2017. június 20., kedd

Verdák 3 - Cars 3 (2017)

Verdák 3 - Cars 3 (2017)

Rendezte: Brian Fee

Megtekintés: Sosem lesz olyan szórakoztató és többször nézős darab, mint az első, de gyerekek vagy gyermek lelkű felnőttek esetében egyszer le lehet tudni.

Aki valami fontos stádiumban dolgozik egy animációs cégnél, előbb vagy utóbb eljut arra a szintre, hogy maga is készítsen egy CGI mesefilmet. Legalábbis erre tudok csak gondolni, hogy egy franchise esetében nem valamelyik, korábban már bizonyított rendező ült a direktori székbe, hanem az elsőfilmes Brian Fee.
Csakhogy, úgy vélem, nem elég egy filmhez, hogy a szakma csínja és binyja a kezünkben van. Nem elég, hogy ha látjuk az eszközöket, akkor abból ki tudjuk hozni a legtöbbet. Nem. Magunkból is ki kell hozni a legtöbbet és ehhez bizony látnoki képesség szükséges. Plusz, olyan magas fokú kreativitás, amelyik nem csak élettel tölti meg a vásznat, hanem rendesen megtornáztatja az agyunkat is.

Ott van például Brad Bird. Ő készítette a "Hihetetlen család" című akciós, James Bond és szuperhős katyvasz animációs mesefilmet. Az az ember viszonylag egy zseni. Képes a remek karakterek mellett sok nüanszi apróságot beépíteni a filmjébe, aminek köszönhetően rendesen kapkodnunk kell a fejünket és még az is lehet, hogy egy rakás érdekes részlet elkerüli a figyelmünket első megtekintésnél. Ennek az egyetlen filmjének a megtekintése után megjegyeztem a nevét, mert úgy véltem, ha olvasok róla, hogy jön egy új Brad Bird film, akkor azt nekem látnom kell, egyedi vizuális látásmódja miatt. Talán, mert nem áll meg a klisék visszaforgatásánál, hanem csavar azokon és hozzá tesz, hogy meglepjen. Kb. mint Joss Whedon.
Brian Fee-nél ezt nagyon nem érzem. Ő simán visszaböfögi, amiket korábban látott és nagyon minimális kalandfaktort helyezett el ebben az amúgy sem bonyolult mozijában. Ezért volt hiányérzetem, mikor kijöttem a moziból és ezért fogom inkább az első részt újra nézni és nem ezt.

A "Verdák 3." egy kicsit nosztalgiázik az első rész koncepcióját felhasználva.
Az epizódok mind visszavezethetőek korábbi filmekre.
Az első rész, azon kívül, hogy egy feltörekvő és sikerre éhező autóról mesél, aki a győzelemért él, még le is koppintotta a "Doc Hollywood" című Michael J. Fox romantikus komédiát.
A második rész a komikus mellékszereplőre koncentrálva elvitt minket a kalandfilmek és James Bond világába.
A harmadik etap pedig visszakanyarodva ismét a győzni akaró, egyenesbe jövő autót állítja középpontba, akinek azonban fejlődött annyit a jelleme, hogy rádöbbenjen, nem feltétlenül kell nyernie ahhoz, hogy sikeres legyen, ezért aztán tudni kell azt is, hogy mikor kell félreállnia. Nos, rengeteg ilyen mozi is készült, amelyben a főszereplő inkább utolsó pillanatban egy "zöldfülűnek" adja át a siker lehetőségét, ám nekem valamiért a megoldást tekintve pont egy magyar film, a "Swing" jutott eszembe a befejezés húzása miatt.


Az első percekben feltűnt, hogy a képi világ, bár már az első részben is gyönyörűen sikerült, mostanra is tudott finomodni. Néhány animált autó szinte életre kelt. Ez a részletfinomság azonban még nem érzem, hogy elég lenne, hogy elájuljunk.

Mivel animációs filmeket nálunk főleg szinkronosan mutatnak be és mi is így láttuk egy barátommal, felesleges részemről arra kitérni, milyen hihetetlen munkát is végeztek a megszólaló sztárok. :)
A magyar szinkron viszont igyekszik szellemes lenni és szójátékokat erőltetni valamennyi mondatba. Ezek fele azonban nem elég vicces.
A képi gegeken is lehetett volna még mit emelni.
Ettől függetlenül azért nézhető.
65%



Ha megnéznéd:
- Verdák 3 (2017)

2017. június 19., hétfő

Gyilkosság a Fehér Házban - Murder at 1600 (1997)

Gyilkosság a Fehér Házban - Murder at 1600 (1997)


Rendezte: Dwight H. Little

Megtekintés: Húsz éve került mozikba ez a thriller és évente újra tudom nézni.

Egy fiatal nőt, bizonyos Carla Town-t (Mary Moore) holtan találnak a Washingtoni elnöki Fehér Házban. Mivel gyilkossági ügyről van szó, bizonyos protokoll-helyzetek kikerülésével bevonnak a nyomozásba egy városi rendőrhadnagyot, Regis-t (Wesley Snipes) is, akinek a nyakára adnak gátló/segítő tényezőnek egy ügynököt (Diane Lane), akinek kezdetben nem feladata a sikeres együttműködés, azonban hamar összecsiszolódnak, amikor rádöbbennek, hogy a szövevényes gyilkossági ügy valószínűleg egy politikai összeesküvés apró szelete, amely komoly kihatással lehet az ország életére, kezdve azzal, hogy az aktuális elnököt (Ronny Cox) lemondatnák bizonyos elitista körök.

A film elkészülésének idején nagyon ment Snipes szekere és szívesen vállalt be tökös figurákat. Regis nyomozó története pedig egyértelműen összerímel egy korábbi alakításával, amelyet Michael Crichton regényének filmváltozatában játszott el, az 1993-as Gyilkos napban - Raising Sun, amelyben szintén egy nő meggyilkolása volt egy összeesküvés katalizátora. Meglepődtem, hogy a forgatókönyvírói kreditben nincs átfedés... Aztán még ott van a Clint Eastwood féle "Államérdek - Absolute Power (1997), amely szintén egy hasonló, az elnököt érintő gyilkossági ügyről szól.

A film tipikus nyomozós akciófilmes kliséket követve épül fel.
Az első percekben, a történettől szinte független akciójelenetben ismerhetjük meg Regis karakterét, aki egyedül intézi el az öngyilkos hajlamú aktakukacot (Charles Rocket) egy forgalmas útszakaszon, mielőtt az orvlövészek tennék el láb alól az amúgy nyilván idegileg összeroppant férfit. Szomorú, hogy a színész végül 2005-ben valóban önkezével vetett véget az életének. Elvágta a saját torkát!
A kezdés persze jó apropóját adja annak, hogy megismerjük a társát (Dennis Miller), aki a humoros beszólásokért felelős a filmben, hogy a drámaiságot kicsit ellensúlyozzák. Miller tipikusan az a színész, aki a főszereplő mellé kerülhet segítőnek, komikus karakternek, aki néha feláldozható is.

A kötelező körök után Regis megjelenik a gyilkosság helyszínén, ahol persze a Fehér Ház fontosabb karaktereit ismerjük meg és egymáshoz való viszonyukat is. A történetben itt már elkezdődik a titokzatoskodás és a figurák befeketítése, hogy legyenek gyanús alakok, akik terveinek miben létéről találgathat a néző.
Regis és Nina Chance (Diane Lane) ügynök között kezdetben feszült a kapcsolat - melyik hasonló krimiben nem az - főleg, mert az egyik karakter egy laza fekete férfi a másik pedig ennek ellentéteként egy karót nyelt, fehér nő.
Az persze hamar kiderül, hogy Nina annak ellenére, hogy egy savanyú picsának tűnik, bőven nem az. A szabályok betartása csupán a sportolói múltjának folyománya lehet, hiszen egykori olimpikonként megszokta, hogy engedelmesen kell törtetnie a céljaiért. Regis logikusan érvel, lassan bogozza ki a szövevényes kapcsolati rendszert a meggyilkolt nő körül és közben Nina rádöbben, hogy bár kerülendő lenne az esetleg kirobbanásra váró botrány, lelkiismerete azt mondja, ahelyett, hogy pusztán megfigyeli és akadályozza Regis-t, inkább teljes mellszélességgel álljon ki mellette.
Ezzel persze az életük és karrierjük is veszélybe kerül.

Alan Alda, Wesley Snipes

Közben jobban megismerjük Regis-t is, aki lehet, hogy egy kőkemény nyomozó, ennek ellenére mégis magánéleti válságban van, egy hajszálnyira attól, hogy kilakoltassák. Visszatérő poén, hogy a nyomozás közben igyekszik valakit találni, akinek lehet befolyása a lakásának lebontását szorgalmazó cég bizottságánál, hiszen mind a szomszédok macerálják, mint "fontos embert", mind pedig a hobbija - egy hatalmas történelmi tablóként funkcionáló terepasztal - akadályozza az egyszerű elköltözést.
Nináról sokkal kevesebbet tudunk meg, azonban az kiderül, hogy szenvedélyes nyomozó azon belül, hogy ügynök is és nem hajol meg a felettesei előtt sem, ha úgy érzi, valami nincs rendben az üggyel kapcsolatban. Felettese pedig (Daniel Benzali) tipikusan a gyanús figura, ám gyakorlott nézőt nem tudnak félrevezetni.

Fontos karakter még a Fehér Ház biztonsági főnöke, Jordan, akit Alan Alda, Woody Allen egyik kedvenc színésze alakít. Látszólag a férfi mindent megtesz azért, hogy hamar pontot tegyenek a nyomozás végére és lecsukják a gyilkost, mert az ügy egyértelműen rossz fényt vet az elnökségre és környezetére.

A nyomozás csak elsőre tűnik bonyolultnak, pont, mint a Gyilkos napban. Lassan összeáll a kép az elejtett megjegyzésekből és a főszereplők összerakják a puzzle darabokat.
Végül a film több ponton hepienddel zárul. Milyen szerencse, hogy az elnök rendelkezik kellő befolyással a ház lebontásának meggátolásában.
Szerethető akció-krimi-thriller, amelyben még Snipes sem az a legyőzhetetlen akcióhős, mint sok másik filmjében. Itt még rendesen megküzd egyik éjszakai támadójával, harcművészeti tudását nem előtérbe tolva. (Máskor szarrá ver mindenkit.)

Kap egy feszült jelenetet az ügynöknő, valamit a humorforrás kolléga, hogy egyenletesen ki legyenek használva a színészek.
Nem hibátlan mozi, sokadik megtekintés után azért találni benne kisebb dramaturgiai bakikat. (Pl. Az elején Regis ártalmatlanná teszi Jeffrey-t, de a többi rendőr, mikor odaérnek, miközben Regis lelép, csak állnak a fekvő férfi felett és ráfogják a fegyvereiket. A valóságban egy pillanat alatt megbilincselik és viszik is. Pl. Regis-t meglepi a házába betörő férfi, amikor hátulról rátámad. A pasas ennél fogva simán kinyírhatta volna a nyomozót és vége a filmnek, ehelyett kergetőznek egy sort.)
Dennis Miller, Wesley Snipes

Remek nyomozós film, kliséi ellenére. Amikor kijött, már akkor sem volt teljesen friss, de a kilencvenes években sok tucat hasonló mozi készült.
A zenéje (Christopher Young) hangulatos, ahol kell, jól hozza a feszültséget.
Ha van rá időd, hallgass bele:
Az akciójelenetek finomításra szorulnának azonban.
65%

Ha szeretnéd látni:
- Gyilkosság a Fehér Házban (1997)

Töfi:
- Bruce Willis volt eredetileg kiszemelve Regis szerepére, de a színész kilépett.
- Vicces, de a trailerben Regis egy helikopterrel érkezik a Fehér Házhoz, azonban a filmben ezt a részt újravágták, mivel helyi nyomozóként tök felesleges volt ez a belépő.
- A film Margaret Truman regényciklusának egyik kötetét vette alapul. Truman könyvei mind fontos helyszíneken történt gyilkosságokat meséltek el. Mindegyik címe "Gyilkosság a..." valahol. Margaret Truman egyébként egy korábbi elnök, Harry S. Truman lánya!

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja - Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017) Espen Sandberg

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja - Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)


Rendezte: Joachim RønningEspen Sandberg

Megtekintés: Moziban csak a harmadik részt láttam - többi otthon - és talán azt tartom a leggyengébbnek a sorozatból. A Karib 5 szerintem kiköszörülte a csorbát.

Első találkozásom a sorozattal tényleg felemáson kezdődött. Az első részen, mielőtt végig bírtam volna nézni, legalább háromszor elaludtam. Talán rosszkor kezdtem neki - munka után - talán Gore Verbinski darkos stílusa vitt le alfába, nem tudom, ám már akkor is éreztem, hogy a Disney valami nagyot alkotott ezzel a franchise-zal, még akkor is, ha éppen nem állt túl jól a kalózos témájú filmek szénája akkoriban.
De a Karib ezen változtatott.
Nem tudom, korábban mi volt sokak ellenállása a téma felé. Ha tippelhetnék, akkor tudat alatt sokan nem tudunk a kalózzal, mint pozitív szereplő azonosulni, hiszen, foglalkozási sajátosság, hogy a kalóz - kivételes esetekben - szembe megy a törvénnyel és sok esetben - ha vannak támadásának áldozatai - akkor eleve cak negatív karakterként értelmezhető a társadalom normái szerint.
Persze az írók mindig is szerették ezt a "foglalkozást" árnyalni és romantizálni, azonban ennek nem dőlhetünk be.
A kalózok bűnözők, akiknek tevékenységét vér és halál jellemzi.

Korábban is voltak próbálkozások, - Sandokantól kezdve Blood kapitányig - hogy a néző szemet hunyjon az erőszak felett és elfogadja, és a kalóz pártjára álljon, de talán egyik sem volt annyira markánsan szemellenzős, mint a Johnny Depp által csúcsra járatott kalózkapitány figurája, aki eddigi öt történetében semmi mást nem akart, miközben megélte hihetetlen kalandjait, mint kormányozhassa a Fekete Gyöngy nevű hajóját és elússzon vele a naplementébe, minimális kezelőszemélyzetének segítségével, lehetőleg a fizikai erőszakot kerülve másokkal, pusztán eldugott kincseket elorrozva, ha van rá egy mód.
Ez persze első perctől nem sikerült, mert a korai rocksztár figura valahogy mindig csávába került, melyből néha bizony emberéletek árán sikerült csak kiverekednie magát, jobb esetben, máskor pedig passzívan sodródott az árral, akár szó szerint is.
Jack Sparrow (Johnny Depp) kalózkapitány burleszki figura, aki szinte kívülállóként bukdácsolja végig a kalandokat, a forgatókönyv azonban, néha ügyesebben, máskor harmatosan, de igyekszik megmagyarázni, hogy szereplőnknek miért is van bérelt helye ezekben a főleg átok sújtotta alapokon nyugvó történetekben.

A legújabb epizód szerintem bőven revideálta a korábbi harmadik és negyedik részt, amelyikből az egyik elnyújtott hossza és ál-filozofikus maszlagja miatt lett számomra emészthetetlen, míg a másik egyszerűen nem tudott elszórakoztatni anélkül, hogy vélt és valós hibáit ne tolta volna az arcomba, ahelyett, hogy elaltatja figyelmemet és pusztán elszórakoztat.
A legújabb etap viszont se nem volt számomra túl mesterkélten művészi és a történet is felcsigázott, ami viszont szerintem nagymértékben az import férfiállat, a Salazart alakító Javier Bardem egyedüli érdeme.
Mellette kicsit mindenki halvány és Salazar harctéri viselkedésével egyébként is kiérdemelte a szadista hóhér titulust tőlem, ami meg jót tett a filmnek, hiszen úgy éreztem, hogy a korábbi nagy kalózokkal szemben most végre kaptunk egy igazi szemétládát, akitől még a nézőtéren is lehet rettegni kicsit.
Fura irónia, hogy Salazar figurája eredetileg pont, hogy a rettegett kalózok ellen indult harcba, szóval, érzelmileg sikerült megfordítani az egyszeri fogyasztó hozzáállását, befolyásolva azt, kinek drukkoljunk.


A szerintem sikeres epizód ellenére nem verném a mellem, hogy akkor most megint kétévente gyártsanak le egy Karib mozit - főleg, hogy elvileg most végre sikerült valami olyasmit találni a kalandok közben, ami az eddigi összes problémát felülírhatja - ám azt nem vonom kétségbe, hogy lenne még potenciál a sorozatban - nekem is lenne pár ötletem (haha, kinek nem?) - bár, vigyáznék, hogy az önismétlést és a már megszokott és kötelező misztikumok mellett a butaságokat hagyjuk ki.
(Itt egyértelműen arra a jelentre célzok, amelyben egy alig tucatnyi lóval sikerül egy teljesen felépített bankot végigvonszolni egy csendes városkán. Értem én, hogy a CGI segít, meg kell a nagyobbat és jobbat, viszont felhőkarcolókat mégsem tehetnek a filmbe, hiszen az anakronizmus, ettől függetlenül, van, amit befogad a gyomrom a kényelmes fotelban ülve és van amit nem annyira akar megemészteni.)

A mellékszereplők cserélgetése nem tudom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz döntés, igaz, bizonyos esetekben szükséges, azonban a régebbi karakterek előszedése kellemes nosztalgikus élmény volt számomra, főleg, hogy mostanában ezzel a két névvel nem találkozom olyan sűrűn filmnézés közben, mint mondjuk úgy 5-10 éve. (Nem árulom el, kikről van szó.)
Néhány új karakter viszont egyszerűen nem képes a játékidő alatt szerethető válni, pedig erőlködnek vele a forgatókönyvírók rendesen.
A negatív szereplők sajnos az egy Salazart leszámítva nem sikerültek eléggé hangsúlyosra, ezt azonban tudjuk be annak, hogy Bardem karizmája még a maszkolás alatt is erősen átjön, átüt.
David Wenham-ot meg sem ismertem, ami nekem kellemetlen.
Paul McCartney Jack bácsi szerepében semmit nem tett hozzá a filmhez, viszont kellemes humorforrás a zene rajongóinak, az Sparrow apukát alakító Keith Richard után, de egyértelműen reklám ízű szerep. Szerintem lassan be lehet hozni valami híres női kalóz karaktert is, akinek megformálására három tippem is van mindjárt, hogy a zeneipar is képben legyen: Tina Turner, Cher és az általam utált Madonna, akit csak azért nem ajánlanék jó szívvel, mert nagyjából minden film bukik, amiben színésznőként tiszteletét teszi.
Stephen Graham-et a Blöff Tommy-ja óta kedvelem, itt azonban beleolvad a háttérbe.
Brenton Thwaites neve és arca sem mond nekem sokat, és már nem is emlékszem rá két héttel a bemutató után, szóval a karizmáját is kétségbe vonom, annak ellenére, hogy szükség volt egy fiatalemberre a filmben, ha már a többi fő karakter elmúlt negyven és a kardozás már nem áll olyan jól nekik.
Aki viszont kellemes meglepi volt, az a női főszereplő, Kaya Scodelario, aki szintén nem túl jellegzetes számomra - még - viszont benne több életet éreztem, amit a karakterébe is átvitt.


Geoffrey Rush kíváló színész, viszont nekem belőle már elegem van, mert ő pont az a szereplő, akit gonoszként hívott a sorozat életre, azután erőszakkal meg kívánnak róla győzni, hogy nem, benne is van ám jóság, meg szeretet, csak ez erőszak a karakter jellemén. Remélem, a színész végre szögre akasztja a gúnyát, mert számomra a Karib filmek egyet jelentenek Johnny Depp-pel, aki néha már-már a történet perifériájára szorul, pedig az egyetlen ok, amiért egy kalózos kalandfilmet megnézek, az az, hogy kíváncsi vagyok, Jack Sparrow vajon milyen baromságot képes még okozni anélkül, hogy valaki lepuffantsa vagy végül levágja a fejét. Mintha nem érezném úgy, hogy a Karib franchise nem lenne egyenlő ezzel a habókos, ugyanakkor végtelenül ügyes és szerencsés figurával, míg a többiek, fontosságtól függetlenül, puszta statiszták mellette.
A fényképezés gyönyörű és grandiózus. Egy percig nem éreztem, hogy ez nem egy Gore Verbinski mozi, szóval stílusában eléggé sikerült hozni az első két rész képi világát.
A film zenéje még mindig ütős a képekkel együtt harmonizálva.

Szóval, felőlem jöhet még, ha ezt a nívót hozzák, ha mégsem, akkor meg ez egy remek lezárás.

Utóirat: A stáblista után földön felejtett hallókészüléktől egyelőre nem lettem okosabb, bár, lehet, hogy ha újranézném az előző négy részt...
...inkább nem.

70%

Ha megnéznéd:
- Karib tenger 5.


2017. június 10., szombat

A múmia - The Mummy (2017)

A múmia - The Mummy (2017)


Rendezte: Alex Kurtzman

Megtekintés: Inkább a Brendar Fraser változatot nézd újra.

Egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy az Universal stúdió feltámassza a régi, jó és avitt szörnyetegeit, főleg, nem így. 1999-ben már készült egy - ehhez a változathoz képest - egy remek, hangulatos múmiás mozi, amelyet további két résszel sikerült teljesen a sárba tiporni. Közben eltelt majdnem húsz év és Tom Cruise, aki egyébként szerintem remek szerepválasztásaitól is lett az, aki, sikeresen fejest ugrott egy olyan franchise-ba, amelyikben végig azt éreztem, hogy nincs nagyon helye.

Mert Tom Cruise az a karizmatikus színész, aki a főszereplő és a többi remek karakter pedig mellette és neki asszisztál. Itt viszont végig olyan érzésem volt, hogy Tom Cruise lett a mellékszereplő, anélkül, hogy látnám a megfelelő főszereplőt.
Szóval, úgy vélem, lehetett volna egy nagy durranás a mozi, ha megtekintve úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó Cruise film lett, ehelyett hiányérzetem volt és annyi maradt meg bennem, hogy egy erősen közepes fantasy film, amelyikben Tom Cruise is tiszteletét tette. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni.

Megértem, hogy az Universal végül úgy vélte, neki is ki kell tépnie a saját pecsenyéjét a tűz felett sülő franchise dömpingből, amellyel a konkurens Marvel és DC (Warner Bros.) sikeresen fedi le a legtöbb bevételt hozó bemutatókat. Egy baja van csupán a hatalmas tervnek: Az Universal nem rendelkezik kiterjedt képregényes univerzummal. Neki "csak" szörnyei vannak. Szörnyek, akiket csatasorba igyekszik állítani, hogy némi hasznot hajtsanak neki azok a nevek - Farkasember, Fekete Lagúna szörnye, Frankenstein szörnye, stb. - amelyek szinte egyidősek a horrorfilm történetével.
Hogy borítékolom a filmek anyagi bukását, az annak tudható be, hogy horrorrajongóként úgy vélem, ez a mostani generáció nem nagyon lesz kíváncsi ezekre a megkopott történetekre, amelyek mögött láthatatlan emberek, operaházban bujkáló, gonosz gyilkosok vagy vérszívók állnak, pusztán azért, mert egyrészt ezek már nem csupán lerágott, hanem elásott csontok, amelyek üregessé és pihekönnyűvé aszalódtak, hanem mert másrészt a képregényes történetek hozzájuk képest sokkal frissebbek - pedig van olyan történet, ami már hetven éves, de mi ez az olyan viktoriánus történetekhez képest, mint a Dr. Jekyll vagy a Frankenstein teremtményének létrehozása?

Szóval, szerintem - javíts ki ha tévednék - de az életre keltett "Dark Universe", amellyel idén ismerkedtünk meg és következő darabját elvileg 2019-ben mutatják be, Frankenstein menyasszonya címen, elvesztette létjogosultságát, hiszen manapság a téma már nem olyan menő. A képregény hősök most a sztárok, akik valamilyen különleges képességgel rendelkeznek, vagy földönkívüli entitások, vagy mitikus lények leszármazottjai valamilyen formában. Olyan figurák, akik a közelmúltban vagy a jelenben léteznek, átlagemberek között.


Ez persze nem jelenti azt, hogy a "Dark Universe" karaktereit ne lehetne behozni a mai életbe - ezt tették ebben a filmben is - valamiért, mégis olyan érzésem van, hogy erőltetett az egész próbálkozás és a film anyagi buktája fogja ráébreszteni a készítőket, hogy amit ők kínálnak, az bármilyen formában elkészíthető, mégis olcsó, elkoptatott kesztyűbáb, a modern, elektromos, tranzisztoros játékok világában.

A filmnek nem csupán az a baja, hogy valamiért totál érdektelenül bírtam végigülni. Akartam izgulni. Nagyon is.
Viszont a forgatókönyv nem nagyon volt ebben partner a néző felé.
Oké, Cruise (Azért az gáz, hogy a színészként gondolok a figurára és nem a karakterként, és ez volt talán a legnagyobb hibája a mozinak, amikor ezt a híres nevet szerződtette.) rengeteg akciójelenetet harcol, bukdácsol végig, amikkel korábbi sikereit idézte meg - Mission: Impossible sorozat - mégsem tudtam félteni őt. Talán egy kevésbé ismert színész miatt még tördelem a kezem, de Cruise? Ne viccelj már!
A másik, hogy a film tucatnyi olyan momentumot vonultatott fel, amiket korábban már láttam, néha pont horrorfilmekből, sőt, néha pont olyan filmekből, mint amire a Dark Universum majd építeni fog. Ezek pedig akkor igazán jó megidézések, ha érzem, hogy kikacsintások, főhajtások a korábbi sikerek felé, nem pedig lenyúlások.

Hogy párat kiemeljek:
- A vicces karakter, Chris Vail (Jake Johnson) halála után megtépázott szellemként kísérti a főszereplő Nicket (Tom Cruise), néha humoros formában segítve útján, megoldásokat kínálva vagy csak pusztán feloldani egy jelenet súlyát.
Miben is láttam hasonlót, ami akkor még kissé meg is lepett, sőt, ki is rángatott a film sötét tónusából?
Ne segíts, tökéletesen emlékszem: Az "Egy Amerikai farkasember Londonban - An American Werewolf in London (1981) című, mára klasszikus John Landis farkasemberes horrorfilmben tért vissza a főszereplő barátja a halálból, miután egy vidéki túra alkalmával egy emberfarkas széttépte. Landis meglépte azt, hogy az akkoriban éppen kicsit ismertebb Griffin Dunne-ból egy mellékkaraktert csinált, akit meggyilkoltak és a főszereplő pedig a kevésbé ismert David Naughton lett. (Teljesen véletlen, hogy a cikkem írásakor mindketten pontosan 86 címmel büszkélkedhetnek a filmográfiájukban!)
- A szarkofágot, amiben a teremtmény van, egy repülőgépen szállítják, amelyen elszabadul a pokol, lezuhan és az egyik szereplő visszatér a halálból, miután a gép landolt.
Nem teljesen ebben a formában persze, de visszaköszönt hasonló töredék a "Drakula 2000 - Dracula 2000 (2000) című moziból, amiben az öreg Van Helsingtől ellopott koporsó tartalma kiszabadul a repülőgépen, meggyilkolja a tolvajokat és egyiküket később felhasználja az akciói közben - Omar Epps volt a szerencsés.
- A két főszereplő eltérő nemű, egyik inkább elméleti, másik szerencsevadász, állandóan marakodnak és a férfi egy idő után szent küldetésének tekinti megmenteni a nő életét.
Hát, ez meg egyértelműen a korábban felemlegetett Brendan Fraser, Rachel Weisz "Múmia" mozi karakterfelállása.


A női főszereplő jól játszik Cruise mellé, viszont Annabelle Wallis-t nem itt fogom megjegyezni. A múmia női változatát alakító, Algériai Sofia Boutella pedig remélem hamarosan kap már egy egyértelmű főszerepet, mert tehetséges és gyönyörű, de első találkozásunk alkalmával simán kinyírták (Kingsmen), másodszor pedig végig egy maszk mögé rejtették csinos pofiját (Star Trek: Mindenen túl). Most is többnyire CGI vagy smink mögött rejtőzik, ráadásul a karakterét alig fél éve láthattam, csak akkor Varázslónőnek hívatta magát és egy Öngyilkos osztag kellett hozzá, hogy eltűnjön a búsba.
Nem elírás: Szerintem a karakter egyrészt Arnold Vosloo nőies változata, másodrészt japán kísértetszörny, harmadrészt pedig Suicide Squad Varázslónő.
Russell Crowe pedig mintha meg lenne hízva, csak ráerőszakoltak egy haskötőt. Mondjuk, annyiban jó, hogy ő volt Dr. Jekyll, hogy végre látom filmben, és legalább az ő neve nem telepedik rá annyira a karakterre, mint Cruise-é.

Összegeznék:
Nem elég eredeti, és ezalatt nem azért sírok, mert a múmia, mint filmes karakter vagy 80 éves, hanem mert a filmen belüli cselekmények közül nagyon kevés olyat találtam, ami érdekelt volna vagy ne láttam volna hasonló formában más produkciókban.
Szerintem a film nem lesz túl nagy siker.
Az elmúlt héten három szuperprodukcióból ezt tartom a leggyengébbnek. (Karib Tenger 5., Wonder Woman mellett.)

60%

Ha megnéznéd:
- A múmia (2017)


2017. május 29., hétfő

Gyerekrablók - Kidnap (2017)

Gyerekrablók - Kidnap (2017)


Rendezte: Luis Prieto

Megtekintés: Halle Berry rajongóként érdemes rászánni az időt.

Halle Berry öregszik. És még mindig dögös! Ebben a filmben azt is megengedi magának, hogy a tőle telhető legrosszabb formáját hozza. Nem színészileg, habár, nem állítom, hogy ez lesz a legjobb alakítása. Mert nem az. Ugyanakkor egy korrekt krimit kapunk, amely karistolja az akció-thriller műfaját is.

Karla kisfiával a játszótéren múlatja az időt, amikor elrabolják hét éves fiát. Karla pedig nem nyugszik, amíg el nem kapja a rablókat és vissza nem szerzi a gyermeket.
Szerencsére nem túl bonyolult a szinopszis, de ez hátrány is egyben, mivel a film nem több síkon játszódik, csupán Karla szemén keresztül leszünk részesei a történetnek és komoly hiányosságok fedezhetőek így fel a forgatókönyv érdekessé tételében. A film nem rossz, sőt, ahol tud, még izgalmas is, viszont hasonló történeteket már láttunk, és bizony, volt, amelyik jobban kufárkodott a helyzettel és ezért a színvonal sokkal magasabb lett.

Nos, nem a korábbi cikkemre gondolok, amelyik szegről-végről hasonló helyzetből farigcsál az unalmasnál alig erősebb filmet. "A félelem útján (2011)" Ott sem sikerült kipörgetni a szituáció adta lehetőségeket, ami az írók lustasága.
Viszont Halle Berry kb. egy éve már dolgozott egy erősen hasonló mozin, amiben telefonos segítőként keveredett bele egy kislány elrablásába, és ott bizony, a félelem faktor és az erőszak sokkal ügyesebben lett ábrázolva, a lezárás is technikásabb. "A hívás - The Call (2013)"
Ha viszont a téma kimaxolását tekintem, akkor nálam az abszolút befutó a "Mobil - Cellular (2004)", mert ott vagy három szálon futnak az események, végig pörög az akció, amiben van vicces és körömrágós is.
A "Gyerekrablók" simán csak korrekt. Ennyi és nem több.

Kinéz egy Oscar-díj(as)

Halle Berry, mint említettem, volt már jobb. A mellékszerepekben három "The Walking Dead" szereplő is tiszteletét teszi. (Christopher Berry, Lew Temple, Robert Walker Branchaud.
A szereplők között egyébként is van átfedés ismertebb filmekből.
Ami számomra sokat dobott a filmen, a fényképezés - bár nem mindig - és a zene, amiben viszont voltak remek részek is, főleg az akciójelenetek alatt.

Nem elemezgetném a filmet, illetve hitelességét. A főszereplő karakter egyértelműen szerencsesütemény. Végig sikerül a rablók nyomában maradnia és a szerencse akkor is mellette áll, amikor közelharcról van szó. Szinte már túl könnyű a dolga. annak fényében, hogy a film végén utalást tesznek rá, mennyi kiterjedt gyermekrabló, csempész és kiközvetítő cégről van szó, szinte már túl könnyű dolga is van háziasszonyunknak. Berry-nek azonban megbocsátom. Egyértelmű, hogy producerként olyan filmtervekben érdekelt, amik elvileg behúzzák majd a nézőket. A női akcióhősökre meg mindig volt igény. Ettől függetlenül, belefért volna még némi akció a filmbe, amit mondjuk már azzal meg tudtak volna oldani, ha a főszereplő nem egy átlagos háziasszony - nem is úgy viselkedik - hanem mondjuk exrendőr, vagy esetleg valami harcművész szerű, vagy egykori ügynök, aki visszavonult. Akkor még több verekedéssel lehetett volna kitölteni a filmet és az "Elrabolva" nyomában, még egy közönségsikerre is futotta volna. Azonban ez a megoldás kissé fapados. Miután megismerjük az ellenséget, valahogy elveszítik a titokzatosság és félelem előnyét. Az ilyen filmeknél azonban szükség lenne a lebegtetésre, hiszen csak egy gyönge nővel állnak szemben. Berry azonban a rablás pillanatától elindul és végigmegy az eseményeken, lassítás nélkül.

50%

Ha megnéznéd:
- Gyerekrablók (2017)

Ő, voltál már szebb.

A félelem útján - Carjacked (2011)

A félelem útján - Carjacked (2011)


Rendezte: John Bonito

Megtekintés: Szigorúan tévében. Alvás közben. Pl.

Két rendezése alapján meg merem jósolni, hogy John Bonito vagy élete végéig alig középszerű akciót imitáló tévéfilmszerű darabokat fog rendezni, vagy átnyergel tévésorozat pályára, mert amit művel, az ott tökéletesen megfelelő. Nem akarom bántani, de annyira elcsépelt filmeket készít, hogy fáj. Az első, 2006-os rendezése, a "Tengerészgyalogos", két következménnyel bírt: 1.) Elindította John Cena filmszínészi karrierjét - igen, a korábbi munkái csak popsifüstnek minősültek - 2.) Útjára bocsátott egy amúgy tök felesleges franchiset, amelynek visszatérő főszereplője egy tengerészgyalogos. (2017-ig öt részen keresztül izgulhatunk, de John Cena jó érzékkel az első rész hihetetlen sikere után kiszállt a sorozatból, akárcsak a második etap főszereplője, hogy a következő három részben egy számomra ismeretlen srác ossza a skulót. Nevét nem fogom megjegyezni, mivel nem nézem a többi tengerészes és egyben gyalogos akcióorgiát.)

Második rendezésének két főszereplője van.
Az egyikük még úgy is titkos kedvenc, hogy gyakorlatilag ha megerőltetem az agyamat, egy film jut az eszembe, amivel megismertem, és onnantól kezdve nekem is utána kell néznem, hogy vajon, minek köszönheti Stephen Dorff - mert róla van szó - hogy mozifilmes pályán mozog azóta is. Az a mára enyhén kult szagú mozi pedig Wesley Snipes egyik legnagyobb filmes sikere is egyben, a "Penge - Blade (1998)". Ebben jött a fehér bőrű vérszívó szerepében a kisfiús charme-mal rendelkező Dorff, lemosta a főszereplőt - saját véleményem - és azóta ha fel is tűnik A listás mozik stáblistáján, nem ő a húzónév, az biztos. Ennek ellenére örülök, ha látom dolgozni, annak már kevésbé, hogy sokszor az a munka simán kerülhetne macskaköröm közé is, lásd egyik utolsó, általam látott moziját, a Maisie Williams főszereplésével készült, nulla költségvetésű kamaradrámát, a "Lesújtó forróságot - Heatstroke (2013)", amelynek szerepe annyi lehetett, hogy kicsit ismertebbé tegye a tini Maisie nevét, két évad Trónok harca között. Vagy egyszerűen erre volt ideje két sorozatforgatás között.

A másik főszereplő, Maria Bello, akinek azért jóval rövidebb, ennek ellenére, markánsabb számomra a filmográfiája, de, ahogy az évek szaladnak és egyre több ráncnyomot hagynak az amúgy dögös színésznő arcán, a neve is mintha a hangzatos moziposzterek helyett egyre inkább a videós borítókon díszelegne inkább, vagy az esti tévés műsorsávjában. Ez külön fáj, mert azért Bello egyik legnagyobb fegyvere eddig számomra pont az volt, hogy gatyaduzzasztó a szexiség, ami árad belőle. Tökös szórakozóhely-főnök a "Sakáltanyában - Coyote Ugly (2000)", dögös régészkutató, a Múmia sorozat harmadik részében, dögös zsarupszichiáter, a "13. rendőrőrs ostromában", dögös életművész, piti szélhámos és egyben remek karaoke énekes a "Tuti duókban", dögös anyuka az "Erőszakos múltban", majd elröpült vagy tíz év és a dögöst felváltotta a konszolidált milf nő, akiket alakítani kezdett. Konszolidált agyturkász a "Démontól megszállva" című moziban, amiből semmire nem emlékszem mostanra, vagy visszafogott kihívósággal rendelkező írónő a King művéből forgatott "A dagadt sofőrben", amire csak a híres író munkássága miatt emlékszem mostanra. És most ez is...

Mit árul el nekünk a két színész arcjátéka? (Ezt minek csinálom???)

"A félelem útján" magyar címe kicsit átverős, hiszen hasonló címmel moziba került már egy, a cikkem írása közben pontosan húsz éves thriller is, "A félelem országútján (1997)" címmel. Felületes nézőnek meg lehet, hogy bekúszik tudat alatt a cím, hogy "Nofene, nem láttam egy jó kis akciós mozit Kurt Russell-lel vagy mi a neve, jó régen? De, volt valami. Akkor megnézem ezt, hátha az, vagy a folytatása, vagy hasonló." Azután negyed óra múltán elveszíted az érdeklődés, mert nyögve nyelős a főszereplő nő és nyögve nyelős a film is.

Lorraine (Maria Bello) alkalmatlan anyának. Miért? Mert hiányzik belőle a mami-power. Meghajol az ex férjének, meghajol az ismerőseinek és meghajol a világnak. Még a gyerekét sem képes rendesen irányítani, és ha ebben nem jó egy anya, akkor miben?
Parában. Lorraine ugyanis túlizgul mindent és alapjáraton nehezen hoz döntéseket. Az ilyen nő az, akire szigorúan csak a háta mögött mondják rá az ismerősök, hogy életképtelen. Kivétel az ex. Az ex belemondja pacekba.
Lorraine pont azon fáradozik, hogy meggyőzze a bíróságot, hogy bár egy rendesen fizető állása sincs és gyűlésekre jár, ahol a társai is agyonvernék a női Woody Allen-t (csak humor nélkül hozza), amikor a semmiből jön a segítség egy bankrabló képében.
Roy (Stephen Dorff) pont Lorraine autóját szúrja ki magának, hogy némi ingyen fuvarral eljusson Mexikóba. Az anyuka ebben nem nagyon partner, hiszen az exe is hívogatja, a gyerek is éhes, a bíróság is szeretné látni, mennyire jó anya és ha ez nem lenne elég, az emberrablás ténye is kicsit felkavaró. Roy így a legjobbkor jön.
A férfi nyers stílusa kihozza a kalandvágyó az anyuból, aki a film végére John McLane-t megszégyenítő karakterfejlődésen megy keresztül.
A kezdetben hebegő nő nyolcvan perc múlva autós-kaszkadőrködik és az sem nagyon zavarja, ha egy olyan kocsit kell leszorítania az útról, amiben egy őrá erősen emlékeztető csonka anya-lánya család utazik.
Roy azonban, fenyegető magatartásával nem csak Lorraine-ből hozza ki a túlélőt, hanem annak elég passzív, Chad nevű fiából. Mondjuk nem emlékszem, mikor láttam ennyire ütni való kölyköt filmen, és néha, amit a forgatókönyv a srácra mér a filmidő alatt, az kimeríti a nettó baromságot. (Egy ízben az anyja menekülés közben leüvölti a fejét, hogy fusson el. Chad pedig áll, mint a fa...szán a hóban, pedig a szerep szerint se nem kakatón, se nem autista.)

- Te most tényleg lelövöd a poént?

Roy egy ideig hozza a fenyegető ellenfelet, de mire kitelik az ideje, egy szánalmas majommá vedlik, akinek legnagyobb problémája a végleszámolásnál is az, hogy ostoba egysorosokkal bombázza a fülkagylónkat. Szinte csoda, hogy egy-egy szitokszó is elhagyja a száját.
Amúgy, embert így még nem ütöttek el, mint rabló hősünket a végén a fészerben.
Jön a kocsi, Roy lő rá, elfogy a golyó, Roy vár, áll, üvölt, jön a kocsi, hatszáz vágás, jön a kocsi...
...telibeba**za a srácot.
Ezzel meg mi a tré van? (Gondolom, innen vette az ötletet Ridley Scott a Prometheusba, amikor Vickers a film végén csapásirányban fut a ledőlő űrhajó előtt, nehogy elkerülje a halálos lapítást. Itt meg Roy nem lép oldalra, pedig közel egy perce van rá. Ez noooormális???)
Vagy aki írta???

A film pontosan az, amit véleményem sugall. Egy erősen ostoba dráma, amelyben Stockholm szindrómára idő nincs, de tököt ereszteni és Sarah Connor nyomdokaiba lépni, igen.
A film, amiben a rendőrség még statisztának is gyenge.
Film, amiben a statiszták nagy része pedig irritálóan irritáló. (Az a pincérnő a végén, a pultos gyerek az elején. Én sem vagyok az az örök mosoly, főleg nem tíz óra meló után, de ezeknek az arcán csak olyan érzelmek tükröződnek, ami láttán úgy vélem, rosszabb, mintha anyáznának.)

A Ford dzsipes csávó meg külön tanulmány. Azzal a jófej csávós bevonulásával biztos a kedvenc törzsvendégem lenne, ha átszokna hozzánk.
Ja, nem.

35%
- Mert a főszereplőket csípem.

Megnéznéd?
Biztos?
Akkor keresd erre:
- A félelem útján (2011)

De tudod mit?
Nézd meg ezt!
- A félelem országútján (1997)



2017. május 26., péntek

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Rendezte: Fekete Ibolya

Megtekintés: Közel sem olyan erős darab, mint amennyire beharangozták, de drámakedvelőknek kellemes másfél óra.

Az "Anyám és más" című keserédes drámát sikerült egy napon, közvetlenül a "Drága Elza!" után megnéznem. Ne kérdezd, mi volt velem, hogy két erős magyar alkotással ütöttem el az időmet. Egyszerűen olyan hangulat kérdése. Olyan borús, magyar-film nézős hangulat. Ráadásul, mindkét filmről már jóval korábban hallottam, azután pedig egy viszonylagos, majd' másfél éves szünet után, véletlenül egyszerre jutottak az eszembe. Mindkettő érdekelt, mindkettőt megkerestem, megnéztem.

Mindkettőt jó filmnek tartom, de mondanivalója miatt talán a "Drága Elza!" az erősebb, míg színészi játékban és forgatási profizmusban sokkal masszívabb darab az "Anyám és más...", hiszen ez a visszatekintős kamaradráma, melynek jelenidejű főszereplője anya (Danuta Szaflarska) és lánya (Básti Juli), míg a múltban az anya (Ónodi Eszter) szerepe fontos, egy jutalomjátéka két remek színésznőnknek, akik mellett egy harmadik, idős hölgy végszavazik, ezért biztos te is találsz benne azonosuláshoz közeli karaktert.
Töfi1: Szaflarska ugyan Eredetileg a korábban Osztrák-Magyar Galíciában született, ezt a területet azután, felosztották Oroszország és Lengyelország között, és Lengyelországhoz csatolták, ezért a művésznő mint lengyel állampolgár öregbítette a filmes szakmát.
Töfi2: Szaflarska, benne volt a 100-ban, a film forgatásakor, és 2017 februárjában hunyt el, 102 évesen.
Töfi3: Bár Szaflarska alapjában lengyel színésznő volt és alig félszáz filmes munkában vett részt, közel 15 évvel korábban már dolgozott együtt Ónodi Eszterrel és a sors fintora, hogy az 1999-es "Az alkimista és a szűzben" Ónodi nagymamáját alakíthatta, míg ebben a filmben már egyenesen az öregkori Ónodi Eszter karaktert keltette életre!
Töfi4: A filmben látható Magyarországi elcsatolásos rész a lengyel színésznőnek ismerős téma lehetett, hiszen azt a területet is elcsatolták, ahol ő megszületett.
Töfi: Szaflarska utolsó filmszerepe.

A cím és a korábbi cikkek a filmről, azt sejtették velem, hogy egy bolondos, önfeledt vígjátékot fogok látni, amelyben anya költözései és a vele kialakult helyzetek a humor forrásai. A film azonban nem gyúrt rá a megmosolyogtatásra, annak ellenére sem, hogy találunk benne viccesebb részeket. Azonban sokkal inkább egy korkép, keserédes dráma, amely egy anya szemén keresztül mutatja meg a történelem olyan szegmenseit, amelyet egy a családot tyúkanyóként összetartó nő szemén keresztül ismerhetünk meg.
A történelmi negatív történések ellenére a film igen élet igenlő és pozitív oldalról igyekszik bemutatni az érát. Van a filmben ország szétszakítása, zsidóüldözés, államosítás, szegénység, érintőleges még emigráció is szóba kerül.
Mondjuk, állítom, hogy ha a forgatókönyvíró-rendező Fekete Ibolya bevonja néhány kollégáját, egy sokkal pörgősebb és család barátabb filmet tudtak volna tető alá hozni, amibe, a téma kapcsán, magam kicsit több humort csempésztem volna be. Ettől függetlenül az "anyám és más..." közel került egy remek tablókép bemutatásához, azonban talán szétszórt darabossága miatt kicsit olyan, mint a főszereplő idős édesanya gondolkozása, aki szemlátomást már kezd megküzdeni az öregkori Alzheimerrel.
Ezért néha a film szerkezete is kissé töredezett, ráfért volna némi fazonírozás.


A befejezés pedig bár teljesen egyértelmű, vártam volna némi kerekítést, valami kis kikacsintást rám, aki végigkövette ezt a kalandos életutat.
Az egész film emlékeztetett pl. Szabó István "A napfény íze" című körképes tabló tragédiájára, csak ott, mintha jobban beleilleszkedtem volna a környezetbe, a család életébe, amiből a közvetlenséget, érthetőséget kissé hiányolom.
Annak a filmnek drámai befejezése - a családi recept zúzóba kerülése - sokkal erősebben megérintett, mint itt az anyuka utolsó lélegzetvétele és szavai.

Még érdemes kiemelni az apát alakító Gáspár Tibort, akinek alakítása legalább olyan erős, mint Ónodi Eszteré és Básti Julié.

Azért a poszteren belém sulykolt 27 költözést sokkal markánsabban mutattam volna be, mert így bizony ez a nagy szám nem kapott kellő figyelmet.

65%


2017. május 25., csütörtök

Drága Elza! (2014)

Drága Elza! (2014)


Rendezte: Füle Zoltán


Megtekintés: Ha van rá mód, kihagyhatatlan mozi!

A "Drága Elza!" a maga módján egy hiánypótló alkotás. Pusztán azért, mert a háborús dráma nem országunk kedvenc filmes műfaja, nem is készül belőle túl sok és ha mégis ilyesmire vetemedünk, az általában egy művészeti pénznyelő, mert sokba kerül - a pufogtatás az, ha láttad már pl. az élménylövészetek árait - és közel sem biztos, hogy megtalálja nálunk a közönségét. No, nem azért, mert nem szeretjük a háború poklát bemutató filmeket, csak ódzkodunk attól, hogy azt olcsó, vásári mulatságként kelljen élveznünk, így természetes, ha nem sok bizodalmunk van egy hazai alkotásban. Gondoltam eddig.
Azután megnéztem a filmet és a véleményem elég sokat változott.

A "Drága Elza!" abban a tekintetben is újító szellemben készült, hogy alkotói, miután a filmet kitették "jó indulatú rajongók", a világhálóra, ezzel megtorpedózva annak a lehetőségét, hogy a mozit érdemes legyen kiadni lakossági forgalmazásra, hogy esetleg a belefektetett energia és művészi értek kamatozhasson, inkább léptek egy merészet és filmjüket saját maguk tették végül elérhetővé, teljesen ingyen.
Mondanám, hogy ez a követendő út és le a kalappal Füle úr és Grátz Márk (A társ forgatókönyvíró) társasága előtt a gesztusért, de ugyanakkor sajnálom, hogy ilyesmire szükség van.
Igen, aki ismer, tudja, hogy részemről azzal próbálom a magyar filmművészet erejét támogatni, hogy mindenkit buzdítok arra, hogy alkotásainkat lehetőleg moziban tekintse meg, ha van rá mód illetve, ha tényleg tetszett a nézőnek az adott mű, akkor ne kalózmásolatokat gyűjtögessen, hanem adjon ki rá pár forintot, ezzel is támogatva művészeinket, alkotóinkat.


Füle Zoltán és Grátz Márk tehát részemről megérdemli a tiszteletet, a már előbb említett okból és abból is, hogy egy igen erős és ügyes filmet készített, igyekezve nem beleesni abba a hibába, hogy klisésen mesélje el. Engem a "Drága Elza!" végig szórakoztatott, már, ha egy háborús dráma esetében beszélhetek ilyesmiről. Füléék forgatókönyve talán nem elég feszes, lehetett volna sűríteni, azonban jó ütemérzékkel, mikor figyelmem elkalandozott volna, igyekezett visszarántani a nézőt valami érdekes pillanattal, erős karakterrel, apró fordulattal a székbe.

Lombos Misi (Makray Gábor) a vonat mellett vár az eltávra, hogy kiheverje a második világháború ráeső poklát, ám a menetlevelét figyelmen kívül hagyják, sőt, majdnem rásütik, hogy hamisította, ezért a karácsony környéki ideiglenes szabadság elúszik, mint sikoly a szélben. Felettese ferde szemmel néz a fiúra, egészen a következő támadásokig, amikor a magyar haderőt felmorzsolják az oroszok és Misiből hadifogoly lesz, aki csupán annak köszönheti, hogy nem lövik egy gödörbe, társai után, hogy a magyar, német és orosz nyelv mellett beszél olaszul is és így már egészen jó tolmács adottságokkal rendelkezik. Persze, hazajutásának helyzete ettől még végtelenül kilátástalan, amit viszont a fiú nem képes elfogadni. Egy rabtársa tartja benne a lelket és mintha valami fura baráti kapcsolat szövődne közte és az orosz csapat vezetője között, annak ellenére, hogy mennyire talmi kötelék is ez.
A háborúban azonban semmi sem az, aminek látszik és néha pont azok ugranak a torkunknak, akiktől legkevésbé várnánk. A biztonság pedig puszta illúzió.
Misi kálváriája az utolsó képsorok után sem biztos, hogy megnyugtató lezárást tudott elérni, habár, erre erősen utalnak. Mégis, olyan érzéssel álltam fel a film mellől, hogy Lombos úr kalandjai még nem értek véget, hiszen nem az a szerencsés - vagy mégis, mert nézőpont kérdése - fajta.


A film fényképezése egészen pazar (Grátz Márk). A kezdő képsorok megtekintése után - amiben azért a film egyik legnagyobb petárdáját máris ellövik - pedig megemelem a kalapom. A főcím zenéje és stílusa, együtt a gyönyörűen kivitelezett és korábban filmjeinkre nem oly jellemző technikai megoldások után azt kívánom Füle Zolinak, hogy kapjon egy telefont egyenesen Hollywood-ból és lökjék be a szekerét, mert alig némi rásegítés kell a fiúnak, hogy világsikerű rendező legyen, hisz a lovak már megvannak neki hozzá, a kisujjában. Márknak szintén hasonlókat!
Antal Nimród is kapott lehetőséget és ez úgy vélem, Füle Zoltánnak is kijár. Persze, nem kizárt, hogy ha bekopog ajtaján a kecsegtető ajánlat, direktorunk kicsit elkurvul - Nimródnál is voltak rá jelek, ettől eltekintve élvezem amerikai munkáit, mert stílusából elég sok megmaradt a vásznon - ám ezt a fajta prostituálást nekem elbírja a gyomrom.
Sőt, örülök annak, ha hazám tehetségei lehetőséget kapnak a világban és viszonylag ritka esetben fanyalgok.
Még kiemelném Kozow szerepében Bodor Gézát, aki bár előttem munkássága nem ismert, összességében egy elég jó kis színész. Talán, mert kicsit emlékeztetett a fiatal Jeffrey Combs-ra, akit nagyon kedvelek.
Makray Gábor talán nem olyan erős színészi jelenléttel bír, mint amit elvárhatnánk egy főszereplőtől, viszont ez a bizonytalan érzés nem tartott ki nálam a film végéig.

A film többsége a párbeszédekre és Lombos Mihály karakterének monológjaira épül. Bár, egy háborús akciófilm költsége egyáltalán nem pénztárcabarát, Füle forgatókönyve jó érzékkel lavírozgat az akciójelenetek és a kamaradrámai jelleg között, becsempészve a képsorokba némi humort is.
A film persze óhatatlanul megidézett néhány klasszikus darabot megoldásaival, de ez annak tudható be, hogy túl sok filmet nézek, így néha ott is kapcsolódást látok, ahol esetleg erre szándék nem volt.
A katonatársak lefestése az aknamezőn kicsit Jeunet, a legjobb cimbora mellékszál meg talán egy kis "Fight Club".


Egyedül, amin csiszolni kellene még, az a zenei aláfestés minősége és indokoltsága, mert egy komor dráma esetén néha a kevesebb több, bár, hangulatáért a készítő, Horváth Szilárd, figyelmet érdemel.
Várom a Füle stáb következő produkcióit és fiúk, az imdb oldal eléggé hiányos alkotói szempontból, így kéretik azt rendesen feltölteni, pl. a szereplők felsorolását! :)

Sajnos a film bemutatója körüli hercehurcára nem sok rálátásom volt, de az biztos, hogy érződött némi háborgás az "erőben". Már pár éve beszéltünk róla ismerősömmel, hogy jön ez a film és meg kell néznünk. (Belebotlottunk a trailerébe és felcsigázott minket.) Azután mintha marketing szempontjából nem teljesítettek volna elég jól a fiúk, mert szörfölgetés közben egyszerűen nem hallottam eleget a moziról utána vagy két évig, egészen addig, amikor véletlenül eszembe jutott - barangoltam egy filmes listán, hogy milyen jobb magyar filmek jöttek ki az elmúlt években és lemaradtam róluk - és akkor meg beírva a keresőbe, eljutottam egy indavideó linkhez, aminek egy részt örültem, mert legalább láthattam a filmet, másrészt, zavart, hogy alkotásaink milyen könnyen felkerülnek a világhálóra és így roppant kevés anyagi hasznot hoznak azoknak, akik kiérdemelték azt, hiszen, ha nincs bevétel, sokkal nehezebb egy következő filmet összedobni.
Amerikai filmek esetében nagyvonalúan (és képmutató módon) szemet hunyok az ilyesmi felett, de, ha úgy érzem, a film megérdemli, akkor hozzon annyi hasznot, amennyit csak lehet és az érdeklődő ne sajnáljon rá pár forintot.

80%
Remélem, ezt a magas osztályzatot később sem bánom meg és nem azért érzem ennyire jónak a filmet, mert ki voltam éhezve "tőlünk" egy ilyen produkcióra. Majd visszatérünk rá pár év múlva...

Ha szeretnéd látni és szerintem szeretnéd, akkor itt tedd meg, legalább a megtekintéssel támogasd a készítőinket!




2017. május 22., hétfő

A lecke - The Lesson (2015)

A lecke - The Lesson (2015)


Rendezte: Ruth Platt

Megtekintés: Mondanivalója van, de a megvalósítás eléggé gyengécske.

Értem én nagyjából Ruth Platt mit szeretne elmondani a jelenkori nemzedékünkről ebben a moziban, de valahogy félrecsúszik az egész és ráadásul a forgatókönyv sem nagyon tudja, kinek az oldalára kellene állnia, ezért a főszereplővel kell szimpatizálnunk, holott az meg sem érdemli.
Platt mozija több gyermekplezúros sebből vérzik. A film néhány diákot állít a középpontba, akik képtelenek ember módjára viselkedni az iskolában, míg végül ezt megelégelve az egyik tanerő a maga kezébe véve az irányítást, egy merőben szokatlan oktatási módot választ, amely viszont meglepően hatásosnak bizonyul.
Ez pedig a krízishelyzet-memoriter.
Jól hangzik így?
A film ennél profánabb.

Fin (Evan Bendall) unatkozó, agresszív kamasz, aki bátyjával és annak barátnőjével (Michaela Prchalová) él. A mindennapjait a semmit tevés, a suli és a bátya barátnője utáni sóvárgás teszi ki. A suliban képtelen viselkedni és legjobb barátjával, Joel-lel (Rory Coltart) megmarnak bárkit, mint a veszett kutyák. Azt mondanád, hogy te is voltál fiatal és csak nem bírnak a vérükkel, de itt sokkal többről van szó. A film főszereplői, akiket nem lehet megkedvelni és ezért nem is lehet további sorsukért izgulni, két ütni való hülyegyerek, akiknek egyetlen jó pillanata nincs az életben, ezért elég nehéz a film második felében végigülni a mozit anélkül, hogy az egyszeri néző a fejét vakargassa, miközben eldönti, morálisan kinek is kellene igazat adnia a történések miatt.
Sajnos a forgatókönyv ránk erőlteti a maga változatát, amelyben valamiért Fin lesz a befutó és ha ez nem lenne elég, végül még egyfajta ajándékot is kap az írónőtől, aminek meg végképp nem láttam értelmét a kilencven perces befejezésben, hiszen a film szükségtelenül kapott még egy lezárást, amit finomabb arányérzékkel inkább el kellett volna hagyni.

Egyik délután Fin és Joel a kisváros utcáit rója és szokás szerint károkat okoznak a közösségnek - agyatlanul szétrúgnak egy kerékpárt, stb. - amikor váratlan támadás éri őket hátulról. Az egyik tanerő, Mr. Gale (Robert Hands) nem tudni, mennyi előkészület után, de elkapja a két szarházit és a külön erre a célra kialakított raktárába vagy garázsába cipeli őket. Biztos nem egy hirtelen ötlet volt csupán, hogy a két srác ott köt ki, ahol, lekötözve, kínzásra készen, mert Mr. Gale, szokatlan eszközhasználata ellenére - szögbelövő, kalapács - egy elég lényegre törő és összeszedett gyorstalpalón vezeti be Fin-t a nyelvtan szabályrendszerébe, megspékelve az irodalom fontosabb és egyben fiataljaink viselkedésébe vágó kötelező olvasmányaival.
Eredetileg biztos az volt a terv, hogy a két fiút egyszerre képezzék színötös eminenssé, ám Joel leheletnyivel nagyobbat kapott a buksijára, ezért sokkal passzívabban tud csak részt venni az eseményekben, ezért hamar kiderül, hogy szerepe inkább csak rásegít Fin kálváriájára, dramaturgiailag annyira nem fontos.


Amíg Mr. Gale az oktatást csapatja, addig Mia otthon izgul a tizenhat éves Fin-nért, mert nem jön haza a szülinapjára és a fivérével is sikeresen összeveszett, mielőtt elindult otthonról. A fivér, Jake (Tom Cox) közel sem annyira izgatott, hogy telefonálgasson a rendőrségre, és mintha a testvéri szeretet sem lenne a vérébe olyan erősen kódolva, hogy az öcsi miatt izgulgasson. Megjegyzem, Jake egész karaktere slendrián módon lett vászonra álmodva. Egész viselkedése megkérdőjelezi, hogy miért van vele egyáltalán a lány, habár, erre igyekeztek egy titokzatosnak látszó magyarázatot adni, a lány felbukkanó anyjával kapcsolatban, amely szál azután tökéletesen el lesz felejtve, nem lesz kibontva. Jake simán elzavarja a nőt, aki egy kidobófiúval érkezik a lakáshoz, miközben Mia elbujkál az emeleten, majd halvány utalást kapunk rá, hogy a hölgy sokkal rosszabb volt Miának, mint most Jake. Ezt meg nekem el kell hinnem.
Mia amúgy egy igazi szerencsemalac. Kimegy cigarettázni a városka csendes utcáira, mert épp összebalhézott Jake-kel és néhány vágás után belefut Mr. Gale kocsijába - amit a két srác korábban összekaristolt. Ha ez nem lenne elég, valahogy, két kalapácslendítés között Mr. Gale észreveszi a lányt és bevonszolja a többiek mellé, ami megint a forgatókönyv egy erősen megkérdőjelezhető pontja, több okból is. Azért elég WTF jelenetsor volt, amikor a lány ráakad a bűntett helyszínére.
Végül, egy össznépi kalapácsvetés után a tanulni való többeket a székbe szögez, bemutatva, hogy Mr. Gale módszerei azért kicsit működnek, csak ebbe belehal néhány szereplő.


Ami meglepett a tévéfilmes megvalósítás mellett, az Evan Bendall minimális színészi játéka, ami viszont lehet, a megfelelő direktori instrukciókkal karöltve, egészen jól működik. A Mr. Gale-t alakító Robert Hands sem teljesít rosszul. Ruth Platt rendezőként sokkal ügyesebb, mint forgatókönyvíróként. A végső szövegkönyvre ráküldtem volna egy szkript-doktort, aki összerázza azt, ami kissé szétesőnek tűnik a megtekintés közben.
Pl. nem éreztem indokoltnak a fekete-fehér flashback jeleneteket sem, nem is vezettek sehova. Jake karaktere és félreállítása a film végén, klisés és hiteltelen. Az utolsó két perc meg leginkább egy tini fiú nedves álmára emlékeztet, másra nem jó, mint, hogy valamiféle kifacsart "jutalmazásban" részesítse az amúgy azóta semmivel sem kedvelhetőbb főszereplő karaktert. Jó lett volna eldönteni még a végső fazonírozás előtt, hogy a készítők kinek is az oldalára álljanak, mert ebben a formában nehezen tud a néző állást foglalni.
Az biztos, hogy ahhoz Platt nagyon ért hozzá, hogy a szereplőket megutáltassa a nézőkkel, amihez elég néhány perc. Kár, hogy a széles érzelmi skálán főleg csak ezt az apró szeletet sikerült rendesen megcéloznia és beletalálni.
Ettől függetlenül nézhető darab, igaz, max. egyszer.

40%

Ha megnéznéd:
- A lecke (2017)


2017. május 18., csütörtök

Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)

Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)


Rendezte: Guy Ritchie


Megtekintés: Érdemes adni neki egy esélyt, ha kedveled a kosztümös kalandfilmeket. Szándékosan nem utalok rá, hogy akkor is nézd meg, ha Guy Ritchie fan vagy.

Azért az egy jó érzés, hogy a tehetséget nem szívta ki velőig Madonna ebből az emberből, mert így nyomokban a film még megidézi a régi jó féle Guy Ritchie életérzést. Persze, a középkorban játszódó moziba közel sem könnyű azokat a karakterbemutató montázsokat belecsempészni, mint a jelenidejű filmekbe, ettől függetlenül a brit rendező igyekezett megfelelni mind a kalandfilmek kedvelőinek, mind azoknak, akik még mindig reménykedve a nevével fémjelzett filmre ültek be a moziba. Utóbbit kevés/kevesebb sikerrel.
Magam sem tudom, én melyik tábort erősítem pontosan, így lehet, hogy csak a szokásos baromságokat hordom itt össze.
Nem állítanám, hogy nem kötött le Arthur és barátainak kalandja a nézőtéren ülve, ennek ellenére tökéletesen megértem, ha lesznek csalódott nézői a filmnek, mert az Arthur király valahol mintha félrecsúszott volna.

Van egy testvérpárunk, akik közül az egyik a király, a másik meg szomjazza a király hatalmát. A tipikus népmesei felállás. A kezdő negyedórában megismerjük Uther-t (Eric Bana), aki egyedül képes felvenni a kesztyűt a gonosz varázsló ellen. Mert itt kérem valamiért a varázslók úgy vélik, felette állnak az embereknek, lásd Magneto és Loki hasonló vélekedését - és igyekeznek a királyság utolsó, még álló bástyáját egy Gyűrűk Ura szintű csatában a földdel egyenlővé tenni és sóval behinteni. Persze az emberek ontják a vérüket patakvér, hogy gyermekeik és unokáik is látni fogjanak, ám mindez kevés lenne, ha egy szimpatizáns varázsló, Merlin, ne adott volna megfelelő fegyvert Uther mancsába a csata lezárásához. Szerencsére a varázslók trükkjeivel szemben Uther védettséget élvez és a manája elég ahhoz, hogy a fizika törvényeire fittyet hányva egyedül beegye magát a támadók gigantikus elefántot formázó halálcsillagába, majd, ahogy megszokhattuk hasonló filmekben, végül egy szál magában túlélje a trójai ló hadműveletet és serege istenként nézzen fel rá.
Ez megtörténik és csak annyi háborgás van az erőben, hogy Uther testvéröccse, Vontigern (Jude Law) úgy véli, neki kell a trónra ülnie, aminek eléréséhez mindenre képes, beleértve a családon belüli véráldozatot is. Szerencséjére a kastély alatt meghúzódó vizes posványban kívánság teljesítő aranyhal helyett egy csápos-csábos női trió lakozik és lakomázik, akik a terveinek eléréséhez elég kraftot tudnak szolgáltatni, cserébe csupán annyit kérnek, hogy Voltigern vigye el hozzájuk a szerelmét és szúrja már le a picsába, mert mi más kellene ahhoz, hogy köcsög tesó hatalmas legyen?


Az ilyen történetekben pedig a rossz fiúk hatalomvágya mindig erősebb, mint a testvéri szeretet, családi és egyéb kötelékek vagy csak a morális és etikai hozzáállás pozitívuma, lelkiismeret, stb. Talán pont ezért unalmas már megint ezt végignézni számomra. Voltigern is megküzd azért démonaival, amikor beáldozza szívének harmatos rózsáját, azért, hogy a tesó is elpusztuljon, üresen hagyva a trónt, de mivel végül megteszi, legalább megvan, ki ellen kell majd főszereplőnknek harcolnia a film további részében. Ugye milyen jó, ha van egy csápos óhaj-sóhaj teljesítő mitológiai szörny dzsinned az alagsorban?

Apu és anyu a mágikus rontásnak és a klisés forgatókönyvnek köszönhetően kiszáll a filmből - ezzel már megint egy rövid és sablonos epizód szerepre kárhoztatva Eric Banát, akit, mintha valami gonosz erők taszítottak volna a B listás szerepkör leggázabb karakterformálói közé. Ez a srác tényleg sokkal jobb ennél, de valahogy nem tudom, mikor láttam tőle egy igazán jó főszerepet mostanában.

Uther gyermeke azonban valahogy életben marad. A film pedig egy zseniális montázsban meg is mutatja nekünk a következő tizenöt évet, amelyben Vortigern kívánsága beteljesül, Arthur (Charlie Hunnam) felcseperedik és tökös férfiállat lesz belőle, Guy Ritchie pedig megmutatja, hogy ha ütős képsorokkal kell bemutatni egy karakterfejlődést, akkor azt még mindig kirázza a ... kisujjából.

Hogy mi történik a film további részében?
Amire számítasz. A jók és rosszak örök harca, amely emlékeztet Robin Hood kalandozásaira. Szerethető hősök, egy csúnyán mellékes varázslónő (Astrid Bergès-Frisbey), egy Merlin, akivel nem is találkozunk és egy olyan darkos mozi, amelynek eleve az első félórája olyan szűrők és fényképezéssel megtámogatásával lett rögzítve, hogy ez alkalmatlanná teszi kamerás, kalózverzió megtekintése közben élvezni a filmet. Pont ezért az Arthur király első - és mivel egyelőre bukónak tűnik a tervezet - kalandját, amelyet ígéret szerint további részek követték volna, érdemes nagy-vásznon megtekinteni.


Logikailag vannak kívánni valói a történetnek, de nem túlságosan zavaróak. (Mondjuk Arthur birka mentalitását, hogy életét igyekeznék ott folytatni, ahol abbahagyta, miután a kardot már kihúzta a kőből, szerintem elég mellékvágány a karaktertől, mert túlélőként nem hiszem, hogy ilyen hülye vagy naiv lenne, hogy majd Voltigern fejet huny élete felett, miközben a szokásos jóslat szerint ő az egyetlen - ezt is ezer filmben láttuk már - aki az útjában állhat. Ez nettó baromság.)
Voltigern emberei is igencsak barmok, amikor a paranccsal ellentétben a kard kihúzása után nem szurkálják agyon a srácot, mert az "elájult". Mi van??? Voltigern egyszer már parancsot adott, hogy ha valaki sikeresen távolítja el Excaliburt a sziklából, amelynek a mágikus fegyver a fogja, azt agyon kell szúrni. Ez tök logikus. Arthur kihúzza, a fegyver hatalmas ereje összekoccantja a fogait, amire eldől, mint a zsák és a következő, hogy egy tömlöcben láthatjuk, ahol Voltigern, az idióta, akár a James Bond film gonoszai, elmondja azt a srácnak, amit nem kéne, hogy azután magára hagyja. Tudod mit, Voltigern, akkor pusztulj is bele!
Hát eleve nem kellett volna Arthurnak a tömlöcig eljutnia, hisz az embereidnek a test eldőlése után vagy ezret kellett volna a fiúba döfködniük, azután meg jelenteni a királynak, hogy teljesítve a parancs. Nem mindegy, hogy nem álló emberen történt az abszolválása?
Azt sem nagyon értem, hogy Voltigern miután megölte fivérét, miért nem tette el vele láb alól annak megbízható csatlósait? Miért hagyta, hogy elhagyják a királyságot és más utakon járjanak? Ezek mind hű harcosok voltak és mint ilyenek, zavaró tényezők. Voltigern egyébként is meglépte a hatalomért azt, ami már kívül áll a józan észen, nem értem, hogy akkor miért kockáztat azzal, hogy nem nullázza le azok számát, akik ismerik a család történetét és benne voltak a sűrűjében az eseményekben.
Megmondom miért: Mert szükség volt rá, hogy az öntudatra ébredő Arthurt valaki olyan irányítsa, aki egykor benne volt a klikkben, ezért pontosan tudja, hogy a főhősnek miért is kell legyőznie a zsarnokot.
De ha legalább ez a segítség rendesen bujkálna Voltigern elől. De nem. Odáig megyünk, hogy az egyik körözött bűnöző, aki többször megszökött már a fogságból - aha, tehát az egyébként oly heves csatlósok, amikor lehetőség volt rá, csak láncba verték, nem ölték agyon - a másik meg mintha kovácsként kamatoztatná harci tudását.

Az is érdekes, hogy a pöcsös Arthurt a szülők likviditási/likvidálási problémája után nem találták meg tizenöt évig, annak ellenére, hogy egyértelmű az alagsori csáprágók utasítása arra nézve, milyen komoly gátat szabhat a felcseperedő fiú az aktuális uralkodónak. Persze utána meg, mikor már legalább Arthur is megtudta, ki fia borja, akkor állandóan a seggében vannak a martalócok...
Csak tudnám, hogy a korábbi tizenöt év alatt ez a vehemencia merre kódorgott.


Charlie Hunnam jól hozza a félig barbár, félig előkelő mentalitású üzletember figuráját. Nem rajongok azonban érte, mert valahogy olyan ősparaszt életérzés árad a színészből, annak ellenére, hogy ő a pozitív hős. Remélem nem azért érzek így, mert Hunnam-mal az első találkozásom olyan negatív volt... Ő alakította ugyanis a "Hideghegyben - Cold Mountain (2003)" az albínó kiskakast, aki végül lekvittel Jude Law-val egy pisztolypárbajban. (Bocsi, ez szpojleres volt, ha nem láttad a filmet!) Viszont legalább a valóságban is nagyjából tizenöt évvel később megfordultak a szerepek és most nem Hunnam veszített látványosan, hanem Law.)(Bocs, ez megint szpojleresre sikerült, ha nem láttad a filmet.)

Az Arthur király egyszeri szórakozás és egyik hibája szerintem, hogy túlságosan kiszámítható. Mondjuk az az érdektelenség, ami egyelőre a mozikban fogadta, számomra érthetetlen. Amikor beültem rá, hárman voltunk a teremben.
A zenéje kiváló, bár néha túlságosan emlékeztetett a Sherlock Holmes-ra, csak ott azt hiszem a hegedű volt a fő hangszer, itt meg mintha nagybőgő vagy valami más lenne.
A mellékszereplők között találtam ismerős arcot. Külön üdítő pillanat volt amikor megjelent Töki nevelőapja a Kingsmanből, Geoff Bell, aki még egy elég jó jelenetet is kapott. Korábban is láttam tucatnyi filmben, de a Kingsman után most ismertem fel végre. Megjegyzem.
Előkerült Aidan Gillen is, aki mintha Kisujj karakterét egyenesen a Trónok harcából örökítette volna ide.
Djimon Hounsou pedig ismét egy mellékkarakter, amit már megszoktam tőle. Nem tudom, hogy Arthur idejében sok fekete srác koptatta volna a líceum (tudom, hogy mást jelent, nem ódon angol városkát, de tetszett a latinos hangzása...) kockaköveit, de mivel Ritchie középkorába - vagy korábban - még egy keleti harcos is sikeresen integrálódott a gladiátor iskolába, meg sem lepődöm semmin.
Te se lepődj meg, ha ez az értelmezése a kerekasztal lovagjainak köszönő viszonyban sincs azzal, amit korábban olvastál, tanultál róla.
A 3D-től még mindig nem vagyok elájulva. Várom azt a filmet, ami majd elképeszt.

60%

Ha megnéznéd, akkor válaszd a mozit, de ha nincs rá pénzed:
- Arthur király (2017)

2017. május 12., péntek

Utóhatás - Aftermath (2017)

Utóhatás - Aftermath (2017)


Rendezte: Elliott Lester

Megtekintés: Egy rövidfilm alapja, elnyújtva, ezért nehezen fogja a megfelelő közönséget megtalálni.

Még csak azt sem merem állítani, hogy nem lesznek csalódott Schwarzi rajongók. Tíz éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy az egykori testépítő, aki korábbi filmjeivel felépítette félisteni hírnevét a vásznon, hogy eljön majd az az idő, amikor ez a hatalmas ember egy apró közembert fog alakítani, akinek tragikus életébe pillantunk bele. Azután érkezett a Maggie (2015) ahol már közel sem az akción volt a hangsúly és a karizom nem az ellenség aprítására rándult görcsbe. Ebben már egy másik, sokkal személyesebb, drámaibb Schwarzeneggert ismertünk meg és jól is állt neki a ránehezedő nyomás, az arcát barázdáló ráncok halma.

A film megtörtént eseményekre épült, Javier Gullón forgatókönyvére.

Ha lehet, az "Utóhatás" egy még eszköztelenebb, tisztább történet. Schwarzi pedig megoldja, mert mostanra már mindent elért, nagyjából bármilyen drámaiságot képes visszaadni a vásznon, hiszen ahogy életében beért, úgy, merem állítani, színészként is megtalálta helyét, legalábbis abban a műfajban, amiben korábban egy lyukas garast sem mertem volna adni a teljesítményéért.

Az megvan, amikor a keskeny járdán lépegetsz, szembe jön egy nő - többnyire rájuk jellemző, mert olyan előzékenyek - és mivel sok a kocsi, ketten nem férnétek el, végül inkább félreállsz, két autó közé, elengeded a másikat, aki néha rád sem nézve tovább megy, még csak oda se szisszenve neked, hogy: - Kösz.
Azután megunod a harmadiknál és inkább te mész keresztül, belekényszerítve abba, hogy lehúzódjon és látod, hogy ez már nem tetszik neki(k), viszont, mikor átmentél, te legalább kinyögöd, hogy: - Köszönöm!
Azután vissza se nézel, mert legalább megtetted a minimumom a másik felé, ha nem is voltál túl előzékeny - volt benned egy gesztus a másik felé, amiért ha csak töredék másodpercekre is, de akadályoztad, hogy élje a saját életét.
Erről a gesztusról szól az "Utóhatás", és így, kamaradarab, meg amolyan rövidfilm alapanyag is egyben.


Egy este Roman (Arnold Schwarzenegger) várja haza családját a repülőtérről, amikor tragikus események törik ketté életét; a gép egyelőre ismeretlen okokból lezuhant.
Rövid nyomozás után kiderül, hogy balszerencsés események sorozatát sikerült prezentálni az irányítótoronyban, amikor Jake Bonaos (Scott McNairy) egyedül maradt a helységben és a telefon működése közben technikai problémák léptek fel. Elég volt néhány pillanat hozzá, hogy két gép a levegőben ütközzön, megölve valamennyi utast és a személyzetet a gépeken.
Scott-ot nem hibáztatják a repülőtársaságnál és felmentik a szolgálat alól. A férfi lelkileg összetörik és eltávolodik a családjától.
Roman közben az igazáért küzd, ami jelen esetben nem a pénzbeli kártérítésről szól, hanem, hogy valaki a repülőgép társaságtól kérjen tőle bocsánatot a veszteségéért.
Mivel a kanosszajárás elmarad, a férfi lassan belesüpped a haragjába és miután kinyomozza a légi irányító új otthonának helyét, személyesen hozzá fordul, hogy megnyugvást találjon.
Sajnos, a találkozás nem megfelelő mederben zajlik le és ennek drámai lezárása örökre megváltoztatja az érintettek életét.

Úgy véltem, ha egy kicsit profánabb a befejezés, akkor talán elmarad a kritikában felvázolt fordított helyzet okozta apró katarzis, viszont egy kicsit hepiendesebb befejezéssel egy sokkal szerethetőbb alkotást kaphattunk volna. Ennél a történetnél pedig szerintem inkább okozott volna nagyobb katarzist egy bűnbánó, sírós, papírzsepis befejezés, mint amit végül Gullón-nak sikerült papírra vetnie. Az is a film negatívuma, hogy Bonaos karakterére a cseppet sem rossz, de világszinten alig ismert McNairy-t találták meg. Szerintem, ha egy Schwarzi közeli, ismert színész kapja a másik főszerepet, akkor még a befejezés felemássága is lehetett volna pozitívum. Így egy erősen tévéfilmszerű mozit sikerült összedobni, kiszámítható cselekménnyel, kevés konkrétummal. Az egyetlen ok, amiért be lehet mutatni, hogy a főszerepre sikerült megnyerni Schwarzeneggert. De az ő jelenlétét amúgy semmi sem indokolja.

50%

Ha megnéznéd:
- Utóhatás (2017)

- Kukucs! 
Videodrome véleménye: