2017. január 31., kedd

Top10 női előadó, akiket kedveltem gyerekkoromban...is

olyan nagy divatja lett a múltidézésnek több filmes oldalon, amiket kedvelek, hogy úgy gondoltam, akkor már én is beteszek párat azokból a zenékből, amiket szerettem hallgatni gyerek, kölyök majd fiatal koromban.

Az előadók nevei nem sorrendben következnek, nyilván nem is lehet megfelelő sorrendet kialakítani kedvencek között, ha személyekről van szó, hiszen egyiknek a hangja delejes, másiknak meg a teste volt csábító.
Van, amelyiknek úgy, ahogy követtem munkásságát, másokét meg egyetlen klipp miatt kedveltem meg, és többet sem tudtam meg róla. Meg az is benne van a pakliban, hogy pont egy olyan marad ki, aki most nem jut eszembe, de viszont, anno, "szerelmes" voltam bele.
Nincs lelkierőm mélyen beleásni magam a hölgyek életrajzába, ezért csak beteszem azokat a zenéket, amiket egykor unásig hallgattam tőlük. Szigorúan mindegyiktől csak egyet. Hogy ne vesszenek össze...

1. Enya - Orinoco Flow
Enya lemezéért még zsebpénzt is kiadtam. Mostanra nem tudom, hova tűnt az album, de mivel nagyjából teljes munkássága megvan vinyón, néha bele tudok hallgatni sejtelmes hangjába.
Ha már filmes adalékot kell mellé párosítani, akkor megemlíthető, hogy "Enya" művésznéven először egy film, a "The Frog Prince" című mozi kapcsán jelölték meg a filmzenei albumon. Viszont elutasította James Cameron kérését, hogy a Titanichoz írjon kísérődalt, ami szerintem elég butus húzás volt tőle.
Enya hivatalos oldala.


2. Björk - Human Behaviour
Habár Björk később egy remek filmzenét készített a "Táncos a sötétben" című drámához, én ezzel a számmal ismertem meg művészetét. Készített utána persze jobb zenéket is, de az első nagyon fontos egy férfi életében.
Björk hivatalos oldala.


3. Sinead O'Connor - Nothing Compares 2 U
Szintén egy szerelem volt, amikor feltűnt a tévé képernyőén O'Connor kedves és érzékeny arca, hogy azután sírásig énekeljen a lelkéről. Még arra sem volt szükség, hogy kölyökként értsem a szöveget. Nagyon szomorú számomra, hogy felette is eljárt az idő és mai fotóin árnyéka önmagának, nem is emlékeztetve a Bambi szemű fiatal lányra, aki férfiak millióit varázsolta el.
Sinead O'Connor hivatalos oldala.


4. Joan Osborne - One of Us
Sekélyes intelligenciám része volt, hogy amikor először hallottam ezt a dalt, elkönyveltem, hogy sokkal izgalmasabb a refrént "Van a fasznak" ejteni, de ez nem von le a nóta érdemeiből, csupán engem minősít. Osborne számomra egyszámos csoda lett és bár díjat is kapott ezért a dalért, nem nagyon keresztezte későbbi utamat munkássága.
Joan Osborne hivatalos oldala.


5. Kate Bush - Running Up That Hill
Már gyerekként megbabonázott ez a videóklipp és Bush érdekes hangja, amelyet mintha egy gyermeknő préselne ki csókra álló szájából. A hivatalos klipp pedig még rátett az összhatásra a táncosok mozgásával és a szürreális folyosó jelenettel, amiben mindenki papírmasé arcot visel. Akár egy rémálom, amely félelmet ébreszt, de még épp nem annyira, hogy felriadj belőle. Bush ezen kívül is készített dalokat, de nem követtem munkásságát és van olyan sikeres nőtája, amellyel csak most, hogy a listát állítottam össze, találkoztam. Szégyellem.
Bush ebben a videóban táncosként is megállja a helyét.
Kate Bush hivatalos oldala.


6. Tina Turner - Private Dancer
Turner már akkor rocknagyi volt, amikor pelenkába pisáltam. Talán filmzenéi közül kellett volna választanom valamit a listába, de nem akartam begyepesedett lenni, ezért egy erős, melankolikus és drámai történettel operáló dalát választottam, amit annak idején ezerszer láttam és hallottam. Még ma is az egyik legjobb énekesnőnek tartom, pedig jönnek az új tehetségek, rendesen.
Tina Turner hivatalos oldala.


7. Cyndi Lauper - Time After Time
Pont ez a dal nem annyira jellemző Lauper stílusára, aki inkább a fancy, őrült szomszéd csaj szerepét viselte leginkább a karrierje során, nekem mégis nagy kedvencem, főleg, mivel karaoke-zni is nagyon lehet vele és női partner is kell hozzá. Annyit hallottam, hogy néha még a szöveg is az eszembe jut. Laupert amúgy még a "The Goonies" című gyerek kalandfilmért is nagyon kedvelem, mivel több számot írt a filmhez.
Lauper egyébként is releváns egy filmes oldalon, hiszen kevés sikerrel, de filmekben is megjelent színésznőként.
Cyndi Lauper hivatalos oldala.


8. Paula Abdul - Rush Rush
Az apró énekesnő egy klipben Keanu Reeves-szel. A zene is kellemes a videó sem rossz. Abdul ráadásul mind külsejében, mind hangfekvésben erősen emlékeztetett az akkori Európai kedvencre, Sandrára, akinek fitos nózijáért szintén odavolt a generációm. Aztán Abdul lassan kikopott a hallgatandó kedvenceim közül, de ez a szám örök kedvenc. Filmes karrierje nem számottevő, viszont két évig Emilio Estevez felesége volt, ami ismét felhívja rá a figyelmet, hogy az Amerikai művészvilág mennyire belterjes egy klikk.
Paula Abdul hivatalos oldala.



9. Laurie Anderson - O superman
Semmit nem tudtam erről a művésznőről, amikor szüleim magnókazettái között kutattam és belehallgattam a fel sem címkézett adathordozókat. Az egyiken egy az ízlésemhez közel álló szinti-pop performanszt sikerült találnom, amelyben egy női hang hosszú percekig nem fgy ki a szuszból ás a-a-ázik, miközben egy eltorzított hangú nő beszél hozzánk. Ez olyan régen volt, hogy videót sem láttam akkor hozzá, így maradt a szalag hallgatása. Ez is egy olyan nóta, amit nem tudtam soha elfelejteni.
Laurie Anderson hivatalos oldala.


10. Amanda Lear - Follow Me
Amanda Lear gyermekkoromban nagyjából tiltott gyümölcs volt országunkban. Kazin már hallhttuk, de lemezen különösen nehézkes volt beszerezni, főleg azt az albumot, melyben megmutatta párduc testének felső harmadát, beleértve a mellét is. Apám valakitől külföldről kapta meg a bakelitet, mivel nálunk nem lehetett hivatalosan ezt beszerezni. Lear kultikusságához hozzájárult az is, hogy mély hangját sokan annak tulajdonították, hogy mielőtt gepárd testű bombázó lett, férfi volt, akit tehát átoperáltak. Sosem nyomozgattam a városi legenda után, csak volt néhány száma, amit szívesen hallgattam, főleg, mivel ezek zenéje is a szinti-pop kategóriába esett. Elalvás előtt simán sikerült nedves álmot okoznia a kis tökinek, aki én voltam.
Kevesen tudjuk, de Lear is kapcsolatba hozható filmekkel, pl. mindjárt Jodorowsky dokumentum filmjével, amely a Dűne nem elkészítéséről mesél.
Amanda Lear hivatalos oldala.


Sokan kimaradtak, ezért kell majd egy második Top10 és egy olyan is, amelyben együttes női énekese áll a középpontban.
Kellemes az ilyen múltidézés, mert előkerülnek emlékek, amiket elzárva tartottunk.

Énekelj! - Sing (2016)

Énekelj! - Sing (2016)


Rendezte: Christophe Lourdelet, Garth Jennings

Megtekintés: Nem gondoltam volna, hogy egy mese tetszeni fog, aminek a témája olyasmi, ami miatt már nem kapcsolom be a tévét sem.

Az "Énekelj!" egyik legnagyobb pozitívuma számomra az volt, hogy nem volt telepakolva különleges képességű, szuperhős figurákkal és a története is, szegről-végről földhözragadt volt. Mert összességében egy tehetségkutató versenyről - is - szól, amelyben bárki megmutathatja, amit tud és mivel a bárki nem egyetlen főszereplőre korlátozódik, végig lehet izgulni, hogy a kedvenc karakterünk lesz e az, aki a mennybe megy.

Ha tévében kellene megnéznem egy újabb, ezredik énekes műsor, amelyben eddig "elvileg" fel nem fedezett tehetségek kapnak teret, eret kell vágnom. Pusztán azért, mert megcsömörlöttem ezektől a műsoroktól és egyébként sem hiszem, hogy kis országunk olyan hatalmas piac lenne, hogy évente öt-tíz kiváló énekessel kellene gyarapítani a popszakmát, ha esetleg két-három hasonló műsor indult, akkor még többel.
Nem hiszek ebben. Az Internet rákfenéje, hogy ami tetszik, azt letöltöd, ezért, nem gondolom, hogy ennyi énekest képesek vagyunk úgy eltartani, hogy a polcra kirakott termékeiket - kezdetben ugye a cd lemezt, később pedig minden járulékos baromságot, a saját divatmárkától a névre szóló szakácskönyvig - megfelelő mennyiségben fel tudjuk vásárolni.
Könyörgöm, sokszor egy koncert termet nem tudunk megtölteni elég érdeklődővel, nemhogy eladjunk valami válogatáslemezt, középszerű nótákból.

Ez a véleményem azonban nem áll Amerikára. Azért 300 millió ember már össze tud karistolni sok-sok művésznek egy házra valót és marad haszon télire is. Ezért a z "Énekelj!" koncepciója jól működött tengerentúli animációs filmben.
Végre nem azért izgultam, hogy valaki legyőzve félelmét képes lesz e varázserejét kamatoztatva szembeszállni egy szörnnyel, vagy azért izgulni, hogy a világ terhe agyonnyomja e majd a mese főhőseit. Ennél sokkal földhözragadt problémáink voltak, mint például, a családom elfogadja e a döntésemet, hogy a világot jelentő deszkákra kívánkozom, vagy az, hogy le tudom e győzni a saját magam által felépített falakat és ki merek állni mások elé a tehetségemmel, ami nem a láthatatlanság vagy isteni erő, hanem csupán annyi, hogy kieresztem a hangom.

Persze így nincs is akkora tétje a mesének, viszont ezekkel együtt szerethetőek a karakterek.

A főszereplőnk Buster Moon (Matthew McConaughey) -  a színész nevét kiírni egy animációs filmhez, aminek jó eséllyel csak a szinkronos változatát fogom megnézni, ezért a színésszel még hang formájában sem találkozom, elég fura érzés számomra, ezért a többi esetben nem is erőltetném... - apjától egy lepukkant színházat örököl és nagyjából önhibáján kívül belekerül egy ukrán maffiát megidéző ingatlan eltulajdonítási hacacáréba. Végül egyetlen mentőötlete támad, amiből rövid időn elég bevételt lehetne összehozni és még a színházi világon belüli tapasztalatait is ki tudja benne aknázni és ez nem más, mint meghirdetni egy énekes versenyt, amelynek későbbi haknijaival talán sikerül ismét becsalogatni a nézőtérre a városka lakosságát, mert talán majd érdekli őket az a rengeteg produkció, amit nem vérprofik, hanem talán épp a szomszédjuk fog bemutatni nekik, miután felgördül a függöny.

A kedvencem. Amit az áruházban csinál,
zseniálisan kedves.
Az ilyen műsorok elkészítésének szakmai része nem része a forgatókönyvnek, viszont, hogy a szereplő állatkák érzelmileg közelebb kerüljenek a gyerekekhez, a legtöbbhez igyekeztek az írók valami apró kis magánéleti válságot generálni, ami viszont nem emelkedik felül a sok ezer szappanoperában már unásig ismert drámafonál fölé. Kapunk családanya cocamilfet, aki ugyan nem fásult bele az otthon melegének ébrentartásába, viszont szeretne kicsit kilépni az egyhangú és monoton, beszűkült életteréből, visszacsempészni valami kis színt a házassága szürkeségébe. Van nekünk egy gorilla srácunk, aki nem kívánja a rögös családi örökséget tovább vinni, hanem egy sokkal nyugodtabb és éppen ezért, szűk környezetében lenézendő elfoglaltságban látja magát kiteljesedni. Vagy a tini bakfis, aki érzi, hogy legbelül szétfeszíti a tehetség, azonban ezt megmutatni másoknak, egyszerűen retteg.

Szóval, csupa egyszerű, hétköznapi karakter igyekszik elnyerni a fődíjat és vele együtt a szívünket is, miközben néhány, számomra ismertebb és pár másik kevésbé ismert dallal töltik ki a műsoridő nagyobbik részét. A jogdíjak biztos alakítottak sokat a dalok végső megjelenésén.
Maradéktalanul azonban nem vagyok elégedett, mert ha már énekes produkció, meg a figyelemre is áhítozik és nem kevés pénzt húzna ki a zsebünkből, akkor legyen kicsit tökösebb és a dalok frontján is törhették volna magukat, hogy igazán maradandót alkossanak. Például akár azzal, hogy egy-egy dalt műfajilag esetleg más kontextusba helyeznek, azzal akár szöges ellentétben, mint amit már a dal eredetijénél megszokhattunk.
Az lett volna még igazán ütős. Viszont még így is több, mint ötven dal került bele a soundtrack-be, visszanyúlva egészen az 1940-es évekig.

A történet lezárása is túl nyálas és hollywoodi, a figurák élettörténeteinek lerendezése sem hoz magával semmi meglepetést.
Ettől függetlenül az "Énekelj!"-t csak ajánlani merem, mert karakterei kedvesek, van benn sok zene és a humorból is sikerült viszonylag sokat belecsempészni a mesébe, pedig, néha pont ott csúszik el a kész mű, mert kedves és cuki, csak nem elég vicces, pedig a mesefilmeknél a kis közönség akkor a leghálásabb, ha önfeledten kacaghat.
Még a keleti blokk zenés sikereiből is sikerült valamit belecsempészni a kész filmbe, ezzel is előre gondolva, hogy mivel lehetne az USA-n kívül is masszív rajongói bázist felállítani a fotelből és a moziba csalni.

Pofátlanság lenne mégis, ha nem sorolnám fel mindazok nevét, akik eredetiben a figuráknak adták hangjukat, mivel tisztelem a művészeket: Reese Witherspoon, Taron Egerton, John C. Reilly, Seth MacFarlane, Scarlett Johansson és Jennifer Hudson, többek között.

60%

Ha megnéznéd:
- Énekelj! (2016)

Az animációs filmbe becsúszott egy japán anime vöröspanda csoport is, akik előadásának eredetije itt megtekinthető. Hihetetlen, mennyire gyermeki és szexuálisan stimulálóak a japán előadóművészek, ebben a túlrajzolt, túleffektezett környezetben a harisnyáikban. Nem csoda, ha a cosplay mint kifejezési forma tőlük ered, japánból.


2017. január 29., vasárnap

Szöul, végállomás - Seoul Station (2016)

Szöul, végállomás - Seoul Station (2016)


Rendezte: Sang-ho Yeon (Yeon Sangho)

Megtekintés: Normális film esetén a "Szöul, végállomás" alig érne fel a közepesig, de van egy oka, amiért egy kicsit érdekesebb, mint az átlagos zombie filmek.

Ez pedig az, hogy animációs film. Nem azért erősebb azonban, mert az olyan ritka lenne, hiszen keleten végtelen sok szörnyfilm, horror és egyéb ijesztő témát dolgoznak fel anime változatban, akár sorozat formájában is, hanem azért érzem erősnek, mert én nem látok ilyet sokat és tökéletesen lekötött a film, habár, első percben volt némi csalódottság bennem, hisz élőszereplős hentelésre számítottam. Míg a keleti kultúra szerves része a mozgóképes durvulás, addig nálunk, Európában, a rajzfilm nagyjából megmaradt a gyermekek szórakoztatásánál, leszámítva néhány komolyabb, felnőtt nézőknek készült darabot, amik viszont, kevés esettől eltekintve, nem lettek feltétlenül sikeresek. (Hófehér, Az idő urai, Fritz a macska kilenc élete, John Halas produkciók, Vámpírok havannában, stb.) Nem vagyok benne biztos, hogy össze tudnék dobni nagy hirtelen egy Európai Top10-es listát felnőtt rajzfilmekből, ha nem számolhatom bele a tudatosan szexműfajban készített produkciókat, vagy koprodukciókat

Ha film lenne a "Szöul, végállomás" akkor is egyszer nézős kategória, mint így, mert a történet nagyja unásig ismert - megharapott fertőzött elterjeszti, lakosság hamar bedarálódik, néhány szereplő keresi egymást, a hatóság lassan kapcsol - és a végére időzített meglepő befejezés és apró csavarok már nem emelik nagyon ki az átlagból. Ennek ellenére jól szórakoztam rajta és ha egy filmet nem állítok meg megtekintés közben kettőnél többször - lehet bármilyen oka, főzés, mosás, evés, ivás, hirtelen támadt ház körülfutási kényszer, de ez a legritkább nálam - akkor az érdemel némi figyelmet.

Hye-Sun, kispolgári életet érő fiatal lány, aki barátjával él albérletben, amit sosem fizetnek időben. Amíg a lány otthon lustálkodik, addig a fiú az alvó lányról készített erotikus fotókkal próbál aprópénzt keresni a neten. Amikor Hye-Sun véletlenül felfedezi a srác aktuális üzletelését, kiveri a balhét és szakítanak.
Az állomásra bebotorkál egy sérült nyakú hajléktalan, akit társa hiába igyekszik bejuttatni a kórházba, hogy kicsit helyre pofozzák, addigra az áldozat meghal. A közjáték után meg feltámad.
Azért, hogy legyen plusz dráma, megjelenik Hye-Sun apja, aki ráveszi a korábbi udvarlót, hogy segítsen előkeríteni a lányt és hazavinni.
Miközben főszereplőink kergetőznek a városban, elszabadul a pokol és a mellékszereplők hullanak, akár a legyek.
A rajzfilm forgatókönyve amúgy követi a szokásos kliséket, behozva, majd lenullázva szereplőket.
A végén volt egy jelenet, aminél azt vártam volna, hogy főhősnőnk rémálomból fog ébredni, ám ezt az uncsi kártyát nem játszották ki, hanem hozzáigazították a film végéhez. Már ez is ötletes megoldásnak tűnt.


A "Szöul, végállomás" tehát egy véres animációs film, amely képes lekötni egyszer egy felnőttet is. Gyerekek meg ne nézzenek ilyesmit.
Belegondolva, kik lehetnek a célközönsége a hasonló műfaji daraboknak?
És ha a fiatal felnőttek, idősebb tinik azok, ők jelentenek e megfelelő nagyságú vásárló erőt, hogy az ilyen filmek hozzanak némi nyereséget?
Sang-ho Yeon kb. kétévente jelentkezik új alkotással és ennek köszönhetően, tudatosabban fogom keresni a munkásságát.
Már a trailer alatt képes elragadni az embert a rajzolt képek hangulata. Egyik-másik beállítás filmen is tökéletesen működött volna.
Az egyetlen, amin az Európai néző fennakadhat, az a dél-Korea mentalitás és a hozzá tartozó "színészi játék", ami a szinkronban is tetten érhető. Ez a fajta előadásmód nekünk idegen, túl teátrális, túljátszott.
Ez azonban ne szegje a kedved, mert érdemes megnézni.

Élőszereplős változatban kíváncsi lennék, ki alakítaná Hye-Sun figuráját, mert kilométer hosszú lábai vannak, széles csípővel, hogy az egyszeri férfiembert felhívja az amúgy ártatlannak tűnő karakter szexualitására. A magas-talpú cipő elhagyása pedig még sérülékenyebbé teszi a figurát, hogy könnyebben azonosuljunk vele, együtt érezzünk kiszolgáltatott helyzetével.
A többi karakter között alig találni pozitív figurát, bár, mindegy is, mert a pesszimista felépítésű történet nem mindenkinek kegyelmez.
A Koreai lányok tényleg ilyen nyúlánkok?

60%

Ha megnéznéd:
- Szöul, végállomás (2016)


2017. január 28., szombat

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)


Rendezte: Mel Gibson

Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!

Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.

Pedig...

Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.

Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.

Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.


Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".

Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...

Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi!
Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)


A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)

Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.

Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???

Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.


Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!

90%

Ha megnéznéd:
- A fegyvertelen katona (2017)

2017. január 24., kedd

xXx: Újra akcióban - xXx: Return of Xander Cage (2017) - Erősen spojleres

xXx: Újra akcióban - xXx: Return of Xander Cage (2017)


Rendezte: D.J. Caruso

Megtekintés: Persze. Tökéletes agyatlan móka, amelyet minden második ismerősöm élvezni fog, hiszen ritkán látunk ilyen remek vígjátékot.

Vagy James Bond paródiát? Fene tudja. Az angol kém nevét mégsem használhatják fel jogtalanul, ezért csak a szituációkat igyekeznek mis-másolni, hogy száz percre elhiggyük, Vin Diesel a világ legjobb hapsija. Mert erről szól a film: Egy végtelenül egyszerű, tesztoszteron-dezodor reklám, amely végig Diesel seggét nyalogatja, olyannyira, hogy végül még a második rész főszereplő nigga-ja (Ice Cube) is visszatér egy rövid cameo erejéig, hogy verbális golyósimogatást gyakoroljon főszereplőnkön, hogy teljes legyen az análizálás.

Caruso nem rossz rendező. Korrekt filmeket teszeget az asztalra, izgalmas koncepciókkal vagy legalább két-három karakteres szereplővel, de ennyire a valóságtól még sosem rugaszkodott el, pedig készített már sci-fi kalandfilmet is, amelyben idegen lények nézték kocsmának a földet és verték szarrá benne a bútort. De ehhez képest az egy dokumentum film volt. A tripla x 3. műfajparódia, annak minden mocskával. Unásig ismert történettel, unásig ismert csavarokkal, borzalmas színészi játékkal és olcsó, vicclapokat művészi szintre ugrasztó beszólásokkal, amelyek a nyolcvanas években megfelelően alkalmazva tényleg mosolyt csaltak az arcunkra, de most, 2017-ben, inkább csak egy szisszenést csalnak ki a szánk sarkából, mert egy kis gyomrosra emlékeztetnek, amit egy hatéves tudna ránk verni: Nem fáj valójában, de azért a reflex összeránt. Pont ilyen egysorosokkal operálnak ebben a moziban is. Legalább három esetben szaladt ki belőlem az "atyám!" felkiáltás, pedig nem vagyok vallásos.

Hiába akarják nekem beadni, hogy Diesel nem csak erős, hanem okos is és olyan érzékű deduktív elemző módszerei vannak, hogy Sherlock Holmes lenyelné a hegedűjének vonóját  vagy a pipájának csutoráját tőle. De én nem veszem be. Oké, az első részben még rendben volt, hogy 140 kilós pincérnő nem fog magassarkú cipőben kávét felszolgálni, de itt már olyan hülyeségeket hord össze Cage a hős, hogy rá kellett innom a sörömből. Majd pont Diesel az a pacák, akinek van érzéke a világ elemzéséhez. Szerintem Diesel egy dvd borítóról nem tudná megmondani, hogy vígjátékot vagy horrort takar, nem, hogy arról, hogy kinek milyen eredeti vagy fake fülhallgató lóg a nyakán. Bekussolok, ez csak egy film.

A film elején a korábbi részek vaskezű szervezkedőjét, Gibbons-t (Samuel L. Jackson) kinyírja egy lezuhanó műhold. Azt hitted, igaz? Majd pont az egyetlen értékelhető figurát fogják meggyilkolni, mert olyan tökös a forgatókönyv-író, mi? Pedig látod, ahogyan felgyullad és elvileg szarrá ég a robbanásban. Kellett az erős felvezetés.
Gibbons titkos, de magasan kvalifikált társasága ezek után kinyomozza, hogy egy vadonatúj fegyver a felelős a "balesetért". Mert mindig az van, hogy valaki össze-sufni-tunningol egy halálos csapást mérő ketyerét, és az a filmek dramaturgiai jó szokása szerint, mire hőseink belépnek a történetbe, a tárgy épp mozgásban van, mivel valakik - ellenség többnyire - ellopták. Ezért kell megszerezni. Lehetőleg tegnapra.

- Na, mit hozott neked a bácsi, hátulról?

Csupán egyetlen ember képes erre, az első és a második rész között elvileg elhunyt Xander Cage (Vin Diesel), ki más? Az olasz-amerikai verőember, akit persze eddig Gibbons nem tudott felkutatni, de az alatta dolgozó személyzet, varázsütésre, hát nem pont most, krízis idején kapta lencsevégre?
Nosza, be is rántják, mint Mariska a bablevest, hogy ideje ismét akcióba indulni, mert a második részben potrohoskodó debella nigger srác majdnem kicsinálta a franchise-t és Diesel sem tud más eladni az Iramos filmeken kívül, viszont színesíteni kellene a filmográfiát. Nosza, mi illik legjobban hozzá? A Riddick sorozat utolsó két része bukott, a boszorkányvadászat sem ment simán, de volt itt pár éve egy gagyi baromság, amiben lehetett akciójeleneteket összedobálni a CGI osztállyal és még Diesel sem húzta le végleg a klotyón: Csináljunk egy harmadik xXx filmet.

Bár Diesel annak idején okosan kihagyta a második etapot, mostanra még okosabb lett és rájött, elég komoly holtszezon van akció fronton, neki meg egyre nehezebb lesz a sörtől folyamatos behúzásra ítélt pocakjával domborítani, hogy éljek egy ellentétes hason (érted, hason!) -lattal.

Miután Gibbons kilehelte a forgatókönyvben ráerőszakolt mondatok felét az első percekben, ismét megcsodálhatjuk, milyen szar is az, amikor a CGI osztály belsőleg bomlasztja a mozi minőségét. Diesel leugrik egy hatalmas toronyról, lábán sítalppal és fittyet hányva gravitációra és levitációra, száz méter szabadesés után, sérülésmentes bokákkal siklik végig egy hegyi szerpentinen, miközben a világ egyik legkeresettebb bűnözőjeként az egész sziget lepacsizik vele és névről ismeri. Ilyen felütést nem engedett meg magának Tom Cruise, mert ő nagyjából képes megcsinálni a mutatványai nagy részét, ám a száz méteres sízuhanást nem tudta begyakorolni. Ki fog ilyesmit megcsinálni? Aki színészi kvalitások helyett inkább a filmes trükkök tárházát kihasználva akarja elhitetni velünk, hogy bármire képes. Ebből kifolyólag, Diesel tiszta Owen Wilson, aki minden filmben legalább három képességet mutat be magáról, a rúdtánctól kezdve a robot break-en át, a gitáron való riffekig, leszámítva azt a tényt, hogy valójában ő maga semmi ilyesmit nem tud prezentálni. Vásznon azonban lehet. Ezért gondolkodom, hogy pornóznom kellene... akkor legalább lenne szex.

Diesel egy verőember, aki viccesen szellemesnek, örök macsónak és mindent lebíró Puffin lekvárnak képzeli magát - habár a magyarban a lekvár jelentése pont ellentétes - ezért rövid úton aláír a ketyere lenyúló akcióra, de ahogy megszokhattuk már az Iram filmekben is, első a család, ezért csupa olyan figurát visz magával a bevetésre, akik közel állnak hozzá.

- Igen, a forgatási szünetben három percében megvolt... kétszer.

Az ellenség sem akárki. A ketyerét ugyanis egy rivális banda tette magáévá és hasonlóan magasan képzett harcosok, akikkel nem jó ujjat húzni, mert pállott fingszag lesz az öltözőben tőle. Megtörténnek a kötelező kiss, kiss, bang-bang körök, mire kiderül, hogy semmi nem fekete és fehér, hanem pont fordítva.
Így legalább az összes szereplő, akit lehet kedvelni, egy oldalra kerül, ami viszont nem jelent mást, mint, hogy legyőznek mindenkit és azzal elrepült a mozi száz perce.
A rosszak és jók, mind jóvá változva elsétálnak a naplementébe és jöhet egy negyedik rész, csak előbb ki kell nevelni egy új negatív hős generációt, mert mostanra le lettek nullázva a világ rossz-fiúi.

Az xXx semmi újdonságot nem kínál, viszont, és ezért kicsit utálom, egy szórakoztató baromság, amely, mint írtam, nem sima akciófilm, hanem egy önmagát ugyan komolyan vevő, a nézőt kissé hülyének néző, egyetemes akciómarhaság.
A vágás amúgy elég silány és a kamerát az esetek ötven százalékában szar helyre tették, vagy az olló nyisszantott túl korán. Néha azt sem tudjuk, éppen ki kire lő, hova ugrik, merre helyezkedik el. A lemészárolt katonákat rendre nem világítják meg, ezzel is felerősítve, hogy ők lemészárolható, arctalan kommandósok, akikért nem kár. Azért, egy ilyen film után megnéznék egy olyan drámát, amely azzal indít, hogy az akcióban elhunyt, elvileg magukat a pozitív oldalon harcolónak képzelő, ám mégis felaprított katonáknak és zsoldosoknak a munkáltató - ha épp túléli a filmet - szétküldi a gyásztáviratokat.
"Kedves Mrs. Peacefull! Férje szolgálatteljesítés közben elhunyt. Sajnos, felettese, mint kiderült, lepaktált az ellenséges erőkkel és az ön szeretett férje nem kapcsolt idejében, továbbra is vakon teljesítette a parancsait, aminek okán, a haza igazi hősei, akik legyőzték az áruló vezető parancsnokot, sajnos, kénytelen kelletlen a férjét is le kellett, hogy durrantsák. Gondoljuk, mivel férje így elviekben hazaárulást követett el, nem részesíthetjük katonai díszszemlés temetésben és az özvegyi járulékoktól is el kell tekintenie. Vigasztalja az a tudat, hogy férjének nyitott tetejű koporsós temetése lehet, mert nem homlokon lőtték. Stb."

Közben a világ megmentői jól végezve dolgukat, nevetgélve új kalandok felé veszik az irányt. Lelkiismeret?
Persze.

Különvélemény:
Kár, hogy Donnie Yen-t a színész ennyire későn fedezte fel az amerikai mozi. A színésznek valamiért már a megjelenése is tiszteletet parancsol, bár, ebben az is benne lehet, hogy láttam, amikor IP mesterként fektetett le egy egész karate válogatottat és azt is, amikor vele volt az erő és ő egy volt vele.
Tony Jaa mindig nagy kedvencem volt és örülök neki, hogy a kis Tájföldi srác végre Amerikába is berobbant. Diesel is kedvelheti, mert ez már a második filmje, amiben megjelenik és bár, tőle teljesen idegen az elmebeteg figura, amit hoznia kell, szórakoztató volt látni, hogy mennyire érezte a szerepét.
Végül kiemelném még Toni Collette-t, akit remek színésznőnek tartok, viszont kifejezetten nem áll közel a szívemhez, mert az arca... az arca... az arcától kész vagyok. Azok az egymástól távol ülő szemek. az a széles száj, amelyik két széle eltűnik az arcának oldalán, valahol a füle mögött. Tényleg szánalmas tőlem, hogy egy nő esetében a külsejét hozom fel negatív tulajdonságnak, de hiába ismerem el őt, mint színésznőt a "Muriel esküvője" óta, és ne felejtsük, hogy a "Hatodik érzék" egyik főszereplője, ami meg filmtörténeti kilométerkő, mindezek ellenére, sosem tudtam megszeretni, mert nem az én ízlésemnek való.
Azért le a kalappal, Collette ebben is kipróbálhatta magát és nem az ő hibája, hogy a karaktere komolyan gondolta, hogy a végén majd ő söpri be a zsetonokat. A forgatókönyvíró szórakozta ki magát.

Konklúzió:
A film szar, de látnod kell!
Akárhányszor egy blődséget látsz a vásznon, igyál egy korty sört. A huszadik percben már röhögni fogsz, a negyvenediktől meg vaksötétség.

65%

Ha látni szeretnéd:
- XXX - A felnőttfilm (2017)

2017. január 16., hétfő

Fényképek a The Hunchback (1997) című film forgatásáról 2.

A stábfotók, amelyeken színészek is láthatóak. Ha épp nem volt forgatás, a statiszták készíthettek képeket a színészekről, stábról. Talán azért nem volt olyan nagy a titkolózás, mert ezzel is reklámot akartak csinálni a filmnek, hiszen ne felejtsük el, hogy tévéfilmes feldolgozásról beszélünk, alacsony költségvetéssel. Salma Hayek ekkor kezdett befutni. Igaz, itt már túl volt a Desperado forgatásán, de néhány filmet leszámítva, többnyire rövid epizódszerepeket sikerült elcsípnie amerikai filmekben.

anyu a vadhús árus díszletben. Amúgy ő cigány-lány szerepkőrt kapott.

Edward Atterton (balra) és Benedick Blythe (jobbra) közrefogja Salma Hayeket, aki élvezi a figyelmet, habár nagyon hűvös volt a forgatás ideje alatt.
 Atterton nálunk nem lett ismert arc. Főleg kosztümös filmekben lehet vele összefutni, mint pl. a Vasálarcosban is. Hogy mégse teljesen ismeretlen filmes figura az összesen eddigi harminc munkájával, az annak is köszönhető, hogy olyan, mostanra kultikus státuszú munkákban is feltűnt, mint a Firefly sorozat egyik epizódja, vagy a Frank Herbert Sci-Fi könyvéből készült "A Düne gyermekei" minisorozatban. Benedick Blythe karrierje sem sokkal "vastagabb". Neki közel negyven filmes munkája van.
Forgatási szünet. Salma Hayek mosolyogva állt a statiszták rendelkezésére. Több órán keresztül fotózkodott velük. Jobbról Manyi néni óvakodott a képbe.

Salma Hayek a díszletben gyakorolta Esmeralda táncát, amely később elbűvöli a bíborost alakító Richard Harris-t és a Quasimodo-t játszó Mandy Patinkin-t.

A szünetekben Victor Hugo könyvét olvasgatta a színésznő, angolul, ezzel is gyakorolva az angol nyelvet, hiszen spanyol-ajkúként voltak nyelvbeli hiányosságai.

Anyu itt hangos "Salma" felkiáltással odaintegetett neki, amin elnevette magát az amúgy apró termetű színésznő.

Jim Dale, aki főleg a "Folytassa...!" filmeknek köszönheti ismertségét. Elég ritkán forgat filmet és néha csak a hangját adja, ezért nem olyan ismert számunkra.

Peter Medak, Magyarországon született, amerikai filmrendező. Élvezte itthon a filmezést, habár, voltak ütemezési és költségvetési problémák. Szerencséjére a stáb és a színészek mind alázattal viseltettek iránta.
Peter Medak még ma is aktívan forgat filmes munkákat - persze inkább sorozat epizódokat - és ha ismerős a neve, az azért lehet, mert a nálunk is sikeres "A lény - Species" második részét ő rendezte. Szeretett gengszterfilm témákat feldolgozni, mint a "Rómeó vérzik - Romeo is Bleeding (1993)" vagy a "Kray fívérek - The Krays (1990)".


Gauchére szerepében Nickolas Grace
 Grace 1960-tól dolgozik filmekben, nekem mégsem mond semmit a neve, a majdnem 100 filmes produkciója ellenére. Anyu meg is lepődött, amikor mutogatta a fotókat a színészekről én meg pislogtam, hogy kik is ezek?

Benedick Blythe és Edward Atterton közé besunnyogott egy statiszta. Talán, mert nem voltak A listás színészek, de nagyon türelmesek voltak a bárhol megjelenő fényképezőgépes magyarokkal.

Atterton vezeti a csőcseléket a bíboros és serege ellen. Itt még nem üvöltöztek, mert nem kaptak rá instrukciót.

Peter Medak instrukciókkal látja el a film egyik húzónevét, a Quasimodo-t alakító Mandy Patinkin-t, akit felismerhetetlenné tett a maszk.
 Mandy Patinkin amúgy a maszk alatt egy végtelenül kedves és charme-os pasas. Láthattad őt "A herceg menyasszonya - The Princess Bride (1987)" című abszurd mesefilmben vagy a Homeland: Belső ellenség című sorozatban.

Michel atya szerepében Vernon Dobtcheff.
 A kimondhatatlan nevű Dobtcheff nem kevesebb, mint 350 filmes produkcióval öregbíti hírnevét!!! Elképesztő szám ez, de talán pont ezért is lehet ismerős neked, ha a nyolcvanas években sok kalózkazettás mozifilmet, akciófilmet láttál. Dobtcheff igazi ZS kategóriás figura, de ezt a legnagyobb elismeréssel állíthatom róla. Karakteres karvaly orrát több filmben is felfedeztem magam is, amelyek közül volt, amelyiket kedveltem, mint pl. az 1984-es Gwendoline, fantasy marhaságot vagy az Umberto Eco kultikus könyvéből készült szerzetesek között játszódó dráma, A rózsa neve 1986-ból.

És végül a legismertebb név a szereposztásból: Richard Harris.
Sokan, a mai fiatalok csak úgy ismerhetik Harris-t, mint az első színész, aki eljátszotta Dumbledore szerepét a Harry Potterben, pedig a brit színész - Írországban született - már a hatvanas években nevet szerzett magának filmszínészként és sok nívós produkcióhoz adta a nevét negyven éves pályafutása alatt.
Harris-hoz fűződik az adoma, hogy forgatás közben nagyon fázott, ezért egy tengerészsapkát húzott a fejére - amit az Orca című film forgatásánál tartott meg. Jött a jelenete, hogy ki kell vonulnia a Notre Dame kapuján, hogy beszédet tartson az összeverődött, dühös tömegnek Quasimodo-ról és Esmeraldáról.
- Action!
Harris előtt kitárják az ajtót és a színész kivonul, méltóságteljesen. Homlokát viszont eltakarja a fekete gyerekcsináló sapkája.
A rendező beleszólt a megafonba:
- Richard, megint fennmaradt rajtad a sapka! Újravesszük! - angolul.
Harris felnéz, mormog valamit, azután mosolyogva leemeli a sapkáját és teljes bíborosi jelmezben, széles karkitárós gesztussal mélyen meghajol a stáb, majd a statiszták felé, egy mennydörgő: - Sorry! felkiáltással. Majd bedobta a sapkát a kapun és kimért léptekkel utána vonult, miközben mindenki nevetett rajta.

Fényképek a The Hunchback (1997) című film forgatásáról 1.

1997-ben, az akkor hatvan éves és magyar származású (Budapesten született) Peter Medak Magyarországon forgatott egy tévéfilmet, amely Victor Hugo egyik leghíresebb könyvét vette alapul, a Notre Dame-i toronyőr kálváriáját. A könyv címe "A Párizsi Notre Dame 1482" és nem "A Notre Dame-i toronyőr", mint ahogyan sokan gondolják.
A film nagyját nálunk forgatták, Fóton, Prága és Rouen mellett.
Történetesen anyu és gyerekkori barátom, Á. J. is részt vett a forgatáson, statisztaként, illetve még két közeli ismerős. J. anyukája és anyu nagynénje, Manyi néni.
Anyu sok fényképek készített, többek között Salma Hayekről is - Richard Harris-t nem sikerült sokszor elkapni, de azért róla is van kép - és a díszletekről, helyszínekről, jelmezes ruháikról.
Salma Hayek állítólag eszméletlen közvetlen volt és anyu az egyik gyűrűjét neki ajándékozta, de, hogy mi lett az ékszer sorsa és megvan e még valahol Hayek kisasszony budoárjában, halvány fogalmam sincs. Egyszer rászántam egy órát, hogy Salma Hayek fotókat nézegettem, hátha valamelyiken felfedezem a korábbi családi ékszert, de meddő keresés volt számomra. Talán egyszer ráírok valahogy és rákérdezek, emlékszik e még a forgatásra és megvan e még a kis ékszer.
A film végül nem lett túl sikeres, de megjelent dvd-n is és anyu feje is látható a borítón, igaz, mivel egy tömegfotóként montázsolták a háttérbe, nem teljesen kivehető az apró pötty.

Első kőrben a film díszleteit és a személyes fotókat mutatnám be.

Jól látszik a méretarány? A kapu előtt az anyu vagy Manyi néni. Látszik, hogy nem voltak túl szigorúak a forgatási helyszínen, ha a statiszták ilyen fényképet is tudtak készíteni. Anyu szerint hatalmas élmény volt a díszletekben sétálni, miközben esetleg épp nem járt arra senki.

Utolsó simításokat végzik a Notre Dame homlokzati részén.

Manyi néni, anyu és Ica néni a díszletben. A képet talán J. készítette.Amit a képen látsz, nem ám kő meg ilyesmi, hanem gipszkarton és társai.Az illúzió avatatlan szemnek tökéletes.


Vigyázni kellett, hogy a ledobált rönkdarabok ne mozduljanak el a két forgatási időpont között.

Falfestmények is készültek a filmhez, amiket nem is nagyon látni a filmben. Eszméletlen babramunka a háttér felépítése. Ica néni, J. és anyu.

Anyu és Manyi néni. Egyébként mindketten cigány asszonyokat alakítottak. Volt, aki vásáros volt, volt aki simán csőcselék.


J.., anyu, Ica néni és Manyi néni. Ők a középkori tömeg statisztái. J. amúgy hentes is volt a vásáros jelenetben.

A vesztőhely ácsolata.

2017. január 15., vasárnap

Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)

Esküvő, rock, haverok - The Groomsmen (2006)


Rendezte: Edward Burns

Megtekintés: Néhány Burns film megtekintése után - lehet, szerencsésen botlottam beléjük - úgy vélem, Burns sokkal jobb rendező és forgatókönyvíró, mint színész.

Több moziját sikerült végignéznem - remélem, azokhoz is lesz szerencsém, amiket egyelőre nem mutattak be nálunk - és ezekből leszűrhető, hogy Burns-nek van érzéke a keserédes mozikhoz. Tud több, érdekes karaktert mozgatni a történeten belül és mivel tényleg van a figurákhoz és helyzetekhez érzéke, dramaturgiailag érdekessé tudja tenni számomra nem csak külső jegyeikben a karaktereket, hanem magát a szituációkat, háttértörténetüket is úgy építi fel, hogy érdekeljen engem, mi lesz a sorsuk. Ez már több, amit a legtöbb képíró forgatókönyv művész el tud érni. Burns - maradva ennél a mozinál - egy történeten belül több érdekes alakot is képes úgy mozgatni, hogy az együtt és külön-külön is működhessen. Igaz, hogy jelen filmnél, jobban belegondolva, sok, szappanoperákba való történetszálat kapunk, így együtt mégis egy koherens, keserű és egyszerre édes mozivá áll össze az egész, ami talán még azért is elkísér minket - értem úgy, hogy akár többször újra tudom nézni, ezt pl. már vagy ötször sikerült eddig, de mindig fedeztem fel benne új részleteket - mert, miután kikapcsolom a lejátszót és felállok a fotelből, motoszkál bennem azért, hogy karaktereink útja vajon merre vezethet tovább. Manapság nagyon fontosnak érzem, hogy érdekeljen a figura sorsa, hogy eltöprengjek azon, vajon mit hozhat az egyébként fiktív figurák jövője, hiszen egy jó mozi akkor működik a legjobban művészetként, ha a befogadót arra ösztönzi, hogy azután is foglalkozzon vele, miután nincs "előtte"- Ebből a szempontból Burns filmjei - mint írtam, azok, amiket láttam - jól teljesítenek.

Edward Burns-szel első találkozásom egy háborús dráma volt, amiben nem állítom, hogy ő lett volna a leggyengébb láncszem, de nem éreztem kiemelkedőnek sem a szereplők közül. Ez volt, az egyébként kiváló és fontos filmes mérföldkő, a "Ryan közlegény megmentése - Saving Private Ryan (1998)". Miért érzem ezt a mozit olyan fontosnak? Mert pasasként, aki szereti a háborús mozikat, köszönhetően a rendezésnek, megvalósításnak, hatalmas gyöngyvászonnak, ez volt az első film, amelyet úgy bírtam végignézni, hogy közben elmerengtem azon, hogy a háborúnak mennyire nincs is romantikája - amit mi férfi nézők legalábbis felépítünk magunkban róluk, hogy a hősök felmagasztosulnak, erkölcsileg van jó és rossz, stb. - és egy háborúban nincs más, csak kín és halál. Burns az egyik fiatal katonát alakította, aki többször megkérdőjelezi a kapott parancsot, azután pedig szerencsésen túléli a lehetetlen küldetést, ami a film gerincét adja. Játéka számomra korrekt volt, de talán jóképű fizimiskája, vagy tipikus amerikai kisugárzása miatt nem éreztem alakítását kiemelkedőnek. Csak szimplán korrekt.


Aztán tovább ismerkedve az Amerikai filmes univerzummal, találkoztam néhány olyan mozival - volt, amelyik még a Ryan közlegény előtt készült - amelyek stáblistáján Burns nem csak színészként, hanem íróként, rendezőként is megjelent. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy színészi kvalitásaiban csupán erős közepes a srác, de íróként, rendezőként sokkal magasabb ligában játszik. Mindezt úgy, hogy nem ám pörgős akciófilmeket, vagy kedvenc műfajaimat, látványos sci-fit vagy véres horrort készít, csak egyszeri/egyszerű mozikat emberekről, akiknek kapcsolati válságaik vannak, érzéseik, amelyek megfejtésre várnak. Lehet, hogy egyik-másik figurája elnagyolt, hogy pár részletet elken, szárnyaszegett módon zár le, de azért többnyire a felvetett kérdésekre igyekszik egy kielégítő választ találni és az általam látott is szerzői darabok egyik fontos, visszatérő motívuma, hogy a férfi karakterek mit tesznek meg a kapcsolataikért és ami még fontosabb, keresi, hogy bemutathassa a pillanatot, amikor a férfi, végleg elhagyja a "gyerekkort", hogy elkezdjen felelős, érett emberként viselkedni.

Az "Esküvő, rock, haverok" című munkája is több figurán keresztül, több olyan történetet gyúr össze egy baráti társaság tagjai köré, ahol nagyon fontos az, hogy éretten kell gondolkozniuk, szembenézve a problémáikkal. Hogy ez nekem miért tetszik annyira? Talán, mert Burns filmje egyfajta módja annak, hogy nézőként tippeket kapjak, amelyeket akár a saját problémáim megoldásában is kamatoztathatok. A filmben nagyon fontos központi téma a megbocsátás és elfogadás. Ezt tucatnyi oldalról járjuk körbe, úgy, hogy van, amelyik nyilvánvalóbb, míg másik a felszín alatt lappang. Van, amelyik egyértelmű lezárást kap, másik pedig ugyan homályban marad, de legalább elindul valami pozitív irányba.


Öt gyerekkori barát egyikük esküvőjére készül. A nagy nap előtt a városba érkezik a banda - korábban együttesük is volt, iskolai sikerekkel és ez tartotta össze őket - tékozló fiúja is, aki súlyos terhet cipel a vállán, miközben egyik barátja már azóta haragszik rá, mióta lelépett a városból. A kvintett tagjai a nagy nap érkezése előtt zenéléssel, italozással, lelkizéssel igyekszenek ismét összecsiszolódni, ellenérzéseiket félretenni és megbeszélni a múltat, hogy az esküvő napján már ne robbanjon semmilyen érzelmi töltet, beleértve a házasság kétségei között vergődő ifjú férjjelöltet is.
Nagy-vonalakban.

Paulie (Edward Burns) arra készül, hogy állapotos jegyesét, Sue-t (Brittany Murphy) oltár elé vezesse, de az utolsó napokban nem elég, hogy a leendő asszonyka hormonális kitöréseit el kell viselnie, megelőlegezve azt, hogy ez vár majd rá a házasságban, még bátyjának, Jimbo-nak (Donal Logue) pesszimista hozzáállását és megjegyzéseit is fel kell dolgoznia, mert az folyamatosan támadja kapcsolatukat. Jimbo egy ideje kiállhatatlan arcát mutatja az öccse felé és feleségével, Jules-szal (Heather Burns) is elutasítóan viselkedik. Valami rágja és ahelyett, hogy felfedné érzéseit, inkább, mint a skorpió a tanmesében, megmar mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele. Mike (Jay Mohr), Paulie unokatesója harminchárom évesen képtelen felnőni és éretten kezelni a szakítását gyönyörű barátnőjével. Visszajár a lány házához, ezzel alaposan próbára téve a lányt és annak testvérét. Mike egyébként is nehezen képes feldolgozni vélt és valós sérelmeit, amit a múltban szerzett, mivel a városba a jeles alkalomra hazaérkező TC-t (John Leguizamo) is folyamatosan egy korábbi, TC elutazása előtti balhéra emlékezteti, amikor is TC elemelte Mike egyik kedvenc baseball kártyáját és magával vitte, mikor lelépett a városból. Mike dühe azóta sem csillapodott, hogy hosszú évek teltek el, egészen addig, míg egyik friss vitájuk során végül TC ki nem böki, mi volt a valódi oka annak, hogy egyrészt szó nélkül lelépett és másodsorban Mike "kegytárgyát" elemelte.
TC-nek közben ki kell békülnie apjával is, mert mielőtt elhagyta a kisvárost, hogy máshol építse fel életét, csúnyán összevesztek.
Az ötfős baráti társaság legstabilabb tagja, aki igyekszik az esküvő alkalmából ismét összeterelni a kis formációt, az Dez (Matthew Lillard), akinek bejött a felnőtté válás, hiszen családja van, két gyerekkel és a feleségével is jól megvannak. Paulie többnyire vele beszéli meg felmerülő kétségeit. Az öt srác Dez kocsmájában sokszor beszélget érzéseiről, de a legfontosabb titkaikat lassan fedik fel a többiek előtt és talán nincs is megfelelő tanács mindenki számára, mert az élet bonyolult és ahhoz, hogy megfelelő mederbe tereljük, szükség van arra is, hogy legyen bennünk is hajlandóság a változásra, ne csak mi akarjuk a megváltoztatni a világot.


Az egész film életszagú, remekek a karakterek, érdekel minket, mi történik velük. Néha közel is érezhetjük egyik-másik figurát magunkhoz. A mellékszereplők is helyükön vannak. Talán egyedül Murphy ripacskodás közeli állapotos asszonykája tűnt kicsit soknak nekem. Megrögzött agglegényként elgondolkodtam azon, ha ilyen lenne a barátnőm, nekem is szükségem lenne erős baráti ráhatásra, hogy bevállaljak egy esküvőt.
A magyar címfordítás szokás szerint elcseszett, de nem is olyan semmitmondó, mint az eredeti cím.

Az egész film tévéfilmes keretek között mozog, de összességében remek mozi.

80%

Ha szeretnéd megtekinteni:
- Esküvő, rock, haverok (2006)

Töfi:
- A filmben az a John Mahoney alakította volna Burns apját, aki korábban, az "Ő, az igazi - She's the One (1996)" című kapcsolati drámában már egyszer eljátszotta ezt a szerepet, de végül a jeleneteit a film hosszúsága miatt kinyesték a végső változatból. Sajnos, mert a korábbi filmben remekül működtek együtt.

2017. január 13., péntek

Utazók - Passengers (2016)

Utazók - Passengers (2016)


Rendezte: Morten Tyldum

Megtekintés: Hiába a sci-fi köntös, ez egy elsősorban romantikus mozi, utána meg minden más.

Egészen jól tudtam szórakozni ezen a filmen, még annak ellenére is, hogy az egyik legfontosabb kérdését a végére simán elmismásolják.
Mert szerencsére, legalább szó lett róla, hogy erkölcsileg...
De ne vágjunk ennyire a közepébe.

Kedvelem Chris Pratt-ot és Jennifer Lawrence-t sem utálom. Mondjuk fura, hogy Pratt közelebb áll hozzám stílusa miatt, mint Lawrence, a meztelen fotói ellenére, pedig ő a csinosabb. 7-8 éve pont egyikükről sem tudtam semmit sem, mostanra meg komoly közönség kedvencek lettek. Pratt otthonosan mozog a sci-fi környezetben és habár eszköztára közel sem tökéletes, azért nem untam a film első harminc percét.
Jim Preston (Chris Pratt) egy elvileg sérülésmentes űrhajóban utazik következő otthonába, amely egy földhöz hasonló klímájú bolygó. Az utazás egyetlen szépséghibája, hogy ebből elvileg senki nem tapasztalhat semmit, hiszen az új élőhely felé az utazás menetideje kerek 120 év. Milyen szerencsétlen véletlen, hogy Jim hibernáló hüvelye, annak ellenére, hogy sérülés nem érhetné, megsérül. Jim pedig felébred.
Aztán Jim rádöbben, hogy csak őt ébresztette fel az űrhajó.
Azután Jim rádöbben, hogy ez a halálos ítéletét jelenti, hiszen amennyire a hirtelen rendelkezésére álló idő alatt utánanézett, nincs rá módja, hogy visszamásszon a hibernáló hüvelybe és tovább aludja az odautat.
Köszönjük szépen! Kilencven év egy harmincas pasinak? Egyedül? Egy űrhajóban, amelyben a legtöbb izgi funkció pénzbe kerül, de Jim nem aranykártyás ügyfél? Ez maga a hideg, steril pokol.
Kezdetben Jim is igyekszik "kiutat" találni az egérszorítóból, majd lassan feladja, beletörődik és kezdi felőrölni az idegeit a kilátástalan szituáció.
Milyen szerencse, hogy van neki egy robot csaposa, Arthur (Michael Sheen) akivel megoszthatja gondolatait.
Jim, vándorlásai közben véletlenül megpillantja Aurora (Jennifer Lawrence) hüvelyét - nem azt, persze - és lassan, ahogy a lány személyes adatait olvasgatja, egyszerűen beleszeret.
A szerelem, meg mint tudjuk, őrült cselekedetekre sarkallja az embert. Jim némi hezitálás és önmarcangolás után komoly, visszavonhatatlan döntésre szánja el magát, amely etikailag és morálisan ellene fordítja az egyszeri nézőt, hiszen erkölcsileg egy nagyon elítélhető, egyoldalú döntést hoz, melynek következtében Aurora felnyitja a szemét.
Érted?
Jim felkelti Csipkerózsikát álmából. És rövid hisztérikus epizód után, élhetnének, míg meg nem halnak, egy sci-fi mese keretein belül.
Azért a forgatókönyv kicsit eljátszik a döntés súlyosságával, ezért, számomra érthetetlen módon, pont az android csapos lesz az, aki véletlenül - elég ostoba programja van szegénykémnek - szembesíti az addigra már turbékoló gerlepárt.
Nem csoda, ha Aurora kiakad.


Te is kiakadnál.
Látni sem akarnád a másikat, aki szó szerint, a halálba rántott magával.
A film második fele pedig igyekszik Jim etikailag tökéletesen negatív döntését egy mérlegre helyezni és kissé visszabillenteni, hiszen csupán kétszereplős kamaradarabról van szó, amiben nem poén, ha az egyik szereplőt megutálja a néző, főleg, ha kvázi pont az lenne a főszereplő, nem igaz?
Mondanom sem kell, hogy azért történnek események és van elég akció is, amely megtöri a jeget és igyekszik a kényes kérdést felülírva ismét visszaváltani egy romantikus mesére, fantasztikus környezetben.
Hogy ez így lett a legjobb, azt nem tudom.
Valahol megértem, hogy a forgatókönyvíró Jon Spaihts, hogy legyen a két szereplő között drámai feszültség, ehhez a megoldáshoz folyamodott. Mert így azért több a tétje a főszereplőink kapcsolatának, mintha Aurora hibernáló hüvelye szintén valami meghibásodás vagy buta véletlen miatt adta volna vissza a lány tudatát, hogy azután a fiú és a lány, az űrhajó Ádám és Évája egyetlen közös ellenséget utálhasson: az űrhajót, Avalont.
De úgy teljesen más lenne a mese is.
Sajnos, kellett ez a bizarr és ugyanakkor emberi lépés a filmbe - Jim gyakorlatilag önös érdekből kelti fel a lányt, egyéb oka nincs rá - hiszen a végére így lesz izgalmasabb és árnyaltabb az a kapcsolat, amelyben az életüket adnák akár a másikért is, a következmények figyelembe vétele nélkül.
Tehát, a film a szerelem mellett szól a megbocsátásról is és az önfeláldozásról.

Bizonyos szempontból az Utazók valójában egy színházban is bemutatható, kamaradráma. A sci-fi környezet lehetne más is, igaz, Jim húzását hirtelen el nem tudom képzelni, milyen más műfajon belül lehetne hasonló kimenetellel bemutatni.
Ami marad a fantasztikumból, az pedig csak apró ráadás.
A díszletek - nem tudom, mennyit építettek fel, mennyi volt CGI - számomra tökéletesek voltak. Simán eltudom képzelni, hogy ilyen lesz egy űrhajó, amelyik 120 évig utazik az űrben.
Az alapötlet érdekes kérdéseket boncolgat, igaz, azokat azért nem rágja át, töviről hegyire.
Azért, az jó jelenet, amikor Aurora hajnalban egy vascsővel kicsit megagyabugyálja Jim-et, ezzel sok dühét levezetve a férfin, aki egy idő után, nem is védekezik.
Igen, még ez is életszagú volt számomra.

Negatívumok?
Laurence Fishburne alibi szerepeltetése. Többet akartam, de látszik, hogy azért írták bele a filmbe, hogy kicsit külső szemlélőként, más szemszögből magyarázzon meg dolgokat, meg kicsit előre lendítse a cselekményt, hiszen amiről beszél - meghibásodás és tovább romlik, illetve az orvosi készülék használata és a kódja - szükséges volt, hiszen nélküle főszereplőink nem tudtak volna tovább lépni a történetben.
Andy Garcia cameója. Attól a pofám leszakadt.
A medencés jelenet, mert elvártam volna, hogy Jim oldja meg és azzal legalább tudtam volna, hogy valamit törlesztett volna a lány felé. (Bár, a vizes balhé sincs, ha nem kelti fel, nem igaz? 😱 )


Pozitívumok?
Lawrence játéka.
Pratt nem tökéletes még, de azért hozta, amit lehetett.
A helyszín és fényképezés.

Tudom, hogy valójában ez egy limonádé, amiben kilencven százalék a dráma és romantika, a maradék meg a sci-fi. Tisztában vagyok vele. De az, hogy tetszett, számomra azt jelenti, hogy ahogy öregszem, kezdem jobban kedvelni a szentimentális romantikát, mint a fantasztikumot és ami azzal jár.

Különvélemény:
Tudjuk, hogy Pratt talált egy kiskaput az orvori berendezésben, így egyiküket hibernálás szerű állapotba tudta küldeni. Rendben. Miért nem volt tökös a film és beszélte meg a két főszereplő, hogy a további utat - FIGYELJ:
Az egyik egy hónapig ébren van, majd felkelti a másikat, egy hétig szerelem, majd a másik marad ébren egy hónapig. Ha kilencven évük maradt, akkor azt így lefelezve nagyjából, a hetekkel együtt, elhúzhatják mondjuk 48 évig is, így ha a film kezdetekor harmincasok, akkor a végén még mindig fogadhatta volna a kapitányt és a legénységet két hetvennyolc év körüli idős ember, akik boldogok voltak együtt... Esetleg gyerekük is van...
Nem volt elég tökös a forgatókönyv.

70%

Ha látni szeretnéd:
- Utazók (2016)

Töfi:
- Az űrhajó neve Avalon, a csapos pedig Arthur. finom utalás az Angol mondakőrre.
- Fishburne-nak nem ez az első hasonló szerepe, amikor megjelenik, elmondja a tutit, azután a forgatókönyv kinyírja: Predators.
- Lawrence a szerelmes jelenetek előtt alkohollal lazított, mivel nehezen tudott ellazulni a jelenet forgatása közben, mert Pratt számára egy nős pasi.
- Jim panaszkodása az élelmiszerre azért furcsa, mert más jelenetekben meg egy étteremben olyan ételt eszik, amit megkíván. Ez az egymásnak ellentmondó rész benne maradt a filmben.
- Aurora terve az volt, hogy egy évet külön marad az új bolygón, megírja a könyvét, majd visszautazik a földre. Ha tényleg így van, akkor feltételeznünk kell, hogy az űrhajóban velük utazik új hazájukba a megfelelő technika a hibernáláshoz, ha máshol nem is, de akkor a raktár területen, hatalmas dobozokban, hogy majd az új élőhelyen, miután letelepedtek, a visszatérőket megfelelően le tudják hibernálni és visszaküldeni, retúr jeggyel. Ebben az esetben viszont Jim elég felületesen keresgélt az űrhajón, hogy az egy év alatt nem futotta át vagy nem botlott bele a készülékbe a raktár lajstrom szerint és Aurora sem hozta szóba, hogy talán meg kellene keresniük, ha már a kapitány fülkéjébe nem tudnak bejutni.
- akik nem lettek Aurorák: Emily Blunt, Rachel McAdams, Reese Witherspoon.

Szirmai Gergely véleménye a filmről: