2017. február 28., kedd

A számolás joga - Hidden Figures (2016)

A számolás joga - Hidden Figures (2016)


Rendezte: Theodore Melfi

Megtekintés: Nagyon ajánlom legalább egyszeri megnézésre, habár nem tökéletes életrajzi film.

"A számolás joga" ugyan bemutat három nőt, akik matematikai ismereteik révén bőven az átlag fölé emelkedtek, egy olyan korban, amikor ezt az eredményüket vagy tehetségüket több okból sem értékelték megfelelően, mégsem igazi életrajzi film, hiszen inkább egyetlen viszonylag jól körülhatárolt időszakot mutat be a hölgyek életéből és sajnos, azt sem teljesen részletekbe menően. (Pl. érdekelt volna, hogyan találják meg mindhárom hölgyet erre a munkára, ha tudjuk, hogy még egy egyetemre is alig tudnak bejutni?)
Ettől függetlenül Scal kollégával ellentétben, aki szerint a film nem sokat ér, - gondolom, majd ezt a kijelentést javítandó helyreigazítást fog kérni - úgy vélem, egészen kellemes szórakozás hibái ellenére is.

Először is, jobban szeretem az olyan élettörténeteket, amelyek, már ha muszáj megismernem az embert, akit témának használnak, viszonylag kerek egészek és nagy vonalakban végigkísérnek egy életutat, az elejétől, vagy korai évektől, a fontosabb állomásokon a lényeges pontokig, amiért a történet főszereplője megérdemelte a róla forgatott mozit. Ez mondjuk ellent mond annak a véleményemnek, hogy nem rajongok az olyan filmekért, amelyben a hős lassan megöregszik és végül meghal, mert úgy vélem, az élet pont elég rövid ahhoz, hogy másfél órába sűrítve élvezzem, hogy ezt az orrom alá dörgölik. Gondolhatod, mit gondolok akkor az erre a témára építő reklámfilmekről, rövidfilmekről. Úgy emlékszem, Scal hasonló okból nem kedveli a témát. Azért, ellenérzései ellenére nem lenne rossz, ha írna a filmről. Elolvasnám.

Mivel "A számolás joga" három karaktert is be szeretne mutatni kb. hasonló nagyságú játékidővel kufárkodva - ez sajnos nem sikerült - azt kell mondjam, az életrajzi film titulust nem is erőltetem, hanem maradok inkább a történelmi keserédesnél. Igaz, hogy nem az ősi régmúlt, de azért csak történelmi betekintés egy sokkal konzervatívabb korba.
"A számolás joga" a hatvanas években játszódik és főszereplői fekete nők. Sőt, okos fekete nők. És ezek nem csupán olyan fekete nők, akiknek van esze, hogy valamilyen karriert a csúcsra járassanak, amivel sok pénzt szereznek és ismertek lesznek, hanem olyan nők, akik tehetségüket aprópénzre váltva olyasmikben vesznek részt, ami az emberiség egészét - annak ellenére, hogy akkoriban ezt az USA személyes presztízskérdésnek tekintette - helyezi előrébb egy képzeletbeli, eredményességünket és tudásunkat fejlesztő diagramon. Mindhárom nő számomra sokra becsült tudását és tehetségét, vagy nevezd, aminek akarod, a NASA üstjébe dobta, hogy a cégben fővő hatalmas űrprogram nevű katyvaszból sikeresen összehozzanak egy űrutazást, melynek végén, vissza is hozzák azt az embert, aki meglovagolva a technika rakéta formájú vadlovát, körbeutazza a föld bolygót, hogy ezzel is erősítse a hitünket abban, hogy amiket a fantasztikus filmek sugallnak más világok meghódításával, azt végre elérhető közelségbe hozzák az átlagemberek számára is. Majd száz év múlva... (Hülye körmondatok.)


A film nem túl részletesen mutatja meg, hogy a hatvanas években az USA még közel sem volt annyira toleráns az afroamerikai lakossággal, - legalábbis Washingtonban még biztos nem - mint manapság igyekeznek ezt elhitetni a világgal. És arról az Amerikáról beszélünk, ami közel húsz évvel korábban olyan vehemensen állt bele a második világháborúba egy olyan hatalommal szemben, amelyik nyíltan hirdette bizonyos rasszok másodlagosságát.
Szóval, Amerika, ahogyan a "Team Kommandóban" is mondják, kapd be!
1960 környékén még te is kirekesztő voltál a "négerekkel", megszégyenítő módon elkülönítetted őket buszon, épületekben, de még a vizeldében is, legyen az mellékhelység vagy ivókút. Kiírtad; színeseknek. Csak épp nem egy vallás ellen ágáltál, hanem egy külső jegy alapján. Hát köszi.
Csodálom, hogy a három főhősnőnk tehette azt, amihez a legjobban értett, habár, mint korábban jeleztem, el nem tudom képzelni, hogy a NASA személyzetis osztálya, hogyan akadhatott a nyomukra egy ilyen kirekesztő felépítésű társadalomban. Szerencsére azonban sikerült és ennek köszönhetően ma már teóriákat is gyárthatunk, hogy lehet, hogy az egész egy humbug volt? Ezt sajnos csak Kubrick tudná megmondani, de szegény, kilépett a rendszerből.

"A számolás joga" mire e sorokat írom, közel száz jelölést és ebből több tucat díjat tudhat magáénak. Az Oscar is nominálta a film egyik központi karakterét, Octavia Spencert, aki előtt le a kalappal, de megtekintve a filmet, a jelölést szerintem sokkal inkább érdemelte volna meg a másik főszereplő, Taraji P. Henson, aki ötvenes nőként is egészen vonzó tudott lenni, pedig nem kimondottan egy manöken külsejű hölgy. A film legkevésbé kihangsúlyozott karaktere pedig a trióból Janelle Monáe figurája, akinek azért szintén jutott legalább egy erős pillanat - tárgyalótermi jelent a bíróval - ennek ellenére neki jutott a legkevesebb játékidő, ami annak is betudható, hogy egyelőre a három színésznő közül neki van a legkevesebb filmes tapasztalata, igaz, idén mindjárt két Oscar jelölést kapó filmben is szerepelhetett. A másik a "Holdfény - Moonlight (2016). (Scal azt különösen imádja...)


Röviden a történetről:
Megismerjük ezt a három ragyogó tehetséget, akik történetesen a NASA berkein belül különböző területeken dolgoznak és lassan kiderül, hogy tehetségük révén előrébb tudják lendíteni akár apró mértékben is az űrprogram sikerességét.
Egyikük főnöke az űrprogram sikerességét felügyelő Al Harrison (Kevin Costner) - tudni kell, hogy a könyv és a belőle készült forgatókönyv több ponton eltér a valóságtól, ezért ez is egy oka, hogy nem tudom teljes értékű életrajzi drámaként kezelni - aki a szegregációt nem veszi komolyan, hiszen jobban érdeklik az űrversenyben elért eredmények.
Mindhárom nőnek ki kell vívnia némi tiszteletet a kollégák és vezetők körében, hogy érvényesülni tudjanak és közben otthon is helyt kell állniuk, mint anya és társ.
Közben problémák lépnek fel az űrprogramban és ezeket is kezelni kell, hiszen akkoriban Amerika nem kívánt annyi felhasznált dollármillió után másodikként felkerülni az űrkutatás történelmének tablójára.
A film szerint, hogy sikerült bizonyos eredményeket olyan jól teljesíteniük az űrversenyben, abban ezek a hölgyek is tevőlegesen vettek részt.
Fontos mellékszerepekben még feltűnik Kirsten Dunst, aki remélhetőleg a sminknek, még sosem volt ennyire "öregedő", illetve Mahershala Ali, aki egyikük udvarlójaként kapott szerepet.
A fényképezés nagyon szép, jók a beállítások. A zene kellemes, - Pharrell Williams a "Happy" szerzője - de nem maradt meg bennem. A mellékhelységes poén nekem kicsit sok volt, de a karakterek nagyon eltaláltak és külön tetszett Taraji játéka.
A "Hidden Figure" meg szerintem többféle jelentéssel bír, mind matematikai utalás, mind pedig jelölheti azokat a fekete nőket, akiket senki sem akar észrevenni, pedig, kellene.
A valóság több ponton eltért a filmben bemutatott eseményektől. A kedvenc jelenetem, amikor John Glenn, az űrhajós utasítja az irányítóközpontot, hogy amíg Katherine (Taraji) nem ellenőrzi vissza a számadatokat, nem hajlandó elindulni az űrbe, megtörtént, igaz, nem olyan feszített tempóban, mint a filmben, hanem a kilövés előtt pár héttel.

65%

Ha megnéznéd:
- A számolás joga (2016)


2017. február 25., szombat

Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)

Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)


Rendezte: J.A. Bayona

Megtekintés: Ez a film valójában egy oktató anyag, hogy hogyan engedjünk el valakit.

Ez az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki épp elveszít valakit. És az elveszítés alatt nem egy szakításra gondolok. Siobhan Dowd, aki 47 évesen mellrákban halálozott el, 2007-ben, mielőtt itt hagyta világunkat, kitalált egy történetet, amely a szörnyről szól, aki egyfajta "Karácsonyi ének" parafrázisként felkészít egy kisfiút lélekben, édesanyja halálára, aki rákbeteg és nincs esélye a gyógyulásra.

Ezt a történetet talán pont azok fogják legjobban megérteni és átérezni, akik maguk is megküzdöttek saját démonaikkal, mint Conor (Lewis MacDougall), amikor lassan világossá vált számára, hogy nincs remény és anyukája, a kezelések ellenére, örökre el fog menni. Ebben a formában tehát a film felkészítheti a nézőit, főleg a gyerekeket, hogy hogyan tudják elengedni azt a szülőt vagy családtagot, akinek eljött az ideje.
A film központi témája a szörny, amely valójában nem a rákot testesíti meg, mint sejthetnék, hanem azt az elemi és irányíthatatlan dühöt, amit azok éreznek - több egyéb kavargó érzés mellett - akik elveszítenek valakit. Mert ez a düh, amely sújt önmagunkat és magát a haldoklót is, sőt, egész környezetünket, önmagában tényleg hasonlóan működik, mint a filmhez kiválasztott és gyógyíthatatlan rák, csupán annyi a különbség, hogy erre önmagukban találunk gyógymódot - kis szerencsével - amikor megértjük, hogy az életünk a változások ellenére tovább fog haladni majd egy irányba, még akkor is, ha jelenleg úgy érezzük, hogy az nem történhet meg.

Magamból kiindulva, pontosan emlékszem, milyen harag dúlt benne, amikor édesanyám már sokadik éve küszködött az autoimmun betegségével, amelyre nem volt megfelelő gyógymód, habár ette a tablettákat, amik lassan sorvasztották el a kis testét és szépen, lassan feladta, ahogy a környezetében, néhányan, akik közel álltak hozzá, ugyanabban az időben szenderültek jobblétre. Anyám betegsége győzött felette és az élni akarás kiveszett belőle, míg végül egy napon, mire hazaértem öcsémmel, ...
... már nem volt velünk.

A szülő elvesztése borzalmas és nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik rosszabb: ha hirtelen és váratlan a halál, vagy lassú folyamat vezet odáig.

A film azonban felébresztett bennem egy alvó "szörnyet" (?), amely akkoriban élt bennem, mikor anyám elfojtott sírását hallgattam, ahogy kesereg sorsa felett.
Ebben az érzésben rengeteg irracionális építőkocka állt össze egy egésszé. Dühöt éreztem a világra, amiért ezt teszi velünk. Dühöt éreztem magam iránt, amiért nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. Dühöt éreztem még anyám iránt is, aki megbetegedett, mintha ez egy groteszk választás lenne, vagy mi.


Dowd ötletét Patrick Ness , az írónő halála után sikeresen befejezte, öntötte könyv formájába és dolgozta át forgatókönyvvé, hogy abból a spanyol rendező, Bayona készítsen egy fantasy drámát, amiben Conor kezelni tudja fájdalmát és érzéseit, hogy elfogadja, az elfogadhatatlant, megtalálja a helyét nagyanyja oldalán, aki anyukája halála után örökbe fogadta.
Akinek az életében még nem történt hasonló tragédia, nem biztos, hogy érteni fogja, hogy a tizenéves Conor fejében mi játszódik le, ezért hajlamos lehet az egyszeri néző legyinteni, hogy lázadó kamasz. Igen, de Conor nem a kamaszok szokásos divatjából lázad, hanem mert fiatalon kell megküzdenie olyan érzésekkel, amire egy felnőtt sincs felkészülve. Borzalmas dolog egy gyereknek elveszítenie a szülőt, amikor még a saját lábra állás lehetőségként sem merül fel.

A forgatókönyv, hogy Conor helyzetét még elesettebbnek állítsa be, elszakította mellőle az apa karakterét, akit Toby Kebbell formál meg, és ha ez nem lenne elég, egy óceán választja el őket egymástól, plusz az apuka új családja. Itt még érthető is, hogy miért olyan nehéz Conor számára beletörődni a lehetséges jövőbe, hisz apja karaktere nem segítség számára. A forgatókönyv már jóval nehezebb helyzetben van, mert anyu édesanyját, Conor nagymamáját is igyekszik távolabb elhelyezni a fiútól érzelmileg, hogy a végén nagyobb legyen az egymásra találás, de ezt az akadályt nem vette olyan könnyen a dramaturgia, hiszen a Sigourney Weaver által megformált nagymamáról keveset tudunk meg, azon kívül, hogy rendkívül fegyelmezett és pedáns, ám ez nagyon kevés ahhoz, hogy kezdetben megértsük Conor zsigeri ellenszenvét irányába. (Hacsak az a dac nincs benne a fiúban, hogy a nagyi korábban nem nagyon foglalkozott velük, most meg ő az egyik komoly lehetősége annak, hogy a fiú ne kerülhessen árvaházba.)
Weaver kiállása megfelel egy vasfegyelmű nagyinak, ugyanakkor fájdalmas látni, hogy az egykori Ripley mostanában kénytelen ilyen kicsi mellékszerepeket elfogadni, hogy haladjon a szekér.

A film nem választja el élesen ugyan az elszakadást követő öt érzést, de megidézi mindet: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást.
Lewis MacDougall pedig remekül hozza Conor alakját. Tehetséges fiú..
A filmet, ha teheted, mindenképpen feliratosan nézd meg, mert a szörny hangját eredeti nyelvben Liam Neeson kölcsönzi a drámához és az ő orgánumát egyetlen magyar színész sem tudja hitelesen visszaadni - talán Vass Gábor tudnám elképzelni a hangjának.
Az anyukát pedig Felicity Jones hozza, akin ek mintha nagy kedvence lenne tragikus hősnőket megformálni a vásznon, hiszen a végkifejletet tekintve, a Zsivány egyesben és az Infernoban hasonló véget ér a színésznő.


Bayona korábbi műveinél kicsit fantasztikusabb a kiállítása ennek a mozinak, de az érzékenység ugyanúgy megvan benne, mint "A lehetetlenben" vagy a horrorkedvelők körében elismert "Árvaházban".
A fényképezés nagyon szép, a zene pedig bár talán nem elég fülbemászó, de a képek alatt a kellemesebb score-ok közé tenném Fernando Velázquez munkáját.

Töfi:
- Sigourney Weaver számára nem okozott nehézséget a megfelelő angol akcentus, mivel édesanyja brit.
- A forgatókönyv 2013-ban még a "Fekete listán" szerepelt, amely a legjobb, még meg nem filmesített forgatókönyveket tartalmazza.
- A vidámparki jelenet helyszíne ismerős lehet a "Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei" című moziból.
- Neeson nem csupán a szörny hangját adta, hanem a filmben pillanatokra feltűnő családi fotókon ő Conor nagypapája is.

Hasonló kérdéseket az elengedésről felvetett Eddie Murphy filmje is, ahol szintén rákos volt az édesanya karaktere, csak ott egy kislánynak kellett megküzdenie a helyzettel. Olvasd el ezt is: Mr. Church (2016)

75%

Ha megnéznéd:
- Szólít a szörny (2016)

A film zenéjéből: Soundtracks and You Website: A Monster Calls (2016)

2017. február 24., péntek

Paraziták - Parasites (2016)

Paraziták - Parasites (2016)


Rendezte: Chad Ferrin

Megtekintés: A recept roppant egyszerű: Embert üldöznek emberek és a túlélésre egyetlen lehetőség a menekülés. Ha szereted a témát, akkor kedvelni fogod.

Chad Ferrin mivel kb. egyidős velem, ugyanazokat a filmeket láthatta, amiket én - bár inkább Amerikai filmekről lehet itt szó - és talán ugyanazon mozikat is kedvelhette, amiken én is szocializálódtam. Itt van mindjárt, hogy a film kevés pozitívuma közé tartozik, hogy remekül képes megidézni a nyolcvanas évek thriller filmjeinek hangulatát. Egyenesen John Carpenter neve jutott eszembe, mert a beállítások, fények és a film eredeti zenéje kiköpött Carpenter mozi érzést közvetít. Egyes dallamok kísértetiesen emlékeztetnek az öreg rendező által megismert zenei motívumokra, ami számomra azért volt szórakoztató, mert szeretem a munkásságát. Tehát Ferrin hangulatkeltésből jól szerepelt.
A többi meg csak inkább gyenge közepes.
Talán pont azért, mert amúgy a saját forgatókönyvéből megírt film teljesen lerágott csont, amiből még a velőt is kiszopogatták, hiszen az alapötlet sem túl erős és a megvalósítás is hagy kívánni valót maga után.

A cím egy állásfoglalás. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy rendezőnk összességében kinek az oldalán áll - ami egy nem várt lezáráshoz vezet. Három fiatalember az egyetemi kampuszról Alvarado felé tart a városon keresztül, de helyismeretük kimerül holmi tornyok elhelyezkedésében, ami miatt csúnyán eltévednek. Persze, a filmben mobil már van, átjátszó tornyok azonban nem, így a GPS-t ki lehetett lőni annak érdekében, hogy szereplőink a pokol legmélyebb földi bugyrában tévedjenek el, ahol sikeresen belebotlanak egy csöves bandába, akik viszont, hogy visszavágjanak a város rájuk mért sérelmeiért, random mód gyilkolásszák a lakosságot, aki volt olyan óvatlan és a kezeik közé tévelygett. Nagyjából ennyi a történet, megspékelve néhány mellékszereplővel, pár leágazással.


De ezt már te is ismered, ilyen-olyan formában.
Ha magát az alapot nézem, eltévedés, menekülés a gyilkos banda elől, akkor már készült a kilencvenes években egy remek film a témában, "Az ítélet éjszakája - Judgment Night (1993)" címmel, ismertebb nevekkel, izgalmasabb kalandokkal. Ha valakit megmozgat a menekülés-üldözés-leszámolás triumvirátus, annak még olyan kultikus mozikat is lehet ajánlani a nyolcvanas évekből, mint Arnold Schwarzenegger Stephen King regényét rosszul felhasználó "A menekülő embere - The Running Man (1987)".
Csak az a két film a maga idejében izgalmas kikapcsolódás volt, ez a mostani feldolgozás pedig egy erős utánérzés, kevés eredetiséggel.

A főszereplők közül említést érdemel a hátvédet játszó Sean Samuels, aki bevállalta a kellemetlen meztelen jeleneteket, amivel ismét sikerült reklámot csinálni a nagy farkú afrikai férfiaknak, mivel Samuels miután két barátját minimális közjáték után kinyírják, egy szál pöcsben menekül el az éjszakába, (Hihetetlen, hogy az ilyen meztelenkedés még mindig zavar egy filmben, pedig voltam katona.) hogy végül megemberelve magát felvegye a harcot a szedett-vetett csöves társasággal. Ehhez azért is kellett nagy bátorság, mert néhány esetben az ilyen meztelenkedés, amely az öncélúság határát súrolja, eléggé karriertemető momentum is lehet. (Igen, még akkor is, ha Ewan McGregor-nak a Transpotting-ban mutatott férfiassága ellenére is sikerült a mozi felső fertályában maradni.)

A csövesek vezérét a névről kevésbé, arcról viszont talán sokkal ismertebb Robert Miano alakítja, ami azért is evidens, mert a színész közel 250 filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet eddig. Miano 1973-ban mutatkozott be a filmvásznon egy Robert Duvall krimiben, mellékszereplőként.
Ha már amolyan filmes legendákról van szó, akkor még kiemelhető egy rövid szerepben megjelenő, George A. Romero moziból ismert színész, Joseph Pilato, akiből sosem lett nagy sztár, de aki otthon van a nyolcvanas évek körüli zombi filmes műfajban, az találkozhatott a nevével, lévén, hogy több Romero moziban megjelent fizimiskája.


A filmről a felhozott stílusjegyeken kívül sok pozitívumot felhozni nem lehet. Az alapötlet roppant sovány és a filmbe monológ formájában becsempészett csöves önigazolás is meglehetősen erőltetett. Az ilyen mozik azt sugallják, hogy este Amerikában a törvényeket eltörlik és ha rossz sarkon fordulunk be, simán kivégezhetik az embert, amolyan homályos ideológiát követve, amellyel a perifériára szorult népek bosszút állhatnak a városon, amely kitaszította őket. Ezt annak ellenére is nehezen veszi be a gyomrom, hogy a film poszterén is külön kihangsúlyozzák, hogy amit látunk, azt megtörtént események inspirálták. Aha, meg a tököm!

Egyszeri megtekintésre merem ajánlani, még annak ellenére is, hogy amikor a cikket írom, akkor még csupán alig kétszáz ember véleményezte a filmet az imdb adatlapján és alulról karistolja a négy csillagot. Tényleg nem egy erős darab, de sör mellé, háttérnek megfelelő.

40%

Ha megnéznéd:
- Paraziták (2016)

Éjszakai ragadozók - Nocturnal Animals (2016)

Éjszakai ragadozók - Nocturnal Animals (2016)

Rendezte: Tom Ford


Megtekintés: Sokkal jobb értékelést kapott ez a bosszúfilm, mint amit valójában megérdemel.

Kifejtem bővebben, miért gondolom azt, hogy ez a mozi erősen túlértékelt.
Első kőrben kezdeném azzal, hogy munka után Milóval nekiültünk megnézni, de harminc perc után inkább az ágyat választottam és lassan a negyvenedik perc körül sikerült mély álomba merülnöm, így végül arra sem ébredtem fel, mikor Miló megtekintés után elhagyta az objektumot.
Igen, vannak filmek, amik valamiért megfognak és hiába dolgozom másnap és tudom, hogy négy-öt óra alvás után nyűgös leszek, egyszerűen nem erősebb az alváskényszer és az ágy mágneses ereje, hogy lefeküdjek. Pontosan ilyen mozi volt kb. egy hónapja "A fegyvertelen katona" Mel Gibson rendezésében; Leültem és csak a stáblistánál álltam fel.

A másik pedig, hogy a "Nocturnal Animals" története erősen túl van misztifikálva, miközben valójában egy egyszerű bosszútörténet, még csak nem is a véres leszámolás fajtából. Ahhoz, hogy megértsd, mire akarok kilyukadni, el kell mesélnem egy személyes történetet:
Valamikor, az ősidőkben, mikor még fiatalabb voltam és viszonylag vállalható arcú, pultosként, felszolgálóként dolgoztam egy étteremben. Volt egy törzsvendég lány, aki rendszeresen bejárt hozzánk, pár hetente a barátnőjével és megittak néhány pohár borocskát. Csinos lány volt, elég magas, még hozzám képest is, vékony, hosszú combokkal, kerek mellekkel, tengerkék-zöld szemmel, hófehér arccal, amit keretbe foglalt lilás-vöröses színű festett haja. A szemei kicsit talán hidegebbek voltak a kelleténél - hiányzott belőle a barnákra inkább jellemző tüzesség - viszont egyszer egyedül érkezett és a pultnál kötött ki, ahol jót beszélgettünk. A társalgás vége felé, mikor jelezte, hogy ideje távozni, félszegen felvetettem neki, hogy ha esetleg megadná a számát, szívesen felhívnám és beszélgethetnénk - meg ami még a férfi eszébe jut a hosszú combok láttán, mert nyilván eszünkbe jut - amire rövid úton lepattintott, amit persze meg tudtam érteni.
Eltelt nagyjából egy év és a tüske bennem maradt, amikor megint egy pultnál ülős este lett a lány érkezéséből, mivel barátnője megint nem ért rá valami okból.
Ismét egy jót beszélgettünk és csak szimpatikus lehettem a leányzónak, mert amikor már közeledett a továbbindulás ideje, hasonlóan félszegen, de felvetette nekem, hogy ha gondolom, esetleg megadná a számát nekem és folytassuk személyesebb vizeken a hajóvonták találkozását.
A tüske pedig, amely beágyazta magát valahol a lelkemben, azonnali távozást követelve kihozta belőlem a kicsinyes bosszúállót, amely viszont megfosztott egy lehetséges bensőségesebb kapcsolattól, amit ugye, valójában nem is bánhatok, hiszen amiről nincs bizonyosságunk, az csupán fantasztikum kategória.
Minden józan ész ellenére, viszont valami ilyesmit mondtam a lánynak, nem emlékezve pontosan valamennyi szavamra: - Nézd, tavaly már egyszer elkértem a számodat és nem adtad meg. Az azóta eltelt évben én egy cseppet sem változtam, ezért úgy érzem, az a telefonszám számomra teljesen szükségtelen lett mostanra és maradjunk az eredeti koncepciódnál, hogy nem adod meg.
Hülye vagyok?
Egészen biztosan!
De azt a kifejezést, amit a leesett állú lány arcáról olvasni lehetett, azt nem cserélném el sok más emlékemre, mert ritkán láttam olyan őszinte csalódott meglepetést, mint akkor, azon az arcon.
A lány többet nem jött hozzánk inni és lassan van tizenöt éve is, hogy megtörtént ez az eset.
Hogy ne érezd pusztán jellemem elítélendő gyengeségének, hogy ilyen töketlen módon vettem elégtételt egy korábbi sérelmemért - mint ahogyan Miló többször rávilágított hiányosságomra lelki téren ez ügyben - még tudnod kell a történet egyik leágazását, amit kevesen tudnak, de nekünk, akik ott dolgoztunk, sikerült összerakni, hiszen ismertük a vendégkörünket.

Szóval, ami csak segített a lány re-lepattintásában, az egy apróság, amivel nem volt tisztában:
Miután én nem voltam számára kecsegtető alternatíva, kolléganőm elmesélte, hogy egyik hétvégén, amikor nem dolgoztam és ezért pont nem is lehetettem tanúja, de vörös hölgyünk sikeresen összeismerkedett egy másik törzsvendégünkkel, egy kecske szakállas, ezért nálunk "Kecske" becenevet kapó fiatalemberrel, aki külsejében valahol az igénytelen és a szakadtan divatos között helyezkedett el és eléggé morbid életvitelt folytatott az egyszeri emberek számára, amibe néha eszméletlen, Jackass szintű elemek is belefértek.
Egyszer ez a srác például, mert jobb dolguk nem volt egyik komájával, fogadást kötöttek pár ezer forintra, hogy Kecske nem bírja meginni a barátja - Nem a sajátja!!! - hányását egy cipőből. Kecske megnyerte ezt a fogadást, a kolléganőm pedig hátraszaladt okádni az öltözőbe, habár, talán Kecske az övét ingyen is vállalta volna. Az már nem nagyon változtat a tényen, hogy Kecske az eset alatt mennyi alkoholt fogyasztott, vagy, hogy magának a rókának, ha már állatnevek, milyen volt az állaga, mennyisége.
Szóval, Vörös csinos lány sikeresen levadászta ezt a számára nyilván megfelelőbb partiképes ifjút - mondjuk nálam tényleg jobban nézett ki a srác, bár az nem nagy kunszt - és néhány hónapig együtt is jártak, igaz, kapcsolatuk minőségéről nem tudok többet, mint a bizonyos cipőből felhörpintett "ivadékról".
Gondolhatod, hogy ezek után, a következő pultos beszélgetés alatt, mielőtt a leány számát visszautasítottam, végig a száját figyeltem, hátha találok még ott valami kis elkenődött foltot, visszamaradt cafatkát, annak ellenére, hogy a józan ész szerint is már hónapok teltek el a Kecskével folytatott viszonya óta.

Mit érsz egy hatalmas házzal ha nincs kivel megosztanod?

És, hogy miért hoztam ezt a kellemetlen történetet a filmmel kapcsolatban?
Mert Tom Ford kissé naiv története pontosan ezt a fajta kicsinyes bosszút dolgozta fel, amelyet egy férfi (vagy akár nő is) képes megtenni azzal, akivel érzelmi közösséget vállalt volna, de a másik fél elárulta őt és azokat a felhizlalt érzelmeket. (Oké, az én esetemben persze elég erős ilyesmiről beszélni, de kicsiben kezdődik.)

Edward (Jake Gyllenhaal) valamikor kezdő íróként meghódította ideiglenesen Susan Morrow (Amy Adams) szívét, de mikor kapcsolatuk igazán igényelte volna a kiegyensúlyozottságot, Susan nemes egyszerűséggel lelépett Edward életéből és beadta a válópert.
Látva a filmet pedig bizton állíthatom, hogy Edward csalafinta tervét, hogy visszaszúrjon kicsit Susan-nek, arcába tolva az élet igazságtalanságait, nem azért építette fel, mert Susan elvált tőle, hanem az okért, amiért eljutott a válásig, tudni illik Susan nem hitt Edward írói vénájában, nem bízott irodalmi teremtő erejében és mi ez, ha nem egy hatalmas arcul csapása a férfi egojának, ha a nő nem hisz benne és nem lesz a múzsája?

Susan tehát nem hitt abban, hogy Edward-ból valaha igazi író lesz - ezt arra mondják, aki nem csupán a fióknak ír, mint majdnem én is, hanem sikeresen megjelenteti a könyvét és nem csak azok a példányok fogynak belőle, amiket maga az író küld szét az ismerősöknek, hanem van vásárlója is, azaz kelendő.
Edward pedig, miután kilépett életéből a nő, akit nem tudott korábban meggyőzni tehetségéről, a legelegánsabb - már ha egy bármilyen "bosszú" lehet elegáns - módját választotta, hogy helyre billentse megtépázott énképét és hosszú évek kemény munkájával elkészített egy olyan könyvet, amelyik - és Edwardnak ezért is volt valószínűleg korábban nagy szerelme a nő és ezért is fájhatott annak árulása - pontosan tudta, hogy érzelmileg meg fogja érinteni a nőt és arra sarkallja, hogy minimum elmondja neki, hogy tévedett vele kapcsolatban.
És én ezt a motivációt pontosan értem, mivel velem is megtörtént.

Az hab a tortán, hogy Susan pont akkor a legsebezhetőbb érzelmileg, amikor Edward ismét megjelenik az életében, de ez legyen az ő baja, nem igaz, hiszen milyen már, hogy amikor a férfi kívánta, hogy mellé álljon, faképnél hagyta, most, amikor meg érzi, hogy kapcsolata és jelenlegi élete kátyúba fut, görcsösen kapaszkodna akár a férfiba is!
Ne hidd, hogy nőellenes vagyok. Ha a film forgatókönyve fordított szereposztással dolgozott volna, akkor is így éreznék, csak akkor Edward lenne az, aki nem teljesen szimpatikus számomra és Susan lenne az, akinek drukkolnék.

Biztos dolgoztak a sminkesek Adams fizimiskáján, mert, ahogyan Miló és észrevette, vannak jelenetek, ahol kifejezetten szép, míg máshol eléggé leharcolt a külseje, főleg az arca.

Hogy a történet ezen aspektusát megértsük, a film három szálából kettő építi fel nekünk erre a dramaturgia, míg a harmadik szál maga Edward szerzői regénye, amelynek jogai már eladásra kerültek és Susan, miközben a kéziratot olvassa és véleménye gyökeresen megváltozik Edward teremtői tehetségét illetően, a könyv oldalain elmesélt dráma vizuálisan is megjelenik nekünk a film legbrutálisabb és érdekesebb pillanatait megmutatva, talán még tehetségesebb színészekkel, mint akiket a főszerepben látunk.
A könyv cselekménye egy sokkal profánabb és erőszakosabb bosszútörténet, ami talán pont azért íródott meg, hogy kontrasztot alkosson Edward szándékával szemben és mivel magát is belehelyezte a könyv egyik szerepébe, sőt, még durván el is bánt magával - bár legrondábban még így is a női szereplőkkel végzett a regényben és viszonylag gyorsan ki is írta őket a történetből, hogy ezzel is az író fájdalmára tudjunk koncentrálni - hogy a film végén ne Susan oldalára álljon a néző, ha állást akarna foglalni, hanem inkább a hiúságában sértett, egykori elhagyott férj mellett tegyük le a voksunkat.
Ezek mellett pedig a film a jelenben még bünteti is a nőt, hiszen a második férje mellett van lehetősége egy galéria tulajdonosként kamatoztatni a tehetségét, de pontosan azt kapja a férfitől, amit egy kemény kezű nő, aki igyekszik normális családi életet élni és ez a megcsalás, ami felér egy arcul csapással.

Nem ismerem Tom Ford munkásságát, aki a filmet rendezte és már készített korábban egy filmet illetve, mintha valami divatdiktátor lenne a férfi vagy mi, de borítékolom, hogy ehhez a forgatókönyvhöz valamilyen módon az életéből merített és egy sokkal korábbi sérelmét kompenzálta képírói minőségben, annak ellenére, hogy az alapot Austin Wright regénye képezte. Ezt azért gondolom, mert a film eléggé személyes hangvételű munkának tűnik, ez meg akkor lehetséges, ha a készítő valamilyen módon érintett a témában.

Az elképzelt történet kiemelkedő két színésze számomra a helyi rendőri erőt képviselő Michael Shannon, akinek kissé kétfelé néző szemei és robusztus álla jól kamatoztatható, mint tökös fegyveres segítség, aki felajánlja Tonynak (szintén Jake Gyllenhaal), hogy kellő motivációt kapott, hogy alkalmazza a szemet szemért elvét, míg a másik meglepően jó alakítást a korábban szerethető Ha-ver-t alakító és mostanra a szememben ezzel a szereppel sokat nőtt Aaron Taylor-Johnson alakítja.

Ja és van benne egy Isla Fisher, akinek egyszerűen nem sikerül betörnie a fősodorba, pedig kellemes jelenség. (Karaktere - fehér bőr, vörös haj - eléggé hajaz Amy Adams-re, ezért úgy vélem, nem véletlenül lett végül ő a befutó Edward regényhősének feleségének szerepére.)

Tony nem túl tehetséges lövész, bár, ha azt vesszük, hogy gyakorlatilag két embert ölt meg szinte véletlenül meghúzva a ravaszt, akkor viszont elég profi gyilkológép.

Amire viszont még keresem a választ, hogy mit is akart jelképezni Ford a film főcímébe beépített rengeteg kövér hölggyel, akik - és gondolom a cél ez is volt - enyhe undort ébresztettek bennem, miközben épp a vacsorámat akartam elfogyasztani. Talán ez a rész volt az egyik legváratlanabb számomra a filmben.
Talán a fogyasztói társadalom egyfajta kifigurázása akar lenni, hogy ha elég gazdag vagy, még azt is művészetnek ítéled meg, amit a mindennapokban simán elkerülsz és hidegen hagy, vagy esetleg undorít.

60%

Ha megtekintenéd:
- Éjszakai ragadozók (2016)

Különvélemény:
Erősen szpojleres felvetés, de ha én rendezem a filmet, biztosan beiktatok egy plusz jelenetet a film végére, még akkor is, ha ezzel elviszem az abszurd humor irányába a filmet.
A jelenetben Susan bent ül az étteremben, várja Edwardot, aki kintről figyeli, majd grimaszolva bemutat egyet a nőnek, aki nem látja, de reményekkel telve várja, majd a férfi hátat fordítva a múlt sérelmeinek, elégtételt érezve elhagyja a várost.
tudom, igazi romantikus vagyok...

2017. február 15., szerda

Körök - Rings (2017)

Körök - Rings (2017)


Rendezte: F. Javier Gutiérrez

Megtekintés: Ha szeretted az előzményfilmeket, ez kicsit vissza fog vetni.

Miért készítették el ezt a filmet valójában, próbáltam mosogatás közben rájönni. Voltak jogok, amik lejártak volna, ha nem kerül gyorsan moziba a forgatás után? (Hiszen vagy két évig csücsült a dobozban, ami sosem jó jel. Volt film, ami egyáltalán ilyen dobozba zárás után csupán azért került moziforgalomba, mert a főszereplője közben véletlenül befutott és úgy már meg merték kockáztatni, hogy a nevén keresztül legalább a gyártási költségeket visszatermeljék.)
Elképzelni sem tudom, miért akartak a "Kőrnek" mítoszt teremteni egy olyan harmadik résszel, amelyik simán mítoszrombolás.
Az egész olyan légből kapott, hiszen pont úgy hozták be az új szálat, akár a tévésorozatokban a főszereplők családtagjait szokás: Korábban még csak szó sem esett a karakterről, azután a negyedik évadban kiderül, hogy létezik, még él és hamarosan szerepelni is fog, khm, meglátogatja a sorozat szereplőjét valamilyen ügyből kifolyólag.

A Körök harmadik része kb. pont ilyen és az a legrosszabb benne, hogy olyan érdektelen, hogyha szinkronos lett volna, elég, ha a háttérben hallgatom és néha rákattintok.
Pedig nem kezdődik olyan rosszul ez, sőt, már hajlottam afelé, hogy a lehúzós kritikák egy kicsit túl sokat várnak el, szinte misztifikálva a korábbi epizódokat.
A repülőgépes jelenet még izgalmas is volt, éreztem a feszültséget. Ez a minimum, amit elvárok egy olyan horrortól, amelyikben nem tucatszám hullanak a karakterek, hanem az egész játékidő alatt talán ha hárman patkolnak el - néha ebből egy-kettő flashback. Ez biztos annak is köszönhető, hogy a film alapja a keleti kultúrából érkezett, ahol persze előfordulnak a slashernek is módozatai és folyik a patakvér, bél, sár és bélsár, de a kísértetes filmjeikre - amelyben a múltjuk épp úgy szerepet játszik, mint identitástudatuk illetve hiedelemviláguk, a folklór, ezért, náluk sokkal pimaszabb kísértethistóriák látnak napvilágot, mint az amerikai filmipar fellegvárában, ami sokkal profánabb és csupán akkor hajlamos kilengeni a kommerszből a művészi felé, ha az adott rendező leginkább a határokon kívülről érkezik.
Mellesleg szerintem Gutiérrez nem tehetségtelen rendező, de nem ebből a filmből fogjuk megismerni zsenijét, mert ahhoz ez a mozi édeskevés.

A Körök, tehát nem egy vérgőzös hentelés, ahogyan az elődei sem, pedig nem volt japán eredetije, lévén, hogy a sorozattól függetlenül találták ki, így akár kiléphettek volna a Suzuki által megálmodott komfortzónából. Ami fájdalmasabb, hogy két forgatókönyvíró ötletét, trióra kiegészülve öntötték végleges formába és a végeredmény egy kb. tévéfilm szintű thriller lett, olyan erőltetett és kiszámítható befejezéssel, ahol még a csavar sem működik megfelelően, a befejezést illetően, mert az is olyan, mintha láttuk volna már, úgy ollózták volna össze több, hasonló témájú filmből.

Tiszta Jessica Alba

A film első fél órája ugyan nem túl pörgős, azért egészen jó irányba halad. Az iskolai professzor, (Johnny Galecki - Többen az Agymenők sorozatból ismerik, de én már jóval korábban kedveltem a srácot) Gabriel figurája egészen érdekes lesz, miután kiderül, hogy volt ideje legalább magáról levenni az átkot és egy kiterjedt kutatást végez az egyetem területén belül, egy lezárt emeleten, ahol, tucatnyi fiatal dolgozik azon, hogy kinyomozzák, hogyan lehetne megakadályozni az átkos videókazetta által okozott károkat. Ami viszont baj, hogy annak ellenére, hogy látszik, mekkora energiát fektet a tanár és diákjai ebbe a munkába, a filmben ez egy totál felesleges mellékvágány, kihagyott gólpassz. Gabriel nagyjából addig jutott, hogy egy könyvbe gyűjtötte gondolatait és rájött, hogy egyesével mindig tovább kell adni az átkot, azután keresni egy következő balekot, akit vagy szintén felszabadítanak, vagy hagynak a picsába.
Mondjuk, az nem tetszett, hogy egyik tanítványa a krízis idején inkább hazamegy és ott próbálja átadni a halálos veszélyt a főszereplő nőnknek, ahelyett, hogy egyenesen Gabriel seggébe lógna, hátha kitalálnak egy gyorsabb, biztosabb megoldást, hiszen annyian vannak ott. Oké, ez az unásig ismert dramaturgiai húzás, ami zavaró lehet, de felülemelkedünk rajta.

Azután, ami zavart, hogy szerelmespárunk panaszkodik, hogy közel hat hete nem találkoztak személyesen, mert olyan nagy a távolság, erre a leány belebámul a pasija monitorjába, ott háborgást érez az erőben, mert megjelenik egy másik, hasonlóan nem rossz fehérnép, mint ő, és szemlátomást, van jogosultsága a fiú szobájában tartózkodni, mire főszereplőnőnk autóba pattan és a távolságot, melyet másfél hónapig egyikük sem gyűrt le, mert lusták, mint a dög, most egyetlen szusszal levezeti és megérkezik az események sodrásába.
Mondjuk, azt is imádom a filmekben, amikor a lány érdeklődik a pasija után, azoktól, akik ismerik és egy nem mondaná azt - legalábbis, akikkel kapcsolatba kerül - hogy persze, ott van a Lullaby B/5-ben, ne parázz már rá ennyire! - hanem még adják alá a lovat, homályos célozgatásokkal, ami után, én hasonló esetben, azonnal tárcsázom a 911-et, hogy a pasimat kinyírta egy csapat gimis és nem adják ki a csontokat!
Teljesen esetleges, hogy végül a főszereplőnk, Julia (Matilda Anna Ingrid Lutz - a nevét nem vagyok hajlandó még egyszer leírni és kíváncsi vagyok, mikor fogja megváltoztatni, bár a stáblistán már csak a Matilda Lutz-ot írták ki és nem a teljes és nem túl gazdaságos négyest.) Lutz egyébként az olcsó Jessica Alba, hiszen néhány beállításban kísértetiesen emlékeztet Albára, aki bizonyára azért nem volt elérhető, mert harmadik részbe nem ugrik fejest - baromság, hisz Spy Kids!!! - vagy mivel a Szem című thrillerben már elhasználta a j-horror-remake mannáját, így őt nem fűzték be a projecthez. Vagy simán kiöregedett - el sem hiszem, hogy ilyet írtam - a szerepkőrből, szegényke.


Mellesleg ne felejtsem el megemlíteni, hogy az erőszakos folytatás alig jobban kapcsolódik az első két részhez, mint a Cloverfield Lane 10. az eredeti Cloverfieldhez. Ugyanaz az univerzum, van is némi átfedés, de egyébként új megközelítés.
Eddig nem írtam, miről van szó?
Szóval, Gabriel prof megnézve a videót, felépít egy nagyon különleges ügyosztályt, hogy végleg letöröljék a videófilmet, de valahogy sikerül még többeknek megnézni a halálos fegyverré duzzadt képsorokat. Ebbe a táborba tartozik Julia barátja is, Holt (Alex Roe), aki óvná a lányt, de mivel titkolódzik, ahogy a való életben is történne, ezzel csak még jobban bevonzza a fiatal pipit a kalandokba. Ráadásul Holt remekül választott társat a bajban, mert Julia még házastársi eskü nélkül is tartja magát az ígéret, hogy együtt jóban és rosszban, aminek folyományaként leül és megnézi a filmecskét, amíg a pasija alszik. A telefon pedig megcsörren és akkor először gondoltam arra, hogy de fura lenne, ha azzal a csöngetéssel is csinálnának már valamit, amit eddig nem és ne kelljen végighallgatni a kislány dumáját a hét napról.

Szóval, Julia retináig benne van a balhéban és mivel őt az átok jobban fogja, mint másokat, kap némi plusz infót is a filmecske másolatában, hogy a további alig egy órát kitöltsék olyasmivel, amit eddig nem láttunk, meg egyébként nem is hiányoltunk.
Kiderül, hogy Samarának volt egy anyja, mielőtt örökbe adták a kis árvát, vagy mi, és ha lehet, az anyukának még szomorúbb volt a sorsa. Julia ezt a sorsot nyomozza ki a további negyven percben, de valami hihetetlen proli módon.
Van a tipikus, senki nem beszél a múltról, szitu. A motel tulajdonosa is kijelenti, hogy erről nem beszél, aztán amikor Holt vacsora közben mellé ül a bárpulthoz, mégis úgy megered a nyelve, hogy elszpojlerezte az egész filmet, igaz, hogy a legismertebb név megjelenésével a vásznon már tudtam mindent.
Végül a film egyszerre hozta fel bennem az emlékeim közül a tavalyi nagy sikerű "Vaksötét - Don't Breathe (2016)" és a sokkal régebbi "Gótika - Gothika (2003)"című mozit. Szerencsére mindkét film színvonalasabb volt mit ez. a Vaksötét végig erősen feszült, a Gótikába meg nem lehetett azonnal rájönni, hogy mi lesz a végkifejlet, illetve ki van kivel.
Itt azonban amint megjelenik Vincent D'Onofrio, tudjuk, hogy sáros, mint Lali bácsi csizmája, mikor ősszel hazajön az autószerelő műhelyéből. Nem tudom, mikor jönnek rá, hogy ha beraknak egy húzónevet a filmbe, - vagy minimum egy ismertebb nevet - még a hülye is le fogja vágni, hogy kire kell prüszkölni majd.

Vincent D'Onofrio már húsz éve eljátszott egyszer egy vakot a "Szerencsés fickókban - Good Luck (1996)" - Ott azonban volt szerencsénk megfigyelni a játékát, mert a filmben nem takarta a fél arcát egy sötét szemüveg.

Nem nagyon merem ajánlani a filmet, mert bár vannak benne eltaláltabb pillanatok - Gabriel autós balesete nem ilyen - azért erősen olyan íze lett, mintha egy a Kőrből készült tévésorozat pilot filmje lenne: Kék szűrő, néhány érdekesebb karakter, elegendő izgalom, tipikus frászhozós befejezés, és legalább annyi további kérdés, ami egy évadra elég lenne.

Ja és bár a meghatározás horror, mint műfaj, ez azért lassan inkább emlékeztet egy thrillerre.

Scal barátom kritikája a filmbook oldaláról: Körök-et vert a nézőre.

Különvélemény: Most már, ha kezdik a Samara családi titkok kiásását, szeretném azt megtudni, honnan jött a felvétel, ki volt a számtech-audiovideó tudor a családban, illetve milyen átok volt az, amelyik összekötötte a kútba fulladó kislányt egy szalaggal, amelyik montázst tartalmaz, kb. 30 másodpercben? És ki vette fel a képeket? És ha senki és csak egy szellemi terméket látunk a szalagon, mi módon kerültek a képek össze? Mi a logikája? Kik a személyek, akik kukacként csapkodnak egy nagy kád tejben? Ki vitte oda középre azt a kurva hosszú létrát és engedte el? Ki világította be? A leugró nőt miért nem állította meg? Stb.
Szóval, most már fókuszáljunk magára az igazi titokra: A felvétel keletkezésére.

40%

Ha szeretnéd látni:
- Körök (2017)

2017. február 10., péntek

Game Over - 3615 code Père Noël - Game Over (1989)

Game Over - 3615 code Père Noël - Game Over (1989)


Rendezte: René Manzor

Megtekintés: Gondoltad volna, hogy a világsikerű "Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990)" egy francia horrorfilm átdolgozása?

Pedig, szegről-végről az. Még akkor is sziklaszilárdan ki merem ezt jelenteni, ha Chris Columbus esetleg tagadná. Vagy borzalmasan jó volt az időzítés.
Az alaptörténet erősen hasonló.
Thomas (Alain Lalanne) édesanyjával és anyai nagypapájával él együtt egy hatalmas kastélyban - szinte szó szerint - amelyet apukája hagyott rájuk és az épület a csodák birodalma. Ez azért lehetséges, mert akár Thomas, apja és annak leszármazottjai is mind nagy játékszenvedéllyel bíró álmodozók voltak és generációkon keresztül építgették fel úgy a házat, hogy rengeteg titkos járatot és egy hatalmas játéktermet alakítottak ki benne, aminek titka apáról-fiúra szállt.
Thomas, amikor épp nincs iskolában a szünet miatt és nem barátaival hülyéskedik, akkor kutyájára vadászik, aki az épp aktuális hóbortnak megfelelően alakítja az ügyeletes ellenségképet.
Miközben a kis család a karácsonyi ünnepekre készül, addig egy erősen zavart szellemi képességekkel rendelkező és erőszakra hajlamos férfi (Patrick Floersheim) igyekszik megtalálni a helyét a társadalomban úgy, hogy télapó gúnyába öltözve koldul szeretetet. Mivel a pasas érzelmileg csúnyán labilis, egy bevásárló központban - ami szintén Thomas családi öröksége - keresztezi az útja Thomas anyukájáét, Julie-ét (Brigitte Fossey) és elhatározza, hogy eljut a nő házába, hogy ott amolyan sátáni mikulásként, elégtételt vegyen rajta és családján.
A férfi, miután egy ajándékküldemény "részeként" megérkezik a házhoz, csupán Thomast, a kutyáját és az erősen vaksi, ezért többnyire passzív ellenállásra kényszerülő nagypapát (Louis Ducreux) találja otthon. A mellékszereplőket kiiktatja, amiért a majrés Thomas erején felül teljesítve dzsihadot hirdet a betolakodó ellen és kezdetét veszi egy néhol gyermekded, máskor szürreális home invasion mozi.

A filmben egyes részek gyermekbarátinak számítanak, ami miatt egy felnőtt elgondolkodik, valójában milyen műfaji besorolásba lehet beszuszakolni a mozit, máskor pedig felülkerekedik a durvaság, ami felülírja a korábbi bohókás, vicces jeleneteket. Szóval, műfajilag egy kevercs. A legdurvábban kilógó pillanatok egyike a Rambo és Rocky hommage-ként funkcionáló kezdő részek, amikor Thomast mutatják be. A kisfiú, játékait felhasználva, Arnold Schwarzenegger és Stallone sikeres akciómozijaikat mintegy parodizálva felöltözik, hogy leszámoljon a kutyusa által alakított ellenséggel, ezért egy montázsban felöltözködik harci felszerelésébe - megfelelő helyre kerül kés, gránát, puska, homlokpánt - miközben az Eye of the Tiger-re erősen emlékeztető Európai és megfelelően gagyi szinti-pop szól a képek alatt. Utána Thomas "dzsungelharcot" vív az állat ellen, amelyet ötletes beállításokban és vágásokban prezentálja nekünk a film. Az abszurd itt is megjelenik, pl. a folyosóba épített csapónyílás képében, vagy később egy festményteremben, ahol még Thomas is elveszik némi időre, pedig ha valakinek, neki pontosan tudnia kellene, merre van az arra.
alant a film főcímzenéjéből részlet. Aki azt állítja, hogy nem az Eye of the Tiger-t másolja, az hazudik! 😅

A nagypapa persze a legnagyobb problémája a kissrácnak, hiszen az öreg vak, mint a denevér, ráadásul inzulinra is szüksége van, ezért végig lehet feszültségforrásnak használni, mert gyámolításra szorul. Ebben a tekintetben a történet karakterfejlődésről is szól, hiszen a szélsőséges helyzetben való helytállás hatására a gyermek Thomasnak fel kell nőnie a szituációhoz, mind fizikálisan, mind lelkileg, hiszen a film elején fontos momentum, hogy Thomas, osztálytársai zömével ellentétben, vakon hisz a Télapó létezésében és minden vágya, hogy találkozhasson az öreg fehér-szakállú ajándékosztóval. A film egyik gyenge oldala, hogy az eléggé inaktív nagypapát istápolni szükséges és néhol a megmentése erősen erőszakosan és esetlegesen sikerül.


Szóval, miért is pont Home Alone?
Thomas egy tizenéves (valójában csak kilenc éves fiút játszik), aki "szinte" egyedül van egy hatalmas házban - legalább háromszor akkora a terület, mint Kevin családjának amerikai házacskája, ezért sokkal könnyebben elhiszi az ember, hogy itt el lehet veszni és bolyongani is van lehetőség, mint a másik filmben, ami néhány szobából áll csupán, igaz, ott is remekül kihasználják az épület adottságait - és erején felül kell teljesíteni, hogy a felnőtt betolakodót legyőzze.
A történet karácsonykor játszódik.
Az anyuka nem tartózkodik otthon.
Van egy öreg mellékszereplő, aki adott ponton megmenti a kisfiú valagát.
Mindkét filmben van felkészülési montázs - puska a gyerek kezébe - és ötletes csapdák, fegyverkezések.
A film Franciaországban készült, míg a "Home Alone" szerető családja pont Párizsba utazik.

Ám, ha a "Home Alone" lopikált is a filmből, a francia mozi is emelt át elemeket az amerikai gyerekmozikból, kezdve mindjárt Thomas Rambo-vá, illetve Matrix-á (Schwarzenegger kultikus figurája a Kommandó című akciófilmből) lényegülése harc előtt.
A képi világ, vágás megelőlegezte az amerikai filmek színes art-os, pop-os stílusát, a csili-csálé színvilággal, beállításokkal, technikai megoldásokkal, így úgy Európai, hogy mégis nagyon sok minden emlékezteti a nézőt egy pörgős tengerentúli mozi hangulatára, mindezt még a kilencvenes évek előtt.
Egyszer érdemes megnézni a filmet, mert eléggé unikum a horrorfilmes planétán belül - ott helyezkedik el, ahol a The Goonies, Gremlins illetve mostanában a Strange Things című sorozat - amihez hozzátesz, hogy francia moziról van szó.

René Manzor mindjárt első filmjével olyasmit ért el, amit nem tudott felülmúlni: Egyszerre dirigálta a franciák egyik legismertebb exportcikkét, Alain Delon-t és készített el egy félig művészi, egészen drámai darabot, amely kikezdi a néző türelmét, azonban erősen ajánlott darab azoknak, akiket érdekelnek a kult mozik. A film címe "Átjáró élet és halál között" és a filmbook nevű partner oldal egy nagyon jó kritikát hozott le róla, Scal komám, amelynek linkjét itt találod: "Átjáró a filmbookra".
Manzor azután rendezőként inkább sorozatokban működött közre, de abból sikerült olyanokba is bekerülnie, mint a "Hegylakó" vagy az "Ifjú Indiana Jones kalandjai", amit pont a "Game Over" vizualitásának köszönhetően tudott elcsípni. (Van benne egy "vonatos" jelenet, ami egészen zseniálisan lett fényképezve.)
Sajnos, azonban mozifilmek terén nem sok lehetőséget kapott és ritkán is kérik fel, viszont forgatókönyvíróként is tevékenykedik. Kevesen tudják, de a Hegylakó 3. részébe is belekontárkodott kicsit.


A Thomas-t alakító kisfiú karrierje talán még érdekesebben alakult.
Alain Lalanne aki egyébként a rendező, Manzor fia, miután kinőtte a gyerek szerepkőrt, felhagyott a színészettel - mellesleg azért abban nem is volt olyan erős - és a filmezés egyéb területein kezdett karriert építeni. Producerkedett is, azután a filmtrükkök felé vette az irányt, aminek köszönhetően - és itt kapaszkodj meg - olyan filmek vizuális koncepciójában vett részt, mint az Avatar, A sötét lovag (A cikk írása előtt tök véletlenül azt néztem meg!), A visszatérő illetve a Függetlenség napjának második etapja.

Magam először a filmmel még az ősidőkben találkoztam a német RTL klub műsorán, gyönyörű szép képi minőségben - azóta sem találkoztam olyan transzferrel a neten a filmről - és bár a felét sem értettem a szövegnek, azért tudtam élvezni, hiszen a lényeg könnyen kihámozható.
A gyilkosunk itt nem egy arctalan figura, ennek ellenére is elég rémisztő, mivel látszik, hogy egy zavart emberről van szó, aki igyekszik a maga módján közelebb kerülni a gyerekekhez - talán mert belül még maga is gyermeki - de az elutasítás hatására és mert közben ideiglenes állásából pont Thomas édesanyja rúgja ki, alkalmatlansága okán, elönti a tehetetlen düh és bosszút igyekszik állni az egész világon, amiben az sem gátolja meg, hogy az áldozatai akár gyerekek is lehetnek.
A filmvásznon pedig mindig erős az erőszak, ha gyerekek ellen irányul.

A film kezdésében Thomas "kalandozásait" figyelhetjük meg, amelyben fantáziavilága hangok, effektek bevágásával jelenik meg a néző számára, néha a képi világgal megtámogatva, amelynek köszönhetően olyan, mintha a fiú egy másik világba kerülne és ott történnének vele meg az események. Ebből a szempontból a film eleje kissé emlékeztet az "Égigérő fű (1979)" című magyar film elejére, ahol a főszereplő, bérházban lakó kisfiú, Misu (Hintsch György) él át képzeletbeli kalandokat a fantáziájában, amely alatt bemutatják magát a gyermeket és, hogy mennyire leleményes.

A filmből a vágatlan verziót ajánlom.
A film "Deadly Games" címen is forgalomba került.
A film készítésének idején Bonnie Tyler különösen népszerű lehetett Franciaországban, mivel a film fontos karácsonyi hangulatú betétdalára őt kérték fel. A szám címe: Merry Christmas.


A youtube-on is megtalálható a mozi.

60%


2017. február 8., szerda

Trailer: Colossal (2016)


Elvileg a Fák februárban mutatja be Anne Hathaway új abszurd komédiáját, a "Colossal"-t, amely akció, rejtély és sci-fi is egyben. Nacho Vigalondo rendezésében - Időbűnök - egy fiatal nő véletlenül rádöbben, hogy valamiért a városban megjelenő pusztító Godzilla szerű szörnyeteg pontosan ugyanazt csinálja, amit ő, így gyakorlatilag vagy kettős teste van, vagy csak simán képes a lényt irányítani. Miután barátaival megosztja felfedezését, elkezdődik az ötletcunami, melynek lényege, hogy úgy szabaduljanak meg a szörnytől, hogy a lehető legkevesebb emberéletet áldozzák fel, beleértve magát a hősnőét is.
Várós!


2017. február 7., kedd

Fika: Remake: Apartment 1303 - Apartment 1303 (2012)

Fika: Apartment 1303 - Apartment 1303 (2012)


Rendezte: Michael Taverna

Megtekintés: Mindenképpen! Ez olyan szar, hogy már... látnod kellett volna!

Nem véletlenül teszem egy film címe elé a "fika" jelzőt. Azok a művek szokták kiérdemelni tőlem - attól függetlenül, hogy lehet, hogy neked meg tetszenek - amelyek már első percekben olyan hülyeségeket vonultatnak fel, amelyekkel erőszakkal kirángatnak a film élvezetéből és folyamatosan a pofámba vágják: "Te marha, ez egy trash-nek is kevés, alapjaiban élvezhetetlen, filmes próbálkozás, amit valószínűleg maga a készítők sem élveztek, de mivel elkészítették, kénytelenek voltak kiküldeni a világba, hogy ne már csak ők kapjanak tőle agyfaszt!"

Ha viszont így állunk hozzá ehhez a darabhoz, akkor kifejezetten szórakoztató másfél óra elé nézünk. Azt azért érdemes tudni, hogy ez az amerikai fos egy japán horrorfilm újrája. Az eredeti alig öt évvel korábban, 2007-ben került bemutatásra és azért ennél jobb volt a visszhangja. Amerika egy időben megőrült a j-horror remake hullám áradata alatt, amit a "Kőr"-rel sikerült kiengedni a gát mögül. A gát azonban átszakadt és mostanra az összes vágott szemű kísértethistóriát igyekeznek átültetni az USA filmpiacába, aminek azért sincs értelme, mivel teljesen más a két nemzet szellemisége. A japán kultúra fontos része a halott lelkek hatása a világunkra, a szellemi lét és élők kapcsolata, míg Amerikában még a kísértettörténeteknek is van egy popcorn mellékíze.

A női főszereplő húga az összes lehetséges idegesítő filmes klisét eldurrantja, amikor beköltözik az új lakásába - ezzel őszintén meglepve édesanyját és elindítva a film cselekményét. Már nála a kulcs, ingatlanossal nincs közös témája, mikor megérkezik a házhoz. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem először van itt, hiszen az ember nem ugrik bele egy albérletbe, anélkül, hogy látta volna, hova is költözik, már az épületbe lépés előtt látszik a fiatal lány arcán egyfajta félelem, hogy ebbe a házba kell bemennie. - Akkor minek itt vettél ki lakást???


Janet (Julianne Michelle) míg felmegy a lifttel, már levág egy komplett remegőtáncot, az apró fülkében, pedig csupán egy kislány nem köszönt neki vissza az előtérben, a liftbe lépés előtt. A folyosón a korábban látott néma lány várja, ami nem rossz húzás, ellenben az egyik legolcsóbb filmes trükkel támogatják meg a figura jelenlétét; zenei effekt, hogy felriadj, ha már a hetedik percben bóbiskolnál. Utálom az ijesztős hangot, mert a valóságban, ha nincs ott ilyen hang, akkor engem ne azzal akarjanak felébreszteni.
Azután Janet megszólítja a kiscsajt, hogy ugyan már, válaszolna egy kérdésre, (Hogyan jutottál hamarabb fel ide, mint én a lifttel?) mire az ismét egy zenei effektre Janet felé fordul és már most tele a tököd azzal, hogy vajon mennyire olcsó ötletekkel is fog a továbbiakban operálni még ez a mozi. Mellesleg Janet kifejezetten egy mutatós fiatal nő. A kislány azonban nem szeret beszélgetni - vagy még ekkor nem volt megírva a szövege - ezért némán bevonul a legközelebbi lakásba és magára bassza a bejárati ajtót. Ha én lettem volna, aki elől így elvonul a szomszéd lány, még megértem, de így, ebben a környezetben, ezzel az új lakóval szemben, kissé túltolt dramaturgiának érződik. Mondjuk, ha az életben találkozom egy hasonló mentalitású kölyökkel, biztos utána rúgok párat a bejáratba, hogy érezze a törődést.

Janet belép új otthonába és minden filmek legelfuseráltabb ön-párbeszédében, lépésenként felkonferálja az összes ostoba gondolatát. Rendesen fárasztó hallgatni, ahogyan a színésznő igyekszik a néma jelentbe életet lehelni. Sosem éreztem még ennyire tolakodó megoldásnak azt, hogy a karakter mintegy magának mondja ki hangosan a gondolatait, ezzel beavatva a nézőt, mert ezeknek a kimondott gondolatoknak igazából nincs információtartalma.
Elmegy az áram, megjelenik a házibácsi, aki nem sokat szarozik és élből felajánlja a csinos lánynak, hogy lehet természetben is fizetni, ha esetleg elmaradna egy-egy albérlet részlettel, mire Janet már remegő ajkakkal és kisírt szemmel lép vissza a konyhába, pedig másodpercekkel korábban kiabálva zavarta el a töpszli pasast. Szerinted, minek költözik el otthonról egy olyan alig felnőtt nő, aki egy estét sem bír ki az új lakásában anélkül, hogy pár diszfunkciós szomszéd és néhány áramkimaradás után azonnal szájszélremegést kap?
Ha valaki ennyire fostos, minek akar egyedül élni???
Amit utána a már varázslatosan kinyílt borosüveggel csinál, bontás és töltés címén, az tényleg horror... pedig nem vagyok egy képzett pincér.


Itt azért csak ránéztem az imdb oldalára, hiszen a tizenötödik percben vagyunk én meg már ütném a falat. Tudni kell, hogy a filmet évekkel korábban mentettem egy külső adathordózóra, amikor még nagyban érdekelt a horrorfilmek gyűjtése. (Közben elszállt egy vinyóm, nem kevés filmes ritkasággal, ezért ragaszkodásom erősen megcsappant a filmek megőrzésének irányába.) Akkor az imdb-n a film 3.0-nál állt. Ezt azért tudom, mert akkoriban minden film címe és dátuma mellé behelyeztem az átnevezésnél azt is, hogy épp mennyit adott rá az imdb közönsége/közössége, azaz mi, a nézők. Most, miután belepillantottam az adatlapba, ez a szám leesett egészen a 2.6-ig, ami sokkal inkább közelebb állhat a film valós "filmes eszmei" értékéhez. Ezen az sem tudott változtatni, hogy játszik benne Rebecca De Mornay, akit ha be kell mutatnom, szégyelld magad és Mischa Barton is, aki mostanra egy drogfelszívó fekete lyukként ténykedik a világban. (Röhejes infó, de  De Mornay jelen állás szerint közel fél tucat filmes munkával kevesebbet tud felmutatni, mint a harmad annyi idős kolléganője.)

A negyvenedik percre komolyan elég megterhelő nézni ezt a baromságot és ezen az sem változtat, hogy mielőtt Janet-et kiiktatja a forgatókönyv - egy rém bugyuta jelenetben, eszméletlenül teátrális szövegekkel megtűzdelve - még megnézhetjük, hogy a szexjelenetben mennyire természetesen, felszabadultan tudja hozni a színésznő a figurát. Eléggé horrorfilmesen sztereotip, hogy egy női karakter még egy nyikorgástól is összeszarja magát, de amikor dugni kell, akkor aztán beleadnak apait-anyait, meg "Gyalázz meg" és "Büntess ketté". Aztán, miután megvolt a gyógyszex, jön a következő jelenet és Janet ugyanúgy összerezzen, mint akibe Bambi reinkarnálódott. A rendőr barátja idejekorán megy el - nem szex közben persze - így nem lesz tanúja annak, hogy Janetet egy büdi szellem vonszolja keresztül a szobán, majd kibassza az erkélyről, talán a lány korábbi idegesítő viselkedése miatt. Az egyetlen jelenet, amiben értelme lenne a 3D-nek, hogy Janet ejtőernyő nélkül hajt végre egy bázisugrást. Mikor földet ér, a barátja, a rendőrsrác, legalább olyan érdeklődést mutat a haláleset iránt, mint szex előtt a lány zúzódásos arcával kapcsolatban tette. Ritka erős idege van.

Szívesen lejattolnék a stábbal, mert erre a valamire pénzt szerezni, úgy, hogy állítólag van 3D változat is - mondanom sem kell, hogy totál feleslegesen - és azután rászabadítani a világra, azért az nem kis bátorság.
A film második felét már nincs kedvem elemezgetni, felhánytorgatni, meghagyom neked. Én azért végig fogom nézni, mert tartozom azzal magamnak, hogy ha már eddig nem töröltem le és megnéztem a felét, akkor ...
...nem találtam rá észérvet.
A három női főszereplő közül pont azt sikerült kinyírni, akinek az alakjában volt egy kis fantázia.


Taverna borzalmasan rossz rendező. Először is nem képes vezetni a színészeit. Kifejtem: Egyik jelenetben a nővér előtt megjelenik Janet szelleme a fürdőszobában, mire Lara (Mischa Barton) lefossa a bokáját, de a következő jelentben már halál nyugodtan megy a nagyszobába, miközben hajtogatja a kezében tartott leggings-szet. Ezek után benéz a gardrób szekrénybe, ahol megpillant egy másik szellemet, ha a halott húg nem lett volna elég és ismét összeszarja magát, amire végre a rendőr srác is előkerül, hogy lenyugtassa, azzal a tipikus dumával, hogy ma még maradjanak és aludja ki magát az összezavarodott lány, de majd holnap jól elköltöznek. Közben Lara az ágyra fekszik és vonaglik, meg nyöszörög, stb. Kérdésem: Ki az a barom, aki ennyi szar után a lakásban marad egyetlen napra is? (Hozzáteszem, a forgatókönyv igyekezett kizárni a lehetőségét annak, hogy Lara simán leléphessen, mivel a rendőr srác nem egyedül él, az anyja épp távolságtartó végzést kért ellene és a pincérnői állása meg nem hoz annyit a konyhára, hogy simán letiplizzen. De nincs lehetetlen, csak tehetetlen...

A másik, amiben Taverna pocsék, az a hangulat fokozása. Ezt is kifejtem: A film utolsó harmadában Lara, miközben még a lakásban van a rendőr sráccal, aki a pongyolás húgát dédelgette - elég pongyola módon - megjegyzi, hogy ismét erősen érezni a szagot. Erre Tavern bevág egy képet egy hálóágyszerű készségben himbálódzó erősen oszlásnak indult tetemről, csak úgy random, majd visszavált a szereplőkre. Nem derül ki, hogy az a szellem most flashback e a múltra reflektálva, vagy hirtelen megjelent a lakás egy pontján, amit ők nem látnak, de azt sem tudjuk, hogy ez most egy szellem holttest vagy igazi. Egyszerűen nincs így helye a történésben, csupán kizökkenti a nézőt.
A vágás ritmustalan, a kamera beállítások sokszor nem is a megfelelő szögből mutatják a jelenetet. Erre példa a 67. percben a lakásban illegálisan megjelenő háziúr, akit sikerül szinte végig úgy mutatni, hogy színészi játéka csupán a hátából álljon.
Logikai baki pl. Hogy a háziúr seggét nem rúgatja szét Lara, azok után, hogy a törvénnyel szembemenve a férfi hívatlanul beállított az apartmanba és ott egyértelmű szexuális ajánlatot tett a lánynak a lakbér fizetésével kapcsolatban, miközben tudjuk, hogy az első hónap még bőven ki van fizetve. Lara nem hívja a nyomozót, aki a húga gyilkossági ügyében nyomoz, pedig biztos érdekes lenne, ahogy a kis, kövér háziúr elmagyarázza, miért sétálgat ki-be fürdő lányok bérleményébe. Janet ideiglenes rendőr pasiját sem avatja be annyira, hogy az befenyítse a kis gnómot.
Lara reagálása azért is érthetetlen, hiszen korábban már akkor a 911-et tárcsázta, amikor egy láthatatlan erő a falhoz csapta, majd aludt rá egyet.
Ki érti a női logikát, bár, ebből kiindulva a filmet egy nőnek kellett volna írnia.
Annak sincs követhető rendszere, hogy a szellemeket mikor jelenítik meg és mikor látják azt a szereplők is.
Egyszer pl. Lara a folyosón beszélget a szomszéd kislánnyal, amikor, teljesen hangulatmentesen, megjelenik a női szellem és lassan sétál a szobában. Nos, a vágásnak köszönhetően nem nagyon derül ki, hogy a 1303-ason belül hol és az sem, miért, hiszen amit megtudtunk a szellemekről, hogy céllal használják az erejüket és nem arra, hogy csak úgy lakásokban sétálgassanak, amikor nincs otthon senki. Mit akar ijesztgetni? A fotókat a konyhapulton? (A fotók is hol előkerülnek, hol eltűnnek.)
Az is már a paródia határát súrolja, amikor a rendőr, Mark (Corey Sevier) a heverőn alszik, hogy őrizze Lara álmát és vagy ötször riad fel, mert elvileg hangokat lehet hallani, de egyszer sem kel ki az ágyból a pasi, csak igazít egyet a párnán és durmol tovább, míg végül a szellem lány, egy szintén buta vágássor után egészen a heverőig sétál, majd a férfit kezdi nézni, amit aztán ütemtelen vágás után céltalanul befejeznek.
Ilyen kevés érzékkel rendelkező kész terméket már rég láttam. Megvoltak a hozzávalók, csak a recept híján eklektikus lett az elkészítés.
Pl. a háziúr utolsó WTF megjelenése. Ő miért? Ki volt? Hogy került bele?

20%





2017. február 3., péntek

A szélmalom mészárlás - The Windmill Massacre (2016)

A szélmalom mészárlás - The Windmill Massacre (2016)


Rendezte: Nick Jongerius

Bár a poszter nagy elánnal hasonlítja magát olyan,
mostanra klasszikus filmekhez,
mint a Jeepers Creepers és a Péntek 13,
közel sem olyan a végeredmény,
hogy érdemes lenne ebből is sorozatban gondolkodni.
Megtekintés: Ha szereted a szép gore effekteket, akkor azért a két percért talán érdemes végigülni.

A pokol malmaiban lassan őrölnek. Nekik mindegy, hogy a bűnöd, ami gyilkosság, előre megfontolt, vagy hirtelen felindulás, jogos önvédelem, lassú tervezés végeredménye vagy ostoba baleset, a gonosz el fog érted jönni és porrá zúzza a csontjaidat.
Ez a film koncepciója.
És már itt el kell döntenem, hogy melyik végkicsengésű horrorfilmet kedvelem jobban: A pozitív végkicsengésűt, amelyben a jó, vagy esetleg szürke karakter győzedelmeskedik a rossz, fekete, negatív oldalon, vagy nem vagyok túl empatikus és engedékeny és akkor is elégedett vagyok, ha a film végén nincs feloldozás és megnyugtató befejezés.

Én szeretem, ha a karakter megküzd az ellenséggel, vagy más történetnél, akár önmagával is és végül, győzedelmeskedik. Egyszerűen ilyen vagyok. Hiszek a jóban, van bennem pozitív életszemlélet. Csoda, hogy a kedvenc műfajom a horror...

Jongerius saját ötletéből fűzte egész estés filmmé a pokoli malom történetét, amelyben a molnár lepaktált az ördöggel és bűnös lelkekért cserébe örök életet kapott. De akarok e olyan örök életet, ami nem szól másról, mint szolgaságról?
És ha már egy molnár, akkor miért ... majdnem szpojlereztem.

A filmnek két pozitívuma van számomra, de az egyik az elején le is cseng, a másik meg a filmidő töredék része.
1.) A film kezdése elég hangulatos, ahogyan végigmegyünk a különböző szereplőkön, néhány apró momentumból próbálva összerakni a puzzle darabkáit, amit majd később kell kiegészítenünk egésszé, mikor a film a megfelelő pillanatban flashback módszerrel enged visszatekinteni minket.
Azonban a mozifilmes kezdés azonnal véget ér, amint szereplőink beszállnak a buszba és különösebben nem is lesz fontos, mert gyakorlatilag statiszta szerepre kárhoztatnak, mivel a forgatókönyv már nem nagyon tud mit kezdeni velük a továbbiakban.
2.) Némelyik gore jelenet nagyon ügyesen és véresen kerül bemutatásra.

Negatívum pedig a szokásos:
A tévéfilm jelleg hamar kiütközik. Az ijesztgetés nem mindig sikerül. A szereplőknek nem nagyon van szerepe. A történet lényegét ugyan nem nehéz összerakni, de nincs eléggé kidolgozva. A befejezés pedig a szokásos, folyt. köv.


Jennifer (Charlotte Beaumont) egészen Ausztráliából szökött Hollandiába, hogy elmeneküljön a lelkiismerete elő. Néhány turistával felszáll egy buszjáratra, amely Hollandia meseszép malmait hivatott bemutatni az érdeklődőknek. A túra azonban hamar abbamarad, mert lerobban a jármű és a semmi közepén rekedt embereket mészárolni kezdi valami természetfeletti ellenség. Erre pedig kissé hiteltelenül reagálnak a szereplők. Hiába, nem a szövegkönyv a film erőssége. Azért az hamar kiderül, hogy mindenki a múltban elkövetett bűneiért van a busz fedélzetén, és valami életellenes bűn miatt, de ennek nagy a szórása.
Az egyik srác a nagymamáját veszítette el és csak sejteni lehet, hogy eutanáziát követett el rajta a fiú, akár kérés nélkül is, ám reakciója arra enged következtetni, hogy szeretetből követte el a tettét. A katonafiún pont nem a megfelelő pillanatban tört ki a harctéri idegesség, aminek köszönhetően Amszterdam piros lámpás negyedében azóta egy prostituált a mínusz. De a jelent flashback arra enged következtetni, hogy a tett nem szándékos volt, hanem egy ostoba baleset, pszichotikus befolyás alatt. Az enyhén franciás beütésű lány sem ölt meg senkit, csak egy riválisának tett keresztbe, ami sajnos túl jól sikerült és a rivális végül magának tett pontot az életére. Az apuka pedig, igaz, hogy lapátra tette anyut, de valahol megérthető az is, hogy nem akarta elveszíteni egyetlen gyermekét, így benne is van szeretet, míg anyuka egy igazi gyökér lehetett. (Gondoljunk bele, ha apuka, miután nem láthatja a fiát és a halálba menekül, akkor meg anyuka lesz a busz utasa, amely a földi purgatórium malom változatába szállítja?)
Jenniferről már végképp nincs mit mondani, hiszen a lány azért öli meg apját, mert az bántalmazta egész gyerekkorában és a testvérét is. Igazán morbid fordulata a sorsnak, hogy a kistesó képes volt két perc alatt felébredni és játékbabájáért visszamászni a lakókocsiba, amit az ausztrál lány épp akkor gyújtott rá az apjára. Tehát, a tesó megölése nem aljas szándék, pusztán tragikus véletlen, míg az apuka elégetése meg szívesség az ördögnek, ha úgy vesszük.

Noah Taylor az egyetlen ismertebb arc a stábban, de ez nem védi meg egy gusztusos haláltól.

Szóval, a gonosz motivációival sem vagyok teljesen elégedett, arról nem is beszélve, hogy a nagy terv végzése közben maga az ördög és a szolgája az, aki majdnem megöl egy ártatlan fiút, aki történetesen véletlenül az apjával volt, mikor kezdődik a leckéztetés.
Szóval, akkor ilyen alapon mit képzel az az ördög és milyen jogon ítélkezik ő, mások felett.
Itt nálam elvérzett as forgatókönyv, mert ha ekkora szórással és emocionális kilengéssel aprítják a bűnösöket, akkor ennyi erővel a világ összes börtönéből Hollandiába kéne szállítani a bűnösöket, gyilkosokat, mert úgy már lenne létjogosultsága az ördög és a molnár közötti egyezségnek. Így, kicsit úgy érzem, semmi nem támasztja alá, hogy nekik büntetniük kellene, így nem is fogok nekik drukkolni, ergó, ha a film nem az ő bukásukkal végződik, az eleve nem tetszik az igazságérzetemnek. Ha pedig a kissrác szerepe pusztán annyi volt, hogy bizonyítsuk, Jennifer mennyire önfeláldozó és nem eredendően gyilkos, akkor megint nem értem, miért volt jó így befejezni a filmet. Persze elhangzik a mondat, hogy "Nem kerülheted el a végzeted, csak elódázhatod!", de akkor meg nem értem, minek van a gonosznak szüksége a felesleges színjátékra és miért nem öli le a vétkeseket egy perc alatt és zavarjuk le az egészet a picsába?


Ezeket a filmeket valahol be szokták mutatni moziban, vagy azonnal dvd-n landolnak meg az esti műsorsávban? El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen munkára beüljek bárhová egy jegy áráért.
A gyilkos meg közel sem olyan ijesztő és karakteres, amire fel lehet építeni egy franchise-t. Ilyen maszkolást unásig láttunk és bár vannak sorozatok, amelyek nem szólnak többről, mint a színészek lemészárlásáról - Halloween, Friday 13th - a szélmalom mészárlás nem érne meg egy folytatást, mert már az első részből kiderült, hogy a koncepció kiforratlan és alig sikerült így is elhúzni a játékidőt nyolcvan percre.

Minek szembesít a hibáiddal az ördög és miért várja meg, hogy bűnbocsánatot kérj és őszintén megbánd a vétkedet, ha utána nem enged utadra? Ez így, ebben a formában egy piti kis gyökér viselkedése, aki állatokat kínoz a hátsó udvarban. Az ördög és szolgája úgyanolyan gyilkos, mint akiket górcső alá vesznek...

40%

Ha megnéznéd:
- A szélmalom mészárlás (2016)

2017. február 2., csütörtök

Top10 Tom Cruise filmzenei videoklip... 1990 előttről.

Top10 Tom Cruise filmzenei videoklip

Ha van hollywoodi szupersztár, akkor Tom Cruise az. Nem csak remek filmekben sikerült elcsípnie szerepeket, hanem sok filmjéhez olyan slágerek is készültek, amik meghódították a világot és a zenéjét unásig játszották a kereskedelmi rádiók.
10-t gyűjtöttem össze azokból, amiket magam is kedvelek vagy kedveltem. Van, amit már akkor szerettem, amikor azt sem tudtam, ki az a Tom Cruise. Más számok azonban rajta keresztül lettek ismertek számomra. És akkor még nem is beszélve arról, hogy van zene, amiben táncolt is.

1. Végtelen szerelem - Endless Love - Endless Love movie (1981)
Ez a filmzene egyáltalán nem miatta lett ismert, hanem Brooke Shields miatt, aki valami számomra érthetetlen okból, nagy népszerűségnek örvendett még nálunk is a nyolcvanas években. Azután a színésznő kikopott a filmvilágból és habár néha megjelenik filmes munkákban, már megkopott gyermeki varázsa, amelyet ezzel a filmmel is felépített. a másik ok, amiért a dal sikeres volt, hogy Lionel Ritchie és Diana Ross akkor már a csúcson voltak, mint előadóművészek. Bár a film sikere viszonylag szerény volt otthon, a dal bekerült a Billboard listára, hosszú hónapokig előkelő helyen tanyázva rajta és több díjat is nyert. Egyes híres magazinok szerint minden idők egyik legjobb zenei duettje.


2. A kívülállók - Stay Cold - The Outsiders (1983)
Bármilyen fura, Cruise, apró termete ellenére, első filmszerepeiben egyáltalán nem a szimpatikus figurákat hozta. A takarodóban egy meghasonlott katonai kadét, ebben a filmben meg egy tinibanda erőszakos tagját alakítja. Szerepe viszont nagyon apró a többi, akkor még igéretesebb karrier előtt álló színész között. A filmet Francis Ford Coppola rendezte és főcímdalként Carmine Coppola és Stevie Wonder készítette el a Stay Cold című dalt. Kellemes melankolikus nóta, amely hangulatában már nem emlékeztet a film süvölvényeiről szóló dráma stílusára.


3. A szerelemben vesztes - Losin' It - Losin' It (1983)
Negyedik filmjében Cruise már abszolút főszereplő. Curtis Hanson később olyan remek filmet dirigált, mint a "Szigorúan bizalmas", de ez a tini komédia, drámai beütéssel, gyenge közepes. Olyannyira nem volt a stúdió elégedett a film végső változatával, hogy gyakorlatilag az utána következő "Kockázatos üzlet"-et egyfajta alternatív változatnak gondolták a folytatáshoz. John Stockwell-el már ebben a filmben is együtt játszik, akivel később a "Top Gun"-ban is szerepelnek. A "Losin' it" tipikus amerikai popzene a nyolcvanas évekből. Akkoriban szinte valamennyi vígjáték vagy tinifilm hasonló főcímdallal kezdődött.


4. Kockázatos üzlet - Old Time Rock and Roll - Risky Business (1983)
Azt hiszem, Tom Cruise kb. innentől számít a mai napig szupersztárnak. Ebben a filmben egy középiskolást alakít, aki jó üzleti érzékkel garázs-kupit kezd üzemeltetni, hogy bebizonyítsa az egyik tanárának, hogy vinni fogja valamire az életben, de valójában, magának akar bizonyítani, hogy kiléphessen szülei árnyékából. Beleszeret közben egy prostiba is, akivel tökéletes párost alakítanak a moziban. Habár a film eredetileg egy romantikus tini-komédia lenne, valójában egy kőkemény társadalmi drámát is magában hurcol. A bemutató óta talán az egyik legtöbbet idézett Cruise pillanat - leszámítva a sziklamászást a M.I 2.-ben illetve a Winfrey showban előadott heverő ugrálást - amikor Bob Seger énekére Cruise táncot lejt a nagyszobában. A jelenetet improvizálta!


5. Top Gun - Take My Breath Away - Top Gun (1986)
Ha valaki korábban még nem hitt abban, hogy IV. Thomas Cruise Mapother viszi valamire a filmes szakmában, az mostanra elhitte róla, mert Maverick pilóta szerepével Cruise kasszát robbantott és világsztárrá avanzsált. (A filmet a mai napig nem néztem végig, egy ültő helyemben, ellenben a film leghíresebb betétdalát unásig hallgathattuk a nyolcvanas és még a kilencvenes években is. A "Berlin" együttes nem tudom, miket csinált még ezen a slágeren kívül, de ezt mindenki ismeri, aki a hetvenes években született és még ma is él... és szokott filmeket nézni, zenét hallgatni.) A dalt azonban másodmagával az a Giorgio Moroder komponálta, aki akkoriban erős szinti hangzású zenei világot preferált és többek között a "Végtelen történet" és a "Flashdance" filmek zenéjéért is felelős. A "Take My Breath Away" Oscar-díjat nyert legjobb betétdal kategóriában, és még tucatnyi másikat is. Nem tudom, mit szólt ehhez Harold Faltermeyer, mert a film eredeti score zenéért viszont ő volt a felelős. Faltermeyer neve a szintén világsikerű Axel F. téma kapcsán lehet ismerős, a Beverly Hills-i zsaruból.


6. Koktél - Kokomo - Cocktail (1988)
A "The Beach Boys" sem előtte, sem utána nem lett olyan sikeres, mint amikor Cruise filmjével kapcsolt áruként eladták a "Kokomo" című dalukat. A zenei album már a téma miatt is szolgáltatott remek party dalokat, de mind közül ez az enyhén karibi hangulatú popszám lett számomra a legismertebb.


7. Esőember - Iko Iko - Rain Man (1988)
Magam innen datálom Cruise-t, mint remek színészt. Ne felejtsd, hogy volt filmje, amit korábban nem láttam, vagy azóta sem, viszont, itt, amit az országúton művel a "gatya-gatya-gatya" jelenetben, az teljesen meggyőzött, hogy van benne kraft, bár, ne kérdezd miért pont ez a kirohanása volt rám ilyen hatással. Dustin Hoffmann meg mindig is az egyik kedvenc színészem volt. Mondjuk, ami ritka, hogy a "The Belle Stars" Iko Iko Iko nótájánál sokkal sikeresebb lett Hans Zimmer instrumentális filmzenéje, amit a filmhez komponált. Viszont a sláger később ismét fel lett használva a Cruise filmográfiában, átdolgozva a Mission: Impossible II. részében. Erre a dalra mássza meg Cruise a hegyet, amit később több film megidézett vagy parodizált.


8. Született július 4.-én - A Hard Rains Gonna Fall - Born On the Fourth of July (1989)
Az 1962-ben Bob Dylan által írt dal Edie Brickell féle előadását már akkor imádtam, amikor a filmet még nem is láttam, köszönhetően az MTV zenei csatornának. A lágy rockos dal és Brickell mezítlábas táncoló előadása teljesen elvarázsolt. Volt, hogy végtelenítve hallgattam mp3-ban. Brickell Paul Simon felesége 1992 óta.


9. Mint a villám - Show Me Heaven - Days of Thunder (1990)
Egy másik Cruise film, amit a mai napig nem láttam rendesen. Sőt, ezt eddig sehogyan sem, töredékekben sem. Viszont a Show Me Heaven című soundtrack, Maria McKee előadásában legalább olyan unásig játszották, mint a Berlin által sikerre vitt top Gun nótát. Ez azonban már nem lett annyira sikeres, de még így is sikeresebb lett, mint a film zeneszerzőjének, Hans Zimmernek a filmhez írt dala, a "The Last of Note Freedom", amit Billy Idol-al szereztek közösen és David Coverdale adott elő.


10. Legenda - Lily's Song - Legend (1985)
És, hogy benne maradjunk a nyolcvanas években, ezzel is esélyt adni egy másik Top10-nek, utolsónak egy kevésbé sikerült, de nekem titkos kedvencem, a Legenda egyik betétdalát tenném ide, amit Mia Sara énekel a filmben. Egyébként már csak azért is helye van itt, mert ha lenne Top10 kedvenc filmzeném, akkor a legenda előkelő első helyet foglal el benne! A film esetében az a faramuci helyzet állt elő, hogy más az Európai verzió filmzenéje és más az Amerikai változaté. Az Európai szerencsére Jerry Goldsmith zenéje lett, és talán ez miatt a kereskedelmi baromság miatt megismerhettem a kedvenc filmzeneszerzőm és annak szerintem egyik legjobb, számomra azonban legkedvesebb munkáját. Az Amerikai változathoz a legalább annyira ismert Tangerine Dream szerezte a filmzenét, de miután már meghallgattam azt is, állíthatom, hogy Goldsmith munkájához képest harmatgyenge próbálkozás.
Mia Sara nem futott be sem nagy filmes, sem nagy zenei karriert, ebben a filmben, mint Lily hercegnő, tökéletesen kapja el a pillanatot.


Mivel szépen kikerekedett a tízes lista, várható egy folytatás is.
Vagy rábízom filmbookos kollégámra, Scal-ra!
Scal, tessék, te jössz!!!