A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2013. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2013. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. május 29., péntek

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013)

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013) - A "Nagy gonosz farkas" címen is ismert lehet.


Rendezte: Aharon Keshales és Navot Papushado

A film Mafab adatlapja: Big Bad Wolves (2013)

amazon.com
Megtekintés: Nekiugrottam, ha már állítólag Tarantino is dicsérte. Nem feltétlenül bántam meg, hiszen ki bírt hozni a sodromból. Szóval volt rám hatása.

"Hogyan válsz pontosan azzá a szörnyeteggé, akit magad is elítélnél."

Nem is tudom hirtelen, ki a főhősünk. Az alaptörténet szerint van egy tanárbácsi, Dror (Rotem Keinan), akit gyanúsítanak azzal, hogy kislányokat rabol el szabadidejében. Bizonyíték sajnos nincs, mert a rend derék őre nem kap elég szabad kezet, hogy kiverje azt a tanbácsiból. Azonban egy kissrác véletlenül a vallatás helyszínén unatkozik és mivel egészen biztos valamikor oknyomozó riporter lesz a jövőben, telefonjával rögzíti a vallatás metódusát és frissen, a következmények felmérése nélkül, megosztja a profán információ-csikarást az Interneten. Ebből azonban senki nem profitál: a résztvevők egy részét mindenféle külön egyeztetés nélkül kirúgják munkahelyükről.

Tanárbá ezért szabadságra mehet, ahová követi a legutolsó gyilkossági ügybe bevont és hát meglehetősen kretén rendőrnyomozó, Micki (Lior Ashkenazi). Még képbe kerül az utolsó áldozat apukája, Gidi (Tzahi Grad), hogy kiszedje a lehetséges tettesből a halott gyermek levágott fejének rejtekhelyét és minden adva is van egy különösebben nem túl fifikás, feszült mozihoz, amely abba az al-műfajba tartozik, amikor valakiből kiakarják verni a szar... az igazat. Ez amolyan pszichológiai thriller mozi lenne ebben a formában és a legtöbbször tényleg rendesen megpörgetik az írók a történetben rejlő lehetőségeket, sokszor meglepve a nézőt a befejezésbe szőtt csavarokkal, itt azonban, a remek kritikák ellenére, úgy érzem, egy közepes munkáról beszélek. Jó pillanatokkal.

Hogy ne hidd, hogy csak a szám jár, mindjárt két címet is mondok, amely alapszituációja egy ember vallatása, hogy az igazság kiderüljön és egyik sem az „Egy becsületbeli ügyNicholsonnal, habár abban egy igen remek tárgyalótermi vita végére tesz pontot az igazság kvázi kiordibálása a másikból.

Azonban van olyan film is, ami szinte végig arra épít, hogy valakivel beszélgetés – vallatás – útján, módszerek variálásával kívánják ráhúzni a vizes lepedőt, vagy szimplán bizonyítani, hogy mekkora féreg is az, akivel kapcsolatban a forgatókönyv kétségeket kíván ébreszteni és a legtöbbször sikerül is a film befejezését a kvázi „rossz” karakter bukásával befejezni:
Az egyik a „Halál és a lányka” című Polanski kamaradráma – sokszor a történet sajátossága, hogy kamaradarab lesz belőle, hiszen a lényeg egy vallatás során bontakozik ki, azt meg többnyire zárt térben eresztik meg – melyben egy férfira akarja korábbi áldozata rábizonyítani, hogy egykor egy haláltáborban kínozta őt a férfi, miközben a férj alakítja a józanság oldalát, aki igyekszik objektív módszerekkel megakadályozni a feleség vérszomját.

Egy másik mozi, amelynek erősen hasonló a története, amelyben egy iszlám terrorszervezetbe beépült, tökéletesen európainak tűnő fiatalembert igyekszenek kifaggatni csoportjának további terveiről, miközben ketyeg az óra és a fiatalember módszeresen megtagadja, hogy szint valljon: Az utolsó leheletig (2006)

Hasonló még „A hazug” című Tim Roth dráma, amelyben egy gyilkossággal vádolt pszichológust kötöznek hazugságvizsgáló gépre, ám a vallatás alatt lassan fordulni látszik a kocka és ... érdemes megnézni!

Ezek pl. olyan darabok, amelyek a pszichológiára helyezik a hangsúlyt, azonban horrorfilmek között vannak darabok, amelyek kifejezetten a torture horror kategóriába tartoznak, melynek lényege, hogy a pszichológiai ráhatást inkább nyers erőszakkal váltsák ki és ezzel zavarva meg a nézőt, hogy vajon ki is a rossz és ki a jó a filmben. Meglepetések ezeknél a filmeknél is akadhatnak, ami viszont minden esetben pozitív, hiszen kilép abból a komfortzónából, aminek a film első körben tűnhet: pusztán a drasztikus, durva képsorokkal sokkolja a nézőt és nem feltétlenül a történetben kibontakozó rejtéllyel vagy váratlan befejezéssel.

sensacine.com

Azt hiszem ennyi ajánló után foglalkozhatok pár sorban ezzel az Izraeli alkotással végre.

A korábban vázolt szempontból ha úgy veszem, a „Csúnya, rossz bácsik” egészen puritán, a szövegkönyv nem igazán fifikás, és a vallatás réteges építkezése helyett inkább az egyéb szereplők közötti interakcióban találhatunk esetleg szórakoztató pillanatokat.
Merthogy, valamiért a forgatókönyv nem úgy tűnik, hogy a megoldás elérésére akarta építeni a szerkezetet, hanem inkább egy váratlan és drámai lezárásra, amelyben a megoldás sem szükségszerű.
Ettől azonban még nem éreztem azt, hogy ez a film szerethető lenne számomra. Az eleve vicces karakterré alakított nyomozó sokat elvesz a cselekmény éléből. Annak ellenére, ahogyan az első snittekben bemutatják, ahhoz képest szinte kiábrándítóan butává teszik a figurát.

A gyilkost is leleplezik nagyjából a film felénél és olyan idegesítő jelenetekkel igyekeznek feszültséget kelteni, mint például a bosszúért küzdő tehetős üzletember beszélgetése anyuval, a férfi állapotáról, amiben egyszerűen nem kerül szóba a frissen elhunyt unoka/lánygyermek és annak elvesztésének kérdése. Azt meg, hogy? Nagyi rákérdez, hogy fia hogy van, miközben pontosan tudhatja, hogy miután megtalálták a levágott fejű lányát, csak szarul érezheti magát. Nem napokig, hanem akár hosszú hónapokig.

Azután megjelenik a papa is, hogy kicsit belekuszáljon a dolgokba, bár, ezt megteszi magától a forgatókönyv is.
Azt sem sikerült kihámoznom, mennyi időt ölel fel a történet. Bizonyos jelek szerint a kezdő képsortól a végéig eltelhetnek napok, más jelek miatt akár hetek is. Ezt csak azért gondoltam fontosnak, mert az üzletember telefonos beszélgetése annyira nincs a helyén a mama reakciói miatt.
A befejezés is kicsit összekuszált, a lezárás meg borzalmasan felidegesített. Mondjuk, nem csak ez a film zárja úgy le a történetet, hogy kielégítő válaszokat nem kapunk.

A színészek kifejezetten jók, de sajnos nyelvük sajátossága és a filmezés világában betöltött helyük miatt nem biztos, hogy túl sokat fogok velük találkozni, a nevüket így megjegyeznem eleve lehetetlen feladat. Kimondani is nehéz őket.

A fényképezés és a zene sokat hozzátesz a hangulathoz. A fények szintén izgalmas képi világot eredményeznek.

A „Csúnya, rossz bácsik” egy közepes darab és bár tényleg akad benne pár jobb pillanat, nem érzem, hogy olyan nagy figyelmet érdemelne Tarantino mestertől, mint amit olvastam erről. Talán, majd ha készül neki egy amerikai Remake. Mondjuk, ha nem hallok róla rajta Tarantinon keresztül, lehet, hogy sosem nézem meg ezt a filmet. Pedig egyszer érdemes.


60%

tales from the blog

2016. november 29., kedd

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)


Rendezte: Gore Verbinski

A film Mafab adatlapja: The Lone Ranger (2013)


Megtekintés: Először nem értettem, ki a célközönség. Most sem. Viszont megnézni kötelező.

A Disney megszerez forgatókönyveket, franchise-okat és igyekszik azokat családbarát saját formájára alakítani. Remélem, a Bibliát sosem fogják nekik eladni, mert akkor aztán elkészíthetik a világ legsziruposabb, gyerek és kisállat hegyben tobzódó családi förmedvényüket, az biztos. "A magányos lovas" sem kerülhette el sorsát, mikor pont az egeres cég készült a jogok megszerzése után leforgatni az álarcos hős és hűséges társa, Tonto, az indián kalandjait.

Nem volt kedvem mélyen beleásni az általam korábban csupán egyetlen videojátékból és az angol nyelvű csatornán vetített sorozat reklámjából ismerhetett sorozat nagyfilmes feldolgozásába, de az biztos, hogy Barry Shipman neve nem szerepel a 2013-as film főcímében, pedig 1938-ban ő szabadította rá az álarcos hőst a világra, sok egyéb filmes munkája mellett. Kerek harminc évig dolgozott televíziós munkák forgatókönyvén az ember, köztük, még nekem sem teljesen ismeretlen témákban: Dick Tracy (1937), Zorro Rides Again (1937) - ami alapjában eléggé megközelíti számomra a magányos lovas történetét, Flash Gordon Conquers the Universe (1940), és még vagy száz egyéb western történet, meg a maradék. Sajnos, a forgatókönyvnél a nevét, mint ötletadó nem írták ki, pedig, ha már valakinek illenék megköszönni a film történetét, akkor az biztosan ő lett volna.

Verbinski moziját hárman ötölték ki (Justin Haythe, Ted Elliott, Terry Rossio) és sikerült nekik egy felejthetetlen élményt összehozniuk. Haythe inkább szikárabb drámák megírásában jeleskedik, - biztos ő felelt a film drámai oldaláért a testvérek közötti feszültségekért és a háttérben meghúzódó tragikumért - míg Elliott és Rossio otthonosabban mozog a kalandfilmes, cselekményes közegben. Le sem tagadhatná a duó például, hogy tevőlegesen vettek részt Johnny Depp korábbi sorozatának létrehozásában, a Karib tenger kalózai szériában, annyira visszaköszön néhol a film dramaturgiájában, karaktereiben, megoldásaiban. Johnny Depp ismét lubickolhat egy olyan szerepben, amely szinte teljesen karakterén kívül áll, hiszen, Tonto figurája nem elég, hogy egy indián, de a film teljes játékideje alatt egy lemoshatatlan maszkban szaladgál.


Miből látszik, hogy a Disney nem fért megint a bőrébe?
A film eredetileg egy klasszikus alapú, western bosszútörténet. Igyekeztek volna belecsempészni némi családiasságot, gyermekkacajt, de azt a film alapsztorija nem támogatta volna folyamatosan, ezért az egészet keretbe foglalták egy teljességgel indokolatlan és felesleges mellékszállal, egy kisfiúról, aki tök egyedül bebattyog egy vásári mulatság sátrába, ahol a letűnt idők kiállított szobrai között megelevenedik neki Tonto (Spanyol változatban Toro, mivel a nyelvben a Tonto bolondot jelent és az indián minden, csak nem bolond.), az indián vagy százéves figurája és elmeséli neki - tehát még flashback is a mozi - kalandjait és azt, hogyan ismerkedett meg és lett hű társa a magányos lovasnak (Armie Hammer). Persze, így lehetőség adódik rá, hogy mesélő és hallgató - a néző is - között kialakuljon egyfajta interakció, mert a kisfiú néha véleményezi a hallottakat, illetve bizonyos időközönként, megtörve a hangulatot, reagál az eseményekre. Ez családi film esetében néha egészen jól bejön - lásd pl. a nagy sikerű "A herceg menyasszonya (1987)" című filmet, ahol a nagypapa mesél unokájának - itt viszont eléggé kilóg a lóláb, hiszen végül a kisfiúnak semmilyen plusz funkciója nem lett, elmaradt egy akármilyen csattanó a szerepeltetésével kapcsolatban. (Minimum kiderülhetett volna, hogy ő a magányos lovas, Reid unokája, vagy mit tudom én?)

A film ezeken kívül is, erőszakossága ellenére bővelkedik vicces, humoros pillanatokban, amik nagyját Tonto figuráján keresztül hoznak be nekünk. Ugyanakkor a fő gonoszok karakterei és néhány cselekedetük van annyira erőszakos, hogy egy korhatár alatt a filmet még szülővel sem ajánlanám megtekintésre gyermekeknek, így a törekvés, hogy sikeresen adaptáljanak egy családi mozit a nagy vászonra, hamvába holt.
Női vonalon elég szegényes lett a film. Reid szíve választottját, Rebeccát Ruth Wilson formálja meg, akinek arca legalább nem kopott meg eddig a mozizásban - én sem ismerem eléggé munkásságát, viszont színészileg és külsejében - borzalmasan fest az ajka, amely tiszta olyan, mintha egyenesen a feltöltésről érkezett volna a díszletbe a hölgy - erős közepes, míg az ismertebb nevű és utánozhatatlan Helena Bonham Carter, aki szerintem színészileg simán Johnny Depp női alteregója, már sokkal érdekesebb választás, csak szerepe merül ki két jelenetben, amelyek összességében akár elhagyhatóak lehettek volna, de így legalább el tudtak sütni karakterével kapcsolatban egy bárgyú poént. Kétszer.


Férfi vonalon már sokkal jobban elkényeztettek minket, hiszen a főszereplőnk lehet kevéssé ismert név a szakmában - Armie Hammer, akinek neve kísértetiesen összecseng Arnie Hammerjével, amelyet Schwarzenegger hobbiból vett meg, de semmihez nincs köze amúgy a cikkben - ha a negatív karaktereket olyan nevek személyesítik meg a filmben, akik összesen mostanra kb. 130 mindenféle díjra lettek jelölve és abból sokat be is sepertek.
A hasonló történetekben mindig van egy velejéig romlott rossz ember, akinek megjelenése is azt sugallja, hogy tőle kell rettegni. Itt ezt a szinte felismerhetetlen William Fichtner hozza, akinek még a száját is elváltoztatták egy speciálisan elkészített sebhellyel. Ő lesz főszereplőink mumusa, és Tonto ősellensége. Mozikedvelőknek Fichtner be sem kell mutatni, mert a színész néha még alig pár perces megjelenéseiben is képes olyan teljesítményt nyújtani, hogy rá lehet a legjobban emlékezni egy felejthető filmből.
A háttérben megbújó agytröszt szerepében az angol színjátszás jelenlegi egyik legnagyobb művésze, Tom Wilkinson szerez kellemes perceket. Sokkal visszafogottabb, mint Fichtner, viszont annál súlyosabb a figura fontossága.
A harmadik pedig, hogy legyen elég legyőzendő ellenség, Barry Pepper, aki talán utoljára tíz éve fogadott el olyan szerepet, amiben igazán szerethető lett volna, azóta inkább a kihívást jelentő forgatókönyvekre bólint rá, amiben valami egyedibbet nyújthat. Peppert először a Ryan közlegény megmentésében volt szerencsém látni, amiben a csapat mesterlövészét alakította. Az autentikus katona megformálásának érdekében nem átallott egy kalapáccsal a hüvelykujjára is rábaszni, hogy a belilult körme még valóságosabban adja vissza a figura mélységét, miközben a kamera végigpásztáz rajta.

A történet már nem olyan csavaros, habár az írók igyekeznek összezavarni a nézőt, ami nem túl egyszerű, hiszen egy teljesen egyszerű és a western műfaján belül lerágott csontot, a bosszúfilmet eleveníti fel, háttérben a kapzsisággal és a hatalom megszerzésével. Ami plusz van benne az a morbid helyzetkomikum és fura szereplők, valamin a szemkápráztató, de hihetetlen kalandok. A fehér paci lovasszámait például tisztelgésből tették a filmbe, de ettől még nem lett hihetőbb. A végeredmény egy olyan westernfilm, aminek sok köze nincs a vadnyugathoz, inkább csak díszletként használja fel azt és Depp-nek készült, hogy ismét egy érdekes karaktert mutathasson be nekünk. Ez többé-kevésbé sikerült is. Depp a figura külsejét egy Kirby Sattler festményből merítette és szinte teljesen felismerhetetlen lett, amire egy kis orrformálás is rásegített.

Kosztümös lányok, egy amúgy teljesen felesleges jelenetben.

Ha felülemelkedünk rajta, hogy mennyire bugyuta az egész, amit látunk, mennyire klisés és mennyire túltolta a "kaland" fogalmát, akkor egy remek két órát ülhetünk végig. A vége akciószkéna zseniális és még a magányos lovashoz kapcsolható ikonikus zenét a Tell Vilmos nyitányt is sikerült beleszuszakolni a filmbe, méghozzá remekül. Ezen kívül még sok rejtett utalást találhatunk a filmben, amelyeket azok ismerhetnek fel, akik követték korábban a magányos lovas kalandjait. Nálunk erre kevés az esély, így néhány belső poénról le fogunk maradni.

Figyeld:
- A vonatos leszámolást
- Johnny Depp kapcsolatát a madárral.
- Fichtner minden rezdülését.
- Számold össze, hány ponton emlékeztet a film és miben a Karib-tenger kalózaira. (A listát küldd el nekem, és összedobok egy összehasonlító cikket.)

75%

Ha megnéznéd:
- A magányos lovas (2013)

2016. november 15., kedd

Officer Down - Officer Down (2013)

Officer Down - Officer Down (2013)


Rendezte: Brian A. Miller

A film Mafab adatlapja: Officer Down (2013)

Megtekintés: Esti műsorsávba való tucatkrimi, kevés pénzből.

Stephen Dorff neve számomra ismerős, de nem állítom, hogy fényes filmes karriert futott volna be, mint filmszínész. Rendre feltűnik a neve a stáblistákon, ám sajnálatos módon ezekből roppant kevés olyan van, amelyik eljutott hozzánk a mozivászonra is. Talán - számomra legalábbis - legismertebb alakítása az első Penge filmben lelhető fel: Blade (1998) Az akkori kölyökképű fiú, negyven felett kezd férfias charme-ot növeszteni arcára. Ettől függetlenül azonban a filmjei nem lettek nagyobb események. Az "Office Down" címe egy segélykérő kód, amit főleg akkor mondanak rendőrök a rádiójukba, ha egyik társuk feladatvégzés közben bármilyen okból a földre került és feltehetően orvosi segítségre van szüksége. Semmi ötletem nem volt egy megfelelő magyarításra, ezért hagytam a fenébe az egészet, meg egyébként is elég semmitmondó a cím, hiszen rendőrös krimi nincs földre kerülő rendőr nélkül. Valakit mindig lelőnek.

A történet igyekszik roppant csavaros lenni - John Chase forgatókönyve tipikus darab - ám, ha már legalább kettőt hasonlót láttál, pontosan tudod, milyen lapokat osztottak le a szereplőknek. Van olyan karakter, akiket azonban fájóan elsikkaszt a forgatókönyv - ilyen pl. a tévésorozatos David Boreanaz, akire amúgy semmi szükség, hiszen annyira nem jut semerre, hogy a filmbe került vagy az egyébként mindig remek Stephen Lang - míg vannak kínosan klisés panelek is. (A kábítószeres rendőrtől segítséget kérő prostituált, aki a főnökét igyekszik lebuktatni, eleve egy vicc. Miért pont egy olyan rendőrnek sír a gondjairól, aki eleve benne van a körforgásban? Mire számít? Hogy rendőrünk felrúgva minden szabályt, bemártva magát is, majd a kurva segítségére siet? A Dexter című sorozatban egész történetszálat emeltek a téma köré, de már ott sem működött igazán. Azért, hogy egy rendőr felrúgjon mindent, annál szorosabb kapcsolat szükséges.)

David Boreanaz karaktere teljesen felesleges, de gondolom, olcsó volt megszerezni és jól mutatott a stáblistán.

Azért szerencsére, vannak flashback-ek, amelyek viszont legalább jól építik fel a múltat, amelynek része főszereplőnk előtt homályban maradt. Callahan-t (Stephen Dorff), ugyanis korábban meglőtték igazoltatás közben, amiért egy kicsit a helyi rendőrség hőse lett, hiszen bekapott egy golyót a bűnözőktől. Az ügy pikantériája, hogy Callahan az ügy alatt alkoholos befolyásoltság alatt állt, a kocsijában található drogról már nem is beszélve, amit pont attól a "kedves ismerősétől" fogadott el, aki az általa kedvelt szöszi kurvát is futtatta.
Callahan bekapva két lövést, kórházban ébred, de az esetről semmi emléke - azaz valami homályosan mégis - ezért a televízió segítségét kéri, hogy titokzatos megmentőjének meghálálja, hogy segítséget hívott, mikor Callahan Officer Down. Mert Callahan pontosan tudja, hogy amikor megállította a fekete srácokat, a kocsijában egy bontott üveg pihent, átkarolva egy csomag kábítószert, aminek szerencsére, hűlt helyét találták, mire kiértek a mentősök és a társai.
Ezért Callahan válaszokat is vár, hiszen az életét több síkon is megmentették.

Azonban semmi sem olyan egyszerű, mint elsőre látszik: Callahan titokzatos megmentője egy szívességet kér a rendőrtől, ami viszont olyan események láncolatát indítja el, amelynek végén elkerülhetetlen sokak bukása.
A forgatókönyv elég lazán is kezeli az egyes állomásokat, ezért, feltételezhetően, amikor az ügynek vége és Callahan nyomozó elkezdi a papírmunkát, magát sem tudja a szarból kimosni, bár, erre már nem térünk ki.

Stephen Dorff korrekt, James Woods túl nagy név (Hozza is csuklóból a rendőrkapitányt.) ide azért a kb. három percért. A zene elmegy, a fényképezés tévéfilmes. Dominic Purcell egy normális szerepet nem tudott megcsípni a Szökés sorozata óta, de legalább ő is elmondhatja magáról, hogy szerepelt Penge filmben, hiszen míg az elsőben Stephen Dorff ellen harcolt a fényjáró, addig a harmadik részben Purcell-t kellett legyőznie.
Minden tekintetben egy átlagos produkció, amelynek a film végi csavarok adnak némi plusz ízt.

50%

Ha megtekintenéd:
- Officer Down (2013)


2016. november 14., hétfő

Riddick - Riddick (2013)

Riddick - Riddick (2013)


Rendezte: David Thowy

A film Mafab adatlapja: Riddick (2013)

Megtekintés: Összességében miért is ne? Igaz, gyakorlatilag az első rész Remake-je. Ha már Diesel kölcsönt vett fel, hogy elkészüljön, legalább egy megtekintéssel támogasd.

David Thowy legnagyobb filmes sikere, hogy kitalálta Richard B. Riddick karakterét, aki olyan ismert fenegyerek abban a képzeletbeli univerzumban, ahol él, hogy a gyerekeket vele riogatják lámpaoltás idején. Az első Riddick történet felvezetés, amely egy túlélő horrornak felelet meg, ahol nem lehetett tudni, ki marad életben. A második sokat markolt és ezt az univerzumot szerette volna elmélyíteni, hogy megismerjék azok, akik többet akarnak tudni erről a fantáziavilágról. Szerintem feleslegesen művészi lett és dramaturgiailag kissé széteső. Ha nem számítjuk a közbeeső történésekről mesélő animációs filmeket - lehet, hogy jó történetük van, de engem csak egy élőszereplős Riddick mozi tud lázba hozni - akkor ez a harmadik rész gyakorlatilag egy erőteljes visszaesés, ami a karakter fejlődéséről, megismeréséről szól, hiszen semmivel nem nyújt többet a figura, mint amit korábban láttam tőle és ezen a film első közel jó húsz perce sem tud változtatni, habár akkor még a főszereplő egy közepes one man showt mutat nekünk, ami összességében egész szórakoztató. Ettől eltekintve is, ha egy percet szusszanok, elkeserítő, hogy mennyire nem fut a film sehova, ha azt az utat vesszük az eddigi trilógia gerincének - a gerinc fontos része a mozinak - amelyben Riddick csupán haza szeretne jutni bajsejtelmű nevű szülőbolygójára; a Fúriára.

Igen, a harmadik rész két óra időhúzás, amely gyakorlatilag tökéletesen kihagyható lenne, ha történetesen a Riddick tévésorozat, mert annyira nem viszi előre a cselekményt. Feltételezem, annak idején, mikor a második részt moziba küldte Thowy, kapott hideget-meleget és a kritikai fogadtatás hűvössége után úgy vélte, hogy a mítoszépítés nem annyira fekszik a rajongóknak, ellenben a maroknyi csoport küzd a túlélésért, közben egymást is szopatják cselekmény váz egészen jól muzsikált az első moziban, így miért ne nyúlhatna vissza az ék egyszerű - azért voltak a történetben meglepő fordulatok is - 2000-es első részhez és minimális változtatással akár egy rókabőrt még le lehet nyúzni róla.


Ehhez le kellett rázni a második rész nyugtalanító befejezését - kb. mint annak idején, mikor Schwarzenegger a Conan film végén magába roskadva ült a trónján, annyira hiányzott ez a fajta uralkodói hatalom Riddick figurájának is - és visszalépni a nullára, sőt, kicsit visszább. Itt nem egy túlélő csoport tagjaként látjuk először a lilás szemű fenegyereket, hanem egyedül kénytelen ismereteket szerezni az aktuális bolygóról. Ezer helyen írtak egy ismert tévés túlélőről, de nem csinálnék neki reklámot. Riddick, mint Rambo igyekszik saját életrevalóságának és magas fájdalom tűrő küszöbének köszönhetően életben maradni a még neki is mostoha környezetben. Persze sikerül neki, hiszen ő Riddick. Néha már önmaga paródiája, ahogyan igyekszik a hely sajátosságaiból energiát merítve kihúzni a feltételezhetően következő száz évet, hiszen egy ilyen kietlen szikla bolygóra ki jönne és mi a tökömért? (A méreg rezisztenciás jelenetek alatt már bután mosolyogtam, pedig az ötlet nem hülyeség, csak nem számítottam rá.)

Riddicknek hatalmas szerencséje van, hogy miközben egy vadállatot ölebbé nevel még sikeresen megtalál az amúgy nem kicsi égitesten egy eső marta előretolt helyőrséget, amelynek kommunikációs rendszerével gyakorlatilag facebook meghívót küldd nyílt csoportban mindazoknak, akik a közelben úgy érzik, hogy bezsebelnék a Riddick-ért járó fejpénzt. Azonnal érkezik is egy űrjármű, rajta tucatnyi szerencsevadász, akiket erősen érdekel a közelben megtartóandásra kerülő esemény, és már a kiállásukból tudjuk, hogy ők lesznek a töltelék karakterek, akik azért vannak, mert a filmben valakinek el kell hullani és ha a két órában csak Vin Diesel akciózna egyedül, akkor az kissé csökkentené az erőszakfaktort. Oké, van potenciál a CGI lények aprításában - a film talál is neki helyet a játékidő alatt - de ezzel nem lehet a 120 percet kitölteni.


Ha a hányaveti, egymást sem nagyon tisztelő erőszakszervezet nem lenne elég, érkezik egy kisebb, de hasonlóan motivált csapat is, akinek vezetője egyértelműen visszavezeti a nézőt az első részbe, de sajnos, tökéletesen felesleges módon, hiszen - szpojler - nem kurvára mindegy, hogy az első részben elhunyt karakterről mit tudna mesélni Riddick, ha abból indulunk ki, hogy eleve egy bűnöző, akinek egy szavát sem hiszem el? Ennek ellenére Johns (Matt Nable) az erőszaktól sem riad vissza, hogy kiverje Riddickből a marginális kérdésére a választ: Mi történt a fiával az első részben???

A film nem más, mint Vin Diesel maszturbációs gyakorlata, aminek végén trutyis kezével megsimogathatja a néző buksiját, hogy: - Nézd, még mindig milyen tökös legény vagyok! - pedig színészünk - nagy szó - kezd beleöregedni a figurába és talán teknőc style-ban az akciósztár imázsba is. Lassan haza kell érnie, mert ha végleg megpocakosodik - ami miatt már eleve a legkevésbé hiteles pillanatainak azt éreztem a Halálos iramban filmekben, amikor lekvitteli bunyóban a Sziklát - nehezen fogom elhinni, hogy utat vág hazáig.

Thowy azért ennél már sokkal fifikásabb mozikat is összehozott korábban, hol rendezőként, hol íróként. A "Vízivilág - Waterworld (1995)" eleve nagy kedvencem, és bár a forgatókönyvbe sokan belepiszkáltak, azért a neve alatt jegyzik azt a munkát. Másik nagy kedvencem, a videós korszakom egyik gyöngyszeme, aminek zenéjét előszeretettel hallgatom hajnalonként, a "Warlock - Warlock (1989)"című fantasy mozi, melynek folytatásai átmentek alsó polc kategóriába.
Azután fogytak az ötletek és mostanra ez jutott nekünk, egy felmelegített étel, ami nem töltött káposzta, mert mint tudjuk, az legalább jó lenne...


Akire érdemes szót vesztegetni, az Katee Sackhoff, akinek alakítása egészen jó, ennek ellenére a karakter, akit megformál, a második legmaszkulinabb figura a moziban, annak ellenére, hogy ő meg pont nő. Tipikusan az a picsa, aki sitteseknek ír szerelmes levelet, mert a rossz fiú izgalmas. A másik meg Dave Bautista, aki smink nélkül hozza Drax figuráját, akit majd olyan sikeresen alakít egy évvel később "A galaxis őrzőiben - Guardians of the Galaxy (2014)".

Visszanézve nem tudom, mondtam e bármi lényegeset a filmről, azon kívül, hogy nem megterhelő mozi, de ha sosem készül el, akkor sem hiányzik nekem. Ennél a következő rész biztos érdekesebb lesz.

Van, ahol a CGI egész jó - éjszakai jelenetek - van, ahol egyenesen bántóan szar - lebegő motorok. Jut némi gore - lefejezés - és mostanra már biztos vagyok benne, hogy Riddick világában a nőnek nem jut más szerep, csak, hogy megdugják, vagy megöljék őket, és ha nem akarsz beállni a sorba, akkor legyél nőként tökösebb, mint a pasik. (Bár, a dugásra akkor is van esély.) Ha már itt tartunk, Sackhoff szerepét eredetileg Keri Hilsonnak kínálták be, csak lecsúszott a második helyre, ami eredetileg nem volt a filmben. Végül, hogy Thowy megnyugtassa magát, Hilsonnak írt egy rövid szerepet, mint menekülő fegyenc. Sok értelme azonban nincs, leszámítva egyetlen funkcióját, hogy unszimpatikusabbá tegye Santana (Jordi Mollá) karakterét.

55%

Ha megnéznéd:
- Riddick (2013)

2016. november 2., szerda

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Frekvenciák - Frequencies (2013)


Rendezte: Darren Paul Fisher

A film Mafab adatlapja: Frequencies (2013)


Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.

Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.

Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.

Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.


A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?

A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.


Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Frequencies (2013)
- Upside Down (2012)


Soundtracks and You! blogspot: Frequencies (2013)

2016. szeptember 1., csütörtök

Jégkatonák - Ice Soldiers (2013)

Jégkatonák - Ice Soldiers (2013)


Rendezte: Sturla Gunnarsson

A film Mafab adatlapja: Ice Soldiers (2013)

Megtekintés: B film, az összes stílusjeggyel, viszont nívós fényképezéssel és remek helyszínnel. Szigorúan egyszernézős.

Gunnarsson 1978-ban összefényképezett egy rövidfilmet, majd a nyolcvanas évektől folyamatosan producerkedett és rendezett, főleg televíziós és dokumentum munkákat. Ha így nézzük, az idős direktor nagyon nincs otthon a sci-fi és horror témában, ezért mozija döcögős és steril. Még a legtöbb spirituszt a film eleji mészárlásban érhetjük tetten, míg a továbbiak egy tévéfilm határán egyensúlyoznak.

Dominic Purcell filmszínészi munkásságának egyetlen jó döntése az volt, hogy beszállt a Szökés című bűnügyi-akció sorozatba. Innentől és odáig csupa B filmben alakított mellék és főszerepet, amelyek nagy része nálunk még a tékák polcaira sem jutott el nagyon. Ezt a szösszenetét is három év csúszással van szerencsém megnézni, és csak azért nem fikázom szarrá, mert nézhető.

A forgatókönyvért Jonathan Tydor nevű egyén felel, aki 26 év alatt összesen nyolc filmes munkában vett részt és ebből az első kifejezetten kult gyanús nálam. 1990-ben valahogy kiókumlálta a kilencvenes évek egyik legjobb Dolph Lundgren film történetét. Legalábbis nekem nagy kedvencem volt a Sötét angyal - Dark Angel (1990), amelyben repülő cd vágta el az emberek torkát és egy földönkívüli csáklyázta meg az emberek homlokát. A film dinamikáját még megdobta a tapasztalt rendőrnyomozó (Lundgren) és nyalka, de akcióban szinte szűz és kéretlenül nyakba varrt ügynöktársának kombinációja, amely két évvel előzte meg a nálunk valamiért sokkal sikeresebb 2008 - A patkány éve, című akció-sci-fi-horrort, amelyben a két nyomozó közötti felállás kísértetiesen hasonló volt. Tydor itt volt a csúcson és ezt a sikert szerintem későbbi munkáiban nem sikerült elérnie, ezért simán hívhatjuk egykönyves szerzőnek. A Jégkatonákban leporolta a szupererős humanoid lények ötletét, csak ezúttal nem idegen bolygó polgárai irtják az embereket, hanem egy szovjet kísérlet gyilkos mutánsai. A külsejük azonban nagyjából megfelel a Sötét angyalban szereplő Matthias Hues küllemének, ezért úgy vélem, Tydor fantáziája vagy erősen korlátolt, ha ijesztő és véreskezű figurákat kell vászonra álmodni, vagy fiatal korában egy szőke égimeszelő verte állandóan laposra az iskola mögött és azzal törleszt, hogy az illető fizimiskáját legyőzendő ellenfelekre vetíti ki forgatókönyveiben.


A történet kb. megfelel A dolog című Carpenter mozi alapjának, csak itt nem jégbe fagyott idegen entitás őröli fel az emberek kis csapatát, hanem három kísérletben előállított katona, amelyeknek szent feladata, hogy háborús helyzetben, idegen területen bevethetőek legyen és bárkit legyilkolhassanak. Ebből kiindulva borítékolható, hogy a Purcell által alakított Malraux nevű karakter fog szembeszállni a három humanoid megjelenésű gyilkossal - írnám, hogy emberek, de különleges képességeik és előállításuk okán inkább nézném őket egy terméknek vagy kísérlet végtermékének, mint emberi lénynek - és a többiek békésen asszisztálnak hozzá, hogy halomra gyilkolják őket. Ötven perc megtekintés után a második tippem be is jött. Michael Ironside sajnos már sosem fog karizmájának megfelelő szerepet kapni, ahogy öregszik. Húzónévnek - bohócnak - még megfelel, de rá nem lehet építeni. A női főszereplőnek meg hiába volt eddig hetven filmes munkája, mert egyszerűen azt sem tudom, ki az... És hiába kedvelem a Kanadai születésű indián színész, Adam Beach-et, ha egy hónapon belül ez a második mozija, amiben jelenléte kimeríti a feleslegesen megkapott szerep típusát. Az Öngyilkos osztagban tudjuk mi történt vele, nem spojlerezem, ebben meg az ötvenedik percig nem sikerült felfedeznem, ezért vagy korábban kinyírták, vagy még nem szerepelt eddig, vagy besütött a délutáni napfény egy pillanatra a monitoromra és az kitakarta a színészt. Csak az lehet. Ha előkerül, azért megemlítem. Szóval, ha a szereposztásból indulok ki, akkor erősen B szaga van a projectnek. Ha abból, hogy 2013-ban, majd 2014-ben és 2015-ben nem sikerült megnéznem, akkor szintén úgy vélem, a film hendikeppel indult az érdeklődési listámon.


Round Two - avagy a második fele:
Az 55. percben előkerült Adam Beach! Azért biztató. És a figurája sem rossz. A többi szpojler lenne. Össze kéne dobnom egy listát filmekről, amiben valamelyik szereplő közel egy óra után jelenik meg és mégis ismert színész. (Pl. Kevin Spacey - Hetedik és tsai.)
Azért van némi irónia Beach alakításában, amikor azt mondja, hogy azért tudja, merre tart a három gyilkos - nyomaikat kiolvassa a hóból - , mert indián és még hozzáteszi: - "De jól esett ezt kimondani!" - már, hogy származását tekintve őslakos. De mi ennek a funkciója, ha nem burkoltan felhívja a figyelmet arra, hogy milyen mostohán bánnak az indián őslakosokkal, beleértve például színészeiket?

Akcióra sok nem maradt a költségvetésből. Kifejezetten fájó az összecsapottsága a film végének, mert kevés plusz pénzből ütős kis akciót lehetett volna még rádobni, eleve azzal, ha az autós üldözés lezárása nem kulminál egyetlen robbanásban. A végső bunyó sem kifejezetten ötletes. Mostanra az ilyesmi lelombozza a nézőket. A CGI szintén ótvar. Egy nagy stúdió kezében lehetett volna A akciófilm is, így B sci-fi hajolt a horrorba.


A film utolsó húsz perce meg nagyon ismerős volt valahonnan. Mintha Dean R. Koontz írt volna hasonló témájú regényt, amelyben valami bérgyilkos vagy egyéb kísérlet célja az volt, hogy minimális harcászati erővel likvidálni egy külvilágtól elvágott kisvárost. Az alapfelvetés régóta motoszkál bennem, és magam is gondolkodtam már novellaötleten, amelynek lényege hasonló lenne, de így, már nem érzek késztetést a megírásra, hiszen nagyjából visszaköszönt a történet a filmből. Azért hagytak ki némi ziccert és elég olcsón és gyorsan fejezték be a filmet. Volt WTF pillanat is és a film végi csavarra nem számítottam, ami miatt plusz százalékot érdemel a mozi. Azért Gunnarsson-nak még kell gyakorolnia a befejezéseket, mert kicsit többet vártam volna a stáblista érkezése előtt, mint amit kaptam.

55%

Ha szeretnéd látni: J É G K A T O N Á K

vagy: Jégbe fagyott gyilkosok

2016. július 24., vasárnap

Star Trek - Sötétségben - Star Trek Into Darkness (2013)

Star Trek - Sötétségben - Star Trek Into Darkness (2013)


Rendezte: J. J. Abrams

A film Mafab adatlapja: Star Trek Into Darkness (2013)

Megtekintés: Annak ellenére, hogy nem érzem magam kifinomult ST rajongónak, kedvelem az olcsó és mára gagyi tévésorozatot is, de ezeket a modern, színes-szagos epizódokat is, ezért szerintem bőven nézhető mozi.

...mert állítólag kétféle rajongó van és a régiek tartják magukat az igazinak, akiket még az elgondolkodtató, "unalmas" részek húztak be ebbe a világba, amely, ahogyan egy bölcsész ismerősöm megfogalmazta, a szocializmus helyes felhasználásáról szólt, hiszen mindenki egyetlen, közös célért létezett és ezért, hogy a cél lebegjen a szemük előtt, az államtól meg is kaptak minden segítséget, hogy a fő cél - más világok és idegen kultúrák felkutatása és közös útkeresés - ne kelljen eltérniük.
Nos, a kétezres évben, ha meg is maradt ez az alap, inkább egy felgyorsult tempót képviselnek a mozifilmek, amelyekben ha nem is az akción van a hangsúly, de mindenképp egyik fontos komponense lett a filmeknek. Teszem hozzá, ha abból indulok ki, hogy mind a három mozifilm egyfajta erős akcióval indul - Kirk születése közben elpusztul az apja és egy űrhajó, Kirk és csapata életét kockáztatva megment egy idegen fajt a vulkán pusztításától, Kirk részt vesz egy béketárgyaláson, amely közelharcba torkollik - akkor igenis úgy kell vennem, hogy az új részeknek fontos része az akció, legyen az akár csak egy kicsike kis leágazás is. Ez a Shatner féle mozikra annyira nem volt azért jellemző, bár, ahogy teltek az évek, egyre inkább előtérbe került ott is a mozgalmas látvány jelent az elgondolkodtató moralizálással szemben.

A 2013-as ST rögtön egy akciójelenettel indít, egyenesen bele a közepébe. A nézőnek hirtelen kell a kapott kevés információból összeraknia, hogy amit látunk, az egyfajta mentőakció, amelyre etikai okokból a konföderáció nem adhatott engedélyt. Ismerve Kirk hozzáállását nem lepődhetünk meg, hogy ő bizony néhány alapszabályt megszegve inkább közbeavatkozik, ami majdnem Spock és hát Kirk és a doki életébe kerül. Előbbi egy kitörni készülő vulkánban helyez el robbanó töltetet, míg utóbbi kettő kezdetleges dobófegyverek elől menekül, hogy végső megoldásként hatalmasat csobbanjanak egy toronyugrást követően. (Itt jegyzem meg, hogy Guy Ritchie új Arthur királyos filmjének első nemzetközi trailer-ében kísértetiesen hasonló jelenetet sikerült felfedeznem, beleértve a fényképezést és a vágást is. Gondolom, mire ezt a cikket olvasod, talán már lesz is erről videó valamelyik youtuber csatornáján.)


Az akció sikeres, de Kirk (Chris Pine) megkapja a szokásos lebaszást a főnöktől (Bruce Greenwood), és mi, elgondolkodhatunk, hogy vajon a szabályok, amelyek gúzsba kötik a csillagflotta kapitányainak - és az egész szervezeten belül dolgozókat is értsük ide - kezét, hány ártatlan életébe kerülhettek, akinek sorsát nem Kirk kapitány keresztezte, hogy felrúgva a szabályokat, esetleg megmentse őket?

Alig van időnk agyalni ezen, amikor színre lép a második rész antagonistája és véres harcot indít a csillagflotta ellen, homályos indokokat követve, amelyek később lesznek világosak számunkra. (Itt jegyzem meg, hogy mindhárom új mozifilm főgonoszának fontos motivációs oka a bosszú, legyen annak eredete bármilyen és mindhárom esetben közvetve illetve közvetlenül a bosszú kialakulása köthető a csillagflotta tevékenységi köréhez, ami után erősen el kellene gondolkodni, hogy nincs e komoly probléma annak működésével, vagy annak szabályrendszere esetleg nem szorul e komoly ráncfelvarrásra?

A film egyik legjobb, ugyanakkor legkevésbé indokolt jelenete.

Miközben megismerjük a rosszfiút, Khan-t (Benedict Cumberbatch) első akciójában, amellyel csupán eltereli a figyelmet és mégis tucatnyi ember életébe kerül, nagyon erősen megidézi a Trónok harca sorozat 6. évadának utolsó részét, melynek elején egy hasonló zenei világú és felépítésű epikus leszámolás nézői lehetünk. Rendben, dinamikában van eltérés, de ha csak a lényeget tekintjük, azért zeneileg is van összecsengés és a felépítésben is találunk hasonlóságot. Mellékesen a Trónok harcás jelenetsor engem erősen emlékeztetett a Keresztapa utolsó jelenetsorára, amikor Michael leszámol ellenfeleivel.

Természetes egyedül Kirk rendelkezik annyi éleslátással, hogy megfejtse a terrortámadás lényegét, habár, még így is elkésik, mielőtt leadhatná a figyelmeztető jeleket. Khan közben menekülőre fogja, habár, ez szintén a terveinek része, hiszen mint később kiderül, van némi befejezetlen ügye a csillagflotta aktuális admirálisával (Peter Weller), akiről, végül kiderül, hogy nem kevésbé szociopata, mint maga a kikiáltott ügyeletes közellenség.


A film lehet, hogy közel sem olyan mélázós és gondolatébresztő, mint Roddenberry, a ST univerzum megteremtőjének első történetei, amelyekből a kultikus rangra emelkedett televíziós sorozat kinőtte magát, de ezt én tudom helyén kezelni, hiszen, el kell fogadnunk, hogy azóta eltelt ötven év, változott a világ és a gondolkodásunk felgyorsult és ami akkor fontosnak érződhetett vagy újszerű volt, azt manapság már rég megugrottuk. Amin akkor még felhördült az átlagnéző, azon a mai moziba járó közönség egyenletesen kezd szuszogni és lassan elalszik. Szóval én kedvelem a régi epizódokat és az új filmeket is, igaz, más okokból.

Abrams biztos kezű iparos és két rész alatt talán nem sikerült eléggé elmélyítenie a karaktereit, de szerencséjére, azoknak már megalapoztak a kezdetektől a hatvanas években, így neki inkább a mondanivalóra kellett koncentrálnia. Persze, oké, én is szeretnék többet megtudni az új legénységről, sok kis információt, hogy részese legyek a ST családnak, de egyelőre be kell érnem azzal a kevéssel, ami jut. Kirk , Spock (Zachary Quinto) karaktereire még úgy ahogy jut idő, a többiek azonban alig többek biodíszletnél, habár érezhető, hogy a forgatókönyvírók igyekeznek mindenkinek juttatni legalább egy jó jelenetet, hiszen, ez egy együtt működő közösség, nem széthúzó emberek klikkje. (Scotty (Simon Pegg) akciózik az idegen űrhajón, Chekov (Anton Yelchin) versenyt fut az idővel, miközben a gravitáció eltűnik körülötte, Uhura (Zoe Saldana) megmenti Spockot és mintha a doki (Karl Urban) és Sulu (John Cho) is kapna egy-egy percet. Ami borzasztó kevés szerintem, mert valamiért az ember nagyon meg tudja kedvelni ezeket az embereket. Hiszen nem jedi lovagok, vagy fantasy hősök, hanem hús-vér emberek, akik akár fel is áldozzák magukat, de minimum a legvégsőkig küzdenek, mind a hajóért, mind egymásért, ha a helyzet úgy hozza, mindezt úgy, hogy a széthúzás alig jelenik meg a filmben, vagy ahol esetleg érezheted, ott is van mellette kölcsönös tisztelet és szeretet. Szóval, ez egy olyan csapat, amiben nem találsz egy állandóan kesergő, rikácsoló alakot, aki azon sopánkodik, hogy milyen tré, és mi lesz és a többi. Ehhez legközelebb talán még a doki karaktere állna, ám ha baj van, ő is ugyanúgy kiveszi a részét akár a harcból is, mint bárki más.


Ugyanakkor a film egyik hibája erényei mellett, ami a sorozat fő jellemzője: a főszereplők kivételével szinte mindenki pótolható. Vannak a legénység ismert tagjai és mindenki más, akik, ha beüt a szar, simán mehetnek a levesbe, akár tömegesen is, amellyel néha még egy gyilok-horror bodycount-jára is simán rávernek. Ha bármilyen gázos szituba belemennek hőseink és van velük legalább egy, akit korábban nem láttunk, borítékolható, hogy az illető vagy a "dolog", ha idegen lény, simán elhalálozik. Szóval, nem is értem, hogy miért olyan romantikus az Enteprise fedélzetén szolgálatot teljesíteni, hiszen a történelemkönyveikből vagy legalábbis a hajónaplóból biztosan kiderül, hogy az elhalálozások elég magas számot mutatnak.

A másik, hogy néha kicsit következetlenek a flottaparancsnokok.
Pike kapitány kijelenti, hogy Kirk beavatkozott egy olyan törzs történelmébe, amelyik még a kereket sem találta fel. Ez szerintem tévedés. Lehet, hogy az a nép lándzsákkal dobálódzott - teszem hozzá, annak ellenére, hogy életük része volt ez a fegyver és annak megfelelő használata, eléggé eredménytelenül dobálták menekülő párosunk után - de azért a ruházatuk elkészítése nem a primitívségről árulkodott, sem az a kegytárgy, amelyikből a kitekerhető pergamenlapot Kirk afféle páncélként kiterítette két fa közé, hogy időt nyerjenek vele és egyértelmű volt, hogy valami módon az automatikusan visszacsúszik a tokjába, ha végeztek az imáikkal. Ilyen szerkezetet pedig csak olyan nép tud elkészíteni, amelyik a kerék fogalmával is tisztában van - épp, csak a környezet sajátossága miatt lehet, hogy célszerűtlennek találták alkalmazni, azalatt, amíg megkergették a főszereplőket. A másik, ami miatt feltételezem, hogy sokkal értelmesebbek, mint Pike feltételezte, hogy rögtön azután, hogy az Enteprise elhagyta a bolygót, a törzs varázslója a vörös homokba máris teljesen korrekten felrajzolta az űrhajó felépítését, egy olyan szögből, amelyet nem is látott, de ábrázolás szempontjából egyértelműen célszerű volt. Ilyet primitív nép nem tesz. (Ezzel az okfejtésemmel egyébként csak poénkodtam...)

Khan-on egyedül csak Spock talál fogást.

Arra is kiváncsi lettem volna, hogy Kirk amíg beszaladt a pergamenért, hogy elcsalja a kis csapatot a halál torkából, addig Bones hol találta a hátast, amelyet azután Kirk csípőből ártalmatlanná tesz, mert megijed tőle. Bones miért nem félt és mennyi ideje volt korábban az akció előtt felkutatni, megszelídíteni és magával vinni a találkozási pontra a lényt, amiről egyértelmű, hogy Kirknek meg fogalma sem volt? :)

Marcus admirális, aki szent céljának tekintette, hogy Khan-t eltiporja, miért olyan hülye, hogy annak legénységét rakétákba teszi és álcázza? Nem lett volna egyszerűbb simán eltüntetnie a rakétákat, hiszen már egyedül Khan is elég veszélyes ellenfél volt a számára, hátha még esetleg felébred a többi embere is? Mit szórakozik az az admirális ezzel? Hasonló esetben fogom az egész kompániát, dinamitot fektetek a seggük alá és felröpítem őket az égig, űrhajó nélkül. Ez meg még egyenesen odalöki őket Khan-nak és még az egész csillagflotta legtökösebb kapitányát is beáldozná, aki korábban épp megmentette az életét.
Nem csoda, hogy végül Khan nem hal meg. Nem ő volt a történet negatív karaktere - tevékenységének ellenére sem - ezért nem lett volna fair végül lelőni vagy egyéb módon meggyilkolni őt.


Na, ezeken így elmorfondírozva, egész jó kis film volt ez a második rész.
Már csak arra lennék kiváncsi, mire is utal az alcím: sötétségben?
Talán, amikor Kirk megjárja a halál tornácát, amiből pont Khan vére hozza vissza?
Vagy ez utalás arra, hogy az admirális sötétségben tartja a legénységet az akció igazi okát illetően?
Esetleg itt már annyira kimentek az univerzum széléig, hogy még csillagokat sem láttak?
Nem mintha nem lenne mindegy, mert jól hangzik, jelentsen bármit.

A zene egészen jó, a színészek remekelnek, igaz, Cumberbatch már-már elripacskodja néha a figurát, bár, szerintem még belefér. Azért az szép fegyvertény, hogy Khan egy osztagnyi Klingont kivégez, de végül, közelharcban Uhura és Spock sikeresen ártalmatlanná teszi.
A fényképezés nagyon szép és a két óra simán elröpül.

Külön megjegyezném, hogy nagyon unalmas már, hogy a ST univerzumban nem voltak még képesek kitalálni egy olyan pajzsot az űrhajók köré, amely esetleg tényleg folyamatosan és biztonságosan működne. Egy találat és máris omlik össze a rendszer. Hát ezt meg, hogy??? :)

Töfi:
- Az első elkészült pilot filmben a hajó kapitánya, ebben pedig Kirk mentorának a neve Christopher "Chris" Pike. Kirk megformálójának neve pedig Chris Pine. Egyetlen betű eltérés!
- Peter Weller a ST Enteprise sorozat két részében már játszott negatív karaktert.
- Nem véletlenül kerül a film végén egy kapszulába Khan karaktere. Ezzel hagytak egy kiskaput, hogy később esetleg ismét megjelenjen a karakter.
- Spock és Khan verekedését a szemétszállító gépen négy napig forgatták. A fémnek látszó díszlet valójában gumi volt, hogy a színészek ne sérüljenek meg a rengeteg akció közben.

80%

Ha szeretnéd látni: S T A R  T R E K  -  S Ö T É T S É G B E N

Ahhoz képest, hogy Spock, mint Vulkáni, a hosszú és eredményes életről papol, elég banális okok miatt lenne képes magát feláldozni, amitől egy kissé komolytalan is lett számomra a film eleje. Tényleg annyira a szabályok rabja, hogy ha van mód rá, hogy esetleg mentsék, ő inkább meghal, mert a szabály mást mond? Hát ilyen hülye ez a Vulkáni nép? Tiszta "Ugorj a kútba!" mentalitás.

2016. április 17., vasárnap

Nővér - Nurse 3-D (2013)

Nővér - Nurse 3-D (2013)


Rendezte: Douglas Aarniokoski

A film Mafab adatlapja: Nurse 3D (2013)

A poszter mintha főhajtás lenne az
Amerikai Pin Up Girlök előtt.
Megtekintés: Valójában kihagyható horror-thriller. Láttad már korábban, csak kevesebb vérrel és sokkal okosabb formában.

Ismét egy horror abból az al-műfajból, amikor egy nő a veszély forrása. Verhoeven ezt kimaxolta a kilencvenes évek elején - Elemi ösztön - Basic Instinct (1992) - de készült korábban is, később is film olyan nőkről, akik az erőszak útjára léptek és a környezetüket manipulálták céljaik elérésének érdekében. Ezek a filmek thrillerek, horrorok. 1992 óta minden próbálkozás rendre elbukik minőségben. Amit esetleg fel tudnak mutatni pozitívumként, az a vér mennyisége. A véré, ami persze csupán a horrorkedvelők szívét dobogtatja meg.

A direktor kimondhatatlan nevét most sem fogom megjegyezni, pedig a "Nővér" nem egy értékelhetetlen darab. Nem nagyon tudok azonban elismerően nyilatkozni Aarnio munkásságáról, mert pl. a Hegylakó négyet amolyan "elvi"okokból nem néztem meg, "A végzet napja - The Day (2011)" meg eléggé kétesélyes, hiszen amit felépített az első fél órában, azt lerombolta a további játékidőben, pedig kedvelni akartam.

A "Nővér" egy színes, szagos, horror, amely nagyon komolyan veszi magát és ezért, amikor vicces próbál lenni - nem sokszor - kissé kizökkenti a nézőt. Paz de la Huerta karaktere igazi végzet asszonya lehet sokaknak, kivétel én, akinek ez a típus egyáltalán nem esetem, így a fej elcsavarása nem biztos, hogy nálam működne, mint amit olyan jól prezentál a filmben. Feltételezés persze! A film nem újdonság. Az Elemi ösztön fifikásabb, az Egyedülálló nő megosztaná - Single White Female (1992) (Ugyanabban az évben, mint az Elemi ösztön) pedig ellőtte az összes petárdát, amit ebben a témában el lehet, de minimum, lefektette az alapokat és megágyazott a kliséknek.
Ezek után nem tudom azt állítani, hogy megfogott ez a film és megtekintése után állítom, hogy a kecsegtető 3D is csak parasztvakítás, olyannyira nincs szükség erre a technikai fogásra, legalábbis a 2D-s látvány nem indokolja.
Mellékesen a filmnek van férfi változata is, ami sokkal ismertebb - mivel a férfiak társadalmi megítélés szempontjából sokkal erőszakosabbak - olyan darabokkal, mint "A mostohaapa - The Stepfather (1987)" sorozat és társai.

Szpojler lesz, vigyázz:
Ami egy átlagos férfi néző számára pozitívum, hogy Paz de la Huerta nem szégyenlős, ezért több jelenetben alul semmiben osztja az észt. Ettől függetlenül a cselekmény felépítése elcsépelt és pszichológiailag elnagyolt, hiányos. A befejezés pedig szintén semmi újat nem tud nekünk mutatni, hiszen a vége főcím előtti történéseket sok, hasonló témájú mozi ellőtte már. (Pl. Rémségek könyve - Urban Legend (1998), hogy egy konkrétumot kiemeljek és abban is nő a főszereplő. Véletlenül, ott a gyilkos pont nővérként jelenik meg a film végén, amennyire emlékszem...)

Történet:
Abby Russell (Paz de la Huerta) ápolónő szabad idejében nős férfiakat tanít móresre. Ezzel talán nem is lenne baj, csak a leckék túlságos végletesek. Egyébként, ha nem gyilkol, akkor a hölgy életeket ment, mint a városi kórház egyik főnővére és aki a jelek szerint leszbikus érzelmeket kezd mentorált nővértanulója irányába táplálni. Danni (Katrina Bowden) a tanuló nővér kezdetben nem veszi észre a jeleket . elég hülyének van beállítva a karakter - később viszont elzárkózik a szerelem lehetőségétől, ami miatt Abby vérszemet kap és igyekszik a lányt ellehetetleníteni a környezete előtt, illetve ott fájdalmat okozni neki, ahol csak lehetséges.
Danni lassan rádöbben, hogy Abby nem az, akinek vallja magát és a két nő között robban az ösztrogén.
A másfél órácska elrepül, a férfiak hullanak, néha a nők is.
Bár, egyértelmű, hogy erkölcsileg Danni mellé kell állnunk, a forgatókönyv valamiért kedveli annyira gyilkos hősnőjét, hogy biztosítson neki egy második lehetőséget.
Remélem, nem készül folytatás.

Mivel a film nem tudja a női főszereplőt eléggé karizmatikusra és fifikásra varázsolni, a körülötte megjelenő férfi karaktereket butítja le, baráttól, nyomozón keresztül a szomszédig bezárólag. Nyugodtan merem állítani, hogy Paz de la Huerta valakinél jól fekszik - gusztustalan hímsovinizmus! - és ezzel a filmmel gyakorlatilag jutalomjátékot kapott. Belátom, hogy azért amennyire tehetsége engedte, élt is a lehetőséggel. A film reklámkampánya - elég csak guglizni a filmet és Huertát - eléggé kizsákmányolja a női nemet, így soviniszta megjegyzésemmel szerintem még csak nem is voltam sértő.
Ha valakit mégis megsértettem volna, attól elnézést... amennyiben maga Paz de la Huerta az.

Figyeld:
- Judd Nelson a valamikori lázadó kölyökszínészből sajnos ennyi maradt.
- Kathleen Turnerből, aki miatt a Smaragd románca nem lenne ugyanaz a film, sajnos ennyi maradt.

Scal sokkal szórakoztatóbb kritikáját csak ajánlani tudom a filmbook oldaláról. Ő szerintem jobban élvezte: Scal doktor megmondja! (Ha előbb olvasom, vagy ha olvastam, emlékszem rá, meg sem írom az enyémet... :)

Scal komám szerint: Nurse 3D

60%

Ha vérzik érte a szíved, itt megnézheted: N Ő V É R amúgy totál 2D.


2016. március 11., péntek

Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)

Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)


Rendezte: Jacob Vaughan

A film Mafab adatlapja: Bad Milo! (2013)

It's Coming Out This Fall - Még egy szójátékra is futotta a poszteren.
Megtekintés: Hát persze, hogy megnézek egy filmet, amelyben a címszereplőt úgy hívják, mint egyik legjobb barátomat! Igaz, itt leszarozzák...

Más kérdés, hogy mennyire leszek csalódott a film végére. Itt annyira nem voltam az. Gyakorlatilag a film első húsz percén kell túltennünk magunkat, hiszen maga a történet leginkább a keleti kultúra horror gyöngyszemeit idézi fel, hiszen ott szokás a test mindenféle torzulásait és a lélek manifesztációit eleven formában megjelentetni. Oké, a nyugat is szokott próbálkozni hasonló mozikkal - "Mély harapás - Teeth (2007)" amelyben egy vagina tiltakozik véresen az aktus ellen - ettől függetlenül, a keleti népek, akiktől megszoktuk a csápos, belsőséges, vérben tocsogó, manifesztálódó teremtményeket. Inkább. Ha elfogadóak vagyunk a vágott-szemű világ vágatlan és perverz látásmódjával, akkor a Bad Milo is bőven bele fog férni abba a kategóriába, amelyik csak karistolja az ingerküszöbünket.

A Bad Milo ha nem komédiaként tekintünk rá, akkor simán elmehetne egy korai David Cronenberg filmnek, hiszen az ember frusztrációit és haragját magába tömörítő és valóságossá materializálódó végbél-lény története leginkább a korai Cronenberg víziókra emlékeztet. Csak a kanadai rendező nagyon kevés humort épít a cselekménybe. Vaughan azonban igyekszik kicsit a komédián belül lavírozni, hiszen a nyugati közönség nehezen dolgozza fel a belsőségeket, ha az nem párosul altesti humorral. Ez a film meg, ugye, eredendően nem nagyon tud mással párosulni, de ezt ne vegyétek bél-sárdobálásnak tőlem.

Ilyen reklámmal aki komolyan veszi a filmet...
Tökéletesen megértem, ha neked nem fog tetszeni a film. Én sem azt a részét kedveltem benne, amikor Milo dolga végezve visszatért barlangjába vagy épp előtört onnan, mert azt nem is tudta megfelelően szemléltetni a mozi - semmilyen maszkmesteri munkát nem használnak a végbélnyílás használatára, ezzel kicsit visszafogva persze a totális őrületet - így azt inkább kellően könnyeden kezelik. Ennek ellenére fröcskölő fekália és vér maradt elég a végtermékben. Egy biztos; józanul nem egy térdcsapkodós szórakozás a film. Ha pszichológiai tanulmányainkat kívánjuk szélesíteni a belső én/lény témakőrben, akkor is inkább egy filozófiai vagy pszichológiai könyvet tanácsolnék. Valójában nem tudom, ki lehet a célközönség, hiszen, aki kicsit is távolságtartó a bennünk lezajló kémiai folyamatok bárminemű ábrázolása iránt, annak felejtős ez az egész gyomorforgató kalandozás.

Vaughan nem egy termékeny rendező. Húsz év alatt öt saját direktori kredit nem mondható termékenységnek. Ebből az utolsó ez a piece of shit. Értem benne a drámát és nem érzem benne a bűzt, szerencsére. (Ha lesz valaha mindennapi használatos szagos filmnézési lehetőség, a Bad Milo biztos, hogy csak a perverzek szórakozása lesz...) Amiért végül rászántam a másfél órát, az a színészi játék, amelyet főleg a végbél-kapus jelenetek miatt kellett látnom. A főszereplő, Duncan-t alakító Ken Marino, minden megtesz, hogy hiteles legyen egy farpofa tágításos fiatalember szerepében. Mondjuk, nem tudom, színészileg, hogyan lehet felkészülni egy ilyen szerepre. Sem lelkileg, sem fizikailag. Eléggé foglalkoztatott színész és kellő vígjáték szerep után csuklóból hozza a kissé elnyomott, enyhén tutyi-mutyi főhőst, aki végül meghajol a lélek akarata előtt és hagyja, hogy beteljesedjen a sorsa.
Aki miatt végül mégis maradtam, az Peter Stormare pszichiáter alakítása. Bár, mostanában eléggé alul értékelt produkciókban látható az öregedő színész, a Bad Milo-ban sikerült ismét megmutatnia, hogy van benne tehetség és irónia, hogy bármilyen szarságot tökéletesen megoldjon.

Mondja azt valaki, hogy a színészet egyszerű.

A filmről nem mondanám, hogy egyértelmű lopása a nyolcvanas évek egyik sikeres horrorfilm sorozatának, a "Basket Case (1982)", de, hogy erős a hasonlóság a történetek között, az letagadhatatlan. Ott annyi a különbség, hogy a főszereplő eldeformálódott sziámi ikertestvére gyilkol. Egy másik előképe a mozinak a már párhuzamba állított David Cronenberg horror, a "Porontyok - The Brood (1979)" amelyben szintén a főszereplő érzései, azon belül a haragja manifesztálódik testet öltött kisemberek formájában, akik azután vérengző csoportként teszik el láb alól, aki a főhősnőt veszélyezteti vagy akadályozza. Ott azonban sokkal tudományosabb a magyarázat, nem ilyen alpári/altesti.
A fényképezés korrekt, a zene simulékony. Kicsit több ötlettel és abszurdabb humorral igazi kult film lehetett volna a Bad Milo, de sejtésem szerint nem lesz masszív rajongó tábora, hacsak az a kis közösség nem talál egymásra. Nem azért, mert nem lehet megkedvelni a filmet, hanem mert ahhoz, hogy később emlékezzünk rá, az alapötleten kívül azért még kellett volna valami pluszt nyújtania. Sajnos, a forgatókönyv eléggé laposka, néhol logikátlan is. (Pl. a film elején arcsérült orvos vonala egy, az egyben elfelejtődik, pedig azért hasonló esetben elvárható lenne egy alapos nyomozás az ügyben, hogy a páciens valaga vajon mi módon szabdalta cafatokra az éppen rajta végbél trükköző tükrözést végrehajtó orvos fizimiskáját?)

A babákat főleg kézi bábozás útján oldották meg, az arcos jelenetekhez - ahol arcmimika és pislogás van - pedig megfelelő mimikát imitáló robotot építettek.

50%

Szeretnéd látni, mert addig nem hiszed el?
B A D  M I L O (Az oldalon sok egyéb remekséget is találsz!)