2018. február 26., hétfő

Bomba város - Bomb City (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)


Rendezte: Jameson Brooks

A film Mafab adatlapja: Bomb City (2017)


Megtekintés: Először nem tudtam, merre fog haladni a film, de a végére megérkezett még számomra is a megfelelő érzelmi töltet.

És ez a "Bomb City" erőssége. Kezdetben még véletlenül sem tudtam azonosulni ezzel a punk hordával, akikről szól a film - sőt, most sem állítom, hogy a szívem csücskei lettek - a tálalás viszont kibillentette feléjük a morális mérlegemet és ehhez még csak az sem kellett, hogy tudjam, valóságban megtörtént események feldolgozását látom. Brooks első nagyjátékfilmje képes meglepni azokat, akik nincsenek tisztában az 1997-es Texas állambeli Amarilloban lezajlott események tragikus végkimenetelével. Szóval, Texason kívül úgy nagyjából bárki mást.
A Bomb City kifejezés ebben az esetben többrétegű: Jelenti azt is, hogy a város mennyire közel van ahhoz, hogy krízis helyzetben a földdel tegyék egyenlővé, mag utal arra a kényes egyensúlyú helyzetre is, ami a városi punk közösség és a fehér egyetemista, sportolói közösség között libeg.

A film nem tudom, mennyire hűen mutatja be a punk társadalom mindennapjait, mivel sosem voltam része a szubkultúrának. Eddig, ha filmben találkoztam a perifériára sodródott fiatalokkal, valahogy sosem sikerült közel kerülniük hozzám. Lásd.: Romper Stomper. és ha egy filmben ábrázolták is őket, azt nem nagyon sikerült emberközelien, pozitívan megtenni. A punk életérzés ezért, egyszeri néző számára, úgy vélem, hogy egy kirekesztett szegmense a divat és életérzés keverékének. Ha egy filmben punkok jelennek meg, akkor vagy nagyon negatív a szerepük, vagy parodisztikus határokat feszegetően komikus.


Itt is eléggé elidegenítő, ahogyan mindennapjaikat élik, az ivászatokkal, folyamatos torzsalkodással a helyi sportoló fiúkkal. Engem gyakorlatilag minden taszít bennük. A higiénia tökéletes mellőzése - simán ott hánynak, basznak, ahol vannak - az olcsó, műanyag flakonból kortyolt, kétséges beszerzésű alkohollal, a zúzós, túl hangos zenével, és a tánc helyett egymás lökdösődését bemutató szabadidős tevékenységeikkel tényleg nem alkalmasak rá, hogy egy drámában a néző mellettük tegye le a voksát. Főleg, hogy a forgatókönyv - a rendező Brooks és Sheldon Chick munkája - mintha direkt a negatívumokat akarná bemutatni nekünk, ám, miután megismerjük a másik tábor résztvevőit, képesek leszünk a megfelelő "oldalra állni". A film ezt a visszás érzést fordítja a nézői ellen és teszi meg hős(ies)nek azt az oldalt, amelyiket amúgy nem választanánk. Talán azért, mert húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képesek legyünk - persze nem mindenki - elég toleránsan figyelni mindazt, amit a vásznon látunk. Kell hozzá érzelmi intelligencia, hogy elérje nálunk a film a célját, még akkor is, ha ehhez kellett az a húsz év.


Flashbackekből megtudjuk, hogy Amarilloban, 1997 decemberében véres utcai bandaháborúban haláleset történt. Amarillo Texas egyik legészakibb vidékének tizennegyedik legnagyobb városa. Földjei alól Héliumot termelnek ki és ha ez nem lenne elég, az ország egyetlen nukleáris fegyver készítő létesítménye is itt található, ezért, a punk fiatalok szemében többszörös kockázati tényező, ha egyszer kitörne egy harmadik világháború. Miközben néha bepillanthatunk a tárgyaló-terembe, hogy egy tárgyalás végkimenetelét várjuk meg, és amelynek tétje számomra egészen a film végéig egészen jól homályban lett tartva, megismerjük Brian-t (Dave Davis) és barátait, akik átlagos punk mindennapjaikat élik. A film nem tör felettük pálcát, ám amit megtudunk most is az életükről, az továbbra sem hozza közelebb hozzánk őket. A film szerint a punk fiatalok léha életet élnek, szinte már ösztönlények. Nagy szavakat használnak a politikával, értékrendekkel szemben, de reakciójuk kimerül abban, hogy állatok módjára igyekeznek szórakozni és anarchiát hirdetnek. Arról nem mesél a film, hogy miből élnek, honnan szereznek pénzt, milyen módon veszik ki részüket az állampolgári kötelességekből. Ha tényleg kb. ennyi volt egy punk élete, akkor megértem, mire igyekszik az ügyvéd kilyukadni védőbeszédében.


A punk vagy 20-25 évvel később kezdett kialakulni, mint a skinhead irányzat, valamikor a hetvenes évek közepén. Zenei irányzatként, főleg Angliában, a munkásosztály fiataljaiból verbuválódott, negatív politikai véleményezést erősítette, jobbos beállítottsággal, de csak mert a politika akkoriban inkább baloldalinak titulált rendszer volt. Büszkén terjesztették anarchiába uszító nézeteiket. Hol összetörleszkedtek a Skinhead-del, hol ellenségként tekintettek rájuk és mindenkire, aki nem illett bele elképzeléseikbe. És abba még a világ sem illett bele.
Punk-ok még ma is vannak, de talán már nem olyan hangos a szócsövük, mint az erős nyolcvanas években. Az akkori fiatalok családapák lettek. Mostanra, ha valakit tarajos hajjal látsz, már meg sem lepődsz.

Remek a fényképezés, a színészek. A zene zsigeri, a drámai pillanatokban nagyon hatásos, ahogyan atmoszférát teremt.


Mostanra a filmekben a punk karakterek főleg bűnözőként jelennek meg, vagy vicces mellékalakként. A Bomb City sem igyekszik legitimálni, azonban sikerül neki elérni, hogy szimpátiával tekintsük rájuk.
Amíg néztem a filmet, bennem volt a kisördög, hogy megírom a véleményemet arról, hogy milyennek látom magát a punk közösséget. És valószínűleg nem is tévednék túl nagyot. Végül a film befejezése mutatta meg, hogy nem feltétlenül fekete vagy fehér a punk, hiszen sokszor ennek eldöntéséhez elég egyetlen pillanat, csak nem árt tudnunk, hogy a jó oldalon állunk e akkor.
Mondjuk, ettől még mindig nem kedvelem a graffiti készítőket.

75%

Ha megnéznéd:
- Bomb City (2017)


2018. február 23., péntek

Maggie-mondja: Valami Amerika 3.

Maggie-mondja: Valami Amerika 3. 


Előre bocsátom, nagyon szeretem a Valami Amerika sorozatot. Emlékszem, az első részt moziban láttam, kezemben egy rózsával, amit valamelyik figyelmes fiú hozott Nőnapra a fősulin. A film végére a virág jelentős változásokon ment keresztül, miután jó néhány poénnál a térdemet csapkodtam a nevetéstől.

Bárki bármit mondjon, a második rész sem maradt el az első mögött, ráadásul remek csavarnak tartottam az új szereplők, vagyis a Bala-banda behozatalát. A megszokott szereplők itt már rutinosan mozogtak a karaktereikben. Ráadásul árnyalni is tudták őket az első filmhez képest.
Bevallom, örültem a harmadik résznek, mint amikor az ember szép időt tölt egy gyönyörű nyaralóhelyen és évek múltán visszatér oda, hogy átélje ugyanazt az érzést, de legalább valami hasonlót. Nehéz kimondani, hogy tizenhat év telt el azóta és bizony, ez meglátszik a szereplőkön (nem, rajtam nem :) ). Ugyanakkor a játékuk újra felidézi a régi érzést. Szurkolunk a fiúknak, de biztosan tudjuk, hogy slamasztikába keveri őket Alex feltűnése. Mégsem szeretnénk, ha megbűnhődne, mert női szemmel nézve igenis bírjuk a sármos rosszfiúkat. Szóval megértjük, hogy Eszter (Ónodi Eszter) még ennyi év után is kapkodja a levegőt, ha feltűnik az a bizonyos piros baseballsapka és szemtelen tulajdonosa.

Alex (Szervét Tibor) pedig jön, felkavarja az állóvizet, a fiúkat szokás szerint belekeveri valamibe, ami ezúttal tényleg komoly: börtönbe kerülnek a Várnai-fivérek (Szabó Győző, Pindroch Csaba, Hujber Ferenc). Mi több Bala (Csuja Imre) és ellenlábasa Toni (László Zsolt) bandája is odabenn csücsül, ami nem gátolja meg őket abban, hogy pokollá tegyék a fiúk amúgy sem rózsás helyzetét. És akkor még ott van a gyanús börtönigazgató, aki elvárja, hogy hőseink színre vigyék a második részben sikerrel bemutatott musicaljüket. Ezúttal persze a benti alapanyagból. Ami azt jelenti, hogy lányok nélkül... és most gondoljunk csak a rendőrök és kurvák koreográfiájára. Ettől fogva a börtön falai közt folyik a történet nagyobb része. Teletűzdelve az összes börtönös képpel és humorral, ami csak belefér. Miközben Eszter és az időközben vloggerként mindent kommentáló Timi (Oroszlán Szonja) egy furcsa véletlen folytán melléjük csapódott ügyvédnő oldalán odakinn nagy erővel keresik azt a valamit, amiért az egész hercehurca folyik odabenn: a „Bázeli Vöröst”.


Nos, a film a kritikák lesújtó véleménye ellenére hozta azt, amit elvártam tőle: szórakoztató volt, humoros és kellemesen ismerős. Jó volt újra találkozni a régi szereplőkkel és szerettem az új karaktereket is. Itt van Brando (Scherer Péter), az amerikai krimiken felnőtt szórakozott rendőrnyomozó, aki rendre eltapossa az elektomos cigijeit, mint a csikket. Tony (László Zsolt), a rivális banda főnöke, aki valljuk be: ijesztőbb és kevesebb humorérzékkel rendelkezik, mint Bala, viszont olyan segédje van, mint GanxtaZolee (ja, nem mint, hanem tényleg). Bárány Olga (Pokorny Lia), a kedves, de titokzatos ügyvédnő. Rezsó (Nagy Ervin), a börtön legveszélyesebb meleg bandafőnöke. Na és nem utolsósorban Kokó (Stohl András), a drogos színész, aki bevállalja az East-West főszerepét női ruhában is.


Egyetlen dolgot hiányoltam: a korábbi részekben megszokott zenei betéteket. Az első rész tele volt jobbnál jobb dalokkal, klipszerűen beépített videókkal. A második hasonlóan ütött a musicaljelenetekkel. A harmadikban két dal maradt meg bennem: a főcímdal Majka, Curtis és Pásztor Anna interpretációjában, valamint a végefőcímnél a Halott Pénz Mindenre ráveszel című száma. Bár elhangzanak a második rész musicaljének részletei is, de szándékosan gagyira véve, hiszen a fiúknak esélyük sincs a börtönös felhozatalból pár nap alatt színészeket faragni.
Viszont a film tele van akciójelenetekkel, pörgős cselekménnyel, ugyanakkor kissé szürreális, ahogyan és parodisztikus, mint egy amerikai akciófilm Budapesten. Talán pont ez volt a cél: ez már tényleg valami Amerika. Egészében véve és az utolsó fricskával egyetemben egy geg az egész. Nem is akar több lenni.


A pozitívum, hogy bekerült nálam az újranézhető mozik listájára, mert könnyed volt és vicces. Igaz, a harmadik résznél nem törtem össze a rózsát a nevetéstől. De csak mert mozi után kaptam meg. Hiszen egy barát nemcsak figyelmes, de előrelátó is. 


2018. február 22., csütörtök

Valami Amerika 3. - Valami Amerika 3. (2018)

Valami Amerika 3. - Valami Amerika 3. (2018)


Rendezte: Herendi Gábor

A film Mafab adatlapja: Valami Amerika 3. (2018)

Megtekintés: Ha tetszett az első két rész, akkor ezt is zabálni fogod.

Pedig a harmadik rész egy rossz vígjáték. Amiben vannak jó pillanatok és megoldások. Emlékszel még az első részre? Én már nem nagyon, de abban, amennyire emlékszem, voltak nyugisabb pillanatok is - pl. kis kifli - nagy kifli párbeszéd - míg a harmadik rész gyakorlatilag összevonta az első két rész legnegatívabb kvintesszenciáit, mint ripacskodó előadásmód, hangmagasság, egyebek.

Egyebek alatt főleg azt értem, hogy a Valami Amerika 3., ahogy a címében benne foglaltatik, rendkívül ügyesen idézi meg az amerikai filmgyártás legrosszabb komédiáit, igaz, magyar helyszíneken, és magyar viszonylatban. Mostanra már nincs karakter, aki ne önmaga karikatúráját hozná. Nagyjából ennyi maradt, mert a történet - igaz, vannak benne elég jól eltalált részletek is, gondolok itt a flashback vlogra - úgy ahogy van, egy hatalmas blöff.

Az első filmben voltak szerethető slágerek, amikből rendesen karaoke sikerek lettek, a mai napig énekelhetőek. A második mindezt megfejelte egy remek kis musical előadással, amibe így szintén kerültek új dalok és a képi világon is hagyott nyomot. A harmadik rész azonban lusta dög és újrahasznosít. Mi pedig megkajáljuk, hiszen kétszer ettük, kétszer ízlett.

Scherer Péter

A mozipénztáraknál jelen pillanatban a Valami Amerika 3. az utolsó kb. 15 év leglátogatottabb mozija. Nem azért, mert remek szórakozás, és szájról-szájra terjedne a film híre. Nem. Ha a pletykaláncra hallgatnánk, egy hét után alig menne el rá... egy fenét! Olyan nagyon ki vagyunk éhezve a nosztalgiára, és olyan rég nem találkoztunk a Várnai fivérekkel, mellesleg, már nagyon szeretnénk, ha végre ők törnének borsot a szélhámos Alex orra alá, hogy vígan és dalolva vonulunk el megnézni, mit hozott össze nekünk Herendi úr. Ő pedig összehozta nekünk ezt a blöfföt. A röhej az, hogy elégedetten álltam fel a fotelből a végén és csak mosolygó emberek hagyták el velem együtt a termet, akik úgy érezték, kaptak valamit.

Nagy Ervin
Kaptunk egy mekis kaját. Olyat, amilyet már kétszer kaptunk, csak most happy meal. Olyat, amit amíg eszünk, nem rossz, nem rossz, de az íze is hamar elhagyja a szánkant és a gyomrunkat sem tölti meg teljesen.
Tehát, a film nézői ki voltak éhezve, hogy régi ismerőseinkkel találkozzanak. Mert bevallom, nem volt olyan rossz a szerencsétlenkedő trió. Hiányoztak már. Ám, ha valakinek ez nem elég, rajtuk kívül még annyi karaktert hoztak be, hogy kapkodod a fejed az új karakterek és megformálóik láttán. Szóval, akinek nem elég amit ismert, annak itt az új. azután az egész film hangulata elment amerikásba, kaszkadőr munkával, lövöldözéssel, börtönnel és nehézfiúkkal.
Van nekünk vörös hering, meg Mission: Impossible szerepcsere, meg bérgyilkosok, szökés, szülés. Akár egy helyzetkomikumra építő fergeteges francia komédiában. Csak ez magyar. És kicsit olcsóbb. És sokkal hiteltelenebb, mint a korábbi etapok. Mert mostanra a forgatókönyv még csak véletlenül sem akarja elhitetni velünk, hogy amit látunk, az megtörténhetne. Nem.
Azt már ellőtték két részben és mostanra csak az abszurd maradt.

Stohl András

Így be lehetett hozni Alexet harmadszor is, így sikerült végre, az első rész óta eljutnia szerelmespárunknak az első gyermek születéséig, így visszakaptuk Timit. Minden ott folytatódik, mint korábban, csak hangosabb és elborultabb.

A film egyik csavarja miatt kénytelenek pl. Szervét Tibinek egy másik karaktert is kiosztani. A zenéket gyakorlatilag két szám képviseli - főcím + stáblista - minden másra ott az East End a korábbi részből. Jó sok homofóbia, ezért meleg poén is kellett, ha már sitt. Mostanra már tényleg bekerült nemzetünk színészeinek színe java. És egy csomó beszólás egészen vicces. Aztán van olyan jelenet, amelyet eddig egy Sandler vígjátékban tudtam volna csak elképzelni. Miért ő? Mert kifejezetten utálom a filmjeit és amelyik jó, az sem miatta lett az... De az a vipera... Ott mély volt a kuss a nézőtéren és nekem sem kellett visszafognom magam, mert el sem tudtam rajta mosolyodni, csak átpillantottam a barátnőmre, hogy ő is kínosan feszeng-e? És igen.

Szóval, van egy filmünk, amelyik nem olyan jó, inkább rossz, de zabálni fogjuk egy ideig és nem haragszom rá ezért. Kell a bevétel, hiszen most dübörög a filmgyártásunk. Ha erre a középszerre ülünk be, akkor legyen, üljünk be erre, de legalább van egy filmünk, amelyik végre lenyomott egy Marvel mozit, ami nem kis szó. Mellesleg, véleményem szerint, az egyik legrosszabb Marvel filmet, de ne kicsinyítsük az érdemét a hazainak.


A Valami Amerika 3. több sebből vérzik, de tartja magát.
Herendi Gabi szerint nem lesz több része a Várnai fiúk kalandjainak, de szerintem még egy negyedik, kerek és tényleg elegáns epizóddal kellene elbúcsúztatni a hőseinket.
Egy olyan részben, amelyikben Tamás (Pindroch Csaba) Bűnös városáról kiderül, hogy masszív rajongó tábora van egyetemisták között és tudjuk, hogy ők a jövő reménységei. Egy olyan részben, amelyikben Ákos (Szabó Győző) néger kisfiáról kiderül, hogy elcserélték és ezért nem kell azt hinnünk, hogy a harmadik részre agytevékenysége lesüllyedt a barátnője, Timike (Oroszlán Szonja) szintjére. Egy olyan részben, ahol végre András (Hujber Ferenc) is megtalálja a helyét és nem akar kamikaze pilótaként fejjel ugrani minden verembe. Egy olyan részben, amelyikben Tamás felesége, Eszter (Ónodi Eszter) végre nem őrlődik kétségek között, hogy kihez húz a szíve. És egy olyan részben, amelyikben Alex (Szervét Tibor) komoly bajba kerül, de a három tesó kirántja a bajból, mert van bennük zsivány becsület és képesek felülemelkedni a problémákon, haragon, mert ez az, amiért megszerettük őket annyira, hogy vártuk már ezt a filmet.
Várok egy olyan búcsút, amelyikben a film címe ismét értelmet nyer.
És akkor elégedetten engedem őket útjukra, tudván, hogy valóban boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

65%

Különvélemény: A filmet kifejezetten ajánlom moziban megtekinteni. Ennyivel szerintem igazán támogathatod a színészeinket, rendezőnket és a filmiparunkat. Nem, ne hivatkozz nekem se politikára, se azokra, akik kezében ott a gyeplő. Mindazok, akik benne voltak ebben a filmben, megérdemlik, hogy legalább egyszer a gyöngyvásznon nézd meg, amit összehoztak.




(A cikkben szereplő képek a Vertigomédia tulajdonában vannak!)

2018. február 21., szerda

Fekete Párduc - Black Panther (2018)

Fekete Párduc - Black Panther (2018)


Rendezte: Ryan Coogler

A film Mafab adatlapja: Fekete Párduc - Black Panther (2018)

Megtekintés: Nem állítom, hogy nem csalódtam kicsit ebben a filmben.

Valójában a "Fekete Párduc"-nak már ez előzetesei sem győztek meg nagyon arról, hogy ezt a filmet meg kell néznem. Hiába a Marvel univerzum és a képregény világ hátszele, eredetileg úgy gondoltam, hogy egy feketékről szóló mozi Amerikában nem lesz nagy siker. A bemutató utáni adatok azonban bőven rácáfoltak a véleményemre, sőt, rengeteg filmes oldal az egekig magasztalta a filmet, én viszont, igaz, el nem aludtam rajta, de ki merem jelenteni, hogy különösebben nem is szórakoztam rajta.
Számomra egy korrekt, de nem több mozi és ha már hasonlítanám, akkor, több összetétele miatt is leginkább egy James Bond mozihoz hasonlítanám, amelyben a királynőt - itt Wakandát - védi a legjobb ügynökük - itt királyuk - miközben megjelenik egy antagonista akivel le kell számolni, mert a világ sorsa a tét.
És nem több!

Félre kell tennem a képregényes múltat. Arra vannak mások, hogy kielemezgessék, mi került bele a füzetekből a filmbe és mi maradt ki. Én bár imádom a képregény műfaját, mire igazán nekiállhattam volna a gyűjtésüknek, már sem anyagilag, sem tárolás szempontjából nem tudtam bevállalni ezt a költséges hobbit.
Ennél fogva rendkívül hiányos a képzettségem képregény-hősökből, de ez már akkor kiderülhetett számodra, amikor a trailerről írtam és rám tett szinte semmilyen hatásáról. Illetve kicsit talán mégis hatott rám: Soknak éreztem. Sok szín, karakter, mozgás, akció.
Azután a film rám cáfolt.
Színes, szagos, néha már-már pszichedelikus és mindezek ellenére sem nem túl érdekes, sem nem túl akció-dús.

A rendező, Coogler korábbi filmjeit sokan dicsérték, ahol belebotlottam, ám úgy vélem, ez a munkája talán kicsit kirángatta a komfort zónájából. Ez mondjuk nem csoda, hiszen vannak franchise darabok, amelyek egyszerűen nem azt a filmes világot képviselik, mint amivel egy átlagos, nevet még nem feltétlenül szerző direktor könnyen tudna kezdeni valamit. Ilyenek pl. a képregény filmek, James Bond, a Star Trek vagy Star Wars univerzum filmjei, stb.
Egy Marvel film is pontosan ezért komoly szakmai kihívás, amit vagy megugrik az a direktor, akinek bizalmat szavazott a stúdió, vagy készül egy korrekt és azzal annyi mozi. Ez néha még olyan művészeknek is sikerülhet, akik korábban komoly hírnevet szereztek valamilyen területen Hollywood-ban, hogy azután egy képregény-filmbe beletörjön, vagy minimum kicsorbuljon a bicskájuk. Ezt a sort nálam gyarapítja pl. Kenneth Brannagh királydrámába oltott Thor (2011) mozija, ami persze nem unalmas és élvezhetetlen, mégis kissé alatta maradt az elvárásaimnak. A termet mégsem hagytuk el, hiszen azért a látványvilág, egyes színészek, események szórakoztatóak annyira, hogy első megtekintés alatt ne fészkelődjünk a fotelben. Hogy többször nézős darab lesz e számomra, mint mondjuk a Galaxis őrzői vagy a Thor: Ragnarök, azt meg majd az idő dönti el.


A történet sok évre nyúlik vissza, amikor egy Vibránium meteorit becsapódott Afrika egyik szegletébe, a Wakandai királyságba és ott eggyé olvadt a földdel és kicsit a faunával is. A Wakandai nép igen hamar rájött, hogy az idegen anyag mennyi pozitív hatást tud kifejteni az országra, minden területen. A fém segítségével a helyi király természetfeletti erőre tett szert és még a technikai fejlődésük is beelőzi - tiszta pol-korrekt - a világ többi részét. Wakanda uralkodói családi ágon váltják egymást. Az aktuális király T'Challa (Chadwick Boseman), akinek apját egy a Bosszúállók közeli esemény közben érte halálos merénylet. Fiának először a szokásjog miatt kell megmutatnia, hogy érdemes a trónra, később pedig egy homályos múltú, mégis rokonság közeli fiatalember, Eric Killmonger (Michael B. Jordan) trónkövetelési igényét kell semmissé tennie, hogy mind királysága, sőt, talán az egész bolygó békéjét megőrizhessék a továbbiakban.

T'Challát az is nyomasztja, hogy a hatalmas erő, amelynek birtokosa, talán az egész világ fejlődését elő tudná segíteni, ugyanakkor, ha nem dönt jól, apró ámde hatalmas királyságát is veszélybe sodorhatja, hiszen hiába tenne ő jót a világgal, ha a világ esetleg mohó és többet akarna. Kétségeit anyjával, testvérével, apjának szellemével és egyéb segítőivel is megosztja, plusz még apjának gyilkosa is a látóterébe kerül, ha esetleg hősünk kicsit unatkozna.
Lassan kibontakozik egy klisés királydráma, amely ismét bizonyítja, hogy ahol nincs demokrácia, mennyire talmi a hatalom. (Tényleg itt van egy ennyire gazdag ország, ilyen fejlesztésekkel, várossal, technikával és jöhet egy rokon, aki igényt tart a trónra és sima közelharcban eldőlhet, hogy az ország sorsát ki egyengeti tovább? Persze, láttunk sok Afrikai filmet, gyilkos csapatokról, amelyek néha saját, máskor a szomszéd népeket gyilkolják halomra, mégis meg kellett hagyni ezt a egyértelműen a térségre jellemző "hagyományt" ebben a képregény moziban is?) (Mit is beszélek, hiszen Shakespeare III. Richárdja is kb. ilyesmiről szól...)

A film egyik legrosszabb jelenete. Mintha két fűnyírógépember püffölné egymást.

A nagy öregek, mint királynő anyu, Ramonda (Angela Bassett) és a királyi jobb kéz és mágiaügyi miniszter, Zuri (Forest Whitaker) nem kapnak/kaphatnak elegendő és minőségi játékidőt. Hogy ne csak feketék szerepeljenek - és ezzel elveszítsenek sok fehér nézőt, ide sorolva az esetleges fajgyűlölő amerikai képregény kedvelőket is, akik nem is tudom, hogyan reagálhatnak arra, ha egy már bejáratott képregény univerzumban feltűnik egy fekete bőrű hős - komikus mellékszereplőnek, bár, a történet szempontjából kihagyható lenne, betették a mostanra már eléggé ismert - köszönd a Hobbitnak és a Sherlock sorozatnak - Martin Freeman-t, aki korábbi Marvel filmekből hozta Ross ügynök figuráját.
Ha ő nem lenne elég szerethető és vicces, akkor rásegít erre T'Challa hugicája, Shuri (Letitia Wright) akinek képességei vetekednek mind Tony Stark, mind Lucius Fox, mind Q technikusi szakértelmével. Azaz kisujjából ráz ki olyan fegyvereket és egyéb kütyüket, ami, már koránál fogva is a korábban említett három úr fölé helyezi a hölgyet. Mondjuk, hitelessége a karakternek legalább annyira komolyan vehető, mint a "Világ nem elégben" Denise Richards atomtudósa. Azon még ma is "sírok".
Ross ügynök és Shuri között legalább működik egyfajta kémia, pedig alig akad közös pontjuk.
Ezt a kémiát már sokkal jobban hiányoltam T'Challa és korábbi és egyben következő szerelme, Nakia (Lupita Nyong'o) kapcsolatából. Talán nem véletlen, hogy a film egyéb karakterei folyamatosan ezt erősítve utalnak rá, hogy béküljenek ki...
A végtelenségig a trónhoz lojális női amazon szerepe, Okoye (Danai Gurira) pedig jól jött az őt alakító színésznőnek, hiszen nem játszhatja a végtelenségig Michonne karakterét a "The Walking Dead"-be, ezért amikor épp a sorozat forgatási szünetben van, el kell vállalni ezt-azt mellette, a jövőre gondolva. Egy Marvel karakter pedig pont megfelelő erre. Hogy legyen kis dráma a jók oldalán, persze szembe állítják a szerelmével, hogy lássuk, milyen, amikor valaki nem az uralkodóra, hanem magára a trónra esküszik fel, miközben kedvese, W'Kabi (Daniel Kaluuya) ideológiai problémák miatt a harctéren lehet, hogy pont szembe kerül vele.
És a sok bába közt nem veszik el a fehér "holló", Andy Serkis! Az angol színész sikeresen kikapta magának a film egyik fontos negatív szerepét, még akkor is, ha olyan logikátlanul hullik végül a porba a végén. Addig viszont szórakoztató látni, hogy a színész mit művel, ha épp nem takarja ki a CGI.

Honnan ismerős?
Nem ez lesz a kedvenc filmem a Marveléktől, mert mind a humor kevés benne, mind a dráma nem nagyon fogott meg. Az akciót hiányoltam és azt sem nagyon értem, ha olyan szépen elgyakorolnak egy harci koreográfiát, ami hosszú másodpercekig tartóan is látványos a werk filmben, azt a moziba kerülő változatban mi a francért kell élvezhetetlenné vagdosni? Volt a film elején az a dzsungel harc, amikor komolyan elgondolkoztam rajta, hogyha ebben a szellemben fogják a film verekedéseit prezentálni, akkor inkább elhagyom a termet, annyira zavaró volt, hogy semmit nem tudtam követni az eseményekből a vászonhoz viszonylag közel ülve. (Barátnőm fogta a kezem, erősen... így nem bírtam felállni.) Ahogyan több kritikában utalnak rá, a film néhol közel kerül az "Oroszlánkirályhoz" is. A végső verekedésben pedig az egyik ugró-kapaszkodó jelenetsor pedig egyértelműen már vászonra lett festve az első X-Men filmben, amikor Farkast a szabadságszobor tetején eldobja Kardfog, és Farkas a levegőben átfordulva kapaszkodik a szobor fejét övező szent korona hét ágának egyikében. Itt T'Challa kerül azonos szituba és kapaszkodik egy elektromos gerendába.

A film sok jelenetében idéz meg korábbi mozikat, teljesen kiszámítható. Viszont a főgonosz már majdnem szimpatikus.

Töfi:
- Nevek, akik végül nem lettek T'Challa: Chiwetel Ejiofor, John Boyega, Wesley Snipes (Évekkel korábban szerette volna, de kiöregedett), Djimon Hounsou, Anthony Mackie, Adewale Akinnuoye-Agbaje, Noel Clarke. Volt, aki egyeztetés miatt, volt, akit a stúdió utasított el, volt, aki már szerepelt más Marvel filmekben és volt, aki kiöregedett.
- T'Chaka szerepét egy apa-fia páros alakította, értelemszerűen, mikor, melyik kornak megfelelően.
- Michael B. Jordan a rosszul teljesítő "Fantasztikus Négyes" rebootban játszott már. A "fekete Párduc" karaktere egy "Fantasztikus Négyes" képregényben mutatkozott meg, a hatvanas években.
- Angela Bassett már játszott egy "Fekete Párduc" című filmben, amely fekete bőrű polgárjogi aktivistákról szólt, 1995-ben.

Esti Corvin program. 

70%

Ha megnéznéd:
- Fekete Párduc (2018) (Hamarosan)

Innen ismerős...


2018. február 15., csütörtök

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)


Rendezte: Ulrich Seidl

140 percnyi tömény lelki és érzelmi nyomor, jó adag pesszimizmussal tálalva. Ezek juthatnak eszünkbe Ulrich Seidl: Kánikula című filmje kapcsán ami helyenként valós fizika fájdalmat okoz és egyáltalán nem egy kellemes néznivaló, pedig semmi különösről nem szól csupán az életről.
Ulrich Seidl korábban dokumentaristaként sokkolta az európai közvéleményt, manapság pedig már játékfilmjeivel is megteszi mindezt, ez is az utóbbiak közül való és talán mind közül a Kánikula a leginkább játékfilmszerű filmje a rendezőnek.
De mi is a történet?

Nos, a helyszín Ausztria, pontosabban Alsó-Ausztria és annak igencsak jól szituált modern, külvárosi része, tikkasztó, szinte elviselhetetlen meleg van, ez az a közeg melyben 6 osztrák polgársors elevenedik meg melyek közül egyik nyomorultabb mint a másik.
A tengerentúlon vált igazán divatossá az efféle kertvárosi nyomor ábrázolása és ennek köszönhetünk olyan filmeket mint a Rövidre Vágva vagy A boldogságtól ordítani, azonban ezek a filmek mézes-mázos esti mesék osztrák változatukhoz képest.
A 6 történet néhol metszi egymást, de nem számottevően, a film epizódokat mutat csak a szereplők életéből azt is szinte a sivárságig visszafogott stílusban, szimmetrikusan komponált statikus képek keretei között, így nem meglepő hogyha az ember úgy érzi mintha egy dokumentumfilmet nézne amire az amatőr szereplők meggyőző játéka is rátesz egy lapáttal. Seidl stílusának ez fontos jellemzője, ugyanis a rendező ezt a dokumentarista attitűdöt arra használja fel hogy olyan jelenetek és embereket tárjon a szemünk elé amik láttán leginkább elfordítjuk a fejünket és oda se nézünk, nos a film zöme csak ilyen jelenetekből áll.

Kapunk itt pornófilmbe illő szexorgiát, intim szőrtelenítést premier plánból, nemi erőszakot és ezekhez jön még egy jó adag bánat és lelki kiüresedettség. Az egyik legnyomasztóbb ugyanakkor legbátrabb dolog a filmben az az elhízott, ráncos, nyugati jólétben pöffeszkedő meztelen öreg testek látványa, amikkel rengetegszer találkozhatunk. A szereplők teljesen átlagos embereknek látszanak akiknek papíron mindenük megvan, a valóságban viszont egytől-egyik lelki torzszülöttekről van szó van akikkel rendesen elbánt az élet, a sors vagy éppen egy bundesliga frizurás strici. A megváltás szikrája sem bukkan fel a szereplők életében és hát nem kell nagy matektudás ahhoz hogy megszámoljuk a filmben történő pozitív dolgokat. Jogosan merülhet tehát fel bennünk a kérdés.
Tényleg ennyire rossz lenne az élet?
A válasz természetesen nem, a film szerint ugyan igen de ezt rendkívül hányatott helyzetben lévő karakterek szemén keresztül látjuk és a rendező célja sem a napos oldal bemutatása volt. Mindezen szélsőségek ellenére a Kánikula egy borzasztó provokatív, elgondolkodtató és mélyen sokkoló alkotás melynek élménye még napokig kísérni fogja a megtekintőt, ugyanakkor egy kis betekintést nyújt hőn áhított nyugati szomszédaink lelki világába. Egy valami viszont biztos, ha az élet egy film lenne azt ne Ulrich Seidl rendezze meg mert különben nagyon pórul járnánk. 9/10




Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)

Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)


Rendezte: Ari Sandel

A film Mafab adatlapja: Amikor először találkoztunk - When We First Meet (2018)

Megtekintés: Komédia az "Idétlen időkig" nyomvonalán. Aki fogékony az időcsavaros filmekre, annak ez is tetszeni fog.

A forgatókönyvíró, John Whittington eddig két LEGO moziban tudta megmutatni karakterépítő tehetségét és szerintem, ott talán kicsit jobban is teljesített. Egészen biztosan látott olyan mozikat, mint a "Hirtelen 30", a "Segítség, felnőttem!" vagy az "Idétlen időkig", mert az "Amikor először találkoztunk" kicsit emlékeztet ezekre a mozikra is, igaz, néha csak másodpercekre. (Pl. a Segítség, felnőttem! Zoltar nevű masináját idézte meg számomra az ódon fotógép, a lámpácskájával, öreg külsejével, még akkor is, ha szerkezetileg nem sok közük volt egymáshoz. Bár, az egyik egy üzenetet dobott ki magából, a másik meg fényképeket, szóval ez is majdnem stimmel...)
Mellesleg a Netflix néhány nappal Valentin nap előtt mutatta be a filmet, így a romantikus estén lesz mit néznie a fiatal szerelmeseknek, mert a mozi egyébként ha nem is tökéletesen, de elég jó kis randifilm összességében.

A film jól fel van építve, pont, ahogyan elvárjuk egy átlagos vígjátéktól. Pont ez az egyik negatívuma, a meglepetés hiánya. Noah (Adam Devine) az átlagos szomszéd fiú, aki egy Halloween partyn megismerkedik Avery-vel (Alexandra Daddario). A film azt a tipikus helyzetet mutatja be, hogy van olyan, mikor egy hullámhosszon vagy a másikkal, lehetnétek a tökéletes pár, de valamiért - ki érti ez és ebben a film sem tud segíteni - hirtelen a fiú átkerül a "lehetséges pasi" kategóriából a "legjobb barát" zónába. Ez az a terület, ami egy átlagos srácot azonnal taszít, ha többet látnak bele egy nőbe, mint amit az adni kívánna.
Noah is tudja, hogy ez nem fog így működni, ám tenni nem tehet semmit és ugrunk három évet az időben, azaz visszatérünk a kezdő képsorokhoz, hogy kiderüljön, hiába volt kémia, jelenleg Avery épp Ethan-hez (Robbie Amell) kötik gyengéd szálak és az esküvőt tervezik.
Mit tehet ilyenkor az egyszeri végtelenül és reménytelenül szerelmes legjobb barát? (Mert mint kiderül, Noah és Avery baráti kapcsolata azért legalább működött és így Noah ismeri Ethan-t is, sőt, Avery kissé fura barátnőjét is, Carrie-t (Shelley Hennig), aki Avery kérésére hazaviszi Noah-t, aki a számára tragikus esemény legelején kiüti magát nem kevés alkohollal.

Eddig a film ránk bízza, hogy megkedveljük a fontosabb karaktereket és nem is éreztem szájbarágósnak, hogy felépítse a kapcsolati hálót. Pedig, lehet, hogy erre is rá kellett volna gyúrni, hogy a végén jobban felépítsék Noah karakterének döntését, ne érezzük kicsit "légből kapottnak".

Szóval, Carrie leadja Noah-t annak legjobb barátjánál, Max-nél (Andrew Bachelor), aki mindig igyekezett a legjobb tanácsokat adni barátjának, csak nem feltétlenül megfelelő volt azok hatásfoka.
Noah végül félig önkívületi állapotban beül az Avery-vel már egyszer használt, ódon fénykép készítő masinába, hogy megörökítse életének legszomorúbb napját az utókornak, és közben alkoholos delírium határán még azt kívánja, bárcsak visszacsinálhatna mindent és azon a reggelen ébredhetne, amikor megismerte Avery-t.
Innentől kezdve pedig egy kedves, időcsavaros mozit élvezhetünk, amelyik néhány lehetőséget kibontogat, mik más ziccereket kihagy, míg végül hősünk rádöbben, hogy mire is van szüksége, hogy az élete boldog legyen.


Adam Devine fizimiskáját korábban néhány komédiában volt sikerült kifognom és azokban, szerepe szerint, jól hozta a negatívabb, bunkó vagy épp ripacs karaktereket. Mostanra azonban elege lehetett a másodhegedűs szerepből és bevállalt egy igazi főszerepet, ráadásul egy igen hálás témában. Devine nagy szerencséje, hogy bár a fizimiskája tényleg nem szépfiús, liliom tiprós, megfelelő környezetben tud szimpatikus és szerethető is lenni.
Daddario nagyon jól adja alá, csuklóból, vagy ha már nő, akkor inkább csípőből hozza a barátnő figurát. Van köztük megfelelő kémia is, ami szükséges hozzá, hogy elhiggyük, ők ketten barátok.
A kötelező fekete karakternek Bachelor szintén jó választás. Szerencsére úgy írták meg Max szerepét, hogy ne legyen túl sztereotip, és ne csinálja azokat az idegesítő manírokat, amit a fekete színészekkel csináltatnak, főleg, ha a humor világából érkeznek a filmbe.
A Carrie-t játszó Hennig is szemrevaló teremtés és ügyes komika. Mondjuk az ő karakterének bemutatását jobban kidolgoztam volna, már csak azért is, mert a film végének egyik fontos sarokpontja lesz a figurája, ezért elmélyítettem volna a jeleneteit, amik bemutatják, hogy milyen kapcsolati hálóban található ő Avery és Noah életében.
Amell, meg mint a szépfiú Ethan, remek választás, mert jól működik együtt a többiekkel.
Az öt fontos karakteren kívül senkit nem emelnék ki, pont, mert a forgatókönyv sem teszi. Egyszerűen, nincs másokra sok időnk. Komikus mellékkarakterek kapnak egy-egy mondatot, de semmi több. Ami talán még bele kellett volna, hogy férjen a filmbe, azok - ha már esküvő is lesz... - Avery, Ethan és Noah szülei lettek volna, hiszen az esetleges rokoni karakterek elejtett megjegyzései is eléggé el tudnak mélyíteni egy adott karaktert, ha arra lenne szükség.
Ebből a szempontból Whittington forgatókönyve igen puritán.
Természetesen a fotógép varázslatára itt sem kapunk magyarázatot - ezt nem is érezzük ilyen moziknál szükségesnek.
Az egész film kiállása a mozi és a tévé között lavíroz. Végül a Netflix adásba küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is, független forrásból.
A képi világ letisztult, a zene kellemes, jók a betétdalok, habár, azokból lehetne több is.
A történet lehetett volna kicsit csavarosabb, de nem unatkoztam rajta és ezek után szívesen nézek meg olyan filmet, amiben a fura arcú Devine a főszereplő.
Jól megoldották, hogy Noah időugrásai között eltelő három évet ne kelljen végigvinnie, így az eredménye egy-egy visszalépésének vele együtt minket is meglephet.
Ha tetszett a film, akkor ajánlom még a több lehetőséges filmek közül pl.: Idétlen időkig, Időről időre, A Lé meg a Lola, Boldog halálnapot!. Azután ott vannak azok a filmek, amiben a szereplők egy korábbi időpontba ugranak, hogy számukra vagy már megélt korba kerüljenek (Megint 17) vagy amikor korukban előre ugranak (Hirtelen harminc, Segítség, felnőttem!).
Azután külön kategória, amikor egy szereplő átkerülve a barát zónába, esetleg megkísérli mégis meghódítani szíve választottját, mint a "Csak barátok - Just Friends (2005)" című filmben.

65%

Ha megnéznéd:
- Amikor először találkoztunk (2018)


2018. február 9., péntek

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)


Rendezte: Joseph Kosinski

A film Mafab adatlapja: Only the Brave (2017)

Megtekintés: Film egy csapatnyi hősről, akikről sosem tudtunk volna, ha nincs ez a mozi.

Mi, itt, Európában, legalábbis. És nem ez az egyetlen hasonló, megtörtént eseményeket feldolgozó drámai történet. Hollywood és úgy egyébként a filmgyártás, évente legalább egy hasonló alapkoncepciójú mozit kikönnyez magából, amely, ha szerencséjük van, eljut a nézőkhöz és ha megfelelően sikerült feldolgozni, szimpatikus karakterekkel, érdekes megvilágításba helyezve, személyesebbé tenni a tragédiát, szinte a szobába hozva a karaktereket, akkor egészen kellemes visszajelzéseket kaphat a mozi, kezdetnek mindjárt azt, hogy jelentős bevételt termel vissza a gyártási költségből. Mert amúgy a műfaj, vitathatatlan, eljut a szívekig, de ha az egyszeri néző választhat egy mozi kínálatából, nem feltétlenül egy ilyen történetre kíváncsi, hiszen a mindennapi robot után nem túl szórakoztató olyan emberek sorsát megismerni, aki velünk ellentétben olyasmivel keresik a kenyerüket, ami a vesztüket is okozza.

Ha kissé szélesebb spektrumba helyezzük magát az eseményeket, akkor nem sok különbség van egy háborús drámát bemutató, tesztoszteron mozi - Katonák voltunk, A fegyvertelen katona - között, vagy egy veszélyes munkát, hivatást taglaló, tragikus lezárást kapó dráma között. Nem ugyanaz, kivétel a váz: Csapatnyi ember, többnyire tipikusan férfiak, kritikus helyzetben, vezető és újonc is, katasztrofális kimenetelű események sodrásában, sok áldozat, néhány túlélő, sírás, vér, verejték, pátosz, szeretet, stb.

Ha nem akarunk ekkora territóriumon barangolni, akkor maradjunk a tipikusan veszélyes munkakörökön belül és a megtörtént események csapásán. Akkor is marad elég téma, mint pl.: vízi-mentők (Hullámtörők, 2006), halászok (Viharzóna, 2000) és, hogy frissebbek is bekerüljenek, bányászok (A harminchármak, 2015) és olajfúró munkások (Mélytengeri pokol, 2016). Még a sort bővíthetnénk sok címmel, de maradjunk a kifejezetten valós eseményeket feldolgozó szegmensben.


Kosinski szereti a színészeit, ellenben a karakterépítésből nem túl erős. Nyilván hosszabb lett volna a film, ha mondjuk a főszereplő Brendan (Miles Teller) karakterét jobban kiemelték volna és talán ezért olyan elnagyolt a kábítószerfüggő fiatalember kijózanodásának a cselekményszála. Kedvelem Tellert a Whiplash bemutatója óta, de itt kevésnek éreztem, amit a figurájából kihoztak, bár, ez inkább a forgatókönyvírók érdeme. Sean Flynn újságíró cikkéből húzták fel magát a drámát, és beszélgettek a csapat egyetlen túlélőjével, Brendan McDonough-gal is, mégis, egyszeri befogadóként, volt, amit hiányoltam. Brendan a film elején jön le a kábítószerekről, de, hogy mi a motivációja, hogy elhagyja káros szenvedélyét, vagy, hogy hogyan birkózik meg a leszokást kísérő hiányérzettel, fájdalommal, valahogy elengedi a film, pedig tényleg ez az, ami a figurát közelebb hozhatta volna hozzám. A másik főszereplő, Eric Marsh (Josh Brolin) karaktere már nem ennyire hézagos, bár, tőle is szívesen láttam volna, hogy miért lett ez az egész tűzoltási mánia ennyire fontos szenvedély - amely már-már felér Brandon kábítószerezésével - és kicsit mélyíthették volna még a kapcsolatának milyenségét feleségével, Amandával (Jennifer Connelly), mert a két veszekedésük, amely arról szól, hogy Amanda végül tovább lépne a családi fészek útján és gyereket vállalna, míg Eric köti az ebet a karóhoz és azt szajkózza, hogy nem is akar változtatni és annak idején a nő ebbe belement, tehát, hagyják a baba projectet a fenébe. Részemről megértem, hogy miért ódzkodik az egésztől, de Amadna karaktere elég erős hozzá, hogy akár egyedül is bevállalja a gyereket és talán meg is tenné, ha érezni, hogy az a helyes út. Eric esetében kicsit úgy érzem, hogy a könnyebb utat akarja választani döntésével és ezt érezhette a karakter is, hiszen végül rábólint az asszony kérésére.
Viszonylag fontos szerepet kap még a helyi tűzoltó erők parancsnokát alakító Jeff Bridges, aki egy röpke jelenet erejéig megidézi egyik legfontosabb karakterét, a country énekest is, egy városi buli alkalmával, ezért érdemes eredeti hangsávval megtekinteni a filmet. Bridges 2009-ben egy Bad Blake nevű énekes eljátszásáért kapta Oscar-díját, az "Őrült szív" című filmben.
A tűzoltó parancsnok jobb kezét alakító James Badge Dale pedig gyerekszínészként kezdte (az 1990-es "A legyek Ura" drámában), majd egy sor komolyabb sorozatban és moziban szerepelt, mire végül a Vasember 3. után elkezdtem figyelni a munkásságát. Itt kicsit talán kevés is a jelenléte, de legalább szimpatikus figurát hoz.
Sajnos, hiába jelenik meg a stáblistán Andie MacDowell neve is, a színésznő kimaradt az emlékezetes pillanatokból, viszont dicséretes, hogy rajta nem látszik, hogy agyon lenne plasztikázva, ellenben sok kortársával, ismert színésznőkkel.
Taylor Kitsch néhány éve komoly reménység lehetett, olyan filmekkel a háta mögött, mint pl. a John Carter vagy a Csatahajó, mostanra mégis átküzdötte magát a masszív középmezőnybe és rendre olyan szerepeket fogad el, amelyek a stáblistán a negyedik-ötödik helyre predesztinálják.


A film zenéje kellemes, de semmi kiemelkedő, a fényképezés pedig szép, bár a CGI sok helyen kicsit "poros". A lángoló medvét inkább álomképként dekódoltam, úgy nem volt elnagyoltsága zavaró.
Amit még hiányoltam és egy ilyen filmben szeretem, ha kitérnek rá, az a szereplők munkájának metódusa, annak jobban kiemelése, akár, ha kell, kicsit szájbarágósan is, hiszen nem vagyok hegyi tűzoltó, nem tudom, miről szól az egész, mire figyeljek, mit kellene látnom. Nagyon kellett figyelnem, hogy a lángoló események értelmét össze tudjam szedni, hiszen nem mozgok ebben a világban, viszont, hogy a drámát jobban átérezzem, nem ártana kicsit mélyebbre ásva, közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz, hogy mit is csinálnak ők pontosan, mik a hibalehetőségek és miért történik az velük, amit a film végén látunk. Valójában, egyszer már megnéznék egy kialakuló és mindent felperzselő erdőtüzet a valóságban is, nem számítógéppel generálva, hiszen nekem, aki nem él ebben, roppant nehéz elhinnem, hogy mennyire másodperceken múlhat néha, hogy ki marad életben. Egy biztos: A végén biztos igyekeztem volna minden faágat kivágni a közelemből, egy nagy tisztást létrehozva, amire sajnos a Gránit-hegy tűzoltó csapatnak már nem volt esélye. Úgy éreztem, hogy a tűz is túl gyorsan ért oda, ők is hamar feladták a védelmi körletet "felhúzni", és azok a tűzálló hálózsákok, amivel meg viszonylag sokat is foglalkozik a mozi, úgy látszik, sokat nem érnek, amikor kellene... De szerintem ezt a véleményemet csupán a tehetetlen harag mondatja velem, amikor azt kell látnom, hogy közel húsz, remek ember, apa, testvér és barát, ennyire hiábavalóan, tehetetlenül hal meg. A film kerüli az amerikaiakra oly jellemző fene nagy pátoszt, ezért a végső eseményeket egészen gyorsan lezavarják, szinte minimalizálva a drámai, könnycsalogató hatást. Ha úgy vesszük, igyekeztek ízlésesek maradni.

Nem feltétlenül a legjobb film ebben a témában, de érdemes megnézni, hiszen vannak mindennapi hősök, akikre csak az ilyen mozik irányíthatják rá a figyelmet.

Különvélemény: A cím szerintem kicsit félrevezető Brendanra nézve, hiszen ha rosszul értelmezem a címet, akkor "Csak a bátrak... halnak meg" a tragédia során, azonban Brendan egyedüli túlélőként nem azért maradt életben, mert gyáva lenne, hanem mert olyan parancsot kapott korábban a felettesétől, amelynek köszönhetően ő ki tudott menekülni a tüzes pokolból, igaz, neki sem sokon múlt, hogy nem égett meg. Szóval a "Csak a bátrak" direkt fordítás helyett inkább valami olyasmi lenne a helyes cím, mint a "Bátrak voltak" vagy hasonló formula.
De ez csak az én szőrözésem...

65%

Ha megnéznéd:
- A bátrak (2017)


A film zenéjének youtube válogatása: soundtracksandyou.blogspot.com - Only the Brave (2017)

2018. február 8., csütörtök

A Cloverfield-ellenhatás - The Cloverfield Paradox (2018)

A Cloverfield-ellenhatás - The Cloverfield Paradox (2018)


Rendezte: Julius Onah

A film Mafab adatlapja: The Cloverfield Paradox (2018)

Megtekintés: Csak tudnám, miért tetszett ez jobban, mint az "Élet" című "Alien" koppintás?

Pedig pontosan ez történt. Biztos nem a színészekhez köthető, habár, Daniel Brühl és Aksel Hennie is nagy kedvenc lett. Meg Zhang Ziyi... meg Chris O'Dowd is.

De biztosan nem ez az oka, amiért hamar végigrágtam magam a filmen - egy alvással közben - és még végül ki merem jelenteni, hogy a neten keringő ezer elmarasztaló cikkel, kritikával és egyéb véleményezéssel szemben nekem ez a film tetszett.
Pedig mekkora irdatlan-ordas nagy katyvasz és blöff!
Mert ez pontosan az.
Hol is kezdjem?

2008-ban egy gerilla marketinges kampány után bemutatták moziban az éppen a tetőfokára hágott found footage stílus egyik gyöngyszemét, a J.J. Abrams producerelte Cloverfield-et. A film tökéletesen megfelelt minden found footage mozi kitételnek, csak viszonylag nagyobb költségvetéssel és komolyabb technikai háttérrel dolgoztak. A film fokozatosan adagolta az információkat és annak hiányát. A szereplők, ahogy kell, végigmenekültek a díszletek, helyszínek között, fogyatkoztak és még a végén némi poént is sikerült egybe fonni a csavarral, amely simán elfogadható ebben a műfaji leágazásban. Azonban olyan jól teljesített a film a mozikban, hogy nem akarták veszni hagyni, ugyanakkor nem nagyon jött épkézláb ötlet, hogyan is folytassák, hiszen főszereplőink - spojler - kiestek a folytatás lehetőségéből, ugyanakkor egy második "godzilla" történet meg már nem mozgatja meg a tespedő nézőket.
Szerencsére J.J. Abrams nem volt teljesen ostoba, amikor kitalálta, hogy a Cloverfield franchise simán bővíthető úgy is, hogy valójában az első részben eldurrogtatott petárdákat nem kell ismét összeszedni és megtömködni.
Mert némi pofátlansággal szinte bármilyen izgalmas történet beépíthető ebbe az éppen kialakuló univerzumba. Csak meg kell találni az eredeti történettel a kapcsolódási pontot és a film szólhat akár egy csapat kiscserkészről is, akiket megkerget egy sötét lény az erdőben, egymás után levadászva a kölyköket, mert majd azt mondjuk, Cloverfield metró szörny jutott ki a városból... Vagy játszódhat egy öregek otthonában is akár, ahol valaki gázzal öli az öregeket, majd a végén kiderül, hogy egy Cloverfield szörnyből kinyert mérges lehelettel teszi el láb alól az egyik pszichopata nyugger a többi nyuggert. Vagy szólhat egy kattant férfiról, aki ugyan elvesztette a lányát, de épített egy föld alatti bunkert, hogy ha jönnek az oroszok vagy Cloverfield szörnyek, akkor elbújhasson oda előlük. Azután ez a hatvan körüli férfi elrabol egy számára idegen kiscsajt, hogy mintegy saját lányaként, fogva tartsa maga mellett, ki tudja, milyen lelki okokból megtámogatva. Nos, ebből már meg is csinálták a második részt és a befejezést, illetve néhány percet hozzá fazoníroztak a Cloverfield első részében megismert történethez. Ez lett az azóta második részként elhíresült Cloverfield Lane 10.

A második etap eredetileg egyáltalán nem tartozott volna semmilyen franchise-hoz, pusztán egy kamara-thriller, egy pincéről és három emberről. J.J. Abrams azonban meglátta a lehetőséget abban, hogy ha van egy akármilyen izgalmas történetünk, azt miért ne kapcsolhatnánk össze egy másik filmmel, ezzel megteremtve egy filmes univerzum alapjait. És az ötletet tett követte. A forgatókönyv némi fazonigazítással megfelelt annak, hogy egy leágazása legyen a New Yorkban játszódó szörnyeteges fakefuck mozinak. Persze, kissé erőltetetten, de nem mindegy, ha a színészek nagyjából el is viszik a produkciót a hátukon?
Mellesleg reklám kampányra alig költhettek a készítők, mert mire végül kiderült, hogy egyáltalán lesz ez a film, sőt, adásba küldték a trailert, nagyjából már be is mutatták.


A harmadik résznél pedig a Netflix még előrébb lépett. Gyakorlatilag néma csend övezte a film készítését - leszámítva, hogy vagy egy évig halogatta a Paramount a bemutatót - majd a reklámozás napján - amit az Amerikai Super Bowl mérkőzésére tettek - be is mutatta a Netflix szolgáltató. Ezzel médiatörténelmet teremtettek és megelőzték azt is, hogy a filmről beszélgessenek a lehetséges nézők - hiszen idő sem volt rá - és moziba küldve esetleg megbukjon a produkció - mert erre sem maradt így idő. Feltette a szolgáltató és gyakorlatilag valamennyi felhasználó számára máris elérhető lett. Néztek is, mint a moziban.

Azután kettévált a társadalom.
Az egyszeri nézők egészen tűrhetően szórakoztak rajta, míg a kritikusabb filmesztéták és egyéb filmes bloggerek, vloggerek, sárba tiporták.
Mert szerintük ez a film egy buta utánérzés.
Amúgy az!
Hirtelen felidézni is nehéz, mennyi film előzte már be, szinte teljesen azonos témával. Hol is kezdjem?

Gyerekkorom horrorfilmes hatásai közé tartozott egy igen kemény mozi - akkor, 1981-ben az volt - A félelem galaxisa - Terror of Galaxy. Nem volt egy túl fifikás darab. Nagyjából arról szólt, hogy egy helyen a világűrben, a félelmeink megjelentek és halomra gyilkoltak minket, mert egy idegen lény így akart az emberiség fölé kerekedni, ezzel kissé megidézve egy orosz klasszikus sci-fit, a Solaris-t, amelyben szintén a fantáziánkkal játszadozik az ismeretlen egy szeglete.
Nem tudom, hogy ez volt e az első ilyen alapkoncepciójú mozi, de a továbbiakban is rendre találkozhattunk olyan filmekkel, amelyikben egy űrhajó legénysége csak magára számíthat a világűrben és valamilyen külső erő - legyen az egy idegen lény, gonosz entitás, maga a világmindenség - káros hatással lesz rájuk.
Hasonló mozi volt pl. A gömb, Halálhajó, Az Európa-rejtély, Napfény, Supernova, stb. vagy a kézzelfoghatóbb változatokban az Alien vagy pont tavaly az Élet című horror.
A Cloverfield-ellenhatás pedig pontosan ezekből a filmekből biflázta be a lényeget és böfögte vissza az arcunkba, olyan hűvös eleganciával és kiállítással, hogy mi meg majdnem megettük, hogy ez egy remek, kerek filmecske.

Pedig több sebből vérzik. Logikailag is támadható... és ... szóval logikából eléggé silány a végeredmény.
Szinte már mondhatjuk, hogy agyatlan móka.
Az mondjuk csúnyán érezhető, hogy a földön játszódó mellékszál pusztán azért került a filmbe, hogy legyen mivel összefércelni a Cloverfield univerzummal.
Azután a híradókból és egyéb hangsávokból összekapirgált politikai helyzet - a világháború szélén táncolunk - is eléggé ad hoc, főleg, hogy a problémát kezelő személyzet meg a világ összes pontjáról érkezett. Igaz, akad némi összeröffenés közöttük is, de erőtlen és mivel az egyik karakter kurtán-furcsán kiírásra is kerül, hamar elfelejtjük, honnan indultunk.

Valahogy az űrállomás funkcióját sem éreztem tökéletesnek. Szóval van ez a gépünk, amelyet ha sikerül elindítanunk, akkor megoldódik az energiaválság a földön és elmúlik a veszély? Azt meg, hogy? Tényleg egy maroknyi embert küldenek fel, némi paranoiával, hogy megakadályozzák, hogy visszarepítsük magunkat a kőkorba?
Azt gondolná az ember, hogy ha már orosz is akad közöttük, akkor a nemzetek teljes egyetértésben dolgoznak, együtt, globálisan, erre kiderül híradó részletekből, rádió adásokból, hogy az oroszok már-már megnyomták a gombot.
A legénység ezek ellenére sem gondolja, hogy Volkov (Aksel Hennie) veszélyes rájuk? A német Schmidt (Daniel Brühl) sincs jobb helyzetben, de őt meg a kínai Tam (Ziyi Zhang) pártfogolja.
Azután, miután a gépezet végül működik, előidéz egy olyan dimenzió ugrást, amelyiket annyira elfogadnak hőseink, hogy amikor megjelenik egy plusz fő az űrhajón, szinte vállon veregetik és kulcsot adnak neki a minibárhoz. Miért? Miért nem zárják el, mondván, hogy eredetileg ott sem lehetne?
De nem elég, hogy dimenziót ugranak, hanem ezzel egyidejűleg elveszítik az egyik társukat, aki viszont az "Ötödik elemben" már látott módi szerint, magához vesz egy igen fontos tárgyat, amelyre a figyelmet olyan külső forrásból kapják meg - egy levágott kezecske - amelyik valójában dimenziók ide vagy oda, nem is létezhetne. Vagy mégis? Egy biztos, pofátlanul olcsó megoldás, hogy a történetet egy olyan levágott végtag lendíti előrébb, amelyik létezése eleve kivágná hasonló esetben a résztvevők szürkeállományát.


A történet szépen lassan elmegy ökörségbe és nekünk csak annyi marad, hogy találgassunk, ki lesz a végén az "áruló" és kik fognak, milyen módon meghalni. Teszem hozzá, eléggé ötlettelenül, főleg. Vagy úgy, ahogyan már korábban láthattuk, más filmekben. Sokszor.

Talán pont ez miatt az összecsapottság miatt tetszett a mozi?
Azért biztos nem, mert annyira "értelmes" szórakozás.

Végül pedig, igaz, teljesen nyögve nyelősen, beszuszakolják a cselekményt a Cloverfield univerzumba, mert ugye, annak kell a táplálék, ennek a filmnek meg kellett valami plusz hozadék, mert egyébként egy darab lett volna az űrhajós-kaszabolós filmek nem rövid listájában. Így azonban máris egy univerzum része lett! A Cloverfield pedig elbírja, hiszen mint korábban megjegyeztem, szinte bármit bele lehet erőszakolni ebbe a világba és elég, ha valamikor közben megemlítjük, hogy "Jaj, ott a szörny!" és a végén esetleg CGI-jal még bele is vágjuk a végefőcím elé a rémet.

A néző meg majd össze hallucinálja őket, egy egységes világgá.

Ettől függetlenül, a sok baromság mellé azért maradt hely fontos kérdéseknek is - válasz nélkül. Pl. Mi történne, ha egyik világban elveszítenél mindent, de egy másikban még megvan, amiért élték? akkor fogod magad és átveszed a saját helyedet ebben a világban? Vagy simán beerőszakolod magadat saját magad mellé? Lennél pl. a saját másik univerzum ikred? Morális, etikus és legfőképpen, lelkileg kivitelezhető?
Az pedig milyen, hogy mondjuk a halott gyermeked él a másik világban és te simán átmennél hozzá, ebben a világban hagyva minden más értékedet, beleértve a jelenlegi kapcsolatodat, munkádat, életedet, mindezt úgy, hogy a másik világban élő gyermek igazából nem is a tiéd?
Megteheted ezt a hátrahagyottakkal?
Megteheted ezt a másik világbeli gyermekkel és annak szüleivel, akik élnek?
Megteheted ezt magaddal?

Persze a forgatókönyv hányaveti, ezért nem fogunk válaszokat kapni. Maguk a felvetések is pusztán alig érintettek. Még azt sem magyarázza el a film, amiket látunk. Pl. Mundy (Chris O'Dowd) önálló életet élő keze hogyan lehetséges? Az űrhajó személyzete azonban beéri vizsgálatok helyett azzal, hogy egy üvegkalitkába zárja az izgő-mozgó végtagot.

A Cloverfield-ellenhatás egyértelműen középszerű munka és pusztán anyagi okokból lett hozzácsapva a Cloverfield világához. Eredeti címe God Particle (Isteni részecske) volt, ami a film megtekintése után legalább annyira nem mutat utat, mint a végső változat.

Tíz év után egyelőre ide futott ki a 2008-ban belengetett mitológia. Azonban, ha nem is vagy maradéktalanul elégedett, van egy remélhetőleg jó hírem, ha tetszettek az eddigi agymenések a témában: Idén bemutatásra kerül a negyedik etap, amely előzetes tervek szerint egészen a második világháborúig repít minket vissza és talán többet megtudunk vagy az isteni részecskékről, vagy a hatalmas szörnyekről.

A film másik oldala azonban pozitívum, hiszen a díszletek ismét kiválóak lettek, szerintem. Mostanában az űrhajós filmek díszletei egészen tetszetősek. Valahol, egy kritika fikázta a CGI minőségét, de nekem azzal sem volt bajom. A kötelezőt hozta és tényleg érdekelt, hová fut ki a film. Persze nem egy sokszor nézős darab, de arra eleve kevés film képes, hogy akár többször leültesse a nézőjét.

65%

Ha megnéznéd:
- A Cloverfield-ellenhatás (2018)



2018. február 5., hétfő

Újrabolva - Tooken (2015)

Újrabolva - Tooken (2015)


Rendezte: John Asher

A film Mafab adatlapja: Újrabolva - Tooken (2015)

Megtekintés: Kifejezetten örülök, amikor az ilyen ócska paródiákat későn is látom és még rövidek is...

...mert nem rabolják el az időm. Annyira.
A film egyetlen pozitívuma, hogy a főszerepre megnyert, Liam Neeson karaktert utánzó Lee Tergesen kifejezetten remek színész.
Ja, merthogy az "Újrabolva" az Elrabolva sorozat és néhány mostani Neeson akciófilmre reflektál, olcsón és minimális humorral.
A filmnek csupán azért adtam egy esélyt, mert nem a Friedberg-Seltzer duó készítette és nálam ők azok, akik a paródiák megszentségtelenítésére adták a fejüket és még élnek. Az a két farok képes bármiből szart készíteni. Filmjeiket úgy végig bírom most már nézni, hogy a mosoly árnyéka sem suhan át orcámon.
Ezt a szintet szinte Asher is hozta.
Sok dolga nem lett volna, hiszen az alap remek volt és Valerio Polloni készítette az adaptációt, meg a forgatókönyvet sem egyedül kellett a rendezőnek formába hozni.

A végeredmény azonban kiábrándító. Az eredeti "Taken" filmek vázlatát sem képesek rendesen beépíteni, pedig akkor legalább egy nagyjából lineáris történetet kapunk, ami nem esik úgy szét, mint ez a szkeccs szerű formátum, amelyiknek nagyjából semmi értelme.
Kapunk néhány mellékszereplőt, ám szerencsére Tergesen-től nem tudják ellopni a "show"-t. Reno Wilson-nak majdnem sikerül.

Egyszerűen nem értem, hogy akik paródiák készítésére adják a fejüket, miért nem veszik mintának a ZAZ csoport által már kellően kitaposott utat? Legyen kerek a történet, minden pillanatra jusson egy eredeti poén, könnyen felismerhető legyen, szájbarágás nélkül, melyik filmből idéztek - mert csak olyasmit érdemes parodizálni, ami a kultúra részévé vált - de az se legyen baj, ha esetleg az ember nem ismeri a forrást.
Az "Újrabolva" sajnos képtelen rendesen felmondani a paródia leckét, összecsapott, trehány munka.
Ha nem látom Tergesent korábban két remek horror moziban (The Collection, No One Lives) és nem tudom, mennyire jó színész, nem vagyok képes végigülni az amúgy rövid filmet, amelyet csak úgy tudtak széthúzni egész estésre, hogy a sehova sem vezető befejezés után még bepillantást engednek az egyik karakter életébe és kapunk egy apró bakiparádét is, ám erősen érezni, hogy egy alibi mozi az egész.

Senkinek nem fog hiányozni, ha eltűnik a balfenéken.

30%

Ha mégis arra vetemednél, hogy megnézed:
- Újrabolva (2015)