2016. július 27., szerda

Elmélkedő: Mi lesz Chekov sorsa a Star Trek sorozatban?

Itt-ott már lehet olvasni róla, hogy J.J. Abrams megszellőztette, hogy nem kívánják lecserélni Chekov (Anton Yelchin) karakterét másik színészre a sorozat következő etapjában, hanem más, alternatív megoldást keresgélnek. A legvalószínűbb, hogy a karakter a filmben valamilyen akció során - talán egy olyanban, mint amit a film első perceiben már megszokhattunk - elhalálozik és ez a haláleset erősen rányomja majd a bélyegét az epizód hangulatára, amely így megfelelő búcsú lesz, mint a karakternek, mind a fiatal színésznek.

Ha én lennék az író, nem is bonyolítanám túl a szerep megírását, hanem előkerítenék egy "családtagot" a Chekov famíliából, egy fiatalabb srácot, vagy akár húgit, aki felnézett a testvérre korábban és büszke volt Csillagflottás sikereire, és hasonlóan Kirk-höz (Chris Pine) az első részben, egy igazi vadócot képzelek el, aki keresi a balhét, mint Kirk az első részben, így Kirk szerepe elmélyülhet abban az aspektusban, hogy most ő lép az idősebb - neki Pike kapitány (Bruce Greenwood) volt az - mentor szerepébe.

Ezzel elég sok irányba elmehet a figura beépítése a történetbe. Kicsit többet megtudhatnánk végre a főbb szereplők múltjáról és hátteréről, amire a három rész során szinte csak érintőlegesen volt eddig lehetőség. Gyakorlatilag eddig csak Kirk és Spock az, akiről halvány fogalmaink lehetnek, míg a többiekről alig valamicske információval szúrták ki eddig a szemünket. (Ebből a szempontból Simon Pegg forgatókönyvi újítása volt eddig a legérdekesebb lépés a sorozat során, amikor a harmadik részben megtudtuk, hogy Sulu (John Cho) egy gyermeket nevel azonos nemű párjával.
Ezzel a húzással tisztelegni kívánt a színész-író nagy kedvence, George Takei előtt, aki az eredeti, 1966-os sorozatban alakította Sulu karakterét, hiszen az álomgyárban nem új hír, hogy Takei homoszexuális. Ami viszont meglepő, hogy Takei nem örült különösebben ennek a karakterábrázolásnak, hiszen bár ő maga meleg, a figura, Sulu kapitány, akit évekig játszott, már nem és szerinte teljesen hetero.

Nos, nem tudjuk, még mit hoz a jövő, mert egyelőre az tűnik csak biztosnak, hogy lesz negyedik rész.
Ha esetleg valami olyasmi lesz benne Chekov és utódjának sorsa, mint amit felvázoltam, ne feledjétek, hogy hol olvastátok ezt először!!! :) (2016.07.27.18:54)

Főgenya: Patrick Kilpatrick

Már a neve is beszédes... kiejtve: Patrick öli Patrick-ot!

Nem emlékszem már, melyik filmben figyeltem fel erre az antipatikus arcú, zsigerből rossz fiúkat alakító színészre, de a nevét, furcsa dallamossága és (számomra) "rejtett" jelentése miatt (kill = öl) nagyon hamar megjegyeztem. Csak a nevét kellett memorizálnom, mert a fizimiskája felejthetetlen. Kiállásának köszönhetően a nyolcvanas évektől alakíthatta blockbusterekben és zs-filmekben az ellenséget, vagy már-már cameo szintű mellékszereplőt. (Akit többnyire megöltek)
Jó szerencséje a filmes univerzumban predesztinálta arra, hogy Hollywood szinte összes nagyágyújával összemérhette erejét.

Az ifjabb Robert Donald Kilpatrick 1949.aug.20.-án született Virginia államban, Orange megyében. Harmincas évei derekán járt már, amikor első filmszerepét megkapta az azóta kultikus szintre emelkedett, nagyjából underground szinten mozgó, trashfilmben, a „The Toxic Avenger” – Toxikus bosszúálló című, alacsony költségvetésű, Troma produkcióban. A film egyetlen erénye – ha csípősek akarunk lenni - , hogy itt mutatkozott meg először Marisa Tomei is, teljes valójában. Ők ketten lettek a legismertebb nevek a szakmában. Leroy szerepe gyakorlatilag beskatulyázta a művészt az elcseszett rosszfiú szerepkörbe. Ekkor alakult ki a nevével való szójáték: Kill-Patrick!

Rengeteg műfajban és sorozatban kipróbálta magát, de erőssége a sci-fi és az akció világa.

Második filmjében már Tony Curtis mellett sofőrködik (A színésznő és a relativitás), a harmadik mozis munkájában pedig az angol James Bond filmek válaszának kikiáltott Remo Williams képregény-filmben akciózott, Fred Ward ellenlábasaként. (Fegyvertelen, de veszélyes) A film nem lett egyértelműen siker, ezért nem készült folytatása. Kilpatrick ebben a filmben találkozott össze először Kate Mulgrew színésznővel, akivel a sors, később ismét összehozta a „Star Trek: Voyager” sorozat két egymástól távol álló epizódjában.

A nyolcvanas évek végéig letudta televíziós sorozatban a krimi, western és a misztikus témákat, mellette pedig építeni kezdte negatív karakterű image-át. 1990-ben egy B akció sci-fi mellett (Kiborgtanárok) összeverekedett Jean-Claude Van Damme-al a „Börtöncsapdában”. Kétezerig letudta Chuck Norris-t, Schwarzeneggert és Steven Seagal-t. Egyik kedvenc karakterem ezekből az évekből való, Ray Booth, a vidéki tahó, Stephen King nagy sikerű világvége meséjében, a „Végítéletben”, valamint egy főszerepet a kritika által lehúzott „The Cellar”-ban.

Fiatal és lázadó korában alig élt túl egy autóbalesetet. Ha akkor bevégzi, egy markáns főgenyával kevesebb lenne ma a világon.
Kilpatrick tenyérbe mászó arca ellenére, két diplomás (történelem, angol) újságíróként indult, jelenleg pedig két gyermek apukája, aki szabadidejében verseket olvas, barkácsol és allergiás a cicákra, amiket ettől függetlenül nagyon kedvel.
Kevés főszerep, rengeteg filmes halál, sokszor csak percek a vásznon, mégis jellegzetes mozis arc annak, aki még videón kezdte a filmek habzsolását.
Dolgozott Peter Hyams-től, Spielberg-ig fontos rendezőkkel, élvonalbeli színészekkel, Sean Connery-től, Tom Cruise-ig szinte mindenkivel.

A Hollywoodi filmálom egyik ragyogó kis csillaga. Ahol megjelent, ott szikrázott a tűzeső, ám ettől függetlenül, hiába a fontos születési dátum, nem miatta gyűlünk össze Budapest közepén, hogy megcsodáljuk a tűzijátékot és szikrázó csillagokat, melyből egy már neki is érik a hírességek sétányán, a „Walk of Fame”-n.

Álmodj rózsaszínt - Pretty in Pink (1986)

Álmodj rózsaszínt - Pretty in Pink (1986)


Rendezte: Howard Deutch

Megtekintés: Ezt a filmet és hasonló társait - amerikai tinikről szóló életviteli kérdéseket feldolgozó, ifjú tehetségeket felvonultató mozi - még a nyolcvanas években meg kellett volna néznem. Mostanra a mondanivaló talán nem avult el, de a film, sajnos igen. Ez biztosan.

Sosem gondoltam volna, hogy a két centis ínyű, három centi fogú, hófehér bőrű és mellette szeplős Molly Ringwald, aki a száját az előbb felvázolt adottságok miatt képtelen volt becsukni (Bőrt húzni a fogára.) ilyen komoly tényező volt akkoriban Hollywoodban, hogy javaslatokat tehetett a rendezőnek akár fiú szereplőket, akár betétdalokat illetően. Mikor ezeknek utánaolvastam, kissé elképedtem - mivel magam nem vagyok Ringwald kisasszony zsenijéről meggyőzve, főleg, hogy nevét mostanában nem nagyon hallom számomra is érdekelt produkciókkal kapcsolatban - ,hogy ha úgy vesszük, Ringwald amolyan tini múzsája volt John Hughes-nak. Igen, jól látod, Hughes-t írtam és nem Deutch-ot, mert habár Deutch rendezte a mozit, ez egy ízig-vérig Hughes film. Hughes nem csak rendezett tini filmeket, hanem írta és pénzügyileg támogatta is őket. Az "Álmodj rózsaszínt" esetében a rendezőt eleve ő hozta a produkcióba és bár neki magának sem volt korábban sok filmes tapasztalata, Deutch-nak ez volt a rendezői debütálása. Hogy mennyire jól sikerült? Annyira, hogyha beilleszted a filmet a többi Hughes mozi közé, amik akkoriban moziba kerültek, simán beleolvad a repertoárba, megtévesztve a felületes nézőt. Tehát ha a Hughes stílust és életérzést kellett visszaadni, akkor Deutch remek munkát végzett. (Miközben lassan tíz éve nem rendezett mozifilmet, csak televíziós sorozatok epizódjait, ami szerintem, bár emelkedik a tévés szériák ázsiója, ettől még egy visszalépés a korábbi mozifilm rendezőknek.)

Itt még Hughes ontotta magából a tinikkel foglalkozó, főleg párkapcsolati problémákat és a világban való helyükért vívott "csatákat" bemutató filmjeit. Volt, amelyik jobban sikerült (Meglógtam a Ferrarrival! - Ferris Bueller's Day Off (1986) - többek között mivel ezt rendezte, így nem maradt ideje a másik filmre direktorként - és akadt olyan is, amelyik kissé cikis (A John Candys marhulások). Hughes-nak volt érzéke a fiatalok problémáinak felvázolásában, ezért mai szemmel sokkal kiforrottabbak azok a mozijai, amelyben nem felnőttek, hanem fiatalok, gyerekek a főszereplők.

Az extrém boltok (lemezbolt, képregénybolt, süteményes, stb.) több jó filmhez adtak karakteres hátteret, amelyben pl. a felnőtté válás és a párválasztás központi téma. Egy boltban könnyű különféle karaktereket "ütköztetni", így van akár nevetés, akár dráma.

A nyolcvanas években, mikor még Hughes is pályájának elején járt, rövid ideig a lieblingje volt Molly Ringwald és még azokba a "filmjeibe" is be tudta tolni, amelyeket nem ő rendezett. Cserébe Ringwald egy generációnyi amerikai tinifiú elérhetetlen és közel sem hibátlan nedves álma lett. Később ebből a skatulyából kitörnie nem sikerült, és ez lehetett az oka, hogy főleg mellékszerepekben találkozunk vele olyan filmekben, amik még nálunk sem kerülték el a moziforgalmazást; pl. Már megint egy dilis amcsi film - Not Another Teen movie (2001) - Bosszúból jeles - Teaching Mrs. Tingle (1999)

Hughes gyerekfilmjei többnyire mindenki által ismert és ezért a nézőt könnyű azonosulásra késztető szituációkból építkezett: Félelem a jövőtől, felnőtté válástól (Nulladik óraThe Breakfast Club (1985) - egyedül, idegenek ellen (Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990) - a szülők teljes elidegenedése hogyan hat a lélekre (Meglógtam a Ferrarival) stb.
Ilyen szempontból az "Álmodj rózsaszínt" egyenesen banális témákat boncolgat, mert van benne társadalmi különbségeket érintő kérdés - gazdag fiú és szegény lány között kialakulhat e igazi szerelem - illetve kapunk egy olyan mellékszereplőt is, aki végtelenül szerelmes hősnőnkbe, gyermekkoruk óta, de szerelme tárgyának életében csupán mindig a legjobb barát helyet töltheti be, amit ugye, sok fiú olvasónknak nem kell bemutatni, mennyire egy szar szitu. - Legyünk barátok! - a leginkább olyan kijelentés, amelytől még a hátunkat is kirázza a hideg.
A filmben ez a hálátlan szerep Kacsának (John Cryer) jut. Végig szerelmének tárgya mellett áll, bármit megtenne érte, mégis az örök visszautasítás a jussa. Mikor végül kénytelen látni, hogy kapcsolatuk sosem lesz számára is megfelelő, először rosszul reagál - ahogy mi is sokan - és felhánytorgatja Andie-nek (Ringwald), hogy más sosem fogja úgy szeretni, mint ő, a boldogságuk egy talmi egynapos "csoda", stb. és valljuk be, ez inkább Kacsa saját egojának helyreállítását célzó, ösztönös kijelentés, nem tapasztalatból épülő kijelentés, hiszen nem tudhatja, hogy a másik fél mennyire is szereti Andie-t, nem is tudhatja. Csak később, miután higgadtan megrágta az eseményeket, nyújt baráti jobbost Andie-nek és választottjának, beletörődve, hogy "szerelmének" életében neki csak ekkora és mellékes szerep jutott. Ez is ismerős lehet sokunknak a való életünkből és nem feltétlenül kellemes emlék, amit a film ezzel felszít. Nekem is volt álmatlan éjszakám hasonló esetben, amikor én voltam a nem nevető harmadik. Volt, hogy mosolyogva álltam félre, mert magam sem éreztem fontosnak az affért, de volt olyan is, hogy igenis sérültem lelkileg és a részemmé vált, amit átéltem. Aztán éltem tovább és az a valami ott lappang bennem azóta is.
Ha ebből indulunk ki, Kacsa egy tragikus hős, mert ha nincs végig Andie mellett, nem vele nő fel, simán lehetett volna akár ő is a szerencsés kiválasztottja - főleg azután a táncos, tátikázós magánszám után, amire Jon Cryer külön felkészült a meghallgatásra.

A főszereplők akkor: Molly Ringwald, Andrew McCarthy, Jon Cryer

Akik Kacsával fognak azonosulni - kevesen lesznek talán, mert legtöbben inkább végül azt a fiút helyettesítenénk, aki elnyeri Andie szívét, még akkor is, ha egyébként a saját életünkben, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy csak "Kacsák" vagyunk - azoknak sem Andie, sem a másik főszereplő, Blane karaktere (Andrew McCarthy) nem lesz olyan szimpatikus, habár, a színészek és a forgatókönyv is igyekszik őket kihozni a pozitív hősöknek. Mai szemmel eszméletlenül banális és röhejes lesz az a jelenet, amikor Blane bemegy a lemezboltba és Andie azt se tudja, hogy hova nézzen, milyen gesztusokat tegyen meg, hogy ne tűnjön komplett hülyének a srác előtt, sőt, felkeltse az érdeklődését. A lányok nyilván ezzel a résszel fognak azonosulni, meg McCarthy játékával, aki igyekszik "csillogó szeműre" venni a figurát és nem is teljesít rosszul.

Mondanunk sem kell - ej, de fellengzősen fogalmaztam, de marad, hogy van a filmben néhány szokásos mellékszereplő, mint pl. a kedves, de még maga is gyerekes apuka (Harry Dean Stanton - nagyon kedvelem), az idősebb és tapasztaltabb barátnő (Annie Potts - titkárnő az ős Ghostbustersből) vagy a túlzottan is ellenszenvesre kreált, ám az életben is megtalálható, hasonlóan nyomoronc lelkivilágú intrikus, Steff (James Spader) aki kezdetben hevesen udvarol - helyesebben inkább csak ráhajt egy dugás lehetőségéig - majd kikosarazás után ott tesz Andie és az elvileg barátja, Blane kapcsolatának keresztbe, ahol csak megjelenik és ártani tud. Közben világ fájdalmával nyomatja demagóg dumáit arról, mennyire nem illenek ők össze és közben még barátjának is nevezi Blane-t, aki egy idő után rádöbben, hogy ilyen barátokra nincs szüksége. (Neked sem, kedves olvasó. Ha egy ismerősöd csak elszívja az energiádat és érzelmileg gátol, nem feltétlenül tettekbe, azzal nem kell ápolnod a kapcsolatot. Nincs miért!)

Steff - jelen esetben nem öcsémre utalás, de ironikus, hogy nekem is volt egy hasonló ismerősöm, akik ugyancsak Steve névre hallgatott és nem feltétlenül akart nekem jót, akármit is állított. A csúcs kapcsolatunkban az volt, amikor Steve tudva, hogy éppen melyik nőismerősünknek udvarolok, kihasználva a lány italozását és azt, hogy valószínűleg ő is inkább a Kacsát látta bennem, nem Blane-t, félrevonult Steve-vel egy kis orális szexre, amit azután hamar meg is bánt. A lány utólag szánta-bánta, és maga sem értette, miért is ment bele ebbe a lealacsonyító szituba - én sejtem, hiszen Steve akkoriban formailag sokkal kívánatosabb pasas volt, mint mackós jómagam - de később bevallotta, hogy már az egyoldalú aktus közben undorodott magától. Ez mondjuk nem vigasztalt és megspóroltam magamnak egy elképzelhetően nem tartós kapcsolatot. Steve sokkal profánabb volt, amikor erről kifejtette a véleményét: - Én csak neked akartam jót, mert láttam, hogy szórakozik veled és gondoltam, megbosszullak! - mondjuk, ez a hihetetlen önfeláldozó jóság sem vigasztalt és meg is kértem - bár, ilyeneket kérhetsz - , hogy a továbbiakban inkább "ne segítsen" nekem, ha nőügyről van szó.

A főszereplők harminc évvel később.

Szóval, Hughes forgatókönyve ezeket a kérdéseket boncolgatja és még egy esetleges folytatás is szóba került beszélgetés szintjén, ahol a karakterek kicsit tovább viszik a szituációkat, úgy tíz év múlva, amikor kiderült volna, hogy Blane és Andie kapcsolata nem állta ki az idő próbáját, de Kacsa sem járt volna jobban, mert karakterét elmélyítve, hogy miért is volt olyan jó barát és miért "áldozta fel végül" magát, mikor félreállt a párocska útjából, kiderült volna, hogy meleg/homoszexuális.
John Hughes-nak olyannyira nem tetszett a film vége, habár jelentős befolyása volt az elkészültére, lévén, hozott anyag, és annyira sajnálta a hoppon maradt Kacsa karakterét, hogy 1987-ben írt egy olyan történetet - Valami kis szerelem - Some Kind of Wonderful (1987) - amelyben rehabilitálta volna Kacsa történetét, egy hasonló karakteren keresztül. Molly Ringwald viszont nem vállalta ezt a filmet és annyira megromlott a producer-rendező és a színésznő közötti kapcsolat, hogy soha többet nem dolgoztak együtt. Szerintem Ringwald magával szúrt ki.

Hughes történeteiből persze nem készült több tucatnyi tinifilm, alig pár darabról van szó, mégis, mostanra főleg ezekhez a témákhoz kapcsolható a 2009-ben, 59 évesen elhunyt filmes neve. Örökségét olyan pályatársak öregbítették, vitték tovább, mint az említett DeutchChris Columbus, Nick Castle vagy Stephen Herek. Ők hasonló stílusban és témákban készítették mozijaikat. Többnyire szórakoztató, közönségbarát limonádékat, kalandfilmeket.

Ha valakivel beszélsz a filmről és felemlegeti, hogy korának mennyire generációs mozija, ne lepődj meg ezen, hiszen Amerikában egyértelműen az. Ettől függetlenül témája egyetemes, szinte bármelyik országra kivetíthető.

A Kacsa-tánc pedig eszméletlenül sikerült. Sajnálatos, hogy manapság Jon Cryer zsenije apróra lett váltva egy Két pasi - meg egy kicsi című sorozatban, igaz, abban elég jól hozza a karakterét.


Töfi:
- A filmet ugyanabban a középiskolában forgatták, miben a Grease-t is.
- Molly Ringwald kedvenc saját mozija. (Én jobban szeretem tőle az Űrvadászt - Spacehunter.)
- Anthony Michael Hall visszautasította Duckie (Kacsa) szerepét, mert úgy vélte, a film túlságosan hasonlít a korábbi Ringwald-dal közös filmjére a Tizenhat szál gyertyára - Sixteen Candles (1984).
- Eredetileg James Spader-t is felkérték Blane szerepére, de a színész inkább a sokkal érdekesebb negatív karaktert választotta.
- Jon Cryer több szövegét improvizálta. Többek között a lányok vécéjében az automatás kifakadást is.
- Lányok, akik nem kapták meg Andie szerepét: Lori Loughlin, Diane Lane, Jodie Foster, Ally Sheedy, Tatum O'Neal, Brooke Shields, Justine Bateman, Sarah Jessica Parker, Jennifer Beals.
- Eredetileg a forgatókönyv Blane szerepét egy sokkal markánsabb, férfiasabb karakterben képzelte el, de mivel Ringwald-nak volt befolyása a szereplőválogatásra, egy sokkal lágyabb típust választott, aki személy szerint is inkább tetszett neki, hiszen sok múlt a főszereplők közötti kémián is.

Nem tartom hibátlannak, sőt, mostanra elavultnak érzem, de azért:
70%

Ha szeretnéd látni: P R E T T Y  I N  P I N K (1986)

2016. július 24., vasárnap

Star Trek - Sötétségben - Star Trek Into Darkness (2013)

Star Trek - Sötétségben - Star Trek Into Darkness (2013)


Rendezte: J. J. Abrams

Megtekintés: Annak ellenére, hogy nem érzem magam kifinomult ST rajongónak, kedvelem az olcsó és mára gagyi tévésorozatot is, de ezeket a modern, színes-szagos epizódokat is, ezért szerintem bőven nézhető mozi.

...mert állítólag kétféle rajongó van és a régiek tartják magukat az igazinak, akiket még az elgondolkodtató, "unalmas" részek húztak be ebbe a világba, amely, ahogyan egy bölcsész ismerősöm megfogalmazta, a szocializmus helyes felhasználásáról szólt, hiszen mindenki egyetlen, közös célért létezett és ezért, hogy a cél lebegjen a szemük előtt, az államtól meg is kaptak minden segítséget, hogy a fő cél - más világok és idegen kultúrák felkutatása és közös útkeresés - ne kelljen eltérniük.
Nos, a kétezres évben, ha meg is maradt ez az alap, inkább egy felgyorsult tempót képviselnek a mozifilmek, amelyekben ha nem is az akción van a hangsúly, de mindenképp egyik fontos komponense lett a filmeknek. Teszem hozzá, ha abból indulok ki, hogy mind a három mozifilm egyfajta erős akcióval indul - Kirk születése közben elpusztul az apja és egy űrhajó, Kirk és csapata életét kockáztatva megment egy idegen fajt a vulkán pusztításától, Kirk részt vesz egy béketárgyaláson, amely közelharcba torkollik - akkor igenis úgy kell vennem, hogy az új részeknek fontos része az akció, legyen az akár csak egy kicsike kis leágazás is. Ez a Shatner féle mozikra annyira nem volt azért jellemző, bár, ahogy teltek az évek, egyre inkább előtérbe került ott is a mozgalmas látvány jelent az elgondolkodtató moralizálással szemben.

A 2013-as ST rögtön egy akciójelenettel indít, egyenesen bele a közepébe. A nézőnek hirtelen kell a kapott kevés információból összeraknia, hogy amit látunk, az egyfajta mentőakció, amelyre etikai okokból a konföderáció nem adhatott engedélyt. Ismerve Kirk hozzáállását nem lepődhetünk meg, hogy ő bizony néhány alapszabályt megszegve inkább közbeavatkozik, ami majdnem Spock és hát Kirk és a doki életébe kerül. Előbbi egy kitörni készülő vulkánban helyez el robbanó töltetet, míg utóbbi kettő kezdetleges dobófegyverek elől menekül, hogy végső megoldásként hatalmasat csobbanjanak egy toronyugrást követően. (Itt jegyzem meg, hogy Guy Ritchie új Arthur királyos filmjének első nemzetközi trailer-ében kísértetiesen hasonló jelenetet sikerült felfedeznem, beleértve a fényképezést és a vágást is. Gondolom, mire ezt a cikket olvasod, talán már lesz is erről videó valamelyik youtuber csatornáján.)


Az akció sikeres, de Kirk (Chris Pine) megkapja a szokásos lebaszást a főnöktől (Bruce Greenwood), és mi, elgondolkodhatunk, hogy vajon a szabályok, amelyek gúzsba kötik a csillagflotta kapitányainak - és az egész szervezeten belül dolgozókat is értsük ide - kezét, hány ártatlan életébe kerülhettek, akinek sorsát nem Kirk kapitány keresztezte, hogy felrúgva a szabályokat, esetleg megmentse őket?

Alig van időnk agyalni ezen, amikor színre lép a második rész antagonistája és véres harcot indít a csillagflotta ellen, homályos indokokat követve, amelyek később lesznek világosak számunkra. (Itt jegyzem meg, hogy mindhárom új mozifilm főgonoszának fontos motivációs oka a bosszú, legyen annak eredete bármilyen és mindhárom esetben közvetve illetve közvetlenül a bosszú kialakulása köthető a csillagflotta tevékenységi köréhez, ami után erősen el kellene gondolkodni, hogy nincs e komoly probléma annak működésével, vagy annak szabályrendszere esetleg nem szorul e komoly ráncfelvarrásra?

A film egyik legjobb, ugyanakkor legkevésbé indokolt jelenete.

Miközben megismerjük a rosszfiút, Khan-t (Benedict Cumberbatch) első akciójában, amellyel csupán eltereli a figyelmet és mégis tucatnyi ember életébe kerül, nagyon erősen megidézi a Trónok harca sorozat 6. évadának utolsó részét, melynek elején egy hasonló zenei világú és felépítésű epikus leszámolás nézői lehetünk. Rendben, dinamikában van eltérés, de ha csak a lényeget tekintjük, azért zeneileg is van összecsengés és a felépítésben is találunk hasonlóságot. Mellékesen a Trónok harcás jelenetsor engem erősen emlékeztetett a Keresztapa utolsó jelenetsorára, amikor Michael leszámol ellenfeleivel.

Természetes egyedül Kirk rendelkezik annyi éleslátással, hogy megfejtse a terrortámadás lényegét, habár, még így is elkésik, mielőtt leadhatná a figyelmeztető jeleket. Khan közben menekülőre fogja, habár, ez szintén a terveinek része, hiszen mint később kiderül, van némi befejezetlen ügye a csillagflotta aktuális admirálisával (Peter Weller), akiről, végül kiderül, hogy nem kevésbé szociopata, mint maga a kikiáltott ügyeletes közellenség.


A film lehet, hogy közel sem olyan mélázós és gondolatébresztő, mint Roddenberry, a ST univerzum megteremtőjének első történetei, amelyekből a kultikus rangra emelkedett televíziós sorozat kinőtte magát, de ezt én tudom helyén kezelni, hiszen, el kell fogadnunk, hogy azóta eltelt ötven év, változott a világ és a gondolkodásunk felgyorsult és ami akkor fontosnak érződhetett vagy újszerű volt, azt manapság már rég megugrottuk. Amin akkor még felhördült az átlagnéző, azon a mai moziba járó közönség egyenletesen kezd szuszogni és lassan elalszik. Szóval én kedvelem a régi epizódokat és az új filmeket is, igaz, más okokból.

Abrams biztos kezű iparos és két rész alatt talán nem sikerült eléggé elmélyítenie a karaktereit, de szerencséjére, azoknak már megalapoztak a kezdetektől a hatvanas években, így neki inkább a mondanivalóra kellett koncentrálnia. Persze, oké, én is szeretnék többet megtudni az új legénységről, sok kis információt, hogy részese legyek a ST családnak, de egyelőre be kell érnem azzal a kevéssel, ami jut. Kirk , Spock (Zachary Quinto) karaktereire még úgy ahogy jut idő, a többiek azonban alig többek biodíszletnél, habár érezhető, hogy a forgatókönyvírók igyekeznek mindenkinek juttatni legalább egy jó jelenetet, hiszen, ez egy együtt működő közösség, nem széthúzó emberek klikkje. (Scotty (Simon Pegg) akciózik az idegen űrhajón, Chekov (Anton Yelchin) versenyt fut az idővel, miközben a gravitáció eltűnik körülötte, Uhura (Zoe Saldana) megmenti Spockot és mintha a doki (Karl Urban) és Sulu (John Cho) is kapna egy-egy percet. Ami borzasztó kevés szerintem, mert valamiért az ember nagyon meg tudja kedvelni ezeket az embereket. Hiszen nem jedi lovagok, vagy fantasy hősök, hanem hús-vér emberek, akik akár fel is áldozzák magukat, de minimum a legvégsőkig küzdenek, mind a hajóért, mind egymásért, ha a helyzet úgy hozza, mindezt úgy, hogy a széthúzás alig jelenik meg a filmben, vagy ahol esetleg érezheted, ott is van mellette kölcsönös tisztelet és szeretet. Szóval, ez egy olyan csapat, amiben nem találsz egy állandóan kesergő, rikácsoló alakot, aki azon sopánkodik, hogy milyen tré, és mi lesz és a többi. Ehhez legközelebb talán még a doki karaktere állna, ám ha baj van, ő is ugyanúgy kiveszi a részét akár a harcból is, mint bárki más.


Ugyanakkor a film egyik hibája erényei mellett, ami a sorozat fő jellemzője: a főszereplők kivételével szinte mindenki pótolható. Vannak a legénység ismert tagjai és mindenki más, akik, ha beüt a szar, simán mehetnek a levesbe, akár tömegesen is, amellyel néha még egy gyilok-horror bodycount-jára is simán rávernek. Ha bármilyen gázos szituba belemennek hőseink és van velük legalább egy, akit korábban nem láttunk, borítékolható, hogy az illető vagy a "dolog", ha idegen lény, simán elhalálozik. Szóval, nem is értem, hogy miért olyan romantikus az Enteprise fedélzetén szolgálatot teljesíteni, hiszen a történelemkönyveikből vagy legalábbis a hajónaplóból biztosan kiderül, hogy az elhalálozások elég magas számot mutatnak.

A másik, hogy néha kicsit következetlenek a flottaparancsnokok.
Pike kapitány kijelenti, hogy Kirk beavatkozott egy olyan törzs történelmébe, amelyik még a kereket sem találta fel. Ez szerintem tévedés. Lehet, hogy az a nép lándzsákkal dobálódzott - teszem hozzá, annak ellenére, hogy életük része volt ez a fegyver és annak megfelelő használata, eléggé eredménytelenül dobálták menekülő párosunk után - de azért a ruházatuk elkészítése nem a primitívségről árulkodott, sem az a kegytárgy, amelyikből a kitekerhető pergamenlapot Kirk afféle páncélként kiterítette két fa közé, hogy időt nyerjenek vele és egyértelmű volt, hogy valami módon az automatikusan visszacsúszik a tokjába, ha végeztek az imáikkal. Ilyen szerkezetet pedig csak olyan nép tud elkészíteni, amelyik a kerék fogalmával is tisztában van - épp, csak a környezet sajátossága miatt lehet, hogy célszerűtlennek találták alkalmazni, azalatt, amíg megkergették a főszereplőket. A másik, ami miatt feltételezem, hogy sokkal értelmesebbek, mint Pike feltételezte, hogy rögtön azután, hogy az Enteprise elhagyta a bolygót, a törzs varázslója a vörös homokba máris teljesen korrekten felrajzolta az űrhajó felépítését, egy olyan szögből, amelyet nem is látott, de ábrázolás szempontjából egyértelműen célszerű volt. Ilyet primitív nép nem tesz. (Ezzel az okfejtésemmel egyébként csak poénkodtam...)

Khan-on egyedül csak Spock talál fogást.

Arra is kiváncsi lettem volna, hogy Kirk amíg beszaladt a pergamenért, hogy elcsalja a kis csapatot a halál torkából, addig Bones hol találta a hátast, amelyet azután Kirk csípőből ártalmatlanná tesz, mert megijed tőle. Bones miért nem félt és mennyi ideje volt korábban az akció előtt felkutatni, megszelídíteni és magával vinni a találkozási pontra a lényt, amiről egyértelmű, hogy Kirknek meg fogalma sem volt? :)

Marcus admirális, aki szent céljának tekintette, hogy Khan-t eltiporja, miért olyan hülye, hogy annak legénységét rakétákba teszi és álcázza? Nem lett volna egyszerűbb simán eltüntetnie a rakétákat, hiszen már egyedül Khan is elég veszélyes ellenfél volt a számára, hátha még esetleg felébred a többi embere is? Mit szórakozik az az admirális ezzel? Hasonló esetben fogom az egész kompániát, dinamitot fektetek a seggük alá és felröpítem őket az égig, űrhajó nélkül. Ez meg még egyenesen odalöki őket Khan-nak és még az egész csillagflotta legtökösebb kapitányát is beáldozná, aki korábban épp megmentette az életét.
Nem csoda, hogy végül Khan nem hal meg. Nem ő volt a történet negatív karaktere - tevékenységének ellenére sem - ezért nem lett volna fair végül lelőni vagy egyéb módon meggyilkolni őt.


Na, ezeken így elmorfondírozva, egész jó kis film volt ez a második rész.
Már csak arra lennék kiváncsi, mire is utal az alcím: sötétségben?
Talán, amikor Kirk megjárja a halál tornácát, amiből pont Khan vére hozza vissza?
Vagy ez utalás arra, hogy az admirális sötétségben tartja a legénységet az akció igazi okát illetően?
Esetleg itt már annyira kimentek az univerzum széléig, hogy még csillagokat sem láttak?
Nem mintha nem lenne mindegy, mert jól hangzik, jelentsen bármit.

A zene egészen jó, a színészek remekelnek, igaz, Cumberbatch már-már elripacskodja néha a figurát, bár, szerintem még belefér. Azért az szép fegyvertény, hogy Khan egy osztagnyi Klingont kivégez, de végül, közelharcban Uhura és Spock sikeresen ártalmatlanná teszi.
A fényképezés nagyon szép és a két óra simán elröpül.

Külön megjegyezném, hogy nagyon unalmas már, hogy a ST univerzumban nem voltak még képesek kitalálni egy olyan pajzsot az űrhajók köré, amely esetleg tényleg folyamatosan és biztonságosan működne. Egy találat és máris omlik össze a rendszer. Hát ezt meg, hogy??? :)

Töfi:
- Az első elkészült pilot filmben a hajó kapitánya, ebben pedig Kirk mentorának a neve Christopher "Chris" Pike. Kirk megformálójának neve pedig Chris Pine. Egyetlen betű eltérés!
- Peter Weller a ST Enteprise sorozat két részében már játszott negatív karaktert.
- Nem véletlenül kerül a film végén egy kapszulába Khan karaktere. Ezzel hagytak egy kiskaput, hogy később esetleg ismét megjelenjen a karakter.
- Spock és Khan verekedését a szemétszállító gépen négy napig forgatták. A fémnek látszó díszlet valójában gumi volt, hogy a színészek ne sérüljenek meg a rengeteg akció közben.

80%

Ha szeretnéd látni: S T A R  T R E K  -  S Ö T É T S É G B E N

Ahhoz képest, hogy Spock, mint Vulkáni, a hosszú és eredményes életről papol, elég banális okok miatt lenne képes magát feláldozni, amitől egy kissé komolytalan is lett számomra a film eleje. Tényleg annyira a szabályok rabja, hogy ha van mód rá, hogy esetleg mentsék, ő inkább meghal, mert a szabály mást mond? Hát ilyen hülye ez a Vulkáni nép? Tiszta "Ugorj a kútba!" mentalitás.

2016. július 22., péntek

Álomotthon - Wai dor lei ah yut ho (2010)

Álomotthon - Wai dor lei ah yut ho (2010)


Rendezte: Ho-Cheung Pang

Megtekintés: Ha csak kicsit is szereted a keleti horrorfilmes kultúrát, akkor ez a te filmed.

Átmentés a már megszűnt jerrycomovie.com oldalamról. Rég láttam, de ami először bevillan így pár évvel később, hogy végtelenül brutális és beteg. Néhány gore jelenet meg teljesen realisztikusan lett elkészítve, pl. rögtön az elején a snicceres gyors-bilincs nyiszálásos.

A film külföldi posztere eszméletlenül eltalált, olyan, mintha egy jól sikerült házibuliba csöppennénk. Komédiát sejtet. Ezt erősíti, hogy a főszereplőnk gyönyörűen van sminkelve, vér sehol, míg körülötte hatalmas a pusztítás. Ha utána nézünk Pang filmes munkásságának, abból is látszik, hogy a direktor főleg családi filmek és komédiák készítésében van elemében, talán ezért hatja át ezt a munkáját is egyfajta beteges humor, amely a véres jelenetek alatt néha már átmegy a hihető határán az elborultba.

Egyszerre sok mindent mondanék.
Az eredeti (Hong-Kong-i) címet kimondani számomra olyan volt, mintha a „Csillagok háborúja” egyik idegen lényének szövegét mondanám… (Azt hiszem hasonló volt a Jedi visszatér elején)
A keleti filmművészet számomra felnőtté vált. Ez a munka a bizonyíték rá, hogy egy horror-dráma, ami nem Amerikában készült, lehet nagyon erős, szuggesztív alkotás.
Harmadszor pedig megjegyzem, hogy Pang filmje akkora társadalomkritika a megbotránkoztatás mellett, hogy majd’ kiverte a szemem.

A film prológusából megtudhatjuk, hogy ma, Hong-Kong-ban egy jó helyen épült lakás (nem árt ha felhőkarcolóban van, új építésű és van panoráma kilátás a tengerre) többe kerül, mint Budapest szélén egy lakótelepi dzsungelben egy egész emelet. Számomra ez szinte teljesen elképzelhetetlen, mert a film szerint hiába az árrés, náluk ugyanúgy lehet harminc évre felvenni hitelt, mint nálunk. Nem vagyok matekzseni, de ebből rájöttem, hogy azért ott kicsit jobb a pénz…


A film felütése meghatározza a hangulatot. Egy ellenőrző teremben vagyunk, a biztonsági őr – aki valószínűleg legalább annyira képzett, mint a mi OKJ-s papírral rendelkező hasonló „hatalmasságaink” – tátott szájjal alszik a monitor előtt. Nem meglepő, hisz ez a dolga. Csak ő üsszekeverte a szemet a szájjal és ez lesz a veszte. Egy nő settenkedik mögé és vigyázva nyakára illeszt egy gyors-bilincset, amit azután hirtelen teljesen meghúz, ezzel kiverve az álmot emberünk gyorsan bevérző szemeiből. A bácsika kapálódzik rendesen, de ha tudod mi az a gyors-bilincs, sejted, milyen sors várhat rá. Azért még előkerül egy sniccer, ami segít az öregnek, hogy a műanyag fojtás helyett a saját torkát nyiszálja szét.


Ekkor a film a negyedik percnél tart és a felvilágosító időjelzés szerint est 23:05 van. Általában nem rajongok a filmekre írt órajelzésekért, megelégszem a dátummal, de itt ennek fontos szerepe van, mert ez alapján tudjuk lineárisan követni a cselekményeket. Erre azért lesz később szükség, mert a film két részre osztva folytatódik. Egyrészt megismerhetjük a múltat, hogy mi készteti a főszereplőnket a későbbi tetteinek végrehajtására, másrészt nagyjából valós időben szubjektív megfigyelőként követhetjük ámokfutását. A film elején felvillanó „megtörtént események alapján” felirat hitelességével erősen vitatkoznék, de szükséges, hogy ezzel is megtámogassa a film erős mondanivalóját.

A keleti filmek hozzánk nem nagyon jutottak el, néhány kiemelt produkciótól eltekintve. Sokáig kétféle keleti filmet láthattunk országunkban. Vagy a filmművészet elismert alkotóinak világhíres munkáit (Onibaba, A vihar kapujában, Az érzékek birodalma) vagy a felejthető kardos, kung-fu-s baromságokat, melyekből viszont telítve voltak a videotékák. Pár éve azonban, köszönhetően a letöltéseknek és kalóz oldalaknak, ha valaki mélyebben akarja beleásni magát e távoli kultúra varázslatába, sokkal szélesebb skálán válogathat. Az „Álomotthon” egy friss film, friss alakításokkal, komoly mondanivalóval és eszméletlenül látványos gore elemekkel. A borzalom és gusztustalanság furcsa és riasztó lehet az európai szemnek, de azt sem lehet kijelenteni, hogy a keleti filmekben felvonultatott sokk-effekt egyedülálló lenne a filmművészetben.

Ez még csak nem is a legdurvább...

A film abszolút főszereplője Cheng Lai – Sheung (Josie Ho – Fertőzés) a minden tekintetben átlagos fiatal nő. Szemre vonzó, munkája, élete elég trágya. Egész nap telefonálgat, hogy embereket győzzön meg arról, hogy bankjába fektessenek pénz és a nap végén, ha „szerencséje” van, szexelhet egyet az amúgy családos és maximálisan egoista szeretőjével. (Egyik legremekebb pillanat, amikor a férfi egy már elég egyoldalú orális szex után megint arra hivatkozik, hogy tele vannak a hotelek, és Cheng Lai – Sheung üljön be mellé a kocsiba. Hát mi ez, ha nem minden szabad, szingli nő álma? Azután apuka takarodhat haza asszonykához.


Cheng Lai – Sheung azon kívül, hogy főszereplő, a szó klasszikus értelmében egy negatív karakter, amolyan horror főgonosz, mert amit a film további részében tesz – a gyors-bilincses még a leggyengébb gyilkossága, főleg, hogy ekkor ő még nem használ vágószerszámot – az bármilyen horror fanatikusnál kiveri a biztosítékot. A film rendezője azonban tovább megy a jellemábrázolásban, amihez hathatós segítséget nyújtanak a visszaemlékezés szekvenciák. Erre szükség van, hogy együtt tudjunk érezni valakivel, akit egyébként magunk vágnánk ketté egy baltával.

A furcsa, hogy tettei ellenére Cheng Lai – Sheung karaktere a végére valamilyen szinten még szerethető is lesz, sőt, volt olyan pillanata a filmnek, amikor az ember egyenesen neki szurkolt. (Bár, biztos van, aki nem így gondolja.)


A film lezárása egészen jól sikerült, az indokok a helyükre kerülnek és kapunk egy kicsavart hepiendet, amely kicsit felidézi a hetvenes évek meghökkentő meséit. Ritka, hogy egy film vége tetszik, annak ellenére, hogy a negatív karakter nem kapja meg, amit megérdemel.
Bár, ez így hülyeség, hisz Cheng Lai – Sheung végül megkapja azt!!! 

Ho-Cheung Pang főleg drámák és komédiák rendezőjeként ismert – nem nálunk – és az “Álomotthon” az első elkalandozása a horror felé. Mondhatjuk, hogy elsőfilmes horror rendező. Annak ez pedig kiváló munka.

80% - De nem csak mert jó horror, hanem mert szépen fényképezett, feszes és izgalmas dráma.

Ha szeretnéd látni, ajánlom: D R E A M H O M E

A bizsergető - The Tingler (1959)

A bizsergető - The Tingler (1959)


Rendezte: William Castle

Megtekintés: Néhány éve néztem meg ezt a filmet és annak ellenére, hogy kevésre emlékszem belőle, csak ajánlani tudom, mert Castle zsenije miatt egy élvezetes történetű horror-drámáról van szó.

A cikket, amit alant fogsz olvasni, korábban írtam a megszűnt jerrycomovie.com oldalamra:

Ha William Castle ma élne, valószínűleg ontaná magából a 3D-s horrorfilmeket, amiket megtámogatna szagokkal, széllel és azzal, hogy összeomlik filmje vetítése alatt a mozi. Castle nem csak rendező volt, hanem egy művész, aki bevezette a „percepto” fogalmát a nyolcadik művészetbe, azzal, hogy kitolva a gyöngyvászon határait, szinte testközelbe hozta a vászon borzalmait.
Castle-nál nem ott fejeződött be a film, hogy az ember kukoricát majszolva besüpped a puha székbe – vagy fapadba – mert a rendező megtámogatta munkáit azzal, hogy kihasználva az emberi félelmet, egyéb eszközökkel felnagyította azt.
Erre remek példa a „Bizsergető” című kis szösszenet.
A film fekete-fehérben forgott, egészen az ötvenedik percig, amikor Castle egyik már-már zseniális húzásának köszönhetően egy kád vörösre váltó vérből kinyúl egy kéz, ezzel halálra rémítve a süket-néma női szereplőt és egy időben manifesztálva a címszereplő, emberi testben élősködő parazitát, a bizsergetőt.
Csak találgatni tudunk, milyen hatása volt ezeknek a képeknek a nézőre, hiszen a Martha Ryerson Higginst alakító színésznő, Judith Evelyn erre még ráerősít remek játékával, egyetlen mukk nélkül.
Castle fura, mégis ütős filmes poénjai ezzel még nem fogytak el: más filmjénél mentőautót rendelt a filmszínház elé, vagy csontvázat lógatott be a nézőtérre, a „Bizsergető” esetében meg néhány székbe olyan készüléket szereltetett, amely a film csúcspontjainál kissé megrázza a tátott szájú nézőt. És ha ez nem lenne elég, a cselekmény egy részét áthelyezte egy moziba, hogy azután a főszereplő, Vincent Price, egyenesen a nézőkhöz intézhesse szavait, azt tanácsolva nekik, hogy mivel a bizsergető elleni egyetlen hatásos fegyver egy hangos sikoly, hát üvöltsenek, ahogy a torkukon kifér.
Üvöltöttek!
Rendesen.

Tim Burton rendező egyik kedvenc színésze most a komoly színjátszást gyakorolja!

Történet:
Dr. Warren Chapin (Vincent Price) azon kívül, hogy a kerületi patológia vezető korboncnoka, mellette tudományos kutatásokat végez, melyek középpontjában a félelem és annak hatásai az emberi testre a témája. Kutatásainak egy részét otthon végzi. A házban feleségén kívül még neje húga él és annak udvarlója, aki nem mellékesen Chapin laborasszisztense. Talán ez az oka, hogy Chapin a fiatalok mellett áll, hogy boldogságuk beteljesüljön, míg neje, aki a családi vagyont kezeli, húga nagykorúságáig, ott tesz keresztbe nekik, ahol tud.
Chapin véletlenül botlik bele egy képszínház vezetőjébe, akinek felesége süketnéma. Ez egy csodás véletlen, mert a doktor kutatásait nagymértékben segíteni egy ilyen fogyatékkal élő egyed. Még akkor is, ha előzetes jóslatai szerint a kísérlet megölheti a hölgyet. Ezt a részt azonban nem nagyon fejti ki az aggódó férjnek, aki nagyon izgul az ő kis felesége miatt.
Mint később kiderül, saját maga akarja eltenni láb alól.
Szerencsés, hogy ez a két ember összetalálkozott.

Castle megoldása még mai szemmel is hatásos, ahogyan a fekete-fehér képkockán megelevenedik a vérvörös rémálom.

Castle filmje nem látványorgia, nincsenek üldözések benne. Ha ma készülne el, valamivel fel kellene turbózni, mert a mai nézőnek egyenesen unalmasnak tűnhetne. Néhány meghökkentő csavar azért jut a filmbe, még a szpojlerezésem ellenére is. Főleg belső helyszíneken játszódik, díszletek között. Castle korában legalább akkora hírnévnek örvendett, mint az Angliából Amerikába települt Hitchcock, csak, míg a Psycho rendezője precíz aprólékosságának köszönhetően inkább a tudatalatti félelmeinket célozta meg, Castle az egyszerűbb megoldást választva simán felhasználta a "jump scare-t", a cél elérésében, ami nála az ijesztgetésben merült ki. Talán ezért is ismertebb még ma is Hitchcock neve, hiszen az ő munkája sokkal "érettebb".

Szomszédommal, Janival néztük végig. Egyedül nem volt kedvem nekiülni és J. kifejtette, ha nem nézzük meg együtt, ő talán sosem látta volna ezt a filmet. Jól szórakoztunk, sört kortyolgatva. A film néha kicsit bugyuta, a színészek kicsit viccesek, de összességében az alapötlet érdekes felvetés és a kivitelezés sem teljesen röhejes. A játékidő alatt elhelyezett fordulatok meg nem engedik lankadni a figyelmet. Kicsit olyan, mint egy elnyújtott "Alkonyzóna" epizód.

Korabeli filmposzter: Castle annak idején több moziszékbe olyan kütyüt építtetett, ami a fontosabb ijesztős résznél megrázták a nézőket. A 4D előfutára.

A film megtalálható a Schneider által szerkesztett „101 horror film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című kötetben, az 1958-as „Dracula” és az 1959-es „Szemek arc nélkül” között.

65%

Figyeld:
A jó doktor beadja a hölgynek a nyugtató injekciót – mondván vitaminkoktél. Azután elkezdődik a trip.
A bizsergető megjelenéseit. LOL

Megjegyzés:
A mozi és film kapcsolatát, a kikacsintást később olyan filmekben alkalmazták, mint pl. A „Démonok”, „Az utolsó akcióhős”, „Kairó bíbor rózsája” vagy a „Jay és Néma Bob visszavág”
Viszont moziban frászt hozó jelent még található a kultikus „Masszában” és annak Remake-jében is.

Ha szeretnéd látni, itt próbáld meg: T H E  T I N G L E R

Filmposter és kedvcsináló:
Azok az áldott ötvenes-hatvanas évek.
Andy Potts illusztrátor munkája. Ebben a stílusban több hasonló horrorfilmikont elkészített.

2016. július 18., hétfő

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)


Rendezte: Fernando León de Aranoa

Megtekintés: Nem lesz egyszerű, hiszen a filmdráma története nem biztos, hogy megmozgatja a nézőket, akik nem születtek ebbe a környezetbe, életbe bele. De azért, ha van rá időd, a színészek miatt rászánhatsz egy estét.

A Tökéletes nap egyértelműen egy fesztiválfilm és nem valami olyasmi, amire az átlag magyar pár csak úgy beül este a moziba szórakozáskép. Elhiszem, hogy amikor bemutatták ezt a drámát - keserédest - Cannes-ban, akkor tíz perces álló ováció fogadta, de azt is borítékolom, hogy ha ezt nálunk nézi meg egy csapatnyi magyar fiatal (Már ha egyáltalán valami csoda folytán jegyet vennének rá!) akkor kifelé jövet a nézőtérről, kukaborogatással és pattogatott kukorica szórásával adnának hangot kiforrott véleményüknek.
Mert remek a film, a színészek közül egyik-másik egészen kiváló (Del Toro, Robbins), a többiek sem szégyenkezhetnek, a fényképezés kiváló és a hangulat is kellően száraz illetve borongós. Sőt, még a mondanivaló is rendben van, de ettől még nem lesz a kész mű közönségbarát. Miért? Mert pont az átlagos néző kifejezetten kikapcsolódni és szórakozni akar a moziban, ezen a filmen, pedig egyiket sem lehet felhőtlenül. Mert komoly problémákra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha néha fekete vagy egészen abszurd humorba burkolják azt a témát, ami amúgy Aranoa munkásságát végigkíséri. Két évtizede készíti személyes hangvételű keserédes mozijait és végre betört az amerikai piacra is, igaz, egyelőre még csak ő szipkázza el az amerikai tehetségeket, de borítékolható, hogy 2017-ben elvileg elkészülő Escobar című életrajzi drámája után már Hollywood nyílik meg előtte. Persze, nem hiszem, hogy Aranoa mostani zsenijét kellő módon tudja integrálni az álomgyári mércékkel, de talán nem kurvul el azonnal és nem kezd olyasmiket gyártani, amiből stílusa hiányzik, viszont a közönség meg kajálja.

Elhozhatja e a szabadságot egyetlen focilabda egy gyermek számára? - Elvileg igen...

A Tökéletes nap nem rossz mozi. Oda kell ülni elé és figyelni, mert amit látunk, lehet számunkra egészen morbid vagy hihetetlen, valahol a mindennapi élet része. Az Aid Across Borders alapítvány néhány szakképzett probléma megoldója éppen egy holttestet igyekszik kiemelni valahol a Balkánon egy kútból, 1995-ben. Mivel a környéken gyalog ez az egyetlen vízlelőhely, megtesznek bármit, hogy eltávolítsák a holttestet, de kezdetben a kötelük nem elég erős az eltávolításhoz, később pedig a napi politikai érdekek rendeződnek át oly módon, hogy az AAB szociális munkásai kezét köti meg, ahelyett, hogy azzal kihúznának egy halottat az éltető vízből. Mert miközben Damir (Benicio Del Toro), a bevállalós, B (Tim Robbins), a veterán, Katya (Olga Kurylenko), az ellenőr és Sophie (Mélanie Thierry), a zöldfülű egy teljesen banális probléma megoldásán fáradoznak, körülöttük embereket ölnek meg csupán azért, mert egy másik náció tagjai. És nem lenne film sem, ha az alapítványi dzsipben legalább egy rendes kábel lenne elfekvőben, ám így kénytelenek körbeautózni a dimbes-dombos vidéket és néha a saját életüket is kockáztatni azért, hogy számukra ismeretleneken segíthessen.

Először azt hittem, hogy a The Walking Dead-ben már egyszer eljátszott hulla kiemelést a kútból fogja megismételni a film, de szerencsére nem lett igazam. (A Walking Dead második évadában Hersel farmján egy kútból igyekeztek kiemelni egy zombie-t, ami végül kiemelés közben kettészakadt és megfertőzte az ivóvizet.)

Tim Robbins és Benicio Del Toro között nagyon működik a kémia, öröm őket együtt látni játszani.
Külön öröm volt a stáblistában Sergi López nevével is találkozni, akit remek színésznek tartok és csak azt sajnálom, hogy ebben a filmben nyúlfarknyi a szerepe. A másik, ami még szót érdemel, a kifejezetten ízlésesen kiválogatott Soundtrack, amelyben helyett kapott a Sweet Dreams feldolgozása, vagy Lou Reed dala a There Is No Time, vagy The Ramones-től a Pinhead. A befejezés pedig kárpótol minket, ha korábban kissé csalódottak voltunk a film nézése közben, mert esetleg sokkal többet, mást vártunk.

70%

Ha szeretnéd megtekinteni: T Ö K É L E T E S  N A P


Járvány - Pandemic (2016)

Járvány - Pandemic (2016)


Rendezte: John Suits

A poszter jó, de a filmből ez hiányzik...
Megtekintés: Hiába pakolták tele a televízióból ismert arcokkal, csak erős közepes.

Nem tudom, miért volt olyan érzésem, a film megtekintése után, hogy a Saul fia című magyar film FPS verzióját nézem, megbolondítva egy vírussal, fertőzöttekkel és found footage filmekre jellemző kameramozgással, stílussal. Talán azért, mert a főszereplőt alig látni a filmben, többnyire az ő nézőpontját követjük, egy mentési kísérlet közben, amely gyakorlatilag a lánya felkutatásába lényegül át, hogy végül elveszítve a környezetében lévő többi karaktert, végül elérje a célját, habár nem teljesen úgy, ahogyan gondolta.

A Pandemic nem jó film. Kiszámítható és a fényképezés egyediségének köszönhetően néha szinte élvezhetetlen. Igaz, a CGI agyon szúrás egészen jól sikerült, de maga a történet rendkívül bugyuta, tele logikátlanságokkal, amelyek mind annak rendelődnek alá, hogy a film játékideje alatt lehessen menekülni A pontból B pontba, miközben az induló crew folyamatosan fogyatkozik. Azért elrejtettek néhány érdekes fordulatot a filmbe, meg jump scare-t, amiért nem rajongok.

A színészek megérnek néhány sort, hiszen őket mind ismerem már korábbról, sőt, kedvelem is. Legtöbbjük tévésorozatokban edződött és ha A listás sztárok nem is lettek, nem kell őket félteni: masszívan benne vannak a foglalkoztatottabb színészek körében.
Rachel Nichols, mint kétségbeesett anya és orvos, aki felelős lehet a járvány kitörését megakadályozó vakcina felkutatásában is izolálásában. Bár tucatnyi munkáját láttam már, még ő volt a legkevésbé ismert számomra. Alakítása jó, karaktere fejlődik is valamennyit, erősödik a film végére és elég csinos is.
Alfie Allen idejéből egyelőre sokat elrabol a Trónok harca sorozat Theon-jának megformálása, de azért igyekszik érdekes vagy sikeres produkciókban képviselnie magát. A John Wick Keanu Reeves film patkány kölykének szerepe után most egy kezdetben erősen negatív hozzáállású sofőrt jelenít meg, aki a film alatt a legpozitívabb karakterfejlődésen megy keresztül. Amennyire tenyérbemászó a film elején, olyan szerethető figura lesz a végére.

Missi Pyle

Missi Pyle-t be sem kell mutatnom, mert ha névről nem is, de arcról biztosan felismered. Mostanra közel 150 filmes munkája van és ezek nagyja mozifilm, amelyben a hölgy az ellenszenves karaktert hozta. Nehéz eldönteni, hogy Pyle egy bombanő vagy egy átlagos liba, hiszen hozta már mindegyiket. Arcberendezése sem átlagos; nem klasszikus szépség, de van benne valami idegen szerű - földönkívüli a Galaktitkos küldetésben, orosz szuperjátékos a Kidobósban, stb. - amitől ha akar, jól néz ki, ha akar, elcsúnyul. Még talán ez az egyik legvisszafogottabb karakter, aminek bőrében láttam és kezd látszani rajta a kora (44 éves!).
Mekhi Phifer 135 résznyi Vészhelyzet után nem szorul reklámra, és ezek mellett még egyik kedvenc zombis filmemben is feltűnik, a Holtak hajnala Remake-ben 2004-ből. Hozza a masszív férfi hőst, igaz, kibontakozni ideje nincs, lévén, nem főszereplő.
Paul Guilfoyle neve talán kevésbé cseng ismerősen, viszont Hollywood-i produkciókban rendszeresen felbukkan, utoljára pont az Oscar díjakra jelölt Spotlight-ban kapott epizód szerepet. Viszonylag későn kezdett filmezni, 1975-ben, de hat év kellett, mire moziban is feltűnik. Alig lehet emlékezni rá, hiszen a legtöbb fontos filmben, amelyben játszik, nem ad neki sok lehetőséget, hogy befusson, hiszen többnyire sokadik mellékszerepeket tud megcsípni. Ettől függetlenül filmográfiája mostanra impozáns.

Bár Suits nem élvonalbeli rendező, az évek során sokat fejlődött, a The Breathing Room óta, amelyet láttam tőle. Az egy olcsó és profán thriller dráma volt, egy helyszínnel, nem túl jó színészekkel, míg ehhez képest ez a film már minőségi előreugrás, legalábbis külcsín szempontjából. A film maga nem lett jó.


Már eleve őrültség az alapötlet, hogy négy egész embert, akiből kettő törékeny nő, egy jellegtelen, nem páncélozott buszban beküldjenek egy olyan fertőzött területre, ahol a kannibalizmusig eljutó őrületet okozó járvány fertőzte meg a lakosságot. Nem ám egy konvoj, tízezer lövedékkel, hanem négy ember, alig pár puskával, amiket néha akció előtt töltenek meg. Amikor a néger katona pl. egy baseball ütőt nyom a dokinő kezébe és feleleveníti benne a vakond lecsapós játékot, azt hittem, vicc, de komolyan gondolták. Azután amikor kimennek a fertőzöttek közé, a bázis gyakorlatilag annyira áll védelem alatt, amit fél tucat katona tud hirtelen biztosítani a beözönlő fertőzöttekkel szemben. Bevállalós egy brigád és csoda, hogy nem tarolják le őket másodpercek alatt, ahogy az összes hasonló filmben már megszokhattuk.

Aztán a doki melletti katonák sem a parancs végrehajtásának jeles művelői. Már az első GPS lehetőségnél útvonaltervezést eszközölnek, hogy felkutassanak hozzátartozót, habár a parancs határozottan ez ellen szól. Csoda, hogy nem játsszák meg a filmben, hogy a néger srác felesége még kileheli a lelkét a fiúja karjai közt. A sofőr zsörtölődő káromkodásai is fárasztóak. Nehezen hiszem, hogy ilyen veszélyes küldetésre csak olyan sofőrt találtak, aki idegesítőbb, mint maga a fertőzött város.
Aztán, ahogyan bemennek az épületekbe is, az sem gondos terepmunka és ellenőrzés eredménye, hanem gyakorlatilag a csapdába sétálás iskolapéldája. Még szerencse, hogy sikerül kijutniuk a legtöbb helyszínről.
Szerencsére a night vision üzemmódot nem erőlteti a film, kamerarángást kapunk így is eleget.
Egy másik érdekes jelenetben pedig csapdaként használnak egy nőt, de sehogy nem jöttem rá, hogyan is sikerült ezt végigcsinálniuk, hiszen a betegséget több fázisra osztották és az elsőkben a betegek nem koncentrálnak csapdák készítésére, lévén van elég bajuk a haldoklással, míg az utolsó fázisokban meg állapotuk nem teszi lehetővé a bonyolult cselekvéssort, mert addigra agyatlan gyilkológépekké válnak, ami nem gondolkodik, csak cselekszik, ezért csapdát sem állít. De a filmben legalább van így egy jó kis jelenet, amit viszont mivel velveti azt a kérdést, hogy a szimplán csak a tömege miatt veszélyes támadó fertőzöttek képesek csoportként, bizonyos célok eléréséért akár eljátszani, hogy halottak. Sajnos, ezt a poént még a film elején lelövik és a szereplők meg sem ütköznek rajta, pedig kellene...

Jópofa megoldás a csapdaállítás, de a továbbiak és a felvezetés függvényében erősen megkérdőjelezhető, hogy fertőzöttjeink képesek ilyesmire. (Vagy van rá idejük...)

Összességében egyszer nézős, menekülős FPS-Found Footage horror. Fejlődés a Lélegző szobához képest, de mivel ezekkel a színészekkel és technikai háttérrel többet vártam volna el, így nem lesz jobb nála.

50%

Ha megnéznéd: P A N D E M I C

Vagy akár itt: P A N D E M I C

2016. július 17., vasárnap

Zöld szoba - Green Room (2016)

Zöld szoba - Green Room (2016)


Rendezte: Jeremy Saulnier

Megtekintés: A túlélő horror kedvelőinek izgalmas szórakozás.

A film előzetese után kíváncsi lettem erre a mozira és külön hozzátett picit, hogy ez volt szegény Anton Yelchin egyik utolsó filmes munkája, miután 27 évesen életét vesztette egy bizarr autóbalesetben - miközben nem is ült a kocsiban. A szereplők között még megtalálható egy másik Star Trek színész is, az amúgy nálam örök Xavier professzor, Patrick Stewart is. Alapból nem rajongok a túlélő horrorokért, mert néha összemosódnak a kínzós horrorokkal, ami elég megterhelő műfaji leágazás számomra. Viszont a zöld szoba - utalás a helységre, ahol az együttesek felkészülnek a koncertre a kis klubokban, egy kis alkohollal, fűvel - a gore jelenetek és vér ellenére inkább egy kamaradráma, akciófilm keveréke, amelybe azért jutott nem kevés véres jelenet is.

Pat (Anton Yelchin) és kis együttese napi fellépésekből tartja fenn magát, amelyeket főleg punk közösségekben adnak elő, de ha pár zöldhasúra van kilátás, akkor akár egy neonáci klubban is kiállnak a színpadra. Nem megy ugyan nagyon a szekerük, a benzin is fogytán, enni is kéne, így nem válogathatnak a felkínált lehetőségekben. A sors befújja őket az isten háta mögötti istállóból kialakított pokolba, melynek tulajdonosa egy erős kezű és fekete kereskedelemben érdekelt befolyásos jobb oldali beállítottságú vezér, Darcy (Patrick Stewart), aki csak egyet kell csettintsen és emberei és követői a vérüket adják érte, akár szó szerint is, ha a helyzet úgy kívánja. Történetesen egy véletlen folytán Pat szemtanúja lesz, amikor Darcy egyik verőembere meggyilkol egy lányt és mielőtt a fiú segítséget hívhatna, bezárul mögöttük a zöld szoba ajtaja, ahonnan se ki, se be, amíg Darcy nem értékeli a helyzetet és nem dönti el, a szemtanúk sorsát. Miután hamar rájön a bűnbanda, hogy a lepukkant zenekar nem lesz partner a hallgatásban, kezdetét veszi egy macska-egér párbaj a két csoport között az ügy elsikálásáért. Sajnálatos módon ez abban nyilvánul meg, hogy a zenekart tagjait el kell hallgattatni, örökre. Szerencsére velük együtt egy tökös csaj, Amber (Imogen Potts) is belekeveredik a balhéba, mert az ő lelkiereje és éleslátása (ő találja meg a sniccert...) nélkül talán senki nem élné meg a reggelt.


A film ötlete egyszerű, a kivitelezés kellően dark, a motivációk nagyjából reálisak, akár a reakciók is. Lehet izgulni a fiatalokért és az eseményeknek megfelelő a ritmusa. Viszont mindezek ellenére a film lesz műfajteremtő vagy különösebben érdekes. A mellékszereplők közül azonban ki kell emelnem Darcy jobbkezét alakító, a rendező személyes kabaláját, Macon Blair-t, akit már láttam a Gyilkos mulatságban - Murder Party (2007) és ott szintén Saulnier dirigálta. Akkor nem figyeltem fel a színészre, de ebben a filmben talán neki a legerősebb az alakítása.

A karakterek hihetőek, leszámítva az egyetlen Ambert, akiről semmit nem tudunk meg szinte, csak azt, hogy belekeveredett a gyilkosságba és nem riad meg attól, hogy bepiszkolja a kezét, ha a túlélésről van szó. Nélküle az együttes tagjainak (Ain't Rights) esélye sem lenne. A másik, ami kicsit zavaró, hogy egy náci elveket valló bandát viszonylag elég heréltnek állítanak be. Jó, vannak embereik a piszkos melóra, de azért nem néznék ki belőlük ekkora inkompetenciát, ami a végeredményt illeti. Többet nem nagyon lehet elmondani a filmről, anélkül, hogy ne rontsunk az élvezetén, így inkább elhallgatok és ösztönözlek, hogy nézd meg.

Ha szeretnéd megnézni: G R E E N  R O O M

70%


2016. július 11., hétfő

A zátony - The Shallows (2016)

A zátony - The Shallows (2016)


Rendezte: Jaume Collet-Serra

Egy nem túl érdekes poszter.
Megtekintés: A Cápa után már nincs új az állatos-horrorfilm nap alatt, ám ettől függetlenül a mozi egy élvezetes és rövid szórakozást nyújthat a moziteremben, miközben kint rekkenő a hőség.

Egyedól kellett megnéznem hajnalban a filmet, mivel Miló kategorikusan elzárkózik a horrorok megtekintésétől. Ez persze nem jelenti azt, hogy otthon, egyedül ne nézne meg egyet-egyet. Erőt vettem magamon és nekiültem, mert láttam, hogy alig több, mint egy órás szösszenetről van szó.

Collet-Serra stílusjegyei közé tartozott eddig a szűrős, szürkés és szikár képi világ, de ezúttal megdőlt ez, hiszen a Zátony színes és üde és nem érződik rajta az a fajta pesszimista hangulat, amit a direktor korábbi munkáiban felfedezni véltem. A Viasztestek korrekt mozi volt, amelyben a Hilton Celeb kisasszony élete alakítását nyújtotta. Ezt még ma is így gondolom, mert Parish Hilton szerintem abban a pár jelenetében jól hozta a rettegő karaktert. Az árva egy közepes ujjgyakorlat, egyszeri poén befejezéssel, a sokkal érdekesebb "A kéz amelyik a bölcsőt ringatja" nyomdokain. Az ismeretlen férfi egyszeri megtekintés után totál érdektelen volt számomra, míg a Non-Stop, habár a kezdeti misztikusságot hamar felváltja a tucat akciófilmekre jellemző befejezés, egészen jó szórakozás volt és megkedveltette velem Corey Stoll-t.

A zátony egy faék egyszerűségű dráma. Nancy (Blake Lively) édesanyja halála után a sulit hátrahagyva kicsit kiakarja szellőztetni a fejét a családjától és a gondoktól távol, ezért szinte elmenekül arra az egyetlen helyre, amelyről annyit hallott korábban édesanyjától és ahol már egyszer, még anyu hasában már vendégeskedett. Nancy ha éppen nem orvosnak készül, kiváló szörfös és ezért gondűzőnek, kicsit kikapcsolódna a vízen. ahogy hasonló filmeknél megszokhattuk, a kezdeti idillt felváltja a rettegés, mert a Cápa és a Madarak mintájára, itt is az ember kénytelen szembenézni az állattal.

A film gyönyörű képekben meséli el a történetet, feszes a vágás, hangulatos zenével. Ami kissé sovány, az a forgatókönyv és bevallom, fifikásságában sem volt túl ötletes, habár a nyaklánc, fülbevaló varró szett azért hozzátett az érdekességéhez. Ami várható egy ilyen mozitól és itt sem hagyták ki, a halálba küldhető mellékszereplők, akik véletlenül pont belesétálnak a halál torkába, néha szó szerint. Mondjuk mindig furcsállom, hogy egyrészt mennyire üresek tudnak lenni az ilyen hozzáférhető természetes strandok, annak ellenére, hogy milyen éteri szépségűek, azután, mikor már elhiszed, hogy itt szinte a kutya sem jár, észreveszel a parton egy elalvó részeg figurát, aki ki tudja, honnan gyalogolt idáig, hogy részt vegyen a kis kalandodban. (A Cápa elején is van egy férfi szereplő, aki részegen kimegy a partra a kedvesével, de mielőtt barátkozását siker koronázhatná, a fiatalember simán elalszik a fövenyen. Talán a hasonlóan ittas karakterrel előtte tisztelegtek az írók, vagy azért kellett megmámorosítani a figurát, hogy egy elég logikátlan lépéssel belesétáljon a halálába. Ettől függetlenül érdekes, hogy neki sikerült ide elkóvályognia, miközben a környék lakossága, ha nem is túl sűrű, de nem nagyon képviselteti magát a homokos parton.

Talpalatnyi korall. Zorall. 

A zátony egy-helyszínes mozi, amelyet azzal igyekeznek a kamaradráma szűk kereteiből kirángatni, hogy az elején legalább egy részét látjuk az odaútnak és néhány trükkös montázst is kapunk videóbeszélgetésből és óralap mutatásból, hogy ne csak a természet gyönyörű egyhangúságát kelljen néznünk. A humor sem hiányzik teljesen a filmből, mert a részeg pasas rövid etapja groteszken röhejes, míg a sirály szárnypróbálgatás és helyreigazítás simán kedvesen vicces, főleg, ahogyan kis szárnyas barátunk azt meghálálja. De nem viszik túlzásba, hiszen nem komédiáról van szó, hanem egy véres-habos túlélő horrorról. Lively jól játszik és látszik. Nekem nem esetem, munkásságát sem nagyon követtem eddig, (Több filmjét láttam, eddig mégsem ragadott annyira meg.) de férfi rajongóinak elég sokat megmutat vékonyka bájaiból és a lábfétisiszták sem maradnak éhen; comb, vádli, boka, lábujj.

A cselekmény kiszámítható, és soványka, akár a főszereplőnk, a befejezés pedig, bár igyekszenek összezavarni minket, de borítékolható. A CGI cápa pedig még messze van a tökéletestől, bár nem olyan röhejes - vagy nem mindig - mint a nagy kedvencemben, a Háborgó mélységben. A Cápa mellett egy másik félelemre is rájátszik a film; amikor szinte karnyújtásnyira van tőled a menekülés útja, sőt, mások is közel vannak hozzád, de hiába sikítasz segítségért, egyszerűen képtelenek rá. Mi lehet sokkolóbb annál, amikor szinte érzed a menekülés lehetőségét, még-sincs mód elérned azt?


A vérszegény sztori ellenére egyszer élvezetes darab és ajánlott. Ha maga a horror nem vonz minket, már a helyszín szépségéért érdemes adni a filmnek egy esélyt. aki eddig sem kedvelte különösebben a műfajt, ez sem lesz a kedvence és azért legalább olyan paranoiát képes okozni, mint annak idején, negyven éve a Cápa. Én mondjuk elég kockázatkerülő vagyok. Nem úgy, mint a színésznő, akinek arcát tényleg telibe kapta forgatás közben a bója és a vérző arca végül benne maradt a végső vágásban is!

70%

Megtekintés: A  Z Á T O N Y

Nincs amerikai mozifilm divatos és lehetőleg ütős filmdal nélkül, lehetőleg olyan előadótól, akinek fenn van az ázsiója. Sia jelenleg pont ilyen. Bird Set Free


Cell - Cell (2016)

Cell - Cell (2016)


Rendezte: Tod Williams

Megtekintés: John Cusack és Samuel L. Jackson már játszottak együtt korábban egy Stephen King adaptációban, amelyik kapott hideget és meleget, de összességében az író sikerültebb filmes feldolgozásai között tartják számon az 1408-at. Ezt nem fogják.

Nem tudom, mi volt a célja azzal King-nek, hogy megírta a Cell című (Várom a magyarítást, mert a "cell" szónak többletjelentése van és azt King bele is építette a könyvbe, megjelenik a filmben is, így egy az egyben átfordítani magyarra nem egyszerű, hiszen valami kis információ vagy utalás biztosan el fog veszni.) agymenést. A mű egyértelműen hajaz kissé Romero zombie-s filmjeire és ha a dühvírust kicserélem a 28 nappal később-ben, akkor az is erősen emlékeztet erre a horror zsáneren belüli darabra. A felütésre nem lehet panaszom, az egészen jól sikerült. Nem itt, hanem a könyvben. Főhősünk, aki mobiltelefon nélkül létezik a világban, egyszerre egy apokalipszis közepén találja magát és csak pislog körbe.
Itt Clay (John Cusack) mobilja lemerül és annyi a szerencséje, hogy analóg vonalon hívja fel az asszonyt, majd másodpercekkel korábban teszi le a készüléket, minthogy elszabadul a pokol.
Az történik, hogy valami homályos külső erő hatására a telefonok egy olyan szignált juttatnak a használóik agyába, amely felülírja az ego-t és dühöngő őrültté változtat mindenkit, megspékelve egyfajta kaptárszellemmel.
Clay jobbnak látja elmenekülni a repülőtérről és miközben a metrón keresztül menekül lakásába, hogy összeszedje a gondolatait, mellé csapódik Tom McCourt (Samuel L. Jackson) egy idős metróvezető - akit bárki eljátszhatott volna, annyira nincs "benne szerepe" Jacksonnak.
Közben másokkal is találkoznak, akiket a műfajnak megfelelően - egy rész katasztrófafilm, egy rész horror - elveszítenek, mert áldozatokká vállnak ebben az erőszakos környezetben.

Clay, habár a józan ész az diktálná, hogy a családja, akitől egy fél világ választja el, már régen halott, mégis utánuk indul, főleg, mivel a fiát lassan egy éve nem látta kézközelből, lévén, hogy bizonytalan, apákra jellemző okokból lelécelt anyuka mellől. Tom persze végig mellette marad és követi az öngyilkos küldetésre.

Ezt is már láttuk...

A film elkészítéséről legalább öt éve cikkeznek. A youtube rajongók már 2010 körül elkezdték fake/hamis trailerekkel feltölteni a világhálót. Lassan alakult ki a film végső változata, néha plusz forgatást kellett tartani, máskor a bemutatót halogatták a vágás variálása és egyéb okok miatt. A film végül moziba került és nem mondható el róla, hogy sikerült darab. A World War Z után erős visszaesés A listás színészekkel ilyen mozit összecsapni.

Negatívumok:
- Már a főcím sem győzött meg. A képbe beúszó fekete háttérbe írt szereposztás állandóan kizökkentett a filmből, mert a háttér olyasmiket is kitakart, amit megfigyeltem volna. A tucatnyi executive és egyéb producer szintén riadalomra adott okot. Amiben ennyien vesznek részt, az elvileg egy jó munkának kellene lennie, de csak vessünk egy pillantást azokra a futószalag slágerekre, amelyeknek szövege kimerül három sorban és hasonlóan sok művész áll az elkészülésük mögött és igazi fércmunkákat fogunk találni. Hogy Stephen King nevét nem tolják az arcunkba hatalmas betűkkel, az is arra engedett következtetni, hogy a szerző azért nem állt ki mellszélességgel a project mellett, Cusack ide vagy oda. Az imdb 5 csillag alatti jelenlegi kritikai megbélyegzése sem túl biztató.
- Az akciójelenetek túl gyorsra lettek vágva és néhány eset kivételével követhetetlenül zavarosak. A kamera szinte sosincs a megfelelő helyekre rakva. Hol nem a lényeget mutatja, máskor meg olyannyira belemászik az eseményekbe, hogy a sok sötét jelenetnek köszönhetően semmit sem értesz.
- Míg a könyvben van némi idő a karakterekre, itt a rossz arányérzék miatt néha túl gyorsak az események és elvileg érdekesebb karakterek ágyútöltelékként funkcionálnak. (Lásd pl. a fiúiskolánál az igazgató rövid szerepét játszó Stacy Keach-et. Az ő esetében mondjuk már annak is örül az ember, hogy filmben látja.)
A padlástéren lezavart verekedés kivételesen kritikán alulira sikerült fényképezésben.
- A befejezés. Nem írnék konkrétumot, mert ennél a filmnél a szpojler megöli azt a kis érdeklődést is, amit érdemel, de a könyv megváltoztatása egyértelmű jele annak, hogy nem kívántak a történet mélyére ásni - már amennyire King megtette a könyvben, pedig rá sem jellemző, hogy jó abban, ha meg kell magyarázni a rejtélyes események kiindulópontját, de a Mobil című könyvben azért valamelyeset sikerült neki a komplexitást hozni - és csak a felszínt sikerült a forgatókönyv írójának karcolgatnia. Mintha az lett volna a lényeg, hogy gondolkodni nem kell, csak nézni az eseményeket. Így persze a befejezés - amely szerintem kb. olyan hangulatú lett, mint mondjuk a "Sorvadj el! esetében - olcsó és hatásvadász lett, mint pl. a Fekete ruhás hölgy esetében. Csak hát ezt a "poént" mintha mostanában már túl sokan lőtték volna el, túl sok moziban.
- Az egész történet a levegőben lóg, nem túl koherens. A könyvet olvasva már erősen éreztem, hogy King mesélőkéje kezd felhígulni és olyasmiket is elmesél, amelyeket előtte már mások és jobban elmeséltek. A Mobil volt az egyik első King könyv, amelynek elolvasása után már éreztem azt, hogy ha most kezdenék és az új könyveivel ismerkedni King-nek, nem ő lett volna a kedvenc szerzőm.

Jelenet, ami ebben a formában nincs is a filmben.

Pozitívumok:
- A filmzene szerintem egyértelműen a sikerültebbek közé tartozik. A főcím elején már megvan a hangulat a borzongáshoz és abban a jelenetben, amikor a sejt az iskola udvarán álmodik és újraindul, Eduard Anatolyevich Khil előadásában az erősen letompított "I Am Glad, Cause I'm Finally Returning Back Home" nagyon hátborzongató és nyomasztó. Ha megnézzük hozzá a videóklippet, akkor az is segít a film szörnyeinek "megértésében", hiszen Khil dala a boldogságról szól, a hazaúton és a Cell agy-mosott fertőzöttjei hasonlóan üresen vonulnak nem ismert céljaik felé. Igaz, náluk mint érzelem nem az öröm dominál.
- A misztikus szál meglebegtetése Clay a képregénykészítő és az álmokban látott "vezető" között, amely azt sugallja, hogy Clay lehet egy megoldása az eseményeknek. De sajnos ez a vonal itt ki is merül, szóval zsákutca lesz.


- Hirtelen más nem jut eszembe.

Erősen egyszer nézős kategória. Ilyen nevektől az ember azt várná, hogy olyan filmekben bukkannak fel, amelyek elgondolkodtatnak és érdekesek lesznek. A Cell azonban több kérdést vet fel, mint amire válaszol, de mire vége lesz, nem fog minket érdekelni, hogy megvilágosodjunk. Elfelejtjük pár nap alatt, mint ahogy az áldozatok agya törlődik.

Ha szeretnéd látni: C E L L

40%