicsit a trash vonalat. A punk srácok, akik az erőszakot hozzák a moziba, nem jobbak, nem rosszabbak a hasonló filmekben látott figuráknál, viszont, ha egy vágatlan változatot sikerült kifognunk a filmből, akkor viszont érthető, hogy a film végül miért torkollik esztelen erőszakba, amely már a horrorfilmek határát súrolja.

A lányok bandája.

Az első negyedórában még nem is tűnnek olyan veszélyesnek Jake (Robert Dryer) és bandájának takarékos ámokfutása. Tipikus nagyvárosi hőzöngők, akik részegen autókáznak a városban, beszólnak akárkinek, hogy amikor majdnem elütik a süket lányt, szinte meghunyászkodjanak a szitokáradat alatt, amit az iskola jó csajaitól kapnak. Ha itt abbamarad a konfrontáció, semmiről nem szólna a film, de erőszak, ostoba erőszakot szül. Ha úgy vesszük, a lányok csapata kiprovokálja, hogy a srácok, sértett férfiasságukban megtoroljanak egy diákcsínyt, amelynek kárértéke valójában semmi, ugyanakkor lehet rajta rugózni. Brenda (Linda Blair) és holdudvara, nem tudni miért, de úgy gondolják, jó móka lesz elkötni egy körre a mini gengszterek cabrióját és ha az nem lenne elég, hogy elhasználják a tank benzint, még néhány szemeteskuka tartalmát is beleöntik az amúgy gyönyörű járgányba. Okos cselekedet? Nem az. Halál jár érte?
Nos, egy olyan világban, amelyet úgy mutatnak be a tucatnyi filmben, hogy az iskola folyosóján úgymond kakaskodásba torkollik a beszélgetés a tanár és diák között és a legtöbb vitát olyan mondat zárja, hogy: "- Hívjam a zsarukat?" - simán elképzelhető, hogy pár siheder vérszemet kap egy az autót ért sértés után és egyedül vérrel tudja tisztára mosni azt.

Itt is így történik. A kvartett - érdekes módon, a Class of 1984-ben szintén négyen vannak a főkolomposok, és sok hasonló filmben hasonló nagyságú az álomcsapat - első körben megerőszakolja egyikük süketnéma kishúgát, mert az alap, azután egy másik lányt az esküvője előtt dobnak át egy híd korlátján. Gondolom, dramaturgiailag fontos, hogy valami nagy esemény legyen a közelében az áldozatnak, hogy a traumatikus eseménynek még mélyebb legyen a hatása a főszereplőkre. Bár Brendáék kezdték a dominók felborításának sorát, hamar elszabadulnak az indulatok, amikor egy ejnye-bejnye nem elég a konfliktuskezelésre.

Amikor az üldözöttből lesz az üldöző.

Persze, a négyes karakterei kellően visszataszítóak, mind külsőben, mind viselkedésben. Gyakorlatilag belekötnek az élő fába, függőségi viszonyt alakítanak ki esetleges vásárlóikkal, zsarolnak, erőszakoskodnak és még egymás zrikálását sem hagyják, ki, hogy teljes legyen a kórkép, amelyből rögtön kiderül, hogy amikor rájuk süti a forgatókönyv, hogy kiszámíthatatlanok és senkit sem tisztelnek, az még egymás közötti kapcsolat és viszonyrendszerükben is folyamatosan jelen van. Ezért általában van köztük egy alfa hím, egy izmos srác, aki az erőszak oroszlánrészét vállalja magára, egy vicces, meg egy nyámnyila, akit lehet hergelni és végül belehajszolni a hülyeségbe, amolyan férfivá érlelő rítus részeként. Mert valami okból ezek a leginkább állatok stílusjegyeit magukra aggató bandák úgy vélik, csak mások kárára lehet valakiből férfi. Nem igazi bátorságpróbákat találnak ki egymás számára - amit lehet, hogy pont az alfa hím sosem tett meg, mert nem volt senki, aki rákényszerítse - hanem valamilyen bűn, legtöbbször erőszakos tettbe hajszolás lesz a leggyengébb láncszem jussa. Ez persze nem menti fel a karaktert az alól, hogy később, amikor a bosszú, mint konklúzió, létrejön, ne kapja meg méltó büntetését ugyanúgy, mint aki teli szájjal röhögve ugrott fejest az erőszak mocsarába. (A Mad Max Johnny-ja volt hasonló figura pl. korábban. Magától nem nagyon volt képes a direkt erőszakra - a Goose életét megnyomorító egyetlen szál gyufát sem magától dobja a benzintől csöpögő autóra, hanem vezetője és mentora hatására - ettől függetlenül, amikor végül oda kerül a sor, a főhős neki sem kegyelmez.)
Van itt valahol némi erkölcsi tanítás? Talán annyi, hogy mindig tudd, hogy melyik a jó oldal és igyekezz oda állni.

Azután a film utolsó harmada - első, karakterek viszonya egymáshoz, megágyazás az erőszaknak, második, féktelen erőszak, megágyazás a bosszúnak - szimpla leszámolás, amely már sok újjat nem tud az embernek mutatni, leszámítva annak formáját. Western filmeknél ez többnyire egy hatalmas pisztolyos, puskás leszámolásban kulminált, a nyolcvanas években, amikor a horror műfajban pl. előtérbe került a slasher, a bosszú és leszámolás kreatívabb formákat öltött, mint holmi fegyveres csörte.
Előkerültek a kreatív kivégzési módszerek, aminek ebben a filmben meg is ágyaznak az első tíz percben egy kirakat nézegetős jelenetsorral. (Később ennek nagy szerepe lesz Brenda leszámolásában.) a kilencvenes években az érdekes csapdáknak és különleges halálmódoknak ajtót mutatnak és főleg puszta kezes küzdelmek és leszámolások kerülnek előtérbe. (Van Damme és Seagal. Seagal azért még megcsillant néhány megoldást, aminek a nyolcvanas években nagyon örültünk, ezért nem állíthatjuk, hogy ő lett volna az úttörő ebben. Teszem azt, amikor egyik támadójának a fejét belelöki egy kampóba vagy egy másiknak simán kitépi a torkát.)

Ezekbe a filmekbe jól elférnek a gore jelenetek, vagy legalábbis a kellően véres maszkok. (Mert magát az erőszakot nem mindig ábrázolták, csak a végeredményt.)

Linda Blair a nyolcvanas években még nem volt olyan ciki. Ő egy erősen megosztó horrorfilmmel lett igen ismert filmes berkekben, ám ezt a hírességet nem tudta jól felhasználni, ezért később ha kamera elé került, akkor önreflexív darabokban lehetett látni, amelyben kikacsintgatott a nézőire. Viszont, itt még szaladt a szekér és egyébként is jó kontraszt volt a marcona fiúk ellen egy dögös-bögyöst küldeni. Elég gyorsan eléri egy ilyen film a pult alatti kult státuszt. Eleve a bosszú motívum szórakoztató, azután meg az erotika és erőszak keveréke könnyen betalál a férfi nézők elevenébe. Azóta is készülnek hasonló témájú filmek, mert a férfiak szeretik, amikor a gyönge nő végül felveszi a harcot és győz. Nem nagyon hiszik, de élvezik. (Lásd: Most már elég - Enough (2002) Persze volt próbálkozás, hogy visszatérjen a bosszúfilm az eredeti műfaji elemek közé: Rosszlányok - Bad Girls (1994)

Ami 1984-ben Linda Blair volt - köszönhetően néhány börtönös és egyéb erotikus, akció filmnek, - az kicsit korábban Pam Grier volt a fekete mozikban vagy később Cynthia Rothrock a kilencvenes évek futószalag akciófilmjeiben.

Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy ezek a filmek egy kaptafára készültek és a főhős lassan, egyesével, lenullázta a rosszak csapatát. Külön alműfaj volt az iskolákban játszódó filmek tömege, amelyben egy diák, egy tanár, igazgató vagy fiú a szomszéd házból, vette fel a harcot azokkal, akikkel fel kell.

Ha ma nézed ezt a filmet, persze megmosolygod, amit látsz - maníros játék, túltolt karakterjegyek, ripacs mellékszereplők, olcsó és suta akciók, csöcsök, kocsik, röhejes vagánykodás, stb., ám amikor mi gyerekek voltunk, ezek a filmek ütöttek és félelmet keltettek.

75%

Ha szeretnéd látni: S A V A G E  S T R E E T S ( 1 9 8 4 )

Annyi szerencsénk van ezzel a filmmel, hogy amennyire emlékszem, ez egy időben hivatalosan is megjelent kölcsönzésre.
Ettől függetlenül a narrátoros változat terjedt el előbb. És az erősen vágott változat.

A film zenei anyaga:


A film zenei anyaga hivatalosan csak 2005-ben jelent meg.

A legteljesebb, vágatlan változatot megjelentették dvd-n 2011-ben, de egy raktártűznek köszönhetően mára elég ritka lett az a kiadás.

Miután kész lettem - közel két órán keresztül készült ez a cikk - gondoltam, körbenézek a magyar nyelvű blogokon, hátha valaki más is írt a filmről és összehasonlítom a kész munkákat, mert abból is tanulok. Egy remek cikket találtam erről a filmről és talán nem haragszik meg rám a készítője, ha ide rakom a linkjét. Érdemes beleolvasni:
Darksidemovie Savage Streets kritikája!

1986-ban ezért a filmért Linda Blair-t jelölték az Arany Málnára. Fura, hogy 1986-ban, hiszen a filmet már 1984 októberében bemutatták. Megosztott díj volt, mert 1984-ben készített egy Éjszakai őrjárat című komédiát is és a két filmben való szereplésért együttesen jelölték.
Megnyerte!

Egy, a történet szempontjából tökéletesen szükségtelen meztelen jelenet, a montázs scénába importálva. Még a jelenetsor gyorsaságát is érezhetően megtöri. Viszont biztos a producerek ragaszkodtak hozzá.

2016. március 25., péntek

Csupán pár sorban 8.

Az ötödik hullám - The 5th Wave (2016)

Ismét egy young adult mozi, amelyik nem képes egyetlen filmben kifejteni történetét, amelyben nem önmagát ostorozza a földi társadalom, hanem egy másik kedvelt témát, a földönkívüliekkel való kapcsolatunkat elemezgetik ki akció dúsan és vértől visszafogottan. A nagy csavar eléggé kiszámítható és az egész kicsit összecsapott. Elképzelhető, hogy az első négy hullám már megért volna egy nagyfilmet, vagy a koncepció egy tévésorozatot. Ha a bevételek nem elegek, akkor örökkévalóságig várhatjuk, hogy a kék bolygón élő uralkodó faj vajon hogyan vette fel a harcot egy, már megint fejlettebb létformával. Chloe Grace Moretz kezd felnőni és eljutni a szexjelenetekig, amelyért férfi rajongói már előre nyáladzanak. A kedves arcú tinilánynak nem ez a legjobb filmje és amit látunk, azt mintha úgy lopkodták volna össze. A hiba, lehet bennünk van, mert túl sok filmet láttunk már és az elvárásunk is nagyobb, mint egy hasonló kalandfilmtől elvárni kellene.

60%

Libabőr - Goosebumps (2015)

Mit is lehet elvárni egy olyan mozitól, amely felvállalja, hogy gyerekeknek készülő horror közeli élmény? Kell bele egy ripacskodó színész, mint Jack Black, kell bele kötelező meglepő fordulat, tiniszerelem és kellő mennyiségű elrettentő figura. Hátránya, hogy alig látunk olyasmit, amit máshol eddig nem. Mintha összekapkodták volna az összes gyermekkori félelmet, hogy azután azt beszuszakolják egyetlen moziba. De legalább így olyan, mintha nem gondolkodtak volna el egy folytatáson, mert elsőre olyan érzésed van, hogy valamennyi klisét elpufogtatták. A szereplők pedig állandóan megmenekülnek az utolsó pillanatban. Legalább egyszer lenne elég tökös egy ilyen gyerekfilm és rángatná ki valamelyik fontos szereplőt a történetből véglegesen, hogy érezzük a beígért horror súlyát. Ha a filmben megemlített kötetek csak annyira véresek és izgalmasak, mint maga a mozi, nem tudom, hogy a filmbeli író mitől lett közel olyan sikeres, mint Stephen King, akit fel is emleget írói vetélytársként.

50%

Steve Jobs - Steve Jobs (2015)

Lehet, hogy nagy zseni volt Jobs (Michael Fassbender), akiről a film szól és akinek előadásait ezrek hallgatták élvezettel, én akkor is egy olyan embert látok, aki túl makacs, hogy hallgasson érvekre, logikákra és az érzelmekre is alig. Aki annyira önfejű, hogy ahelyett, hogy igazi, mega-sikereket érne el a számítástechnikában, valójában sokkal inkább egy menedzser, aki néha belenyúlhatott a tutiba, míg máskor makacs önfejűsége miatt zuhant és vele együtt értéke hatalmasat. Egy ember, aki önön arroganciájában kivárta, hogy gyermeke felnőjön, mire egyszer elmondta neki, hogy valójában mennyire szereti, csak akkor már, lehet, hogy késő. És nem azért, mert az a gyerek rajong az apjáért ennek ellenére is, hanem mert a sors már nem adott olyan sok közös játékidőt nekik. Egy férfi, akinek, a film szerint is, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Hatalmas találmányok showman-je, amely találmányok ma már csak a gamer társadalom kollektív tudatában léteznek. Nem állítom, hogy nem volt a világra hatással, épp, csak olybá tűnik, sokkal fontosabbnak állítják be, mint saját okán megérdemelné. Megnéznék most egy olyan filmet is a techno-gururól, amelyből az is kiderül, hogy hatalmas bukott álmai ellenére miért is volt annyi rajongója. Az, hogy a film mégis olyan jó, az nem feltétlenül magának a feldolgozott életrajznak köszönhető, mert van egy érzésem, hogy a valósághoz nincs sok köze annak, amit látunk. Danny Boyle egyszerűen egy remek rendező.

75%

Kung Fu Panda 3. - Kung Fu Panda 3. (2016)

Harmadszorra már misztikus erejű ellenféllel kell felvennie Po-nak a harcot, hogy megmentse a képbe került rokonságát, élen az igazi apjával. A főgonosz motivációja persze ismét az, hogy mindenek felett uralkodjon, még akkor is, ha előtte lerombolja az egész világot. Okos... azután majd ott ül a kupleráj közepén egy recsegő trónuson? Persze, nem kell macinkat félteni, hiszen a mostanra az anime műfaját is megidéző animációs filmben hiába érkeznek a legyőzhetetlen ellenség-képek, egy következő kunf-fu gyorstalpaló éppen elég ahhoz, hogy hőseink győzhessenek és a gonosz elbukjon. Erkölcsi tanmesének ez oké, de így, hogy harmadszorra küldik le a torkomon, nem csodálom, hogy már a megtekintés utáni héten nem emlékszem semmire ebből az amúgy kedves meséből. Jack Black ismét akcióban. Már tervben van egy folytatás, csak sejtelmem sincs érdekelni fog e, hiszen gyakorlatilag már csak a halált kell legyőznie Po-nak, hiszen az élőkkel és szellemekkel nem sok gondja akadhat a továbbiakban.

65%

1984-es osztály - Class of 1984 (1982)

Mark L. Lester amikor nem pörgős akciófilmeket csinált, akkor B filmeket készített, amikbe jutott azért akció is. A videó korszakában - nálunk nyolcvanas évek második fele és kilencvenes évek - ezek a mozik, mint az osztály is, hatalmas matiné kincsek voltak, amiket a srácok összegyűlve nézegettek, rábízva magukat a narrátorra, akinek munkájára persze, sok esetben nem volt szükség, hiszen ami a vásznon látszik, nem igényelt különösebb magyarázatot. Új tanár a suliban, kemény helyi kölykök adják a nagymenőt és a két oldal szükségszerűen összecsap. Egyszerű bosszú mozi. A fiatal Michael J. Fox is még épp becsúszott a stábba. Órákat lehetne zengeni arról, mennyire szerettük az ilyen filmeket amikor iskolások voltunk. Ezt a fajta dekadens, negatív világlátást európai filmben vagy nem véltük felfedezni, vagy nem is akartuk, mert az olyan unalmas. Az amerikai mozi, az volt akkor a mércéje, hogy haladunk a korral, hogy menő fiatalok vagyunk. Azután felnőttünk és ezek a filmek mostanra jobban megkoptak, mint bármi, ami akkor velük egy idős volt.

50%

Megtekintés:

Az ötödik hullám

Libabőr

Kung Fu Panda 3.

Class of 1984

Fan Filmek 1.

Most két Fan filmről írok pár sort, mert egyre elterjedtebbek ezek a főleg rajongók által összehozott munkák, amelyek minősége néha meglepően jó. Mindkét mozi elérhető a youtube videók között, így, ha közben amit feltettem ide, már nem is elérhető, csak beírod a címet a keresőbe és rá fogsz akadni.

Az első legyen:

Darth Maul: Apprentice (2016)


Rendezte: Shawn Bu

Megtekintés: Negyed órás kardpárbaj, némi karakterárnyalással és eye candy-vel (Svenja Jung).

Darth Maul (Ben Schamma) egy külső bolygón, visszavonult magányában követi a Star Wars bulvár híreit, miközben némi harcművészeti videóval gyakorolja a megfelelő elbánás módot az ellenséges Jedi harcosokkal, amikor feltűnik egy idegen jármű a fák között és kiszór magából fél tucatnyi Jedi harcost, akik úgy vélik, megküzdenek a fekete-vörös harcossal.
Túl nagy mélysége nincs a történetnek. Inkább egy látványos cosplay bemutató, ismert és kevésbé ismert karakterekből, jelmezekből.
A helyszín egy erdő, nappal - kedvelik a fanfilmek ezt a helyszínt, mert ingyen is előállítható és dramaturgiailag beépíthető a filmbe.
A kardpárbaj egészen látványos, a szereplők nem rosszak.
A befejezés kiszámítható, habár egy pillanatra elbizonytalanítja a nézőt.
Bu több rövidfilmes alkotásban vett eddig tevőlegesen részt és elképzelhető, hogy hamarosan nagyfilmes munkát is kaphat, akár second unit tagként, mert a harci jelenetek közben vannak jó ötletei és a kamera által közvetített kép is néha látványos, jól megkomponált képeket eredményez.

75%

Második:

Severus Snape and the Marauders (2016)


Rendezte: Justin Zagri

Megtekintés: Mivel Piton volt az egyik kedvenc karakterem a sorozatban - köszönhetően a remek Alan Rickman-nek - nem volt kérdés, hogy megnézzem a 25 perces kisfilmet és ezáltal jobban megismerjem a karaktert.

Vagy, ahogy a karaktert néhány fanfilmes elképzeli.
A történet eleje, hogy a Tekergők nevű baráti társaság, melynek tagja Harry Potter apja, James (Garrett Schweighauser) is, egy kocsmában múlatja az időt és a betérő fiatal Pitonba (Mick Ignis) kötnek, mivel az korábban jelét adta, hogy gyengéd szálak fűzik Harry leendő anyukájához, habár, ezek az érzések viszonzatlanok. A Tekergők formáció négy varázslója némi hezitálás és Potter-i ráhatás után felvállalják, hogy együtt megleckéztetik kissé a visszahúzódó és nem éppen szociális berendezkedésű Pitonkát, melynek a vége egy látványos, bár a lézerkardos párbajhoz mérten visszafogott cgi tűzijátékot produkálnak a közeli erdőben, igaz, ők már éjszaka, hogy a trükkök jobban láthatóak legyenek a sötét környezetben. Aki látta a Darth Maulos produkciót, meg sem lepődik, hogy a film végére Pitonunk győzedelmeskedik a kvartett felett és már épp a megsemmisítő csapást mérni készül James tenyérbemászó arcára, amikor megjelenik Lily Evans (Dani Jae) és mindenkit hazazavar.
A maga nemében mindkét fanfilm remek munka. Ami zavaró, hogy a két teljesen eltérő univerzumban játszódó rajongói filmecske mennyire egy kaptafára készült, ami a cselekményt illeti, bár ezen nem nagyon lepődünk meg, hiszen a rajongókat mindig is jobban érdekelték az akciók és izgalmas kalandok, mint amikor esetleg két kitalált kedvenc karakterünk ül esetleg egy szobában és csak dumálnak róla, hogy mit gondolnak. Az nem olyan izgalmas...
Az egyre olcsóbb cgi effekteknek - melyeket le lehet vadászni az Internetről - köszönhetően, mind többen tudunk látványos csodákat varázsolni a képernyőre és erre akkor van mód, ha azt akció és kaland köntösbe csomagoljuk. Ezért készítik a rajongók ezeket a mozikat, hiszen sokkal izgalmasabb a jelmezekbe bújva varázslatokat imitálni, mint esetleg kitölteni egy pohár tejet.
Ettől függetlenül van arra is bőven példa, hogy jelmezes amatőr színészek kevésbé izgalmas történetbe csomagolják imádatuk tárgyát, de lássuk be, felpörgött világunkban az nem olyan szórakoztató és eladható.

75%

Egyszerűen annyira közelít egymáshoz a két történet, hogy nem tudom le vagy felpontozni őket egymáshoz viszonyítva. Hozzám azonban még most is a Star Wars univerzum áll közelebb.

2016. március 20., vasárnap

Holdon járók - Moonwalkers (2015)

Holdon járók - Moonwalkers (2015)


Rendezte: Antoine Bardou-Jacquet

Nem véletlen, hogy a film posztere emlékeztet egy drogos tripre.
Megtekintés: Akitől talán a legjobban tartottam, az volt a legkellemesebb csalódás.

Pozitív:
Röviden: Rupert Grint-et ugye, tökösként ismertük meg a Harry Potter sorozatban és nekem ő volt a gyerekszínészek közül a leggyengébb láncszem. Egyszerűen ha ránéztem, már borsódzott tőle a hátam, ami nem neki szólt valójában, hanem, hogy életem korábbi szakaszában a hasonló adottságú vörös emberekkel milyen kapcsolati rendszer rögzült belém. Gondolhatod, hogy nem túl pozitív. De emelkedjünk ezen felül és a kölyökvarázslós filmfolyamnak is elvileg vége, ezért most már koncentrálhatok a felnőtt Grint alakítására.
És talán ez volt leginkább rendben a filmben. Míg pálya és filmtársai eddig annyira nem győztek meg művészi kvalitásaikról - Daniel Radcliffe veszettül próbálkozik, ám Emma Watson eddigi munkái nem nyűgöztek annyira le, mint a barátjának küldött és a világhálón elszabadult meztelenkedő fotói - addig Grint mostanra kezd beérni és hitelesen hozta a seggfej angol dandi-t, aki sikeresen beásta magát a szarba, hogy végül valahogy kikecmeregjen belőle.

Negatív:
Ami már sokkal zavaróbb volt számomra, hogy a film első fele hajlik inkább vígjátékra, hogy a közepe ellaposodjon és átmenjen az abszurd drámai keserédesbe, hogy a vége egy kissé esetlenül összedobott akciófilmben végződjön. Nálam így a hangulati dramaturgia nem állt össze elég koherensen és a lezárás is kissé suta érzéseket keltett bennem.

Pozitív:
A másik főszereplő, Ron Perlman öregedve is jól hozza a kérlelhetetlen ex-C.I.A-st. Ez a faszi, fizimiskájának ellenére elhitette velem, hogy képes ágyba vinni a jó nőt - ha elég ideje van rá. Mondjuk kissé bezavart, hogy a lelkiismerete a legkülönbözőbb időkben igyekezett hatást gyakorolni rá, hogy a végén a látomásokkal ne kezdjen sokat a forgatókönyv. Kihagyott ziccer.


Negatív:
Sajnáltam, hogy a film a sok zárt térben játszódó jelenet miatt nem idézte meg számomra hitelesen és szórakoztatóan azt az érát, amelyben játszódott. Ehhez a néhány matuzsálem autó-replika nem bizonyult elegendőnek.

Pozitívum:
Az alapötletről több konteo oldalon olvashattunk már, hogy az amerikai állam, hogy az űrverseny alatt olyan etikailag ingoványos tetteket kezdett támogatni, amelyekkel az Amerikai Egyesült Államok legalább látszatra a világúr meghódítójaként tetszeleghetett a lenézett oroszokkal szemben. Ezeknek a terveknek az egyike volt az a városi legenda, amely szerint C.I.A. ügynökök felkeresték Kubrick, Angol rendezőt, miután az elkészítette kultikus sci-fijét, hogy rendezzen a direktor egy a televízióban is vállalható holdra szállást, amelyet végszükség esetén lejátszhatnak, ha esetleg a felküldött Apollo 11 legénysége kudarcot vall.
A film ennek a lehetséges kooperációnak állít emléket, vicces formában, keresztezve a történelmi tényeket a gengszter filmmel és a szórakoztató ipar hatvanas évekbeli dekadenciájával.
Végül, amit kapunk egy közepesen szórakoztató mozi, amely a végére önmagát sem veszi komolyan.

Később, rengeteg cikk készült a témában, melyek szerint Kubrick későbbi filmjeiben - főleg és egyértelműen Stephen King könyvéből készült Ragyogást szokás felhozni - rejtett utalásokat épített a filmbe, melyek jelzik, hogy esetleg tényleg lehetséges, hogy Kubrick rendezhetett egy holdra szállást. Részemről, ahhoz túl sok embert kellett volna beépíteni a feladatba, hogy ne szivárogjon ki, ettől függetlenül érdekes gondolatjátékokra ösztökéli az olvasó embert.

Csak egy cikk a témában, egyik kedvenc oldalamról: Ragyogás kontra Apollo 11 - Creepyshake!

Legjobb jelenet: Amikor a rendező megidézi Kubrick "Mechanikus narancs" című filmjét. Perlman karaktere egy mellékhelységben Rossini "A tolvaj szarkájából" kiemelt klasszikus zenéjének részletére veri össze a keménykedő helyi erőket. A filmben még több hommage található meg, ám azt hiszem, ez lesz a legkönnyebben beazonosítható az egyszeri nézőnek.


Történet pár sorban:
Kidman (Ron Perlman) ügynököt felettesei egy erősen megkérdőjelezhető, viszont a korábbi munkáihoz képest egy viszonylag veszélytelennel bízzák meg: Utazzon Angliába, keresse fel Stanley Kubrick-ot és beszélje rá a híresen önfejű rendezőt, hogy készítsen Amerikának egy kamu holdra szállást, hiszen mostanra képesek rá technikailag, hogy elkészítsék. Legalábbis, Kubrick. Kidman egy véletlen folytán a pénzéhes életművész Jonny (Rupert Grint) útjába sodródik, aki mivel nagyobb összeggel tartozik a helyi alvilág fejének (James Cosmo) úgy véli, lenyúlja Kidman pénzes bőröndjét, hamis ígéretekért cserébe. Az átverésbe beszervezi lakótársát, az állandóan füves bódulatban létező Leon-t (Robert Sheehan) , hogy az alakítsa egy tárgyalás ideje alatt Kubrick-ot. Csak, miután megkaparintják a táska pénzt, akkor tudja meg Jonny, hogy egy ügynököt vert át. Egyik oldalról a verőlegények, a másik oldalról pedig Kidman szorongatja és még a megígért pár perces felvételt is le kell szállítania, ha nem akarja egy sírban végezni.

A filmben megjelenő apró gore számomra kissé fura volt. Egyszerűen nem vártam a filmtől és ott a főszereplőnk átlépett egy morális határt, ami után már kevésbé volt szimpatikus. Ettől még neki szurkolunk... mivel még így is ő a kisebbik rossz.

55%

Ha szeretnéd látni: M O O N W A L K E R S 


2016. március 18., péntek

Dumapárbaj (2015)

Dumapárbaj (2015)


Rendezte: Paczolay Béla

Megtekintés: Bármit hittél a Stan-Up műfajról és a hátteréről, nem ez a film megerősíteni benne.

Annyi sebből vérzik, hogy azt sem tudom, merre kezdjem.
Ez a film nem vígjáték. Egy hazug történet, hazug karakterekkel, akiket már láttál hasonló filmekben, hasonló körítéssel, csak ott tehetségesebb volt a rendező, összeszedettebb a történet és a főszereplők a szórakoztató ipar más szegmenseiből kerültek elő.

Először arra gondoltam, hogy újra elolvasok néhány cikket, amiket korábban, hogy segítsenek teljesebbé tenni a véleményemet a filmről, ám ezt elvetettem, mert először is túl sok cikk jelent meg a világhálón és már sokszor a címükből érezhető volt, hogy nem álltak a film mellé. Alapból én sem állok a film mellé, ezért inkább más szemszögből lett volna érdekes számomra olvasni erről a munkáról, azonban így sok értelme nincs, hiszen amit már eleve fogalmaztam magamban, csak azt szajkózták a látottak. Szépen bezártam hát a közel tucatnyi megnyitott oldalt és inkább gondolkodni kezdtem, hogy hol is kezdjem a darab méltatását, amennyire az lehetséges.


Először is, a főszereplő Tamás (Hadházi László) az a fajta humorista, aki egyedül dolgozik, egyetlen menedzsere az, aki a külvilágot rendezgeti felé és olyan poénokkal operál a televíziós műsorában, amik minősége egyáltalán nem támasztja alá, hogy ennek a művésznek egy közel háromszáz adásos műsorfolyam volt a kezében. Nem. Háromszáz ugyanolyan adástól nem leszel ismert humorista. Viszont, lehetsz bármilyen ismert humorista, egészen biztos, hogy saját kútfőből nem leszel képes háromszáz egymástól eltérő műsort összefabrikálni, hogy az lenyűgözze a nézőidet, mert senki nem olyan vicces, hogy háromszázszor negyven percet érdekessé és frissé tegyen. Fábrynak is úgy sikerült ezt elérnie, hogy egy komplett alkotói gárda négerezett a keze alá, az Internetese beolvasztásról már nem is beszélve.
Szóval el kell hinnem, hogy negyvenes éveinek végére Tamás végül kiégett annyira, hogy a nézői még a táblák útmutatása mellett sem nagyon tudják, hogyan is kell nevetni és szórakozni azon, amit a színpadon látnak.
Egyedül még Hofinak sem sikerült volna háromszáz estét érdekessé tennie, hiszen egy jól felépített előadás, ami kb. húsz-harminc perc, legoptimálisabb esetben is néhány hetes munka, beleértve a háttérkutatást, a poénok csiszolgatását és a végső gesztusok összefésülését, ami végül egy élvezhető jelenetet tesz ki.
Érted, mit akarok mondani?
Tamás, egyedül, nem lett volna képes erre a bravúrra. A filmben azonban nem foglalkoznak ezzel és el kell hinnem, hogy egykor ő volt a világ legjobb humoristája.
Mostanra azonban torka véres, producere egyre gyatrább munkákat kutat fel számára és a televízió igazgatója is egyre inkább szabadulna Tamástól, vagy minimum, vérfrissítést szeretne látni.


Ebbe Tamás nem szívesen menne bele, hiszen van ám önérzet is, ego is, viszont, úgy látszik, hiába volt egykor ő az a sztár-poéngyáros, ha mostanra eljutott odáig, hogy a kertjét csinosítgató vállalkozónak nem képes kifizetni a munkájáért járó díjazást. Mellesleg ez a szál totál felesleges szerintem, mert egyrészt alig van értelme, nincs megfelelő kifutása és a humoros részeket sem gyarapítja annyira, hogy helye lenne a film kontextusában. Viszont így kapunk egy burleszkbe hajló mellékszereplő karaktert meg egy cicivillantós jelenetet, amiért viszont hálásak lehetünk. Hogy végül Tamásunk miért is nem jut dűlőre a vállalkozóval, mikor szinte erőszakosan szuszakolják bele a figurát a moziba, hogy meglegyen az ok amiért Tamásnak meg kelljen a munkái során alázkodnia, elkönyvelhetjük a dacnak is, csak akkor meg minek volt az egész hajcihő.

Azután ott van a menedzsere, Vigéc (Eszenyi Enikő) karaktere. Ha ilyen egy menedzser, akkor nem csodálom, hogy Tamás végül lecsúszott, mert olyan, mintha Vigéc nem akarná a sikerét. Azután meg csak kiderül, hogy tud hozni pénzes melókat, meg olyat is, ami tök ciki, csak azt nem értem, hogy ha erre képes volt a film ideje alatt, miért nem derült ki, hogy korábban miért is ő lett a megfelelő menedzsere Tamásnak???
A figura amúgy rendben van, Eszenyi lubickol benne, élvezi játszani és gyakorlatilag ellopja a show nagy részét. Megkockáztatom, hogy végül ezért lesz az a sorsa, ami, hogy mellette végre a fiúink is labdába rúghassanak. Persze, eléggé hiányolom, hogy ennyire összecsapott és szinte mellékes tényként kezelik drámáját, amely végül betetőzik, de betudható ez is annak, hogy komédiát akartak csinálni és nem egy drámát, pedig, lehet, hogy annak a film jobban sikerült volna.


A négy forgatókönyvíróról csupán annyit, hogy kár, hogy ennyien nem tudtak egy pörgős és okos forgatókönyvet összehozni a témáról, pedig többen benne dolgoznak a stábból ebben a világban. Pont ez a baj, hiszen ők tudják a legjobban, hogy amit bemutat a film, az eléggé talmi. A humor a legkevésbé akkor működik, amikor a színpadon mozognak szereplőink és akkor a legjobb, amikor szinte meg sincs ágyazva neki és úgy tűnik, improvizáció. Hiányoznak az olyan beszólások a filmből, mint Vigéc halott kisállatos megállapítása. Ezekből kellett volna több, nem a kamera előtt izzadni. Eleve filmben nehéz bemutatni, mennyire humoros egy humorista, hiszen ahhoz, hogy valakit a néző megkedveljen és a viccein felhőtlenül szórakozzon, általában meg kell ismernie az illetőt és rá kell hangolódnia az illető humorára. Nem véletlen, hogy ugyanarra a viccre másképp reagálunk, ha már ismerős adja elő számunkra és másképp, ha egy idegen. Akkor is, ha egy szimpatikus figura és akkor is, ha egy kevésbé megnyerő arcú ember. Épp ezért, hogy a mozi nézője szimpatizáljon a darab karaktereivel, nem sokat segít a cselekmény közé beépített televíziós műsor bemutatása, elhangzó poénokkal, mert a rövid, pár soros poénok sosem működnek olyan jól, mint amikor az előadó feléípt egy egységes vázat és azon módszeresen végighaladva, akár egy levelektől roskadozó faágon, egyenként tépkedi le a leveleket, míg végül elkészül a mű, azaz elfogynak a poénok és vége a műsornak.
Gondolj bele, te is szívesebben beszélgetsz olyan emberrel, aki szórakoztatóan beszélget, egymásra építve vicces beszólásait, mint valakivel, aki csak sorolja az olcsó poénokat. A viccmesélő ember ugyanis a beszélgetés gyilkosa.

Azután hiányosság még a mellékszereplők személyiségének teljes hiánya. Tóbiás (Kiss Ádám) barátnője (Jordán Adél) például legalább olyan olcsó kellék a filmben, mint a barátnő extrém színű parókái a fején. Azután kiderül, hogy Tamást is ismeri, sőt, dacszövetség szerűséget köt vele, mikor Tóbiás kidobja. Sok logika ebben a szálban sincs, de legalább előrébb viszi a cselekményt, amit azután a forgatókönyv egyáltalán alig használ ki, hiszen Tamás lesöpörhetné Tóbiást, de Vigéc meg pont akkor hozza a film drámai csúcspontját. Szóval még a dramaturgiai problémák mellett mintha ritmusbeli hiányosságok is felfedezhetőek lennének a végtermékben.
Arról már nem is beszélve, hogy végül a konfliktuskezelés a két főszereplő között kicsit légből kapott. Az, meg, hogy Tóbiás végül úgy búcsúzik Tamás menedzserétől, ahogy, az pedig szintén több magyarázatra szorult volna a néző felé. Csoda, ha összecsapottnak érzem a filmet?


Azt hiszem, mára eleget foglalkoztam ezzel a filmmel, amit nálunk vígjátékként próbáltak elsózni a moziba járó közönségnek. Nagy pozitívum, hogy a trágárkodás nem kapott akkora szerepet a filmben, mint Kiss Ádám fellépésein szokott és, hogy a film igyekszik a jó ízlés határain belül mozogni, nem sétál át öncélúba, hogy megnevettesse a nézőt. (Bár, a temetői papos jelenet kissé kilógott a sorból.) (Viszont az értetlen pincérlány teljesen a helyén volt.)

Értem én, hogy ez a film a humoristákról akart szólni, de biztos vagyok benne, hogy kicsit több munkával és figyelemmel, ha nem is egy vicces, de legalább egy erős keserédes komédia drámát tudtak volna hozni az alkotók. Talán legközelebb.
Van lehetőség ebben a fajta drámai fejlődéstörténetben, épp csak nem ebben az odakent formában.

40%

Ha szeretnéd látni: D U M A P Á R B A J
Elképzelhető, hogy az oldalon regisztrálnod szükséges.

Ha már érdekelt annyira a film, hogy elolvasd róla a kritikám, akkor ajánlom a filmbook írását is olvasásra: D U M A P Á R B A J   (Scal írása)

Az erdő - The Forest (2016)

Az erdő - The Forest (2016)


Rendezte: Jason Zada

A poszter megidézi az egyik áldozat holttestének ocsmány látványát.
Megtekintés: Egyetlen pozitívum egy kicsit ferde szájú mini-bombázó a Trónok harca sorozatból.

Ez így eléggé sarkított, de kb. akkor lesz érdekes számodra ez a japánban játszódó, de stílusában teljes olcsóság szagot árasztó amerikai produkció, ha kedveled Natalie Dormer-t.
Én kedvelem. Kedvelem, mert szexi, mert szabálytalanságában is gyönyörű, mert nem igyekszik szuper formát hozni ebben a filmben, mert vonzódom hozzá. Tudod, akiket kedvelsz, azokhoz valamilyen formában vonzódsz is. A "Trónok harca" óta nagyjából követem munkásságát, de ne hidd, hogy ez valami buta rajongói bolondság, hiszen nagyjából kimerül abban, hogy ha látom a színésznőt, akkor felismerem. Ennyi és nem több. Mondjuk, arra elég volt, hogy miután megtudtam, hogy főszereplője egy "Erdő" című horrorfilmnek, kíváncsi legyek rá, hogy képes e kilépni a televíziós dobozból a nagy vászonra.
Lehet azt mondani, hogy igen és még a kamera is kedveli. Nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv döcögős és a film unalmas és egyszerű. Meg mintha láttad volna már.

Szpojleres terület következik:

Miután ezt kiírtam, nem nagyon kell finomkodnom, csaponghatok is akár.
Nézzük, hol kezdjem?

A történet annyiban új, hogy viszonylag kevés nem keleti mozi foglalkozik a Fuji hegyet körülölelő mitikus öngyilkosok erdejével. Vannak filmek, amikben szóba kerül, de nem jellemző. Az, hogy végül az ötlettel alig valamit tud kezdeni a forgatókönyv, az viszont szomorú.
Sara (Natalie Dormer) híreket kap japánba szakadt ikerhúgáról, amely szerint napok óta semmi hírt nem kap róla iskolája és a baljós jeleket tetézi, hogy utoljára az öngyilkosok erdejében látták. A hiedelem és statisztikák szerint a lakosság nagy része vonul ide, hogy elhagyva az erdő ösvényeit, önkezükkel végezzenek magukkal és csatlakozzanak a kultúrájukat átitató szellemvilághoz. Sara sietve a helyszínre utazik és két fiatalember segítségét elfogadva elindul a sűrűbe, hogy felkutassa Jess-t.
Az egyik fiatalember egy újságíró, Aiden (Taylor Kinney), aki Sara történetében címoldalas cikk lehetőségét szimatolja, a másikuk pedig Michi (Yukiyoshi Ozawa), akinek az a hálátlan feladata, hogy minden nap nyakába vegye az erdőt és a lehetséges öngyilkos jelölteket lebeszélje tervükről és a megtalált halottakról információt juttasson el a hatóságnak, hogy mégse borzolják a turisták kedélyeit a szanaszét hagyott holttestek.
Nem ismerem a japán és egyéb keleti kultúrát, ettől függetlenül számomra fura, hogy gyakorlatilag egyetlen erdőkerülő hivatott ellenőrizni egy egész erdőséget, amelyről tudvalevő, hogy vonzza az öngyilkosokat. Oké, egy táblát felfüggesztettek láncra, hogy kizárják a nem kívánt elemeket, ám tudjuk jól, hogy mennyi visszatartó ereje van az ilyesminek.

Minimális helyszín, minimális stáb. Dormer eleve ikerpárt alakít.

Még a kutatás kezdetén elhinti Michi a bogarat hősnőnk fülébe, hogy bármit lát is az erdőben, azt tudja be a képzelet játékának. Természetes, hogy Sara nem fogadja meg a tanácsot és fokozatosan halad előre az őrület útján, közben megtévesztve a nézőt is, hogy mennyi az igazság abból, amit látunk és mennyi a fantázia szüleménye. Azért a keleti misztikumot kicsit keverik a fehér emberek misztikumával, amely az ikrek köré épült fel, és ez is a katalizátora annak az útnak, amit Sara megtesz az erdőben és közben az emlékeiben, amelyek közül van néhány titok, ami felszínre kíván törni.

Sajnos, a nézőt is igyekszenek átverni a múltbeli események tologatásával, de mivel nem kellőképpen építették fel a háttértörténetet, már első megemlítés közben érezzük, hogy valami nem stimmel. A végére, mikor nagyjából mi már tisztán látunk, viszont Sara addigra zavarosodik meg, már nem érdekel minket annyira az egész túra tétje, mert kirángat minket a film bűvöletéből a rosszul és feleslegesen időzített ijesztgetések montázsai, illetve a felesleges terelés, amivel titokzatosabbá akarták tenni a soványka történéseket. Mikor végül összeáll a kép, minket már nagyon nem érdekel és legyintünk rá egyet, hiszen nagyjából erre számítottunk.

Ki itt átlépsz...

Dormer filmográfiájában nem foglal majd el előkelő helyet ez a szellemes mozi és a befejezése miatt a horrorrajongó kedvence sem lesz. Főleg, mert valójában nem is ad választ számunkra befejezés. A rendezőnek és írónak fontosabb volt, hogy hangulatban elkészítsenek egy ijesztő mozit, mint, hogy történetileg egy koherens sztorival örvendeztethetnének meg minket.
2016-ban szerintem nagyon kevés a horror rajongóinak néhány gyors vágás, kamerarángatás és fülsüketítő hanghatás, hogy elmondhassuk, remek filmet láttunk.

Teljesen közepes és feledhető: 50%

Ha szeretnéd látni: A Z  E R D Ő  (Egyik kedvenc oldalam, mazsolázz rajta!)

Ha szeretnéd látni - Dormer miatt amúgy egyszer megéri - akkor tessék:
A Z  E R D Ő

2016. március 16., szerda

A nevetséges 6-os - The Ridiculous 6 (2015)

A nevetséges 6-os - The Ridiculous 6 (2015)


Rendezte: Frank Coraci

Megtekintés: Valahogy ha kijön egy Adam Sandler film, nem vagyok ráizgulva. Most sem, de adtam neki egy esélyt, hiszen csak egy western vígjátékról van szó. Ez is megvolt.

Frank Coraci megbízható ütemben szállítja az amerikai népnek bugyuta, ám néha már az egyszer nézhető komédiák határát súroló mozifilmjeit, amelyekbe becsúszott néhány a jobban sikerült Sandler vígjátékokból. Ha persze találunk olyat.
Ahogy Sandler öregszik és humoristaként kezd a karrierje kifújni - ami amúgy hülyeség lenne, hiszen George Carlin hetven évesen is fellépett közönség előtt hatalmas sikerrel és 71 évesen hunyt el... - egyre inkább kezdi ő adni a komoly karaktert a filmjeiben, míg a tökéletes hülye szerepkört inkább kiosztja színész társainak és barátainak. Emlékezzünk vissza karrierjének kezdetére, hogy azért volt pár mozi, amiben még Sandler volt az, aki fullban nyomta a kretént. Ilyen volt víz osztó fiúként a "Vizesnyolcasban - The Waterboy (1998)" vagy a sátán retardált gyermekeként a "Sátánkában - Little Nicky (2000)". Közben is több filmben hozta a kedves, szerethető szomszéd fiú style-t, akinek, ha sérelem érte, eljárt a keze. Komolyan, egy idő után tök unalmas volt nézni, ahogy Sandler buta egysorosait pufogtatva mindenkit elintéz egy pofonnal, láb simivel, vagy egyéb testrész csapással, miközben a jóravaló srácot adja. Ez lehet, hogy kielégíti a nézőket a tengerentúlon, engem azonban nem nagyon szórakoztatott. Arról nem is beszélve, hogy sikerült Hollywood legfinomabb nőinek a pasiját alakítania a vásznon. Végül igazából csupán akkor élveztem a mozijait, amikor azok kiléptek a komfort zónájából és mertek mások lenni stílusban, hangulatban, műfajban.


Közben elsuhantak az évek, Sandler megöregedett, a barátai már csak mellette kapnak szerepet és évente legalább egy produkciót összedobnak, még akkor is, ha a történet nem érződik teljesen kidolgozottnak, viszont kell a pénz és szükség van, hogy az ember benne maradjon a fősodorban. Számomra Sandler legalább akkora negatív mágnes, mint pl. Owen Wilson, akinek alig láttam hiteles alakítását. Azért menekülő családapaként egészen jó volt a srác. "Nincs kiút - No Escape (2015)"

Sandler az utolsó filmjeivel nem kápráztatott el.
A "Kavarásról - Blended (2014)" egy jó szavam nem volt, annyira unalmasra sikerült vakációs ökörködés volt.
Az "Apa ég! - That's My Boy (2012) átszaladt rajtam, mint malacon a trágya.
A "Cipőbűvölő - The Cobbler (2014) egészen jó irány lehetett volna, ha nem lett volna a végére olyan összecsapott.
A "Hotel Transylvania 2. - Hotel Transylvania 2. (2015) pedig elég közepes animációs film lett és mivel Sandler eredeti hang, a magyar nézők zöme eleve meg lett tőle kímélve.
Most pontosan tudtam - lófaszt, elsőre nem sejtettem - , hogy amit látni fogok, mennyit ér. (60 millióból dobta össze a Netfilx csatorna és amennyire meg tudtam ítélni, a rengeteg ismert név mellett még a felhúzott díszletek és egyéb szobabelsők nagyjából visszaköhögték a befektetett dollármilliókat.)
Olvastam a neten, hogy Sandler, meg western, meg Nick Nolte, meg a többiek és bizakodni kezdtem. Csak nem egy kellemes western kalandfilmmel örvendeztet meg minket a kis zsidó humorista? A műfaj egyébként elég távol áll tőle, de ki tudja? Én biztos nem.


Azután első nekifutásra a két órás játékidőből hirtelen kb. negyed órát bírtam egyhuzamban végig nézni.
Az is fájt.
Sandler megint hozza a zsigeri jó fiút és első akciós megmozdulása - amikor a levegőben repkedve elintézi a bal szem banda két tagját - felidézte a már a Ne szórakozz Zohannal gyermeteg humorát a Sandler legyőzhetetlenségét hirdető önfényezéssel. Nekem egyikre sem volt szükségem.
Hogy végül mégis végig ültem a két órás játék időt, nem neki köszönhető, hanem annak, hogy a többiek érdekeltek.

Sajnos, így, hogy Sandler már nem feltétlenül hozza az ütődött figurát, borítékolható volt, hogy a színésztársak közül másokra hárul ez a feladat. Nagyjából ketten át is vették a szerepet, amit korábban nem tőlük szoktam meg. A kicsi Pete-t alakító Taylor Lautner részemről a film egyetlen igazán értékelhető humorforrása volt, mert a két felröhögésemet az ő pillanatainak köszönhettem. A srác egyértelműen jó színész és elég rendesen van benne humorista véna, ezért remélem, hogy ha nem is hasonlóan ostoba figurákat, de vígjátéki szerepeket még kap a közeljövőben, mielőtt kiöregedne ebből a szerepkőrből. A másik, aki most a halmozottan hálátlan figurát kapta az a Lost kövér sráca, Jorge Garcia, ám a forgatókönyvet sikerült úgy megbuherálni, hogy az amúgy felismerhetetlen és egyébként eléggé behatárolt külső jegyekkel rendelkező színésznek is legyen legalább egy jelenete, ahol fel lehet ismerni. Nem lennék meglepve, ha ez amolyan kikötés lenne a szerződések aláírásánál, hogy hozza a színész a felismerhetetlen arcot, ha valahogy kap legalább egy pillanatot, amikor megmutathatja az egyszeri nézőnek a saját fizimiskáját, hogy még az is tudja, kit látott, aki egyébként nem nagyon követi a filmes életet és egyetlen aktort sem ismer fel névről. (Kb. ezért lehetett benne a Karib Tenger második részében a jelenet, amikor Davy Jones egy pár másodpercre visszanyeri emberi formáját és láthatjuk a színész, Billy Nighy-t.)


Rob Schneider ismét egy elcseszett akcentusú hapsit alakít. Egy időben azt hittem kegyvesztett lett Sandler-nél, de úgy látszik, barátságuk megingathatatlan. Terry Crews remek színész, ismét hozza a formáját. Az a pasi mindegy, hogy akció vagy vígjáték, meg tud lepni. Luke Wilson-t meg jobban szeretem, mint az Owen nevű tesót, csak sajnos alig látom filmben. Itt legalább szerepelt.

Ők hatan a nevetséges hatos, akik szövetséget kötnek, hogy kellő mennyiségű pénzt hordanak össze, hogy egy közeli ismerősüket megmentsék a haláltól. Váltságdíj motívum.
Még előkerül egy bűnbanda is, akik azért viccesek, mert kivájták az egyik szemüket. (Ez a fajta poénkodás még bejött, amikor a Monthy Python fiúktól láttam, mostanra azonban inkább fáraszt.)
Van egy másik bűnbanda is, amit meg Danny Trejo vezet, ők azonban nem sok vizet zavarnak a filmben, hiába gondolnád elsőre azt.

A film egy buddie road movie, több helyszínen, fura karakterekkel, néha alpári és egyszerű humorral fűszerezve, pont azon az ingerküszöbön, amit gondolok, hogy az amerikaiak élvezni tudnak.
A minőség és a film forgatókönyvének ellenére is dicséretes, hogy a Netfilx ilyesmibe vágja fejszéjét és azt kívánom, hogy minél több hasonló minőségű mozit pénzeljenek.
Mert amúgy a film minősége és kiállítása parádés. Lehetett volna belőle akár egy kellemes felnőttfilm is.
Amúgy Sandler filmjeiben mi ez a belebuzulás a ferdén álló szemű karakterekbe? Náluk ez tényleg olyan vicces, hogy szinte mindenen mozijukban van legalább egy karakter, akinek a szeme sem áll jól?
Az ismert színészeket kis szerepben meg felsorolni is nehéz.

65%

Ha szeretnéd látni:
A  N E V E T S É G E S  6

2016. március 11., péntek

Kongó - Congo (1995)

Kongó - Congo (1995)


Rendezte: Frank Marshall

Megtekintés: Amikor kölyökkoromban moziban megnéztem, nagyon jó filmnek tetszett. Újranézve kevés pozitívuma maradt számomra.

Ezen a filmen alig segített a nosztalgia faktor, mert a kilencvenes évek közepe táján már nem volt nehéz filmekhez jutni, egyre kevesebb tiltott gyümölcs maradt, hiszen a hivatásos film-orgazdák bármit megszereztek és a videótékák is burjánzottak az országban. A Kongónak nem sok nosztalgiája van, hiszen mikor megjelent, már könnyű volt kalandfilmeket beszerezni, ez pedig ellavírozott a mainstream akció mozi és a B kalandfilmek farvizén. Mostanra, ami miatt még érdekes lehetett számomra ez a film, az négy pontban:
1. Michael Crichton sztár-író tollából adaptálták.
2. Jerry Goldsmith kiváló zenéje.
3. Elég kalandos történet.
4. Tele van ismert arcokkal.

Hátrányai:
Nem a legjobb Crichton regényből adaptálták és elég kiszámítható a történet is. Az ilyet hívom Tarzan filmnek. Történnek az események és a végéig a teherhordó bennszülöttek mind elhaláloznak, míg végül csak Tarzan és Jane marad életben. Erre a filmre ez még erősebben igaz, hiszen a legtöbb fekete karakter, aki katona és teherhordó, a film fináléjában elhalálozik. Végül persze csak a főszereplőink maradnak meg - ahogy megszokhattuk, pedig de érdekes lenne egy olyan mozi, aminek a vége felé pont azok esnének ki a filmből, akik korábban főszereplő szerű fontosságot kapnának.
Hogy miért érzem ezt hátránynak?
- Mert roppant kiszámíthatóvá teszi a forgatókönyvet.
A fényképezés ellenben elég suta és sok jelenetben sajnos egyértelműen látszik, hogy az atmoszféra-teremtés nem bírt kitörni a stúdió falai közül.
A rosszak rosszak, a jók jók. Alig vannak szürke figurák. Unásig megszokott panelekből épül fel a film.
Tehát, pozitívum, hogy pörögnek az események, de negatívum, hogy csupa olyasmit látunk, amit bármelyik kalandfilmben már meghatottunk.
A sok ismert arc között alig akad igazi sztár és a főszereplőnk fizimiskája számomra nem elég szimpatikus. Nem tudom, hogy jobb lett e volna a film Bruce Campbell-el, mert ő is jelentkezett Dr. Peter Elliot szerepére.

Amy a gorilla nyugtató martinit szürcsöl.

A történet szerint a nagyvállalat TraviCom vezetője (Joe Don Baker) egyetlen fiát küldi Kongóba, hogy a hegyek mélyéről a cég számára elengedhetetlenül fontos kék gyémánt lelőhelyét felkutassa. Charles Travis (Bruce Campbell) meg is találja amit keres, de mielőtt kellő információt tudna adni a lelőhely pontos koordinátáiról, valami megtámadja. A cégnél dolgozik Charles menyasszonya is, Karen (Laura Linney) mint kommunikációs szakértő - vagy valami hasonlóan mondvacsinált terület - és a leendő apóstól azt a feladatot kapja, hogy felhasználva bármennyi anyagi hátteret, de kutassa fel a fiát. Persze, utóbb kiderül, hogy közel sem az egyetlen örökös megtalálása az elsődleges, hanem, hogy a kék gyémánt a vállalat kezébe kerüljön, mert az bebetonozná a cég helyét a kommunikációs piacon.
Karen felkeresi a gorilla kutató Peter-t (Dylan Walsh), mert annak van egy "beszélő" majma és a cég úgy véli, roppant fontos lehet a párosuk később, a nyílt terepen. Kapnak is egy erőltetett magyarázatot, hogy miért is a cég csapódik hozzájuk társutasként és miért nem inkább Karen és emberei utaznak csak a helyszínre. Ne boncolgassuk, hogyha olyan fontos az a kék gyémánt, akkor egy ilyen gazdag cégnek biztosan akadna néhány szerencsevadász a tarsolyában, akiket ki lehet küldeni az expedícióra, nem feltétlenül egy nő keze alatt, aki talán sosem mozdult ki a laborjaiból. Mindegy, így végül Peter és Amy nevű gorillája utazhat kongóba, mellettük pedig feltűnik még egy erősen likviditási gondokkal küzdő ex-román, ex-polgár, Homolka (Tim Curry) aki remek színész, de itt is a szokásos ripacs közeli figurát hozza.
Eredetileg Homolka lenne a tőke, de miután kiderül, hogy politikai okok miatt a pénztárcáját bevarrták, amolyan kéretlen útitársként marad a nyakukon. Mondjuk azt sem értem, hogy minek viszik magukkal végül, amikor kiderül, hogy nem sokat tehet a bandáért, azon kívül, hogy így színesebb a társulat. Ja nem, a színekről a Peter segédje, Richard (Grant Heslov), a vezetőjük, Munroe (Ernie Hudson) és az Afrikai helyi erő, Wanta kapitány (Delroy Lindo, kinek nevét nem is találjuk a stáblistán) gondoskodik.


Temérdek veszélyes szituáció után kalandoraink megérkeznek a kongói dzsungelbe, ahol egyrészt szembesülnek azzal, hogy valami ősi dolog elpusztította az első kutató csapatot, másodsorban pedig azzal, hogy nem volt hiábavaló az útjuk.
Végül, amikor már úgy tűnik, a gazdag cég kizsákmányolja Afrikát, az anyatermészet nemes bosszút áll és isteni közbeavatkozásnak köszönhetően egy vulkánkitörés apropójából elnyeli az egész expedíciót, alig hagyva valakit hátra.
Ennél profánabb befejezést nem is írhatott volna Crichton.
Amikor a tudomány és nyers erő már majdnem megnyerné a harcot a természet felett, végül egy természeti katasztrófa legyőzhetetlen akadályt gördít hőseink útjába és ezzel egycsapásra megoldja valamennyi dilemmánkat.
Karen végső gesztusára így valójában nincs is szükség, amelyben Charles Travis harácsoló apját megbünteti. Elég lett volna, ha visszamegy és közli, hogy mindent elnyelt a vulkánkitörés. Persze a reális felégetés után gondolom a karakter az utolsó hidat is fel akarta perzselni, amely ehhez a mohó céghez kötötte, mint lehetséges jegyes.

Delroy Lindo apró szerepben, mielőtt befutott karakterszínész lett volna.

Frank Marshall korábban már elkészített egy sikeres horror-komédiát a pókokról és egy kőkemény túlélő drámát az Uruguay-i rögbi játékosokról, akik lezuhantak az Andok közepén. Érdekes mód, korábban a "Pókiszony - Arachnophobia (1990)" és így a két korábbi nagyfilmjének leggyengébb jelenetei azok voltak, amelyek a forró dzsungelben játszódtak. Ez a Pókiszony első pár perce, amikor a tudósok rovarokra vadásztak a fák között. Már ez is elég művinek érződött. A hidegben játszódó "Életben maradtak - Alive (1993)" egyértelműen reálisabb hatást gyakorolt rám, mint nézőre. A Kongó komoly hiányossága, hogy képeskönyv szerű a dzsungel és a történések benne. Ezért lesz a végső összbenyomás inkább szórakoztató matiné, mint komolyan vehető kalandozás.

Van egy apró törés a film dramaturgiájában.
30:20 körül: A három szerencsevadász, Karen, Munro és a legkevésbé fontos Homolka leülnek az afrikai helyi főnök asztalához egy hotelben és a lehetőségeikről beszélgetnek: Ha eleget fizetnek, akkor bejuthatnak a dzsungelbe a majommal.
A helyi főnök, Wanta, mivel ismeri Homolkát hírből, elzavarja a tárgyalóasztaltól.
35:30 körül: Később, a filmben, pár perc telik el, de közben a szereplőink előkészítik a repülőgépet az útra, Munro a gép mellett meglátja Homolkát, aki érdeklődik tőle, hogy mikor érik el az esőerdőt.
Munro pedig ekkor kérdez rá, hogy: - Herkermer Homolka, nemde? Még mindig Salamon városát keresi? - közben Homolka kezet nyújt, de Munro nem fogadja a gesztust, Karen pedig figyeli őket és rákérdez, miről beszél Munro, aki elmeséli, hogy Homolka tagja volt egy korábbi, szerencsétlenül járt expedíciónak.
Nos, ennek a beszélgetésnek így, helye inkább a Wanta kapitánnyal (magyar szinkronban századosként említik) folytatott tárgyalás előtt lett volna, mert utólag fura, hogy Munro leült vele egy asztalhoz, ha most még a kezét sem fogadja el, mert tudja, miféle figura.
Mellesleg Munro karaktere volt a színész, Ernie Hudson kedvenc szerepe.

65%

Ha szeretnéd látni: K O N G Ó


A filmnek a Williams cég készített flipper-változatot.



Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)

Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)


Rendezte: Jacob Vaughan

It's Coming Out This Fall - Még egy szójátékra is futotta a poszteren.
Megtekintés: Hát persze, hogy megnézek egy filmet, amelyben a címszereplőt úgy hívják, mint egyik legjobb barátomat! Igaz, itt leszarozzák...

Más kérdés, hogy mennyire leszek csalódott a film végére. Itt annyira nem voltam az. Gyakorlatilag a film első húsz percén kell túltennünk magunkat, hiszen maga a történet leginkább a keleti kultúra horror gyöngyszemeit idézi fel, hiszen ott szokás a test mindenféle torzulásait és a lélek manifesztációit eleven formában megjelentetni. Oké, a nyugat is szokott próbálkozni hasonló mozikkal - "Mély harapás - Teeth (2007)" amelyben egy vagina tiltakozik véresen az aktus ellen - ettől függetlenül, a keleti népek, akiktől megszoktuk a csápos, belsőséges, vérben tocsogó, manifesztálódó teremtményeket. Inkább. Ha elfogadóak vagyunk a vágott-szemű világ vágatlan és perverz látásmódjával, akkor a Bad Milo is bőven bele fog férni abba a kategóriába, amelyik csak karistolja az ingerküszöbünket.

A Bad Milo ha nem komédiaként tekintünk rá, akkor simán elmehetne egy korai David Cronenberg filmnek, hiszen az ember frusztrációit és haragját magába tömörítő és valóságossá materializálódó végbél-lény története leginkább a korai Cronenberg víziókra emlékeztet. Csak a kanadai rendező nagyon kevés humort épít a cselekménybe. Vaughan azonban igyekszik kicsit a komédián belül lavírozni, hiszen a nyugati közönség nehezen dolgozza fel a belsőségeket, ha az nem párosul altesti humorral. Ez a film meg, ugye, eredendően nem nagyon tud mással párosulni, de ezt ne vegyétek bél-sárdobálásnak tőlem.

Ilyen reklámmal aki komolyan veszi a filmet...
Tökéletesen megértem, ha neked nem fog tetszeni a film. Én sem azt a részét kedveltem benne, amikor Milo dolga végezve visszatért barlangjába vagy épp előtört onnan, mert azt nem is tudta megfelelően szemléltetni a mozi - semmilyen maszkmesteri munkát nem használnak a végbélnyílás használatára, ezzel kicsit visszafogva persze a totális őrületet - így azt inkább kellően könnyeden kezelik. Ennek ellenére fröcskölő fekália és vér maradt elég a végtermékben. Egy biztos; józanul nem egy térdcsapkodós szórakozás a film. Ha pszichológiai tanulmányainkat kívánjuk szélesíteni a belső én/lény témakőrben, akkor is inkább egy filozófiai vagy pszichológiai könyvet tanácsolnék. Valójában nem tudom, ki lehet a célközönség, hiszen, aki kicsit is távolságtartó a bennünk lezajló kémiai folyamatok bárminemű ábrázolása iránt, annak felejtős ez az egész gyomorforgató kalandozás.

Vaughan nem egy termékeny rendező. Húsz év alatt öt saját direktori kredit nem mondható termékenységnek. Ebből az utolsó ez a piece of shit. Értem benne a drámát és nem érzem benne a bűzt, szerencsére. (Ha lesz valaha mindennapi használatos szagos filmnézési lehetőség, a Bad Milo biztos, hogy csak a perverzek szórakozása lesz...) Amiért végül rászántam a másfél órát, az a színészi játék, amelyet főleg a végbél-kapus jelenetek miatt kellett látnom. A főszereplő, Duncan-t alakító Ken Marino, minden megtesz, hogy hiteles legyen egy farpofa tágításos fiatalember szerepében. Mondjuk, nem tudom, színészileg, hogyan lehet felkészülni egy ilyen szerepre. Sem lelkileg, sem fizikailag. Eléggé foglalkoztatott színész és kellő vígjáték szerep után csuklóból hozza a kissé elnyomott, enyhén tutyi-mutyi főhőst, aki végül meghajol a lélek akarata előtt és hagyja, hogy beteljesedjen a sorsa.
Aki miatt végül mégis maradtam, az Peter Stormare pszichiáter alakítása. Bár, mostanában eléggé alul értékelt produkciókban látható az öregedő színész, a Bad Milo-ban sikerült ismét megmutatnia, hogy van benne tehetség és irónia, hogy bármilyen szarságot tökéletesen megoldjon.

Mondja azt valaki, hogy a színészet egyszerű.

A filmről nem mondanám, hogy egyértelmű lopása a nyolcvanas évek egyik sikeres horrorfilm sorozatának, a "Basket Case (1982)", de, hogy erős a hasonlóság a történetek között, az letagadhatatlan. Ott annyi a különbség, hogy a főszereplő eldeformálódott sziámi ikertestvére gyilkol. Egy másik előképe a mozinak a már párhuzamba állított David Cronenberg horror, a "Porontyok - The Brood (1979)" amelyben szintén a főszereplő érzései, azon belül a haragja manifesztálódik testet öltött kisemberek formájában, akik azután vérengző csoportként teszik el láb alól, aki a főhősnőt veszélyezteti vagy akadályozza. Ott azonban sokkal tudományosabb a magyarázat, nem ilyen alpári/altesti.
A fényképezés korrekt, a zene simulékony. Kicsit több ötlettel és abszurdabb humorral igazi kult film lehetett volna a Bad Milo, de sejtésem szerint nem lesz masszív rajongó tábora, hacsak az a kis közösség nem talál egymásra. Nem azért, mert nem lehet megkedvelni a filmet, hanem mert ahhoz, hogy később emlékezzünk rá, az alapötleten kívül azért még kellett volna valami pluszt nyújtania. Sajnos, a forgatókönyv eléggé laposka, néhol logikátlan is. (Pl. a film elején arcsérült orvos vonala egy, az egyben elfelejtődik, pedig azért hasonló esetben elvárható lenne egy alapos nyomozás az ügyben, hogy a páciens valaga vajon mi módon szabdalta cafatokra az éppen rajta végbél trükköző tükrözést végrehajtó orvos fizimiskáját?)

A babákat főleg kézi bábozás útján oldották meg, az arcos jelenetekhez - ahol arcmimika és pislogás van - pedig megfelelő mimikát imitáló robotot építettek.

50%

Szeretnéd látni, mert addig nem hiszed el?
B A D  M I L O (Az oldalon sok egyéb remekséget is találsz!)

2016. március 5., szombat

Gymkata - Gymkata (1985)

Gymkata - Gymkata (1985)


Rendezte: Robert Clouse

Megtekintés: Amikor a videó korszakban minden vackot megnéztünk, ami az USÁ-ból jött, akkor a film előkelő helyen végzett a titkos örömök listán. Mostanra csúnyán megkopott.

Emlékszem – legalábbis felsejlik – első találkozásom ezzel a filmmel. Gymkata. Egy közeli ismerős, talán anyám egyik udvarlója, hívta fel rá figyelmemet. Akkoriban, még alcímeket csaptak a narrátoros filmekhez, melyek néha, a monoton magyar fordítás alatt nem biztos, hogy anyanyelvükön szólaltak meg. Gymkata. Amennyire emlékszem, ezt német változatban láttam, amin egyenletes vajrétegként terült végig egy érzelemmentes narráció. Hú!
Tizenéves gyerekként ez a film volt maga az akció tótumfaktum.

Adva volt egy enyhén Luke Skywalker figura, mellé egy keleti Leia hercegnő, és a film végi szerelmes összeborulás lehetősége, mert ez a kettő, jelen esetünkben, nem egy alom kutyakölyke volt.
Volt néhány mellékszereplő, egy túlélőtúra, kis nindzsa beütés, sportosság és verekedés.
Nem emlékszem már, miről szólt a film drámai cselekménye, csak az érzésre, amely a megtekintése közben elhatalmasodott rajtam: woá!

A férfi főszereplő akrobatikus volt, fogjuk rá, hogy szerethető. Nem mondanám, hogy verekedett, mint Jackie Chan, de a jó hangkeverésnek köszönhetően, úgy tűnt, odateszi a rúgásokat és pofonokat, rendesen. Azután a videónak leáldozott. A készülékek egymás után bemondták az unalmast. A kazetta gyűjtemények úgy lettek az enyészeté, hogy az ember fel sem tudja idézni, mikor vált meg az adathordozók garmadájától. Kámforrá vált a több száz tokba csúsztatott műanyag téglalap. A fiatalként bálványozott filmek pedig az agyunk vetítőtermében éltek tovább, halványan pislákoló mozaiktöredékekként.


Gymkata.
Mit emlékeztem rá tíz évvel később. De mégis…
Megmaradt, hogy tetszett, hogy a zenéje egészen kiváló. Hogy a főszereplő – Kurt Thomas – erőlködés nélkül, behajlított karral mászott végig vízszintes kötélen és láb segítség nélkül a függőlegesen. Megmaradt az alcím kínálta bolondok városa. Ahol az emberek mind gyilkosok, bolondok, elfajzott korcsok, akik hömpölygő masszaként rohanják le az idegent és ezért könyörtelenül le kell törni őket, akár a kukoricaszárat. Szinte már horrorba illő a kis falu. Ki itt belépsz… nem lépsz ki többé!

Gymkata. Youtube. Full movie.
Igen. A technikának köszönhetően már nem kell a kis dobozt egy nagyobba betolnom vacsoraként, hogy azután a szalag forgásával megjelenjen a varázslat a tévé képernyőjén. Néhány klikk és a mozi – igaz, videóhoz hasonlóan elhasznált minőségben – pereg a monitoron. A valamikori varázslat elvesztette rejtélyességét. A megtekintett film pedig felnőtt fejjel annak látszott, ami.
Olcsó és bugyuta akciófilmnek, melyet az ember megnéz és nyugodtan elfelejthet. A rossz elbukik, a jó győz. Kurt Thomas a tehetséges sportoló tehetségtelen színésszé avanzsált. Még két felejthetőbb alkotásban vett részt, majd másfelé orientálódott. A film egyetlen híresség Richard Norton, aki a rossz-fiúként férgeskedett. Norton a Gymkata után már bebiztosította helyét az akció műfajban, hiszen következő filmjében társai olyan nevek, mint a megkerülhetetlen Jackie Chan és a szó szerint nehezen megkerülhető Sammo Hung Kam-Bo. Nem meglepő nagyon, hiszen utánajárva kiderül, hogy Norton a Gymkata előtt azért feltűnt Chuck Norris több mozijában. Soha rosszabb kezdést.
Érdekességek:
Gymkata – a gimnasztika és a karate harcművészet összevonásából született szó.
A film eredeti poszterén a főhős nindzsákkal harcol. ez szép, csak a filmben nincsenek nindzsák. Az érdeklődést azért felkeltette a film iránt.
Clouse azért ennél sokkal "komolyabb" akció filmeket is készített. A történet viszont izgalmas, csupán a megvalósítás lett mára paródia jellegű.

50% (Akkor adtam volna rá nyolcvanat is… de jó, hogy közben öregedtem kicsit.)

A cikk a korábbi jerrycomovie.com-ról lett átemelve.


Ha esetleg nosztalgiáznál, itt megteheted: G Y M K A T A

Takarodó - Taps (1981)

Takarodó - Taps (1981)


Rendezte: Harold Becker

Megtekintés: Film a kitartásról, bajtársiasságról, a fiatal Tom Cruise-zal, amikor még nem róla szólt a film.

Ezzel együtt is, Tom Cruise, második mozifilmjében, csuklóból hozza az ütni való karaktert, habár, ha pszichológiailag a mélyére ásunk, a motivációi ha nem is érthetőek, de viszonylag elfogadhatóak. Becker az a rendező, akinek több filmjét is láttam ám azoknak a stílusa - vagy annak hiánya miatt? - nem nagyon kívántam azokat többször visszanézni. Az imdb oldalán kiemelt négy filmjét pl. mind láttam és egyik sem lett kedvencem. Méltatni így nehéz lesz.

A film elmesél egy lehetőséget, hogy fiatal emberek végül miért ragadtathatják arra magukat, hogy egy épület magas pontjáról emberekre kezdjenek lőni.  Tudom, ez így elég szimpla kijelentés a filmmel kapcsolatban, ami azért ennél jóval mélyebb.
141 év után a Bunker Hill.-i katonai akadémiát a fenntartói be kívánják zárni. A döntést a jelenlegi katonai vezető, Harlan Bache tábornok (George C. Scott) ellenzi, viszont nincs hatalma az események felett és egy szerencsétlen véletlen és halálos áldozattal járó baleset miatt félre is állítják. A frissen kinevezett kadét-őrnagy, Brian (Timothy Hutton), aki bálványozza feljebbvalóját és mentorát, hitében meginogva olyan lépésre ragadtatja magát, amellyel felébreszti az amerikai civil életet, hiszen amit tesznek, az egy valós veszélyre hívja fel a figyelmet: Mi történik akkor, ha egy csapatnyi, megfelelően irányított fiatal fegyverhez jut és passzív vagy akár aktív erőszakkal igyekszik érvényt szerezni bizonyos elképzeléseinek.

Egyrészt, gondolhatjuk, hogy melléjük állunk, hiszen többnyire szimpatikus fiatalokról van szó, de ne felejtsük el azt, hogy egy rossz elképzelés miatt milyen gyorsan felfordulhat a biztonságba vetett hitünk, főleg, ha olyanoktól kell tartanunk, akiknek elvileg, feladata az lenne, - jelen esetben persze miután kikerültek az akadémia falai közül - hogy megvédjék az amerikai civil lakosságot akár idegen vagy belső ellenségtől. Mi van akkor, ha kellő motiváció és fegyelmi hatás híján ezek a fiatalok nem megfelelő "ellenséget" választanak maguknak?
Végignézve a filmet nem véletlen, ha eszedbe jut egy későbbi, erős akciófilm. A Takarodó története kezdetben ugyan nem, de a második szakaszra eléggé emlékeztet "A szikla - The Rock (1996) című akcióorgia alapötletére, csak ott kiképzett elit katonákról van szó, bár a céljuk ugyanaz, csak véresebb elszántsággal: elérni valami olyasmit, amit etikailag és erkölcsileg támogatni illenék. Ehhez képest a Takarodó ifjai persze apró kis anarchisták, saját érdekeikkel, de az alapötlet hasonló. És akár a "Sziklában", végül itt is lesznek, akik a nyílt erőszakot választják, megtagadva a parancsot, engedve saját érdekeiknek, ami elvileg megkülönböztetné a katonát a civiltől és végül itt is kard által vesznek el azok, akik kardot ragadnak. Közben pedig két órán keresztül építik azt a hidat, amely végül, akárcsak a Kwai folyón átemelt készség, összeomlik, maga alá temetve néhány tiltakozót.
Brian sötét és világos oldalát a barátai jelképezik, aki végig kitartanak mellette, más megfontolásból. Az egyik a vérmes David (Tom Cruise) a másik a nyugodtabb habitusú Alex (Sean Penn).

Amikor a fiúnak elgurul a gyógyszere.

A Takarodó mind Cruise, mind Hutton második mozis megmérettetése (Penn-nek az első!). Hutton már első mozis szerepével kitűnt szakmailag, de tudjuk, hogy kettejük közül végül ki lett a sikeresebb. Ha ma rákeresel a filmre, akkor a fényképek alapján egyértelműen egy korai Tom Cruise zsengének tűnik a film, holott az abszolút főszereplő Hutton. Sean Penn meg alig kerül szóba. (Ha csak a címet írod be...)
Ronny Cox eredetileg Brian apjának viszonylag kisebb szerepét kapta volna, végül az a katona lett, akinek a feladata, hogy véget vessen a kínos és veszélyes helyzetnek. Cox-ot egyébként film-mániákusok a Schwarzenegger féle Total Recall-ból és a Robotzsaru első részéből ismerhetik. (Vagy a Gyilkos túrából és a Beverly Hills-i zsaru sorozatból.) A kadétok közül sokan nem futottak be nagyobb karriert, viszont két fiú ma már viszonylag ismert televíziós személyiséggé nőtte ki magát.
Az egyikük titkos kedvenc, a Kaliforgia kopasz menedzsere, Evan Handler, a másik pedig a fekete sorozatszínész, Giancarlo Esposito.
A színészek intenzív, negyvenöt napos katonai kiképzést kaptak, kivétel Cruise, aki akkor kezdte érezni, hogy akár sztár is lehet a továbbiakban és a karaktere önfejű kívülállósságát hangsúlyozandó, inkább egy hotelban vett ki szobát a forgatás előtt és ideje alatt, mintsem a többi színésszel lakjon együtt egy erre a célra kialakított táborban. Ennek ellenére igyekezett maximálisan elsajátítani a katonák viselkedését, főleg a díszszemlés jelenetek miatt.
A filmben látható színészeket több ezer jelentkezőből választották ki. Cruise filmográfiájában David a kevés negatív karakterek egyike. A jelenet, amelyikben a végén az ablakból lő a tömegre és visszaszól Hutton-nak, aki azért jön, hogy egyszerre megfékezze és megvédje, a film egyik emblematikus jelenete.
David karaktere olyan fiataloknak is emléket állít, akik az amerikai történelem során megmagyarázhatatlan erőszakos tetteket követtek el a közösség ellen, mint pl. az egyetemisták, akik lövöldözni kezdenek az iskolatársaikra, hogy vélt vagy valós sérelmeikért elégtételt vegyenek.

A film két óra alatt építi fel az ostromállapot és végső leszámolás történetét, közben hagyva időt, hogy megismerjük a szituáció pszichológiáját és, hogy hogyan is igyekszik a hatóság kezelni ezt a kényes szituációt, kezdve az alkudozástól egészen a zsarolásig és a szülők felhasználásáig. Ennek ellenére, mivel a filmben látható mikróközösség életét kevés ember ismerheti meg belülről, végig érezhető egyfajta távolságtartás, ami nehezíti a szereplőkkel az azonosulást, még annak ellenére is, ha céljaikat világosan értjük. A mondanivaló ellenére vagy épp annak durvasága miatt a "Takarodó" nem lett annyira ismert mozi - én csak most láttam, igaz, nem magamhoz mértem, hanem, hogy mennyi mindent találtam róla a keresgélés közben.

Azért is roppant nehéz erkölcsileg "felmenteni" vagy épp a szereplők mellé állni, mert a sok karakter mellett elsikkad, hogy a forgatókönyv jobban bemutassa őket. David-ről pl. alig tudunk meg valamit, azon kívül, hogy végig eléggé ellenséges Alex-szel és ő a legforróbb fejű fickó a csapatból, pedig az ő motivációi lennének a mozi kimenetele miatt a legfontosabbak. Talán Hutton esetében is belefért volna még némi karakterépítés, habár, vele próbálkoztak a forgatókönyvírók. Pl. amikor láthatjuk, hogy mentorának filmfelvételét nézi homályos szemekkel.

65%

Ha látni szeretnéd: T A K A R O D Ó