A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2007. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2007. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 12., kedd

Reakció egy blogra: Az őslakó

Az őslakó - The Man From Earth (2007)

Rendezte: Richard Schenkman

Megtekintés: Alapfilm, amelyről már szerettem volna írni.


Most azonban rendhagyó módon nem a filmről írnék, hanem egy korábban olvasott kritikára reagálnék, amelyet a neten találtam és nem értek vele egyet, mert úgy vélem, a cikk "írója" nem elég érett a téma feldolgozásához. Persze lehet, hogy én tévedek...


A weboldalt nem szeretném reklámozni, jogi okokból, azonban a válaszomban megtalálhatóak a fiatal író felvetései és én ezekre reagáltam.
A reakciómhoz a film ismerete szükséges, ezért mielőtt elmélyednél elmédben, tekintsd meg a filmet, amely televíziós kiállítása mellett is bőven megéri szerintem a 90%-ot, annyira remek az alapötlet, amelyet boncolgat.








"Jerrycomovie.com2014. április 24. 5:56
1. Ha valaki 14.000 éve él a Földön, elképzelhető, hogy egyetlen egy régi emléktárgyat sem tart magánál? Ez alapjában ellentétes az emberi magatartással, amelynek sajátja a relikviák gyűjtése - hozzáteszem, ha 14.000 éve élne valaki a Földön, az emlékezést, de a megélhetést is segítenék műtárgyai - erre láttunk már "példát" a Hegylakó filmekben és sorozatban.
- Ha az ember sokáig él és más szemmel figyeli a világot, túlnő azon, hogy tárgyakkal vegye körbe magát. Mellesleg a buddhizmus része, hogy nem hagyjuk, hogy a tárgyak irányítsanak minket, ergo nincs rájuk szükség egy teljes élethez.
2. John Oldman állítása szerint sok nyelvet beszél, hiszen rengeteg helyen élt, vajon miért nem mutatja meg ezen képességét? Ez aztán nem került volna sok energiába a készítők részéről, és semmi mást nem sugall - mint amatörizmust... - Előttem is írták: Hiába gagyog idegen nyelven, ha társai nem beszélik azt. A történet lényege, hogy lebegtet, azaz nincs konkrét bizonyíték a végéig, csak a "lehetősége", hogy igazat mond.
3. John Oldman szinte semmi olyan információval nem tud szolgálni, amelyet a mai tudósok, középiskolai diákok, régészek ne tudnának. Valóban ennyire teljes a mai "tudásunk"? Az ősi babiloniakról, egyiptomiakról, főníciaiakról és egyéb népekről szóló ismeretanyagunk valóban ennyire megbízható és cáfolhatatlan? Természetesen, nem. - Mit kellett volna mondania? Bármit is mesél a saját tapasztalatairól, azt vagy már tudják a többiek a könyvekből, vagy megkérdőjelezik, hiszen nem tudhatják. Kellett volna valami plusz "pletyka", hogy Van Gogh meleg volt és kikezdett vele? Ettől lett volna hitelesebb a sztori?
4. John Oldman állítása szerint nem hegesedik. Bizonyítani ezt sem bizonyítja, de még csak véletlenül se karcolja meg magát a többiek előtt. Hiszen ez legalább még 100 dollárjába került volna a filmkészítőknek. - Erről is volt szó korábban: Nem hegesedik, de azt nem mondta, hogy a bőre nem sérülhet meg. A hegesedés talán azt jelenti, hogy megsérül, de az évek alatt nyomtalanul eltűnik a sérülése.
5. 14.000 év alatt el lehet kerülni a halált? Mármint az erőszakosat, vagy a baleset általit. Nem hinném. - A film a hitről szól eleve, te pedig nem hiszel. A film arról szól, el lehet e hinni, amit hallunk. Ha úgy állsz hozzá, hogy nem hiszed, akkor te vagy az irritáló idős nő, aki végig szkeptikus volt és a vallásos résznél is csak sértődöttséget tudott felmutatni. Mit jelent ez? Hogy nem vagy érett a témához.
6. A csattanón ezek után már csak röhögni támadt kedvem. - Pedig nem vicces. Újabb jele, hogy nem vagy a filozofálgatáshoz elég érett. Mellesleg, lehet, hogy nem a többség a hülye, akik hype-olja ezt a filmet, és a magas pontszám sem véletlen. Ha száz emberből egynek nem tetszik egy film - főleg, ha elég széles spektrumon mozog a nézők életkora és egyéb habitusa - akkor nem lehet, hogy az az egy néző téved?
VálaszTörlés
"
Az egyenes szöveg a cikkből lett kiemelve, a dőlt betűs pedig amit magam tettem hozzá.
Mint láthatod, nem mostanában találtam rá erre az oldalra.
A filmről még gyűjtöm az érzéseimet, hogy egy ne túl felszínes cikkben elmélkedjek róla.
Talán újranézem.
Az apropó is adná magát egy kritikához, hiszen idén, 10 évvel "Az őslakó" után, most bemutatják a folytatást is, "Az őslakó: holocén" címmel.

Tedd azt te is!
Alant!


2016. november 21., hétfő

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)

Otthonkeresőben - Where God Left His Shoes (2007)


Rendezte: Salvatore Stabile

A film Mafab adatlapja: Where God Left His Shoes (2007)

A hangsúlyos poszter jelenetként nincs így benne a filmben.
Hőseink végig a városban barangolnak,
viszont a kép jobban kihangsúlyozza a reménytelenséget.
Megtekintés: John Leguizamo esetében mindig érdekes, amikor nem mellékszereplőként találkozunk vele.

Stabile producerként és íróként viszonylag ismert filmes körökben, de rendezőként ezidáig kétszer próbálta ki magát, ám, ha tartja magát a tíz éves ciklushoz, akkor jövőre, 2017-ben talán ismét megörvendeztet minket valami kemény társadalmi drámával. Az "Otthonkeresőben" (Eredeti címe a "Where God Left His Shoes" egy olasz közmondásból eredeztethető: Ahol isten elhagyta a cipőjét és kb. annyit jelent, hogy nem épp ideális környezet vagy szituáció.) egy korábbi háborús veterán, aki már bokszolóként sem túl sikeres, kis családját, feleségét és annak korábbi házasságából született két gyerekét, igyekszik eltartani. A történet elején az utcára kerülnek és ugyan adódna egy lehetőségük saját bérleményre az önkormányzat segítségével, annak egyik legfontosabb kitétele, hogy Frank Diaz-nak (John Leguizamo) bejelentett munkával kell rendelkeznie. Frank és nevelt fia, Justin (David Castro) ezért nyakába veszi a várost, hogy este hatig, amikor is lejárna a megszabott határidejük és a lakás a soron következő jelentkezőre szállna, találjanak Frank-nek egy megfelelő állást.

A film egyértelműen Frank Diaz Odüsszeiája, amely közben, minden nehézségük ellenére közelebb kerül a családjához, nevelt gyermekeihez és közben helyt kell állnia. Ebben a formában ez egy jutalomjáték Leguizamonak, aki az ilyen kis költségvetésű és független filmekkel tudja bizonyítani, hogy valójában mennyire remek karakterszínész. Stabile filmje egy televíziós mozi, annak hibáival, töredezett - reklámokhoz igazított - vágásával, statikus, olykor talán túl intim kamera beállításokkal, máskor egyenesen megnehezítve a képek értelmezését, annyira belemászik a jelentbe - legjobb példa, amikor Frank revánsot vesz azon a hajléktalan férfin, aki korábban ellopta a kabátját - viszont, így sokszor jól elkapjuk a karakterek rezdüléseit és ebben Leguizamo erős partner, mert minden kis rezdülés, érzése az arcára van írva. Meglepő, de felnő hozzá a gyerekszínész, Castro, aki legalább annyira hiteles egyik-másik drámai jelenetbe, mint a tapasztaltabb kolléga.


Hozzájuk képest az anyát alakító Leonor Varela (Sosem gondoltam volna, hogy még nálam is idősebb két évvel. Először a Penge 2.-ik részében láttam, ahol eszméletlenül szexis benyomást keltett.) kevesebb teret kap, ám közös jeleneteikben azért rendkívül erős az ő jelenléte is. Fura, hogy sokszor az ilyen másod vonalbeli filmek mennyivel több lehetőséget adnak remek színészeknek, hogy tehetségüket megmutassák, és szomorú, hogy pont azért, mert ezek a filmek sokkal kevesebb reklámot kapnak, néha más országokban teljesen ismeretlenek maradnak az átlagnézőknek. Ezt a filmet is hiába keresnénk a mozik műsorán. Az ember inkább késő esti műsorsávban tud belebotlani és ha nem ad neki esélyt, egy roppant érdekes, drámai filmről marad le.

Habár, nem állítanám, hogy Stabile filmje - szerzői, mert ő írta a forgatókönyvet is - hibátlan lenne, vagy kesztyűs kézzel bánna főszereplőivel - a kukában turkálás kicsit talán már sok, és Frank is elég sokszor lépi túl a még elfogadható seggfej kategóriát - ettől függetlenül árnyalja azt az idealizált képet Amerikáról, amelyet az olyan nyálas mozik, mint kedvenc példám, a "Spinédzserek" fest erről a hatalmas országról. Igen, Amerikában sincs kolbászból a kerítés, ott is szar a kisembernek, ott is kevés segítséget kap az, aki alól kicsúszott a talaj - habár, Frankék még szerencsések is, hiszen az ünnepek előtt lehetőséget kaptak saját lakásra.
A film a kemény helyzetek klisés megoldásai mellett azonban meglép egy ötletes McGuffin-t, amely felvillanyozhatja a nézőt, majd tökéletesen másfelé fordul a sztori. Stabile bátor volt, hogy ezt a befejezést választotta, mert nem állt be a sorba, hogy egy zsebkendős-szipogós filmet dobjon össze, hanem mert kapukat nyitva hagyni, hogy a végső következtetéseket és kérdéseket a néző feltegye magának. Így lesz a filmélmény egy sokkal nyitottabb produktum, amelyet megtekintés után nem tudsz azonnal elengedni, mert kicsit rágódsz még rajta.
Soha rosszabb filmdrámákat.
Egy komoly negatívum azonban, hogy a filmről érdemi információkat alig lehet fellelni a neten, pedig pont az ilyen mozik megérdemelnék a több figyelmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Otthonkeresőben (2007)

"Szívmelengetően hiteles. Laguizamo sose volt jobb. - Mike Goodrich"

2015. november 4., szerda

Charlie Wilson háborúja - Charlie Wilson's War (2007)

Charlie Wilson háborúja - Charlie Wilson's War (2007)



Rendezte: Mike Nichols

A film Mafab adatlapja: Charlie Wilson's War (2007)

Megtekintés: Remek kis politikai szatíra, életrajzi beütéssel. Kellemes.


Charlie Wilson tipikus politikus.
Issza a bort és prédikálja a vizet. Gourman, hedonista, aki két kézzel falja az életet, csinos nők között múlatja az időt, de Charlie-nak van egy másik oldala; van szíve. Pont ezért lesz megfelelő ember, hogy az Afganisztáni áldatlan állapotokon változtasson, amikor a hidegháború kiélezi Amerikában a paranoiát.
Charlie barátai magas körökben mozognak. És Mr. Wilson jól keveri a kártyáit. Egy kis zsarolás innen, némi szívességtétel onnan és a politika malmai egyenletesen forognak. Ugyan kit zavar, ha közben a házassága gallyra ment vagy épp kokainnal lazít és kurvákkal fürdőzik, méregdrága hotelekben?Aztán egy nap a szív megdobban. Néhány barát felhívja Charlie figyelmét az oroszok tevékenységére Afganisztánban. Rambo persze nincs sehol, a lakosságnak juttatott titkos fegyverkezési adomány meg takarókra és nyalókára elég. Tényleg tenni kell valamit!Egy milliomos örökösnő és egy tenyérbemászóan szókimondó CIA-és ügynök azonban segít Wilson képviselőnek az erőforrásait jó útra terelni, ami, ha történetesen nem lenne meg benne a hajlandóság, sosem sikerülni.



Szóval, a kicsapongások ellenére Charlie Wilson egy jó ember. Good Man! Tom Hanks kisujjából hozza a figurát. Olyan, akár a „Kapj el, ha tudsz!” nyomozója, vagy mint a „Halálsoron” fegyőre. Egyszerűen jó. Philip Seymour Hoffman, aki most „Gust Avrakotos” igen titkos-ügynököt játssza. Első szerepe, amiben felfigyeltem rá az „Egy asszony illata” nyálas egyetemistája volt, aki miatt a főszereplő majdnem kirúgatásra került a drága egyetemről. Ebben a filmben kissé rekedtesre vett hanggal, gusztustalan harcsabajusszal és pocakja ellenére is elhihető, hogy olyan ember, aki ha kell, képes kirobbantani egy világháborút. Még Hanks-nél is jobb. Julia Roberts „Joanne Herring” szerepében csak inkább húzóerő, mivel karaktere nem kap annyi lehetőséget, mint a férfiak. Valahogy az egész film alatt enyhén „Szörnyella DeFrász”-ra emlékeztet, egészen az utolsó jelenetig, ahol a rakoncátlan tincseivel újra egy szexis szomszédlány kisugárzással rendelkezik. Kezdetben tényleg szinte fájón látszik, ahogyan az évek az egykori „Pretty Woman” felett is elszállnak, de az utolsó mosolya, amit Charlie Wilson tiszteletbeli ügynökké avatásán, a tömegben megereszt, visszarepít minket a múltba. A Zia elnököt alakító Om Puri-ról utoljára az „Örömváros – City of Joy” című dráma kapcsán hallottam. Kellemes meglepetés volt felfedezni a színészt ebben a szerepben.A zene James Newton Howard. Nem a legjobb filmzenéje, nem is túl hangsúlyos, de néhány megoldása kellemes, ellazító. Persze a Dínó, a Hatodik érzék és a Postás mind erősebbek voltak. Vagy a Sebezhetetlen.


Kulcsjelenet: Joanne Herring Wilson jobbkezével, Bonnie Bach-al (játssza: Amy Adams) pontosan úgy bánik, mint a kutyával. Az egyik pillanatban elküldi a lányt, hogy italt hozzon neki. Flegmán és lekezelőn. Rögtön utána bezárkózik Wilsonnal az emeleti szobába, és akkor két kutyáját zárja ki.A következő jelenet, mintegy kihangsúlyozandóan azt mutatja, hogy Miss Bach és a két „kivert” kutya a hatalmas ház emeletre vezető lépcsőjén ücsörög, unatkozva. Leggyengébb jelenetsor: Két Afganisztáni lázadó vagy szabadharcos kibújik egy bokor mögül, és egy föld-levegő rakétával kilő egy orosz harci helikoptert.
A gép lezuhan, de maradt még kettő, amik a várost lövik. Erre megjelenik még két lázadó, pontosan két elhárítóval, ami kissé idétlennek tűnt számomra, és leszedik az utolsó két gépet. Volt benne valami burleszk szerű, rajzfilmes stílus…

Film 7/10 Színészek 9/10 Zene 5/10


Mike Nichols filmrendező ezzel a filmmel búcsúztatta a pályafutását és 2014-ben eltávozott közülünk. 
Emily Blunt neve itt még nem volt - számomra - olyan ismert és a jelenteit két nap alatt leforgatták.

Letöltő link helye: Charlie Wilson háborúja!

70%

2015. október 25., vasárnap

Fermat szobája - Fermat's Room - La habitación de Fermat (2007)

Fermat szobája - Fermat's Room - La habitación de Fermat (2007)


Rendezte: Luis PiedrahitaRodrigo Sopeña

A film Mafab adatlapja: La habitación de Fermat (2007)

Megtekintés: Thriller beütésű egyszeri vicc.

Nagy divatja van a szabaduló szobás szórakozásnak mostanában. Persze, lehet, hogy régen is volt ilyesmi - pl. 1800-as években - lehet, hogy már az őskorban is - bedobták a kölyköt a verembe és ha legyőzte a pingvint, akkor a törzs tagja lehetett - mégis, mostanában látom az ezzel kapcsolatos hirdetéseket a neten, hogy ilyen-olyan szabadulós szoba, menekülj ki, éld túl, stb. Szóval nagy lett a divatja.
Egészen biztos, hogy az olyan filmeknek köszönhetően, mint a Fűrész és hasonló társai, melyben több eltérő karakter, valamilyen titokzatos ok miatt egy szobában - teremben, hajón, várban, könyvtárban, vidéki művelődési házban - találja magát és többnyire adott időegységen belül ki kell jutniuk esetleg kiszavazniuk egy társukat, miközben azt nyomozgatják, miért is kerültek szorult helyzetbe.

A Fermat szobájában pedig aztán tényleg szorult a helyzet, hiszen egy kies és kieső vidéken, olyan teremben találják magukat hőseink, amely a feladatok megoldása közben folyamatosan zsugorodik, ha rossz a válasz illetve későn érkezik, így gyakorlatilag kipréselheti négy delikvensünkből a szuszt.

Történik, hogy négy jó ésszel megáldott ember elvégez egy titokzatos, hozzájuk eljuttatott matek - kamu, mert sokkal inkább logikai - feladvány és ezzel meghívást nyernek egy mini taggyűlésre, ahol csak olyan kiváló szellemek vehetnek részt, akiknek sikerült a dedós feladat elvégzése. Egy fiatal matekzseni, egy idős matekzseni, egy lány, aki nem rossz matekból, meg egy férfi, aki nem rossz szabadulásból.

Leutaznak Varjúvetenyőre, átkelnek a nagy folyón, keresztül vágnak a csalitoson, hogy végül megérkezve egy pajtához, fogadja őket a szoba. Később megérkezik a házigazda is és miután megvacsoráznak, beindul a buli. A házigazdának le kell lépnie, ám az összejövetel ettől még saját medrében halad. Az ajtó bezárul, a telefon megcsörren és a másodpercek kínos lassúsággal versenyeznek a falak szűkülő távolságának közelségével. (Totális képzavar...)

- Valaki ideszart a szoba közepére és nincs gazdája???

A film kezdetben izgalmas és felcsigázza az érdeklődést, azonban, hamar be kell látnunk, a legtöbb - összes - feladat inkább gyerekjáték, mint matematikai felhívás keringőre, így sokat veszít a film a hitelességéből. Oké, értem én, hogy az egyszeri nézőnek is izgalmasnak kell lennie, és az egyszeri néző inkább töri fejét kvíz kérdéseken, mint olyasmin, aminek a képletében csak számok és jelek vannak. Így a Ferman szobája nagyon hamar átalakul egy órás szabadulós műsorrá, titkokkal, melyekre azért kapunk választ. Lassan összeáll a kép és ...

Erősen szpojleres leszek a végére!!!

Zavart pár dolog a filmmel, miután végignéztem. Nem mind fog eszembe jutni, de kettőt kiemelnék:

1. WTF, hogy a végén a szerencsétlen apuka áldozati bárány lesz, miközben aki miatt épült az egész szoba és kicsavart magyarázatok útján talán megérdemelni némi büntit, az meg boldogan elevez a helyszínről. Az élet igazságtalan, ám azért egy thrillerben az ilyen kicsavart befejezés nem hagy kellemes ízt a szájamban.

2. Az öreg matematikus azt az egérutat - amire viszonylag furmányosan jönnek rá a többiek - hogyan is képzelte, hogy használni tudja majd a végső pillanatban, miközben három társa simán méteres körzeten belül figyeli egymást, árgus szemmel?
Sehogy!
Amint kinyitotta volna, hogy lelépjen - még csak nem is egy pöccre nyíló ajtóról van szó, hanem be kell törni a használat előtt - a társai felkenik a falra és kiszöknek előtte. Hogy ezt a baromságot elpalástolják, inkább kitalálta  forgatókönyv írója, hogy a gonosz addigra kiesik a képből. Köszi.

- Remélem a szobaszervizt hívja!

A Ferman szobája még ezekkel a kis negatívumokkal együtt is kellemes szórakozás estére. Nem üt túl nagyot, amikor vége, addig azonban kellemesen hangulatos. A vágások, színészek jók.
Az eredeti spanyol nyelv meg kellemes.

A helyszínről a Twin Peaks egyik függönyös terme jutott eszembe. A misztikum és titokzatoskodás nem túl sokáig működteti a konfliktust, hiszen a szereplők végig együtt vannak a helységben és viszonylag hamar szembesülnek az információkkal, ami alapján felgöngyölhetik a rejtélyt, arról nem beszélve, hogy maga a helyszín sem túl nagy és egyetlen igazi funkciója nem maga a kulcs a nyomozásban, hanem eszköz a büntetéshez.
Csoda, hogy mennyit kihoznak mégis belőle a rendezők és írók.

60%

2014. október 28., kedd

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)


Rendezte: Marc Lawrence

Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.


A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???

Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.

Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.


Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.


Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.

A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.

75%


2014. március 15., szombat

Novella: A meteorit (2007)

A meteorit



Három éve cikkeztek a közeledő végzetről. Kezdetben csak annyit tudtak megmondani az „okosok”, hogy kb. három év múlva belénk csapódik a meteor. A földbe. Az idő múlásával persze egyre pontosabb adatokkal szolgált a média. A végén, helyre és percre pontos számításokkal. De addigra mi már megtettük, amit lehetett.
Akkor tizenhét voltam, szinte kölyök, ma húsz. Akkor még ártatlan voltam, szűz, minden tekintetben, mára már elvesztettem magamból azt a tisztaságot.

Amikor először hallottam a meteoritról, és felfogtam, mire számíthatunk, elszöktem otthonról. Azzal, hogy azt jósolták, hogy a becsapódás után elpusztul a földi élet, azzal addigi életem teljesen értelmét vesztette. A céljaim, a lázadáson kívül, teljesen megváltoztak. Haszontalan volt tanulni többé, beilleszkedni, megfelelni a családomnak. Tinédzser voltam, azok minden jellemvonásával. Egy fülledt éjszaka leléptem, búcsúlevél nélkül, tervekkel telve. Vándorlásaim során néhány hasonló felfogású srác mellém csapódott, vagy én melléjük. Mit számít ez ma már. Jelenleg én vagyok a csoportom vezetője. Elzarándokoltunk a hegyekbe, lehetőleg elkerülve a hasonló csoportokat, bevettük magunkat egy barlangba és ott éltünk. Nem csak mi tettünk így. Az akkor még működő híradások több száz hasonló érdekközösségről számoltak be. Tudtuk jól, hogy ha eljön a meteor, valószínűleg a barlang sem véd meg, de legalább magunk voltunk, némi reménnyel, felügyelet és irányítás nélkül.
A túléléshez az élelmet a hegy lába körül szedtük, loptuk össze, koncentrikus körökben terjeszkedve, feltörve bármit, amit lakat zárt el előlünk. Ezen a környéken, talán pont a hegyek unalmas háttere miatt, de alig maradtak emberek. Sokan a nagyobb városokba költöztek, vagy inkább vándoroltak, hogy utolsó napjaikban még kicsit kiéljék magukat, vagy együtt legyenek szeretteikkel.

Voltak magányos remeték, az igazi kívülállók, de ők kerültek minket. A barlang birtokbavételének első hetében egy rossz arcú háromfős felnőtt bandával gyűlt meg a bajunk, - valószínűleg egy kisebb serifi hivatalból szökhettek meg, talán megölve a rendfenntartókat is – akiket némi csetepaté árán megfutamítottunk. Legalábbis azt a kettőt, akit nem öltünk meg. A harmadikat okulásképpen a barlang bejárata fölé húztuk. Nem éreztünk lelkiismeret furdalást.
Néhány napig még kettőzött őrséget állítottunk, majd fokozatosan alábbhagyott az éberségünk. Ennek ellenére az a két fickó nem jött soha többet vissza.

Három éve tudtuk meg, hogy a meteor becsapódik, elpusztítva az életet a földön, és alig hat-hetünk maradt hátra. A híreket egy ütött-kopott rádión – mivel ez elemmel működött - követtük figyelemmel. A televíziót nem tudtuk üzemeltetni a föld alatt, áramellátás hiányában. A rádióból megtudtuk, nem nagyon maradt ember, aki televíziós műsor készített volna. Megritkultak a rádióadások is. Volt, hogy egész nap végtelenítve játszották ugyanazokat a zenéket. A halál torkában keveseket motivált a munka.


Mi sem nagyon pihentük, szórakoztunk. Semmi olyasmivel nem mulattuk az időt, mint amivel a hasonló korú fiatalok. Szerszámokat loptunk raktárakból, elhagyott építési területekről, lezárt nyaralókból, lakásokból és ástunk, a terveim szerint. A hegy gyomrában, a hegy közepébe. A hegy szívébe!
Nem volt egy kolosszális terv, beláthatom, de az ilyen iskolakerülő fiataloktól, mint mi ötvenen erre futotta. Ha nem lett volna meteor, biztosan kivétel nélkül zűrös fiúk lettünk volna. Iskola után a téren összeverekedők, sportösztöndíjasok, galeri-alapítók. Csupa zavart és problémás kamasz.
A tervünk egyébként nem volt teljesen légből kapott. Hallottuk, hogy a kormány hasonló módon szeretné biztosítani a föld népességének megmaradását. Csak ők nagyban gondolkodtak.
A fennakadásokat elkerülendő két csoportban dolgoztunk. Voltak fegyvereseink és voltak ásóink. A szerepeket hetente cseréltük. A miheztartás végett. A fegyveresek néha túljátszották a szerepüket, és azt hitték, hatalmuk van a többiek felett. Csak a szerepcserével lehetett kordában tartani az eluralkodó indulatokat.
Amit kitermeltünk, az a barlang bejárata körül helyeztük el, meg körbe a hegyen. Keményen dolgoztunk, és naponta adtunk hálát az istennek, hogy eddig nem jöttek emberek, hogy megakadályozzák, vagy kisajátítsák a munkánkat. Addig legalábbis.
A járatok szépen haladtak lefelé és néhány felfelé is, a szellőzést megoldandó. A környékről hordtunk be fákat dúcolásnak, máshova hűtőket, vasszerkezeteket építettünk, csapóajtó gyanánt. Gyermeteg ötlet volt, mint említettem.
Hat-hetünk volt hátra!
A tervünkben elérkezett a kényes rész! Szükségünk volt még asszonyokra. Lányokra, akikkel majd átvészeljük a por, jég és unalom hónapjait. A rádióban hosszú éveket mondtak, míg helyreáll a klíma odafent, de azért volt bennünk optimizmus. Lányok kellettek társaságnak és valamennyiünk számára elegendő élelem.
Egyik sem nézett ki könnyű feladatnak. És az élelem szerzése, raktározása lett a nehezebb. A távolságok és behordás nehézségei miatt. Autókat állítottunk üzembe, hogy azok segítségével szállítsuk a barlanghoz, amit találtunk. Roppant megterhelőnek bizonyuló munka lett belőle. A sérült utak, lerobbanó járművek arra kényszeríttettek minket, hogy egyikből ki, másikba berámoljunk. Megoldottuk, de időben rengeteg pluszmunkát jelentett.
Közel ötven fiú dolgozott a hegyben így pontosan ennyi lányra volt szükségünk. Optimális esetben, ha jut mindenkire társ, úgy könnyebb lesz észnél maradni. Szerencsére valamennyien izmos és női szemmel csinos férfiak lettünk a rendszeres robottól. Nem volt köztünk túlsúlyos egyed, vagy kifejezetten rosszképű. Már a vándorlásunk során, amikor összeverbuválódtunk, akkor csupa stramm kölyök voltunk. Becsúszott két homoszexuális, de ők kínosan ügyeltek rá, hogy vonzalmuk irántunk ne derüljön ki. Pedig ha tudom, megspórolunk két lányt magunknak. Később ez is okozott feszültséget, de akkor már olyan mindegy volt.
Amíg negyvenen a hegyet aprítottuk, tízen az élelmet és a nőket kezdték „megszerezni”. Toboroztunk, pont, mint a hadsereg. Volt olyan lány, akinek elég volt megpendíteni a menekülés ilyetén lehetőségét. Volt, akit szabályosan elraboltunk, annyira csinos külsővel rendelkezett. Persze ők is hamar ránk hangolódtak. Volt, aki meghallhatott valamit, egy pletykát, egy sugallatot és maga vándorolt fel hozzánk a hegyre. Sajnos, közülük kerültek ki a legrondábbak, így gyakran előfordult, hogy visszafordítottuk őket. Kaptunk átkot a fejünkre, eleget!
Mind sűrűbben jöttek a felnőttek, hogy részt vegyenek a menekülésünkből, de mi következetesen elküldtük őket. Férfiak, akik erejükkel akartak imponálni, vagy éppen ötleteikkel. Nők, akik a testüket adták volna el egyetlen talpalatnyi földért. Nem foglalkoztunk velük. Elegen voltunk a munkára, csak nőkre volt szükségünk, koloncra nem.
Akit lehetett, szép szóval eresztettünk szélnek, akit nem, azt erőszakkal. Szerencsére ötvenen elég erős csapattá terebélyesedtünk. A nők egyenletesen gyarapodtak. Csinos lányok, szép arcúak, jó testtel, kívánatos idomokkal. Mire csak napok maradtak hátra a pusztulásig, készen állt ötven pár Ádám és Éva, hogy alászálljon a pokolba.

A pokol pedig be fog köszönteni. Ez biztos volt! A rádióadások töredékesek lettek, de egy lánnyal folyamatosan figyeltettük, hogy tudjuk, mikor jön a meteor. Előrelátásomnak köszönhetően elegendő konzervet halmoztunk fel a hegy legaljában. A természet segítségünkre volt, mert ráakadtunk egy víz által kivájt csarnokra, aminek közepében még csergedezett egy apró folyó. Ez lett a hálóterem.
Az élelmet sok, egymástól független kamrácskába pakoltuk, hogy ha egy, vagy kettő be is omlana, elzáródna előlünk, még akkor is maradjon elég. A hálóteremből is tovább ástunk szerte-szét, pontosan úgy, ahogyan a hangyák tennék. Lefelé. Királynőnk nem volt csupán. Bizonyos szempontból egy király volt; én.
A fiúk és lányok között fellépő konfliktusokat vasszigorral tartottam kordában. Fenyítéssel és kötözéssel. Nem a legjobb módszerek, belátom, de nagyon keveset tudtunk a közösségi normákról. Ezt a szót is úgy hallottam valahol… Szükség volt ezekre a megkötésekre. Semmi szükségünk a becsapódás előtt a feszültségre. Igyekeztem a feladatra összpontosítani az el-elkalandozó figyelmüket, ami nem volt csoda, hisz maguk is gyerekek még, akik szívesebben szórakoztak volna a világ vége előtt, mint, hogy kemény munkával töltsék azt.
Ezért éreztem szükségét, hogy nap-nap után emlékeztessem őket rá, hogy csak így élhetjük túl.
Hittek is bennem, nem is.
A rádiókból, mielőtt végleg elnémultak volna, már tudtuk a becsapódás pontosan kiszámított helyét és idejét. Három hetünk maradt a munkánk befejezésére. Igyekeznünk kellett, és az utolsó pillanatokban is felléptek problémák.
Négy fiú és hat lány elszökött. Takarodó után osonhattak ki maroknyian, meggyőzték az éjszakai őrséget és leléptek, védtelenül hagyva órákra a bejáratunkat. A szökésük ténye annyira nem érdekelt, lévén a munka oroszlánrészén rég túl voltunk, de ami jobban zavart, hogy felnőttek vad hordája akarta elfoglalni a menedékünket és trehányságukkal és árulásukkal akár a kezükre is játszhatták volna a kemény munkával felépített menedékünket. Ez felháborított. Hol voltak ezek a felnőttek, amikor dolgozni kellett? Amikor véres verejtékkel ástuk ki az agyagos földet? Hol? Hol, amikor keserves lassúsággal hordtuk be a túléléshez szükséges holmikat?
Ellentmondás persze ez, hisz mi magunk nem engedtünk közénk felnőtteket, hogy segíthessenek. Gyerekek voltunk, akik nem akartak felnőttektől függeni. Egy csapat Pán Péter és Wendy, seholsincs országban!
Most bezzeg, amikor napjaink maradtak elbújni, mint a pondrók, erőszakkal akarták elbitorolni azt, ami a jogos jussunk. Kiszórakozták magukat és rájöttek, menekülni kell. Bezzeg most már a föld alá akartak kerülni, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Nem hagyhattam. Fegyvereket már jó előre loptunk innen-onnan. Ideje volt a használatukra.
A heves támadásra, melyet ellenünk intéztek, sokkal hevesebb viszont-támadással reagáltunk. A maroknyi nő és férfi riadt bárányként menekült vissza az elnéptelenedett városokba. A csapatuk felét öltük meg. Bestiális módon. Állatokká vedlettünk, de akkor ez tűnt normálisnak. Csak vaskézzel lehet elrettenteni azt, aki kétségbeesett. Az első támadás után viszonylag kis veszteséggel zártunk. Egy fiú és két lány. A szökés és ez miatt már nem maradt meg az egyensúly a fiúk és lányok csoportjában, de nem maradt idő ezen keseregni.

Egy hetünk maradt.

A következő támadásuk erőt merített kétségbeesésükből. Ők is használtak fegyvert. Öt fiú és három lány esett el a tűzharcokban. Néhány felnőtt végül bejutott a barlangrendszerbe, de őket, helyismeretünk segítségével, csapdába csaltuk és egyenként kivégeztük. Leírhatatlan elégtételt éreztem, amikor az arcukba lőttem. A társaim, éreztem, kezdtek megváltozni irányomban. A kezdeti tisztelet, amit a csapat vezetőjeként vívtam ki, fokozatosan átalakult egyfajta vallásos félelemmé. Rettegtek tőlem, de bennem látták azt, aki megmenti őket, akármilyen áron. Néha én is így éreztem.
A holttesteket a barlang bejárata köré dobáltuk. Annyi idő nem maradt, hogy eltemessük, a holttesteket, meg nem akartunk ezekkel az idegen fosztogatókkal foglalkozni, egyetlen percet sem. Tudtam, bármikor újra támadhatnak és azt már nem akartam a felszínen kivárni.
Az utolsó roham elől csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy magunkra omlasztottuk a barlangunk bejáratát. Csupán abban reménykedhettünk, hogy nem maradt annyi idejük, hogy utat ássanak maguknak és eljussanak a menedékünkbe. Halálra ítéltük őket, mi a maroknyi gyermek, több száz, vagy tán több ezer felnőttet. Nyilván, az állam nem tudott mindenkiről gondoskodni, és elrejteni a dollármilliókból készített bunkereiben. Nyilván, sokkal többen akartak a föld alá kerülni, az utolsó percekben, mint amennyi embert a föld magába bírt fogadni.
Mélyen voltunk, de behallatszott, hogy munkagépeket vetnek be a föld megmozgatására. Nagyon el akartak jutni hozzánk. Nem volt erre elég idejük. A gépek hangja átszivárgott hozzánk, de az emberek jajszavai, sírása, átkozódása nem. Pedig biztos voltam benn, jutna belőle bőven!

Azután eljött az a nap.

A meteorit becsapódott, és meteorrá változott, pusztulásba taszítva a földünket.
Még a barlangrendszer legmélyén is éreztük, ahogyan a világ megremeg. A föld mérgesen morgott, végtelen órákon keresztül, akár egy kivénhedt, hamis kutya. Tudtuk, odafent megváltozott a valóság.
Idelent sem úsztuk meg a becsapódást. A barlang felső járatai közül szinte valamennyi beomlott, maga alá temetve a kiküldött őröket. Nyolc fiú és kilenc lány lett a törmelék foglya. Néhányuk sikolyait napokig hallottuk kiszűrődni a folyosókon felhalmozódott omladék alól, de tehetetlenek voltunk. Alig mertünk dolgozni az omlás után. Sötétben maradtunk. Nem gyújthattunk fényeket, töménytelen gyertyánk ellenére, mivel minden csepp oxigénre szükségünk lehetett a közeljövőben. Az ötletesen kialakított szellőzőjárataink nagy része megsemmisült, az a pár, amelyik nem záródott el, a felszínen tomboló pokolnak köszönhetően nem látta el a feladatát. Egyszerűen hibáztunk, amikor azt hittük, lesz honnan levegőt szerezni. Talán, ha a hálóterembe növényeket tudunk telepíteni. Talán, ha még van két évünk. Talán és talán. Ezer talán!
A kétségbeesés őrületbe és erőszakba hajszolta a csoportunk megmaradt tagjait. Acsarkodó Ádámokká és Évákká változtunk. A túlélők minduntalan egymásnak estek, erőszakoskodtak a gyengébbekkel. A legkisebb viták ökölharcban végződtek. Néhányan kétségbeesésükben az öngyilkosságba menekültek. Egy hét alatt a maroknyivá apadt az eredetileg százfős csapatunk. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a tervem. Akkor már sokkal szimpatikusabbnak tűnt az, hogy a meteor becsapódási helyén állva vártuk volna a halált. De késő bánat, eb gondolat!


Néha félrevonultam a sötétségbe és sírtam. Öklömmel betapasztottam a számat, hogy ne hallják meg nyüszítésemet. Még maradtak olyanok, akik bíztak bennem. Én voltam az egyetlen támaszuk, és ha én is feladom, valamennyien feladják. A társam, egy csinos, erős lány, egyre többet beszélt arról, hogy lemegy a barlang aljába, keres egy meredélyt, és a semmibe veti magát.
Talán egy hét múlva lehetett, - az idő furcsán telt ebben a folyamatos sötétségben és bezártságban - hogy reggel nem találtam magam mellett. Nem indultam a keresésére. Akkor kezdtem leírni a történetünket, egy pislákoló gyertyánál. Ha valaki, valaha megtalálja, okuljon a tragédiánkból. Ha túléljük; akkor elégetem!
Az oxigén egyre jobban besűrűsödött. Az egyik fiú, aki a meteor előtt (már így neveztük az előző életünket: meteor előtti) okosnak számított, azt állította, hogy a széndioxid-szint növekszik folyamatosan, és végezni fog velünk. Néhányan ismét pánikba estek. Már nem telt el nap, hogy ne választotta volna valaki a mélység megnyugtató hűvösét. A mélység elfogadott végső menedék lett. Egyfajta kicsavart Taigetosz. A gyengék mentsvára. Akik erősek voltak és maradtak, legyengültek és hallucináltak az oxigénhiánytól. A szellőzőkön sűrű, füstös levegő csordogált be hozzánk, de ahhoz nagyon kevés, hogy megtisztítsa a barlangot.
Már azon összevesztek, mikor ki üljön a kürtők alá, az aránylag frissebb levegőt beszívni.
Nem maradt erőm megállítani őket. Nem akartam! Volt, akit megöltek, a vitákban. Egy fiú ámokfutásba kezdett. Ötünket megölte, mire egyikünk leterítette. A lövés beomlasztotta a hálótermet. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy az alsó járatok egyikébe tudtunk menekülni.
Négyen maradtunk. Beszorultunk a mélység és a hálóterem közé. Szerencsénkre, ezen a helyen is kialakítottunk egy raktárt, ággyal, vízzel (ami már kezdett poshadni) élelmiszerrel, meg holmikkal, amik a túléléshez kellenek. Nagyon hiányzott a hálóterem apró csermelye. Igaz, annak is beszennyeződött a vize, de jól esett megmosni benne ragacsos arcomat.
Négyen maradtunk! Három lány és én! Ahhoz, hogy ne adjam fel az épp eszemet, elég lesz nekem egy társ is.
Kiválasztottam a számomra legmegfelelőbbet, a másik kettőt pedig álmában megfojtottam. Holttestüket egymás után a mélység mellé vonszoltam, majd végül beletaszítottam.
Olyan sokan voltunk! Olyan kevesen maradtunk!
Nem így kellett volna történnie. Gyertyánk alig maradt. Az utolsó ceruzám csonkját koptatom el. Nem tudom, mit hoz a holnap.
Talán leugrom a mélybe.
Igen, ezt fogom tenni.
Megfogom a lány, Kristy, vagy hogy hívják, mindegy, kezét, és leugrom. Ha akar jönni velem, ha nem. Hogy ne legyek odalent egyedül.
Hogy ne ugorjak egyedül.
Igen, ezt fogom tenni!


-          Kristy! Vagy hogy hívnak! Add a kezed!

2014. február 19., szerda

Az öregember padja (novella, 2007)

Az öregember egyedül ücsörgött a padon, galambok turbékoló seregétől övezve. A lába mellett, a fakó vörös tákolmányon, melyet ezernyi feliratnak olvasható karcolás díszített, olcsó napilapon egy fél kenyér pihent, szétmarcangolt sarokkal. Az öregember néha tépett a kenyérből, a héját majszolgatta, a belét pedig szétmorzsolta, és a madarak közé vetette koncnak. Azok izgatottan burukkoltak, örvénylő kavargással a lehulló morzsákra vetették magukat, apró fejükkel a nagyobb falatok után kapkodva. 

Az öregember ráncos arcából két táskás szeme szeretettel tekintett végig a végtelenségig éhenkórász seregen. Néha köhintett, torkát köszörülte, a morzsákat sepregette viseltes kabátjáról, aszott ölét lapogatta, tisztogatta, és az eget, vagy a többi sétálót kémlelte.
Senkije sem volt már a földön, csak a madarak. Meg a postás, aki minden hónap elején elhozta a nyugdíjat, és minden hónap közepén elhozta a kiegészítő segélyt, meg az ingyenes újságokat, amiket az öreg még akkor is gondosan átnézett, ha már előre tudta, számára nem tartalmaz a lap izgalmasságot. Igazából, a postással csak a pénzátvételkor találkozott, mert az újságot egyenes a postaládájába dobta.

Néha, igaz, ahogy az évek múltak egyre ritkábban, levelezőlapot, képeslapot is kapott, vagy tényleg ritkán, egy-egy levelet is, valami régi komától, baráttól az őskorból, vagy értesítést, egy ősi barát haláláról. Ezeket – némelyikre válaszolt is, ha a helyzet megkívánta - gondosan megőrizte, csak úgy magának, és télen, karácsony hetében mindig átnyálazta a küldeményeket, hogy egyeztessen; ki halt meg előtte, kit élt túl, öregségében. Persze, ahogyan teltek az évek, mind kevesebb barátot kellett túlélnie.

A barna kenyérhéj darabka már elolvadt a szájában. Fél kézzel tört egy darabot, a morzsa csak úgy hullott a padról a kavicsos térre, a szemtelen szárnyasokat közelebb, a bokái köré csalogatva. A padra azért sosem merészkedtek fel, hogy egyenesen a kenyérkéből raboljanak maguknak falatokat. Beérték azzal, amit önként dobált eléjük. Az ujjai közé csípett kenyérkatona, a kitartó feszegetéstől letört a nagyobb kenyérről, így az öreg a szájához emelhette. Megmaradt fogában azért még elég erő lakozott, hogy a héjjal elbánjon. A fél falatot eltüntette, forgatni kezdte az arcában tátongó öreg odúban, a másik felét két kézzel szétmorzsolta, és a szürke madarak tengerébe szórta.
Az őszi szél már fel-felerősödött, kabátja hajlataiba fújt. Az öregember megreszketett, fázósan, mert már évek óta nem védte a teste a széltől, mint mikor még ifjú volt. Gyerekként a hóba futhatott meztelenül, csak megrázta magát, és bírta, hosszú percekig. Mára már egy kis szél is képes lehetett, hogy ágynak döntse, hiába igyekezett vitaminokat juttatni fáradó, kimerülő szervezetébe, hiába eszegetett elalvás előtt zaftos narancsgerezdeket, hiába csumázott ebéd után ki magának egy-egy idared almát, hogy elszopogassa a gyorsan barnuló gyümölcsöt, hiába engedett meg magának vacsora közben egy pohárka asztali vörösbort, néha egy kupica snapszot. Az életerő az évek monoton lassúságával egyenletesen elszivárogott porcikáiból. A haja sötétjét ezüstös szálak hálózták be, majd cserélték fel. Izmai sorvadtak, minden lehetséges, elvégzett sport ellenére is. A peckes, sietős lépteit a vánszorgó csoszogás váltotta fel. Azután a bot, amire mind erősebben kellett támaszkodnia, de csak rosszabb napokon. Amikor jött a front.

Ma tiszta volt az ég, legalábbis esőfelhőktől tiszta. A játékos bárányfelhők gyermetegen kergetőztek, mint az öregember tette azt valamikor hetven éve, odalent, a faluja határában, miután a gazdák a mezőn összeszedték a terményt, és csak néhány hatalmas szalmabálát hagytak hátra. Volt idő, mikor ő benne is túlcsordult a játékosság. Pitymallattól késő szürkületig képes volt a falun keresztül kasul szaladgálni. Senki sem szólt rá, senki sem állította meg. Társai között volt, csupa életrevaló csemetével, akik vele együtt nőttek fel, akiktől messzire szakadt, vagy ők szakadtak el tőle, és akik minden évvel kevesebben voltak, fogyatkoztak.

A barna héjat ráérősen forgatta a szájában. A nyálával porhanyóssá tette, játszott vele, ízlelgette. Imádta a barna héj ízét, még akkor is, ha már nem volt olyan, mint odalent, falun, annyi éve. A falat hol a szájpadlására tapadt, hol a nyelve alá bújt, néha egészen hátra csúszott, de sosem okozott neki fulladást, nem akadt meg a torkán. Ahogy öregedett, egyre többször rágcsált üres kenyérkét, mert amit rátehetett volna, hogy megízesítse, mint a vaj, vagy egy finom felvágott, nem engedhette meg magának. Régen, mikor a nadrágja szára rojtosan lógott a porban, és lábacskáin nem viselt cipőt, igazi vajat, vagy gazdag sertészsíros kenyeret evett. Néha kevés májjal egybefőtt kacsazsírt is kapott. Apja módos volt, anyja pedig gondos háziasszony, ezért sosem éhezett. A vajat, igaz, csak a gyerekek unszolására, a mama maga köpülte, a zsírt jófajta pörcből, kövér malacokból nyerték vagy büszkén gágogó libákból. Vörös hagymát aprítottak hozzá, lila hagymát pácoltak ecetben, gyöngyhagymát sóztak be, a kenyérhez a földből rángatták ki a sárgarépát, néha csak tessék-lássék öblítették le vízzel, paprikát és paradicsomot téptek mellé az árnyas kiskertből, a töpörtyűt mellé rakták, gazdagon sóval, kevés mustárral, vagy pirospaprikával, és néha napján, cukorral, ha édességet kívántak. Ma már nem esznek ilyeneket a gyerekek, finnyásak lettek. A maiak olyan tejtermékekkel kényeztetik válogatós bendőjüket, amiket az öregember csak vágyakozva nézegetett a közértek polcain. Nem engedhette meg magának, hogy holmi túrós, mazsolás, gyümölcslekvárral ízesített, csokoládéba mártogatott, vaníliával, vagy karamellel töltött, rizses, krémes, joghurtos csodaínyencségeket falatozzon. Gondolatban beléjük turkált, végigolvasta a dobozuk falára ragasztott ismertetőket. A csomagolást simogatta, ha úgy érezte, nem túl szépen sorakoznak egymás mellett, rendbe szedegette a poharakat, tubusokat, dobozkákat, címkével kifelé, takarosan sorakozva. Nem vett ilyesmiket, de az idő eltelt a rendezgetésükkel.

Ezeket a finomságokat csak megnézegette, és elképzelte, ahogyan a szájában olvadoznak. A képzelet semmibe sem került. Kenyeret evett, sokszor üresen, néha kedveskedett magának némi parizerrel, de annak is az ára lett magasabb, a minősége pedig ezzel szemben arányosan romlott. Vajat nem vett magának, beérte olcsó margarinnal. Azt bekavarta fűszerekkel, néha egy kis túróval, tejföllel, hogy kirúgjon a hámból. Komoly lakomákat csapott, ha hónap végén maradt egy kis félrerakni való. Ilyenkor banánt is vett, mert azt nagyon szerette. Meg egyszer mangót is, de az nem tetszett neki, meg drágállta is. Csak urizálni akart. Sok mást gyümölcsöt nem kedvelt, vagy sajnált kipróbálni. Esetleg, ha vendégségben volt, de manapság nem hívták meg sehova. Mára már nem maradt aki meghívhatta volna.

Újra a nadrágját igazgatta. Ami a földre hullott róla, csemegévé lett. A galambok néha megfogyatkoztak, szétszóródtak, ha idegen közeledett, hogy ha szükséges, könnyebben menekülhessenek. Máskor annyian rajzották körül, hogy már-már megijesztették az öreget.
Ha így körülfogják, vajon hogyan tud felállni, és hazaballagni, ha úgy érzi, itt az ideje, és eleget fázott, idekint, a parkban, ezen az ódon, megviselt, és nem is nagyon kényelmes padon.
A padot nézegette. Az ő padját. Mindig itt ült, ha galambot etetett. Ez a pad a park közepén állt, az író szobra előtt, árnyas tölgy lombja alatt, körülvéve sűrű bokrokkal. Afféle utolsó erőd. Mellette tartós fémrácsból kialakított szeméttároló, benne, a parkőr jelenlétére utaló, fekete nylonzsák, félig telve szeméttel. A zsák tépett, szakadozott, mint amit már több napja hátrahagytak. A park takarítója nem mindennap cserélte őket. A szemetes alatt csikkek garmadája, amiket a galambok pici lábacskái a kavicsba tapicskoltak.

A pad élénkvörös színe megfakult az unalmas évek alatt. Ráfért volna egy alapos csiszolás és festés. A karcolatok alatt a fa már besárgult, a feliratok körül lepattogzott a vörös szín. A léceit tartó csapszegek elkorrodáltak, bebarnultak. Ha az ember vette a fáradtságot, hogy a háttámlán ellenőrizze a csavart és az anyát, láthatta volna, hogy azok már egységesen egybeolvadtak, rőt színben játszva. A pad elhasználódott, mint az öregember.

Szerette ezt a padot. Idén lesz tíz éve, hogy a délutánjai tetemes részét ezen a padon töltötte, el, délutáni, szegényemberes uzsonnájával egyetemben. Egyetlen egyszer ült rajta valaki; egy síró-rívó özvegyasszony, aki odakéredzkedett mellé, és órákon keresztül a megboldogult férjéről mesélt. Az öregember egy ideig figyelemmel követte azt a folyamot, ami az asszony szájából a friss levegőbe csurgott, de egy idő után a szavak összemosódtak, és ő visszatért a madarak etetéséhez. Arra sem emlékezett, hogy a nő mikor hagyhatta magára, és néha arra gondolt, talán ott sem volt senki, csak az érzékei tréfálták meg, és elé vetítettek egy amolyan szellemi barátot, csak miután nem egyezett ki vele, az érzékcsalódás inkább elpárolgott.
A padot simogatta bal kezével, az ügyesebbel pedig tört a kenyérből. A morzsa hullott, a kenyér héja a szájában tűnt el.

Többnyire egyedül múlatta itt az időt. Ha ritkán mások is a parkba tévedtek, kevésbé eldugott helyeken pihentek meg. A nők főleg az "olyan" férfiak miatt, inkább kerülték a helyet, a gyerekek pedig sokkal inkább a manapság oly divatos szórakoztató központokban csellengett, iskola helyett.
Akik itt kerestek menedéket, azok hasonlóan elhagyott emberek voltak, öregemberek, akik magukkal törődtek, mint ő, hajléktalanok, akik kihúztak pár éjszakát a bokrok alatt, majd a helyi zsiványok zaklatásai miatt odébb álltak. Meg a szerelmesek, akik néhány órácska gyengéd csókcsatát vívtak a padokon, majd nevetgélve, optimistán a jövőbe tekintve, eloldalogtak. Ők is inkább tavasszal, vagy nyár vége felé. Télen üres volt a park, a szemeteszsákot elég volt kéthetente cserélni, vagy inkább havonta. Háromszor, egész télen. Télen csak az olyan elveszett lelkek tévelyegtek erre, mint az öregember. Azok, akiknek még a lakásuk is üresebb volt, mint itt a csupasz fák, hideg padok, és megritkult bokrok. Levél nélkül a bokrok, mint megannyi ferde hurkapálcika, nyúlkáltak az ég felé. Télen az öregember sem jött el mindennap. Télen, - ha már úgyis drága a fűtés alapon – inkább bezárkózott a lakásába. Az egyszobás, konyhás üregébe, ahol az egyetlen fürdési lehetőséget egy zománcozott, és erősen lepattogzott lavór szolgáltatta. Télen a duruzsoló gázkonvektorhoz ült, könyveket olvasott, amiket utána antikváriumba vitt, és eladott, vagy ha sikerült jobb üzletet kötnie elcserélt.
A fűtés komoly vagyonba került, és még az önkormányzati támogatással együtt is komoly érvágásnak bizonyult, így kiélvezte valamennyi percét. Késő estig olvasott, lefekvés előtt lecsavarta a konvektort a minimumra, és alaposan betakarózott a dunyhájával. Még az apjától maradt neki a tisztanemű. Amolyan szegényes örökség. Viszont télen, amikor odakint a szeretett madarai is le-lefordultak az ágról, - már amelyik ostoba mód nem költözött melegebb vidékre - jó szolgálatot tettek ezek a vastag dunyhák, felvert cihák. Óvták reszketeg, törékeny testét, és bár reggelre a melegség elillant a szobából, az ágya izzott, akár a katlan, vagy az ördög valaga.

Télen a pad nem nyújtotta ugyanazt a biztonságot, mint az év többi évszakában. Télen a pad, és persze vele együtt az itt maradt madárkák, böjtöltek. A varjak, szajkók, csókák, és tépett verebek nem találkoztak az öregemberrel. Talán, a verebek igen, de már csak, ha vége lett a télnek, kibújtak az első virágocskák, a föld méhéből, és a reggeli napfénnyel némi meleg is a világba lopakodott.
Ha tavaszodott, és nem jött az a csúnya, bothasználatra kényszerítő front, az öregember felöltözött, olykor dupla zoknit vett fel, elsétált, slattyogott a kedvenc pékségéhez, vett egy fél kiló kenyeret, és tiszteletét tette a parkban, a padjánál.
Megnézegette, körbejárta, simogatta, cirógatta. Összeszámolta, mennyi új rovátkával, felirattal, karcolással gyarapodott. Számba vette a sérüléseit, hol vetemedett meg, melyik csavarnál lazult ki a deszka, törtek e le belőle, tettek e benne komoly kárt, elbírja e még a súlyát. Elbírta, mert ahogy a pad gyengült, ment tönkre, úgy az öregember is fogyott, töpörödött.
Tavasszal, mikor még a zápor hirtelen jött és ment, akár barátságos felhők mögül, vagy megtévesztően édesen ragyogó napfény ellenére, nem száradt meg eléggé a pad ülőkéje. Ilyenkor az öregember azokból az ingyenes újságokból terített maga alá keskeny védelmet, amit a postaládájába dobáltak bele sűrűsödő rendszerességgel. Reklámújságok, politikai lapok, ingyenes hirdetési magazinok, ilyen-olyan fajtái. Milyen jó szolgálatot tettek neki. Ha nem sütött a nap eléggé, és a víz a fában rejtőzködött, leterített néhány lapot, ugyanabból, amit a kenyere alá is fektetett, és kényelmesen üldögélt tovább.

Nyáron erre szüksége nem volt, szinte soha. Nyáron a park barátságosan döngicsélt, duruzsolt az ezernyi apró élettől, ami benne élt. A bogarak, a növények, a parkban sétáló kutyások, gyerekkocsit tologató kismamák, a rosszcsontok, akik ide jártak ki galerit erősíteni, terveket szőni. A jövőre nézve. A gyerekek, akik nem mehettek messzire otthonról, vagy pénzük nem maradt csavarogni. A kocsma részegei, akik két sör között kicsit ejtőztek, pihengettek, néha egy-egy melós, aki kijött, hogy meguzsonnázzon, lecsaljon pár percet a munkaidőből, vagy csak kicsit összeszedje magát a délutánra, estére. A postás, aki térdig járta a lábát megpihent, hogy lógázza a virgácsait. A parkoló őr leült, hogy könnyebben szemmel tarthassa a járgányt, amelyiknek három perce lejárt a jegye, és még maradt addig hét, hogy megbüntesse. Kijött egy hasas ifjú hölgy, aki a nyolcadik és kilencedik hónap határán járt, és csendben, magába roskadva elszívott egy cigarettát, habár, az nem tehetett jót a benne gyarapodó életnek. Kijárt néhány diák, akik suli után nem kívánt hamar hazaérni, ki tudja ki vagy mi miatt. Talán apu, talán anyu. Talán egy rossz jegy. Néha a közeli rendőrőrsről jött ki valaki, szolgálati ruhában, hol egy szendviccsel, hol egy cigarettára, sűrűn az órára pislogva, felállás után ruharendezgetéssel, porolgatással. Máskor ismeretlen emberek sétáltak a fák lombjai alatt, akik messziről jöttek, és messzire mentek. Emberek, akiket erre tett le a busz, és még nem vitt tovább a lábuk. Emberek, akik sétáltak, sétáltak és a parkba tévedtek, egy kis padra lecsücsültek, néhány szabad perccel, néhány hosszú lélegzetre, amit a friss levegőből tüdejükbe szívhattak.
Az öregember pedig a galambokat etette, életéről elmélkedett, és a környéket figyelte, meg a kék eget. A kenyér jobb keze mellett, újságpapíron hevert, mint mindig.
A szája őrölt, bal keze a padot simogatta.

Most is, amikor az évek súlyától eltorzult ujjaiba a zsibbadás belé költözött. Nehezebben vette a levegőt. A kezét hol ökölbe zárta, hol kinyitotta, megfeszítve ujjait, hogy a görcsösség elszálljon belőle, akár egy nem kívánt, hívatlan vendég.
A görcs nemhogy alább hagyott volna, hanem felkúszott a karjában, a csontjaiban, az ereiben, megcélozva az oldalát, és kisugárzott a lábába is. Akkor már tudta, hogy baj van. A füle zúgásából, a zsibbadás irányából, a csípő érzésből, ami bal arcának petyhüdt bőrét érte. Abból érezte, hogy a szeme nézett, de igazából nem látott. Érezte, hogy a kezei hasznavehetetlenné vállnak, ölébe esnek. Érezte, hogy a lábai távoliak lettek, mintha nem hozzá tartozó testrészek lennének, mintha egy másik városba mentek volna nélküle.

A gyógyszert hónapok óta nem hordta magánál.
Szólt volna, segítségért, ösztönösen, de nem volt kinek. A park üres volt. Csak az öregember ült a padon, galambokat etetett, vele szemben egy szobor, akit egy híres író tiszteletére formáztak meg.
A teste elhagyta magát. Ahogy a szíve megszűnt verni, a bal lába alól kifordult a talaj, a bokája meghajolt, lassan csúszni kezdett a kavicsokon. A bal lábát követte a jobb is, balra dőlt, és lassan, szinte vigyázva a földre ereszkedett, engedve a gravitációnak, de isteni csoda folytán úgy, hogy a tehetetlen testben ne essék kár.

A galambok egyetlen pillanatra felrebbentek, hogy azonnal ismét az öregember körül fonjanak védelmi gyűrűt. Az öregember feneke alá szorult újságpapír követte a súrlódó nadrágot, a földre borítva a megmaradt kenyeret, héjastul, belestül, úgy ahogy az öregember megcsipkedte.
A madarak nagyokat téptek ki belőle, mohón rikácsolva. Amelyik igazán nagyot tudott szakítani belőle gyorsan szárnyra kelt, hogy a többi éhenkórász elől kimenekítse szerzeményét. Az öregember teste és a pad előtt igazi kis háború alakult ki.

Az öregember egyik szeme furcsán kifordult, így most a bal lefelé tekintett, szeretett madarait lesve, a jobb pedig groteszk módon felfelé nézett és a játékos bárányfelhőket vizslatva.