A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2017. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2017. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. február 22., kedd

Sorozatajánló: Ozark (2017)

 Sorozatajánló: Ozark (2017)

Mostanában kicsit hézagosan írok filmekről. Talán, mert inkább sorozatokkal szórakoztattam magam és az egész estés filmek nem feltétlenül fogtak meg annyira, hogy írja róluk. Pedig, elvileg azért írok filmekről itt, hogy később emlékezzem, hogy mit láttam már, ennek ellenére több tucat mozi van, amit lepörgetek és végül egy sort sem szentelek neki. Talán kicsit meguntam, vagy sajnálom rá az időt, ezt magam sem tudom. De az is tény, hogy sokkal jobbak azok a posztjaim, amiket olyasmiről írtam, ami tetszett. Vagy nagyon nem. Tehát, amin később is tudtam gondolkodni.

Tehát, most egy sorozatról pár szót.

Az Ozarkba szokás szerint véletlenül botlottam bele. A leírása tetszett annyira, hogy rálessek. A főszereplő meg Jason Bateman, akinek vicces fizimiskáját kedvelem. Bateman gyerekszínészként kezdte, így nagyjából azt az utat járta be, hogy gyerekfilmek, azután meg komédiák, vígjátékok. Azonban, ahogy beért és férfi lett, filmográfiájában fel lehetett fedezni, hogy a vicces srác kategóriából igyekszik kitörni és olyan filmekben részt venni, amik szakmailag is érettebbek, ezért drámai szerepeket is keresett és a rendezést is elkezdte.

Az Ozark, témáját tekintve egy bűnügyi sorozat egy olyan családról, akik a szervezett drogkartell karmaiba kerültek és az életükért folytatnak könyörtelen harcot, mert a kartell nem az a buksisimogató fajta csoportosulás. 

Martin Bryde (Jason Bateman) könyvelő és ráadásul az a fajta, aki nem csak, hogy jó abban, amit csinál, hanem kiemelkedő. Bármilyen papírokban megtalálja a rendszert vagy épp a káoszt és annak forrását. Ez a tudása pedig felkelti egy bűnszervezet vezetőjének figyelmét és előbb behálózza Martint, majd bekebelezi és onnan nincs visszaút. A Bryde család pedig alkalmazkodik egy kialakult új helyzethez, elköltözik Chicago-ból, hogy a Missouri vidék perifériáján, Ozark városában szedje össze magát és a kartellnek azt a pénzt, amit Martin kollégája elsikkasztott a legveszélyesebb kenyéradójuktól.

Nem volt kérdés a költözés, mivel ez volt az egyetlen ötlet, amit Martin ki tudott találni, hogy életben maradjon: Ozark csendes vidékén, megfelelő pénzügyi alapokkal és a város területi adottságainak kihasználásával egy komoly pénzmosó hálózatot igyekszenek ott kiépíteni, ami talán nem vagy csak lassan szúr szemet az amerikai kormánynak.

A film első körben segít, hogy kicsit tisztábban lássuk, mi is az a pénzmosás és hogyan működhet az életben. Másodsorban meg azt látjuk, hogyha valaki ilyen illegális hálózatba kerül, óhatatlanul besározódik. Martin és felesége, Wendy (Laura Linney) minden egyes nap azért küzd, hogy életben maradhassanak és nevelésük van annyira liberális, hogy a fejük felett lebegő Damoklész kardjáról a két csemetének is beszámoljanak.

Az eddig kész 3 és fél évad pedig megmutatja, hogy Martin első könyörgésétől, hogy ne lőjék fejbe egy csendes raktárban, mert lopott (valójában ő nem volt benne a lopásban, de kezeskedett azért, aki igen) eljutottunk odáig, hogy a kartell pénzét, Martin számviteli tudását és Wendy korábbi, a politikában szerzett ismereteit mind felhasználják azért, hogy erős közösséget kovácsoljanak Ozarkból, szerezzenek maguknak némi hatalmat és nem utolsó sorban tevőlegesen közbeavatkozzanak a mexikói drogbáró, Omar Navarro (Felix Solis) és kvázi uruk, szakmai döntésébe és életébe, még úgy is, hogy mindentől függetlenül egy szó és az egész Byrde család egy acéltartályban végezhetné.

A Bryde família: Sofia Hublitz, Jason Bateman, Laura Linney, Skylar Gaetner

A sorozat közben megismerünk rengeteg kisstílű amerikait, akik igyekeznek talpon maradni és belekeverednek a Byrde család üzleti ügyeibe, illetve a környék valamennyi fontosabb bűnözőjét is sikerül így vagy úgy bevonni a történésekbe. Közben a két gyermekük életét is megismerjük, hogyan változik személyiségük, erősödik illetve torzul a rengeteg probléma megoldása utáni hajsza közepette. 

Természetesen amerikai és bűnügyi sorozat lévén hullanak a karakterek, mint a legyek és néha olyanok is, akikért korábban erősen izgulhattunk. 

Martin pedig végig szem előtt tartja, hogy a végső cél, hogy lehetőleg úgy fizesse ki a kartellt, hogy közben már a menekülésüket is megtervezze, ha kell, akár a Föld túlsó oldalára, csak soha többet ne kelljen hallaniuk a Navarro klánról. Eddig pedig úgy tűnik, hogy a felesége lesz ebben a legnagyobb gátlója, mert ahogy alakulnak a dolgaik és Wendy még a hirtelen, segglyukból előrántott öccsét is elveszíti, egyre inkább az a könyörtelen politikussá kezdi kinőni magát, aki egyenes ágú megfelelője Omar Navarronak, csak drogok nélkül... bár, ez sem igaz, hiszen Wendyék is érintettek és így a drogkereskedelem tagjaiként épp csak nem az ő családjuk a kartell tulajdonosa. 

A sorozat ráadásul sztár kategóriába emelte a helyi redneck sittes egyetlen lányát, az egész világra dűhös, ugyanakkor érzékeny és okos, Ruth Langmore-t alakító Julia Garner-t, akinek innen az ázsiója az egekbe szökött, főleg, hogy a sorozattal behúzott két Emmy-díjat is.

Csak ajánlani tudom, még azoknak is, akik nem kedvelik Batemant, mert bár akadnak vicces pillanatok és párbeszédek a filmben, nem oldja fel a drámaiságot annyira, hogy elkomolytalankodja a filmet.

80%

Julia Garner


2021. május 4., kedd

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)




A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.
Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.
Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.
A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?
Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.




Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:
Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.
Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.
A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.
Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.
Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.




Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.
Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.
Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."
Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)
Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.
Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?
Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?
Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?
Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

2021. január 5., kedd

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Rendezte: Michael Cuesta

A film Mafab adatlapja: American Assassin (2017)

Forrás: amazon.com
Megtekintés: Egy próbát megér, mert vannak benne pozitívumok.

Nem vagyok erős angolos, de kicsit zavaró nekem, hogy az orgyilkos szót bérgyilkosra változtatták, mert az assassin nem azt jelenti. Mitch valójában nem bérgyilkos, hiszen nem pénzért bérlik fel, hogy megöljön egy célszemélyt, de végülis, ez mellékes.

Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a Jack Ryan koppintást, amely úgy indul, hogy miután egy amerikai srácnak nyaralás közben iszlám terroristák agyonlövik a barátnőjét és őt is megsebzik, durván másfél év alatt, a filmben nem látható háttérsegítséggel vagy annak hiányával, de sikerül olyan mélyen beépülnie egy iszlám sejtbe, hogy gyakorlatilag egy szobába kerül azzal, akinek a parancsára megölték a barátnőjét. Ja, hogy közben felépített egy hamis arab identitást, amelybe nem elég, hogy a nyelv megtanulása is belefért, de még a vallási szöveg értelmezése és elemzése is, ha véletlenül egyik „társa” csak úgy belekérdezne, hogy mit gondol Allahról és a többi, az hab a tortán.

Ezek után a CIA egy akció közben megkaparintja magának és beszervezi egy főleg terror ellenes, enyhébben belső politikai játszmába, melynek tétje, hogy felrobban-e egy atombomba Amerika partjai közelében a hadiflotta közepén, vagy nem.

Ja, és főhősünk az összes létező főnöki utasítással szembe megy, mert a hátszele mindentől megóvja, mondván: a legjobb terrorellenes ember, aki valaha amerikainak született. Mintha azért lenne hátszele, mert a csúnya gaz terrorista bácsik megölték a barátnőjét és ez elég indok lenne arra, hogy tegyen, amit akar, ha a lényege a veszélyes elemek kiiktatása.

Jack Ryant legalább kevésbé hihetetlen körülmények között mutatták be az olvasóknak és viszonylag földhözragadtabb akcióknak köszönhetően sikerült megakadályoznia a világ kvázi pusztulását, míg Mitch Rapp (Dylan O'Brien) már „megszületésével” is igyekszik nagyobbat durranni. Gondolom, azért a könyv – mivel egy tíz rész feletti kém-sorozatról beszélünk – sokkal jobban kezeli a hősét, mert a filmben engem a felütés ellenére gyorsan elveszítettek. Egyszerűen nem tudott Rapp sorsa érdekelni, mert már maga a beépülése is hihetetlen volt számomra. Ha volt rá utalás, hogy már a film elején komoly segítséget kapott, hogy uszkve másfél éven belül oda kerüljön, ahova, ám én ezt a részt egészen biztosan átaludtam. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a világ legzártabb terrorista szervezébe egy fiatal, fehér férfi ilyen rövid idő alatt, belső emberek támogatása nélkül, elérje a céljait. Természetesen semmit sem tudok a terrorszervezetek működéséről és a toborzási szokásairól, amit itt látok, az szerintem nem létezik. (Ja, azután meg kiderül, hogy pedig de és nekem kellemetlen, hogy túlgondoltam a dolgot.) Ezért nem tudtam sodródni a filmmel.

Forrás: nytimes.com

Pedig a színészek jók, Michael Keaton annak ellenére is Pazar alakítást nyújt, hogy eredetileg el sem akarta vállalni a titkos akciókra felkészítő csapatvezető szerepét, mert nem értett egyet a karakter motivációival. Keaton, mostanra rá kellett jönnöm, sokkal jobb színész, mint amit feltételeztem róla a nyolcvanas és kilencvenes években készített filmjei alapján. Hirtelen nem is emlékszem tőle abból az időből hatalmas alakításokra, erre így hatvan körül meg kisujjából kirázza a legkeményebb karaktereket: Spotlight, Birdman és még a Pókember filmben is ellopja a showt. Scott Adkins ismét egy tökös és kiírható/kinyírható keményfiú. Nem tudom, hogyan csinálja, de ha nem főszereplő egy filmben, simán meghal a vége-főcím előtt. (Dr. Strange, Feláldozhatók 2., Amerikai orgyilkos) Ez lassan olyan stílusjegye lesz, mint Mikkelsennek a sérült szem. Pont az ilyen színészek miatt lenne érdemes egy olyan filmes oldalt csinálni, amiben a filmjeik címe mellett jelzik azt is, hányadik percben hal meg.

Dylan O’Brien szakállal sokkal idősebbnek tűnik, mint a „Maze Runner” sorozatban, sőt, legutóbb bemutatott sci-fi kalandfilmjének, a „Love and Monsters"- beli karakternél is, pedig az kb. 3 évvel frissebb. (Talán ezért kellett az a sok arcszőrzet, hogy a kifejezetten kölyökképű fiatal színész a koránál pár évvel idősebbnek hasson.) Simán elviszi a hátán a filmet, bár nem feltétlenül, mert olyan tehetséges színész, hanem mert butaságai ellenére érdekes a történet és a karakterben is van potenciál. De ismétlem, a regényben biztosan sokkal részletesebb az egész karakter háttere. Szomorú, hogy a szerző, Vince Flynn nem élhette meg a bemutatót, mert fiatalon, 47 évesen elhunyt egy igen ritka prosztata rákban. 2012-ig 13 Rapp regényt írt és halálával sem fejeződött be a sorozat, mert Kyle Mills folytatta a Mitch Rapp sorozatot, jelenleg 19 kötetig. Érdekessége a sorozatnak, hogy Flynn nem sorrendben írta meg Rapp történetét, hanem idővel két regényt írt a többi elé, jobban elmélyítve a karaktert és bemutatva a múltját. 

Forrás: movieslackers.com

Olyan apró bakik is feltűntek, hogy pl. az Ibizai lövöldözésnél (Viszonylag komoly változtatás, hogy a könyvben Mitch barátnője egy terrorcselekmény közben hal meg, amikor repülőgépét felrobbantják.), amikor Mitch a káosz közben beleesik egy medencébe, a lövések olyan szögben érkeznek a teste köré, ami lehetetlen lenne. Egyrészt, akkor a támadóknak nagyon közel kellene lenniük hozzá, illetve nem is a medence széléről kellene lőniük, hanem felette lebegve. De legalább látványos képsorok. Nagyon érezhető benne az a pánik, ami hasonló esetben eluralkodna az emberen. Sajnos, egyre inkább ez az a mód, ahogy a terroristák érvényt akarnak szerezni akaratuknak. Az ártatlan civilek minél váratlanabb és drasztikusabb lemészárlása, mert ez – szerintem – félelmet kelt. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan, egy-egy ilyen fikciós történet megtekintése után, egyszerűen kihúzzák Ibizát a lehetséges turisztikai célpontjaikból. Én pl. És ne mondd, hogy ez hülyeség, mert a „Cápa” bemutatója után erősen visszaesett a tengerparti nyaralók turizmusa, hosszú évekre.

Taylor Kitsch ha lehet még mostohább karriert futott be, mind Scott Adkins, és itt megint az antagonista szerepét csípte el, pedig főszereplőként is jól működik akció terepen. (John Carter, Csatahajó) Nem értem a szerepvállalásait, hiszen kifejezetten tökös figurákat bíznak rá, de lehetséges, azért a negatív szerepeket kapja, mert amikor ő volt a főhős, azok a filmek rendre alulteljesítettek a mozipénztáraknál, annál azonban jobb színész, hogy ne alkalmazzák.

Az „Amerikai bérgyilkos” egy gyenge A film, vagy erősebb B mozi. Te döntöd el, mit gondolsz róla. Egyszer érdemes megnézni, de ha valaki találkozott a könyvvel és szerette, elképzelhető, hogy a film annyival kevesebbet nyújt neki.

65%

Forrás: sevendaysvt.com


2020. február 16., vasárnap

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)


Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)


Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.


Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.
Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.


Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%



2020. január 30., csütörtök

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

Rendezte: Michael G. Kehoe

A film Mafab adatlapja: The Hatred (2017)

Fotó: imdb.com
Megtekintés: Tele a gépem számtalan szebbnél szebb gondolattal, így néha sorra kerülnek olyan filmek is, amikről azután lehetetlen filozófiai mélységű véleményt írni. Hogy mégis megpróbálom, az csupán azért lehetséges, mert így talán ha egy-öt-száz év múlva beleolvasok soraimba, felidéződik bennem a film és nem kell újra megnéznem. Legalábbis a kevésbé érdekes produkcióknál valami hasonló vezérelhet.

A „The Hatred” sem egy igazán jó horror. A panelek, amelyből egyébként olyan szépen építkezik, unásig ismertek. Ennek ellenére egy próbát megér, mert összességében elmondható róla, hogy hiányosságai ellenére – unalmas jump scare, elnagyolt karakterek, hirtelen és érdektelen lezárás – mégis szórakoztató. Nem tudnám elmondani, miért. Talán mert nem akar többnek tűnni: egyszeri szórakozás, korrekt kiállításban.

Már az első percek szimpatikusak, mert az apa szerepében látott Andrew Divoff mindig szívesen látott vendég volt számomra a vásznon. Divoff alakítja Samuelt, aki feleségével és lányával él elszigetelten Amerika egyik csücskében, a külvilágot, amennyire lehet, kizárva és gazdálkodásból fenntartva magát. A felesége, Miriam (Nina Siemaszko) még csak-csak megbékél ezzel, azonban a lánya, Alice (Darby Walker) inkább kitörne már és megismerkedne, ha nem is a világgal, de legalább a közeli várossal. Apában nem tudni, valójában miféle érzések kavarognak, ám minden erejével azon van, hogy megakadályozza lánya törekvéseit, az ilyenkor szokásos litániára hivatkozva: Csak neked akarok jót, megvédelek a világtól, stb.

Ez tudjuk, hogy hülyeség és itt sem működik, mert mire a néző először keveredik a farmra, már eléggé tele a kis hölgynek a hócipője ezzel az atyai elnyomással.

Közben apa kap egy rejtélyes csomagot és tanúi lehetünk, ahogy felbontja. Kiderül, hogy apu Hitler egyik személyes pribékje lehetett és a háború után, talán amerikai segédlettel, letelepedhetett egy félreeső helyen. Stílusa megkérdőjelezi, hogy hogyan tett szert anyura, mert nem tűnik egyértelműnek, hogy anyu Sam múltjával tisztában lenne, az viszont annál inkább, hogy Sam viselkedése melegágya a családi erőszakot bemutató filmek alap karakterének. Mondjuk a világ, ugye bonyolult, és sokszor látjuk, hogy arra érdemes emberek magányosan élnek, az ilyen seggfejek meg leszakítják a pom-pom kórus legszebb virágát. (Mondjuk itt ilyesmiről szó nincs. Pom-pomról.)
Alice végül a csűrben fakad ki uralkodó apjának, akinek ez úgy felcsűri az agyát, hogy belecsűri a lányát a benti itatóba, majd ki sem emeli onnan, amíg már késő. Konklúzió: Alice addig panaszkodott apunak az otthoni fojtogató légkörre, míg apu szó szerint megfojtotta. Itt kicsit meglepődtem, mert viszonylag ritka, hogy az általam főszereplőnek gondolt, csinos amerikai lányt már a film első negyedórájában megölik, igaz, ez a horror műfajban amúgy teljesen szokványos megoldás. Apu pedig eltünteti a nyomokat és anyura hagyja, hogy izguljon.

Fotó: youtube.com

Anyu a helyi seriff segítségét kéri, de miután a hatóság nem is képes megfelelően keresni – ne felejtsük el, 1968-ban még nem voltak olyan eszközei és hozzáállása a vidéki rendőrségnek, amivel képesek egy ilyen egyszerűnek tűnő feladattal megbirkózni – inkább beletörődik a veszteségébe és nem felejti el apu hibáztatni. Anyu pedig bár sosem bizonyosodik meg róla, hogy mi történt gyermekével, ennek ellenére amikor alkalma van, elteszi aput láb alól, majd nyakába kapja a világot és elhagyja a Samuel farmot. Itt említeném meg, hogy Nina Siemaszko így az ötven felé is rendkívül dekoratív hölgy és az ember végignézve rajta valahogy megkedveli – ha korábban nem tette volna – a töltött galamb külsőt. Remélem, olvassa ezt – hát persze – és mikor majd egyszer itt forgat nálunk, rám csörög.

Ugrunk is vagy ötven évet a történetben és ahogyan illik, néhány pom-pom lány – nem azok, de miért nem? – érkezik a házikóba hétvégére. A tulajdonos közeli rokon – talán apu és új nője, de nem sikerült kiszaszerolnom a párbeszédből – és cserébe, hogy a hétvégére a lányoknak hagyják a házat, ott hagyják a lányukat, hogy legyen kire vigyázni és ne vaduljon el nagyon a csajos buli.
Innentől az történik, ami sejthető: szellemek, látomások, rossz álmok, ijesztő zajok, rémisztő események és jump scare. Egyáltalán nem fogsz elájulni az egésztől és a számomra legjobbnak tartott csajt is (Alisha Wainwright) elsőnek nyírják ki, így kicsit duli-fuli voltam, ám mivel a vége kb. 25 perc alatt lezavaródik, nem volt időm sokat keseregni.

Fotó: filmdroid.hu

Hogy teljes legyen a kép, van az a tipikus mellékszereplő, akivel csak eggyel több a body count, a filmhez mást nem tesz hozzá. A gyilkosságokat nem mutatják, így aki vérre szomjazik, nem itt fogja megtalálni számítását. A film nem akar durva lenni, nem akar mély nyomokat hagyni. Szórakoztatni akar és azt viszont, valamiért sikerül. Ez talán a legnagyobb ereje. Nem mintha nem lenne itt is néhány megszokott ősbaromság, mint pl. első délután megtalálják a szereplők azokat a bizonyítékokat, amelyet az elmúlt ötven évben senki, vagy, hogy egyik-másik szereplő totál logikátlan dolgokat tesz, pusztán azért, hogy meghalhasson.
Viszont ebben a filmben van az egyik legjobb ijesztős jelenet is, amit már kisfilmként is mintha láttam volna. Elég az hozzá, hogy a mumus nem mindig az ágy alatt van, de nem szpojlereznék. Az a két perc szerintem emel a film színvonalán.

Akartam kicsit haragudni a filmre, mert olcsó horrornak híg a leve, azonban itt ez nem jött össze, mert sikerült egyben maradnia. Adj neki egy esélyt. De legyél azzal tisztában, hogy csak korrekt, semmi extra!

Egy nyúlfarknyi szerepre pedig sikerült egy olyan „legendát” is betolni, akit igazi horror rajongóknak egészen biztos nem kell bemutatni: Amanda Wyss, akit már Freddy is sikeresen karomizált. Wyss a mai napig aktív, de a közel száz filmjéből talán ha néhányat láttam. A „Silverado” nem miatta emlékezetes és a „To die for” pedig számomra kifejezetten felejthető alkotás, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy játszott benne. (De mondjuk legalább emlékszem... A Silverado esetében nem így van.)
A kislányt alakító legkisebb szereplő, Shae Smolik még nem tökéletes, ha mimikáról van szó, mégis egy nagyon cuki jelenség. Bár, azt is megértem, hogy a gyerekszereplőket nem kedvelő nézőknek néha kicsit sok lesz vagy épp kevés. A fiatal hölgy azonban már most közel húsz produkcióban csiszolja tehetségét és ezekből jó néhány horror, szóval lehet még sikolykirálynő mire felnő.

55%

Fotó: blu-ray.com

2020. január 10., péntek

Bushwick - Bushwick (2017)


Bushwick - Bushwick (2017)



A film Mafab adatlapja: Bushwick (2017)


https://world4ufree.blue/
Megtekintés: Elkezdtem nézni és végül rajta maradtam. Ezt kapod, amikor „Az ember gyermekét” ötvözöd egy menekülős játékkal.

Bushwick városán (valójában egy nagyváros, New York City zűrös negyede) eluralkodik a káosz. Ezzel Lucy (Brittany Snow) akkor szembesül, amikor barátjával leszállnak a metróról és hazamennének, megtervezni a közös jövőt. A nyugodt házasélet gondolatát azonban felváltja a pánik, mert egy ostromállapotban találják magukat és ötletük sincs, mi ez az egész. Lucy pillanatok alatt egyedül marad és bemenekül a legközelebbi házba, ahová két afroamerikai figura követi, hogy tetézve a lány veszteségét még jobban lerontsák a napját. Nem számolnak azonban Stupe-pal (Dave Bautista) aki mint gondnok tengeti mindennapjait a házban és véletlenül megérkezik a pincébe, hogy ha már ott van, megmentse a lányt.
Miután két fekete pondróval kevesebb rontja a levegőt, a duó dacszövetséget köt, hogy előbb Lucy nagyiához futnak be kereket cserélni, majd road-movieként folytassák útjukat Stupe feleségéhez és gyermekéhez, mert a nagydarab férfi mindenáron el akar jutni hozzájuk.

A menekülésük azonban cseppet sem egyszerű, mert a városban polgárháborús helyzet alakult ki és az őrület közepén szinte azt sem tudni, ki lő, kire. Stupe belső kényszer hatására mentené a lányt és magát is, azonban Lucy ahelyett, hogy az óriással tartana, előtte mindenképpen hazamenne nagyanyjához, csakhogy lehetséges, hogy ezzel időt veszítenek és talán sosem hagyják el a várost.

Bautista szintet lépett, amikor executive producerként támogatta a filmet, de ez jogos lépés, ha kicsit előrelátó az ember a szakmájában és nem feltétlenül színészként akar megöregedni. Talán nem ez volt a legjobb választás, hogy első filmje ennyire ne hagyományos legyen. Az alapötlet amúgy adta volna magát egy egyszerű, csihi-puhi akciófilmhez, azonban a történet kidolgozása helyett annak technikailag kissé formabontóbb elmesélésébe ölt több időt a rendezőpáros. Manapság már nem nagy kunszt persze ilyen rejtett vágásokkal kitolni az egysnittes jelenetsorokat és mivel a filmnél ez egy koncepció volt, talán azok csiszolásával kellett volna kezdeni valamit, mert a rejtett vágások nem túl ötletesek és szépek. Ha már tényleg ennyire ragaszkodunk hozzá a játékidő nagy részében, hogy folyamatos ütemben meséljük el a történetet, talán nem lett volna hátrány, ha egységesítés után nem is használunk akkor hagyományos vágást és kicsit több időráfordítással összedobunk egy egysnittes filmet. Mert a végeredményt tekintve akkor már megléphették volna az alkotók ezt is, hisz adott volt hozzá minden. Néha a cselekmény meg is bicsaklik. A néző válaszok iránti igényét nem is elégíti ki maradéktalanul sem az utcai harcok kialakulása (Talán kicsit többet kellett volna foglalkozni a háttér-történettel) sem az utolsó jelenetek, illetve az oda vezető út felvezetése. Mert ez a „jussunk a helikopterekhez és megmenekültünk” szitu kissé sántít.

mafab.hu

Ettől függetlenül nem piszkálnám ezt a mozit, mert viszonylag gyorsan elrepül a játékidő, végig pörögnek az események, így egyszer simán leköti az embert. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek a logikai baromságok és közhelyes szituk, amik visszaköszönnek korábbi filmekből.
Bautista rajongói jól fognak szórakozni az expankrátor színészi babérokra törő alakításán, vagy azok, akik kifejezetten szeretik az inváziós mozikat.

A konfliktus kialakulására rágyúrtam volna, mert azt sutának érzem. Ráadásul a szereplőket is kissé mostohán kezeli a forgatókönyv, de, ami rosszabb, hogy még az is kiszámítható.
60%, amit inkább a kamerakezelésnek köszönhet, nem a történetnek. Azonban egyetlen bravúros megoldásra (Részemről a minimális vágás során pergő cselekmény még mindig egy plusz pont) nem feltétlenül lehet felhúzni egy egész filmet, ha közben döcög a dramaturgia. Nem kell egyetértened velem, de ahelyett, hogy Stupe néhány információmorzsát ver ki félidőben a kommandósból, mennyivel elegánsabb lett volna, ha az utcán lassan araszoló katonai dzsip hangszórójából szűrődik ki a megfelelő információ? Ha egy sztentori hang sorolja el, hogy bizony itt statárium van és aki ellenáll, azt kivégzik. Ráadásul, az sokkal indokoltabbá tenné az ellenállást is., értem ezalatt, hogy mennyivel gyorsabb a reakcióidő az ellentámadásra, ha tudjuk, hogy mi is történik és nem csak a fegyverdörgésekből kell összekombinálni.

imdb.com

Részemről a papos-fegyveres közjátékot is erősen átírtam volna, mert talán ez a film egyik leggyengébb pontja. Elképzelhető, hogy a felirat fordításának sorai között nem tudtam olvasni és ott veszett el valami lényegi információ, ám részemről ez a momentum úgy volt kezdetleges, ahogy beépítették a filmbe. A lezárása dettó. Nem a pap szekvencia, hanem ahogyan lezárták a mosógép-teremben. Nálam totál WTF. - Tehát, kis gang megzsarolja a két főszereplőt, hogy Lucy húga, Belinda (Angelic Zambrana) túszként náluk marad, amíg a hős duó nem szól a közeli templomban "állomásozó" atyának, hogy a hirtelen verbuvált ellenálláshoz van bőven elég fegyver a bandánál, csak jöjjenek érte és kap mindenki. Kb. ennyit szaszeroltam ki a filmből. Erre Stupe és Lucy elrongyol a megadott címre, találnak egy halom embert, akit zavarnak egy találkozási ponthoz, és Lucy még az atyába is belebotlik, aki ahhoz képest, hogy egy elvileg tökös harcos afroamerikai brigád tőle várna valami parázs ellenállást, inkább rövid úton a fejéhez emeli a stukkert... Mindezek után, a duó dolgavégezetlen elmegy a találkozási pontra, ahol visszakapják a hugicát, mert állták a szavukat. Mi van? Ehhez a sehova nem vezető futkározásért miért volt szükség két vadidegenre??? A banda miért nem maga intézte ezt az ügyet, ahelyett, hogy zsarolgatnak és három idegent vonnak be egy ilyen fontos (?) hadjáratba. (Ezt a rész újra kell néznem, mert bevallom, nem nagyon értem.)

A történet nálam amúgy 100% is lehetett volna, ha a forgatókönyv nem ennyire összecsapott. Ez rontotta le 60%-ra.

A film zenéje, Aesop Rock munkája, simán megérne egy külön cikket. A filmzenei anyag simán 80%.

2020. január 2., csütörtök

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)


Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)


Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/
Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.
Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.
Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.
A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.
Jó értelemben!

60%

2019. október 15., kedd

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)


Rendezte: Issa López

A film Mafab adatlapja: Vuelven (2017)


Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”
Megtekintés: Műfajilag nem a kedvencem, amikor egy drámát fantasztikus elemekkel húznak fel, hogy beleférjen a kísértetes horror szubzsánerbe, azonban a Vuelven egy remek kis mozi lett végül, hiányosságai ellenére.


Estrella (Paola Lara - első film-főszerepében) kettesben él édesanyjával, aki napok óta eltűnt. A kislány nem tudja, hogy mit is tegyen és talán magára hagyatva pusztulna el a kuckójában, ha a lakásukba betörő utcagyerek, El Shine (Juan Ramón López) ki nem rángatja a letargiából.
El Shine az éjszakában keresi a lehetőségét annak, hogy megkeresse mindazt, amivel ő és néhány kisebb cimborája életben maradhat. A sok kellemetlenségük mellé még egy végzet is a fejük mögött lebeg; El Chino (Tenoch Huerta Mejia) a helyi kiskirály, aki éppen szeretné kicsit a határait feszegetni azzal, hogy a rivális néhány emberét meggyilkolja a sikátorokban.
Közben, míg El Chino részegen kiereszti magából a fáradt olajat, a kis bandita, El Shire meglovasítja a gengszter telefonját és fegyverét. Nem túl okos ötlet, ám később kiderül, hogy a kölyök nem pusztán ad hoc módon akarta meglovasítani a készüléket.


El Shine – talán nem véletlenül rímel egymásra a két név, utcagyereké és kiskirályé – pedig egyedül tőle tart. Estrella tehát rajtakapta El Shinét, amint a konyhájukból lop és szökni készült. A kislány végül vele megy, mert semmi jobb nem jut eszébe. A kis gézengúzok kezdetben nem szívesen foglalkoznak a kislánnyal, aki ránézésre sokkal jobb sorban élt, azonban hamar kiderül, van közös ellenségük.
El Chino egyik fontos embere rendre összefogdossa a környékbeli utcakölyköket, hogy utána homályos üzleteken keresztül túladjon rajtuk. Ráadásul, El Chino hadat üzen a kölyök bandának is, mert a telefonon néhány igen  kényes bizonyíték van elmentve, ami bizonyítja, hogy El Chino hatalomra tör. Így megfogadja, hogy ha szükséges, elpusztítja a kisgyerekeket.

Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”

Estrella, amíg suliba járt, már akkor szembesült vele, mennyire veszélyes a világ, amelyben élni kénytelen. Tanárnője, hogy megnyugtassa a kislányt, bogarat ültet a fülébe némi mágikus erőről és valóra váltható kívánságokról. A továbbiakban Estrellán elhatalmasodik egyfajta csendes őrület, melynek köszönhetően látomásai támadnak és a valóságot is kicsit másképpen érzékeli, mint a többi kölyök.
El Shine közben erőszakkal ráveszi, hogy gyilkolja meg El Chino egyik emberét a lopott fegyverrel, ha a bandába akar tartozni. Azonban a kérés teljesítése lehetetlen, hiszen valaki már megelőzte őket. Ennek ellenére véletlenül elsül a fegyver és Estrellát bátorságáért hősként kezelik. Sikeresen megmentenek egy tucatnyi gyereket is az akció után. Csak a lány és a bűnöző tudja, hogy valójában ki volt a tettes; El Chino hatalma megszilárdítása érdekében elteszi láb alól azokat, akik inkább a főnökükhöz lojálisak vagy szimplán keresztbe tesznek neki.

A kölykök menekülnek, a banda a nyomukban, Estrella mind mélyebben merül el a fantázia birodalmában és elkerülhetetlen a véres leszámolás.

De ki a nő, aki állandóan ráijeszt a lányra, amikor az egyedül van?
A látomások merre és miért vezetik a lányt?
A kívánságait tényleg valóra váltja az a néhány kréta, amelyet a tanárnő a kezébe nyomott?
Hova tűnt Estrella és El Shine édesanyja?

Egy csokor kérdés, amire lassan választ kapunk és a hepiend sem lesz teljesen giccses végül. Nem is lehetne az. A film negatívuma, hogy nagyjából ezt a történetet már láthattuk művészibb formában a „Faun labirintusában”. Sőt, erős áthallást éreztem még del Toro "Ördöggerince" felé is. Azonban mostanában trendi lett olyan filmeket készíteni, amelyben kisgyerekek előtt megjelenik a fantázia világ ilyen-olyan okból, legtöbbször azért, hogy a gyerekeket valami nehezen átsegítsék a fura, néző számára is láthatóvá materializálódó gondolatok. (Nem véletlen, hogy del Toro 2017-es kedvenc filmek listáján ez a mozi lett a 8. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a direktor kifejezetten nem kedveli a gyerekeket, mert kevés kivételtől eltekintve mind velük, mind a női karaktereivel mostohán bánik. A másik, aki pozitívan nyilatkozott a moziról, az Stephen King, aki állítása szerint két perc alatt a film hatása alá került. Azt hiszem, e két szerző ajánlása is elég hozzá, hogy adjunk egy esélyt ennek a drámának.)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen mozi, amiben fontos szerepet kap a gyermek és dráma mellett a valóság és fantázia keveredése, de azt hiszem, most hirtelen az első ilyen mozi számomra, ami nem is lett a kedvencem, a „Híd Terabithia földjére” volt. Azután jött pl. a „Szólít a szörny” és még néhány film, a már említett „Faunnal” együtt.
 Azonban valamiért – még nem jöttem rá az okára – nekem ez a műfaji leágazás valamiért nem a szívügyem. Talán, mert nem bírok felülemelkedni azon, hogy amit a vásznon látok, többnyire egy gyermek zavart elméjén keresztül jelenik meg. Oké, talán nem zavart az az elme, csak menekül valami elől, ettől függetlenül, összességében nekem nehezen megy a befogadásuk. Pont ennyire nem kedvelem azokat a filmeket sem, amikor a film végén kiderül, hogy az csupán egy álom vagy hasonló képzelgés volt a főszereplő részétől. Kivételek akadhatnak, bár a nagy kedvenceim közé nehezen csúsznak be. Még az általam igen kedvelt "Azonosság" befejezése is kicsit lelombozott, mert egyrészt érdekes koncepció, másrészt meg... ...baromság?

Elismerem, hogy a valóságban is vannak gyerekek, akik az életük egyes tragikus eseményeit képtelenek máshogyan feldolgozni, mint szürreális álomvilágba meneküléssel, ettől függetlenül mint kívülálló, és egykori kisgyerek, aki átélt egy válást, nem alakult ki bennem a tolerancia az ilyen történetek befogadása iránt, hiszen, még legvadabb képzelgéseim közepette sem ért engem ilyen konkrét inger. Talán csak egyszer, amikor a konyhában megjelent nekem az a... (á, hagyjuk!)

Képtalálat a következőre: „vuelven 2017”

De talán nem is ezért nem kedvelem túlságosan az ilyen mozikat, melyben gyermek fantáziálással tölti ki a hézagokat. Talán az a bajom, hogy a realitás felől közelítem a mozit – ezért kedvelem biztos jobban a slasher és a kísértet históriákat kevésbé – és ha leveszem a fantasztikus sallangot, nem marad más, mint egy gyerek szereplő és az őt valamilyen formában kizsákmányoló világ.

Néhány jelenetet leszámítva úgy sem fogok emlékezni erre a kőkemény drámára, amiben nincs romantikája a gyerekbűnözésnek. (Nincs is rá értelemszerűen szükség.) Mondhatnám, hogy míg nálunk olyan moziban pörögtek a gyerekbandák, mint a „Vakáció a halott utcában”, itt ezt vér komolyan kell venni mert nincs meg a szemérmetlenség a készítőkben. Ha egy felnőtt le akar lőni egy kölyköt, meg is teszi. Szülői vénájú nézőknek ezért nem hiszem, hogy kedvenc mozija lesz, hiába kapunk egy remek kislány főszereplőt és némi gyermeki pszichés filozofálgatást.


70%

2019. szeptember 11., szerda

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)

Nem vagyok itt - I'am Not Here (2017)


Rendezte: Michelle Schumacher

Megtekintés: Egy pillanatra nem figyelsz oda és máris megnéztél egy kőkemény filmdrámát.

A film Mafab adatlapja: I'am Not Here (2017)

 Steven (J. K. Simmons) hatvanas öregemberként egyedül tengeti életét és már-már teljesen feladta. Az áramszolgáltató bejelentette telefonon, hogy nincs tovább, kikapcsolják az áramot és Steven minden egyes köhögésével mintha több vért permetezne a csapba, mint nyálat... Az élete valamiért romokban hever és nekünk flashback jelenetekből kell összeraknunk, hogy egy öregedő férfi miért választotta önkéntes száműzetését egy lepusztult apartmanban. A kép pedig végül összeáll, igaz, ezt egy percben is elmesélhették volna, csak úgy hogyan hangolódnál rá egy életre? Így sem egyszerű.

Általában a drámákban akkor működik a kémia néző és színész között, ha a fontosabb karaktereket kedvelhetőek és át tudjuk érezni a drámájukat. Ebben a kamaradrámában pedig össze-vissza hetven percünk lesz rá, hogy a mogorva Steven figuráját elfogadjuk és érdekeljen bennünket, legalábbis a múltja annyira, hogy végignézzük történetét. Mert még egy ilyen alaknak is van története.

Steven gyerekkorában Stevie (Iain Armitage) volt. Szerette a szüleit, habár a megengedő apu mellé egy kimért, siker orientált anyu jutott. Apu iszogatott esténként, anyu, pedig mivel háztartásbeliként nevelgette egy szem fiát, ráért gondolkodni azon, mit kellene apunak tennie. Nem feltétlenül a legjobb megoldás persze, ha egy felnőtt embernek egy másik igyekszik kijelölni az útját és náluk sem működött. Végül apu, (Max Greenfield) és anyu (Mandy Moore) kenyértörésre viszi a dolgot és elválnak. Ettől persze egyiküknek sem lesz jobb és a kis Stevienek meg egyenesen rosszabb, hiszen nyugodt kis élete most két part közötti evezéssel telik. Azután belekóstol apu italába és kezdjük sejteni, honnan is indulhatott el a karakter alkoholizmusa.

Apu ugyan kívülről nem mutatja, de odabent a démonaival harcol és elveszíti a csatát. A kis Stevie pedig szembesül a halállal, akkor, amikor a legsebezhetőbb lélekben. Talán nem is csoda, hogy a borzalmas tragédia ellenére ő is azon az ösvényen kezd el baktatni, amin korábban apja eltévedt.

Stevie közben Steve (Sebastian Stan) lett, akit kedvelnek barátai, iskolatársai, tanárai is, ám magával hozta apja démonait, és ez az ő csontváza a szekrényben. A múlt démonai pedig lassan átveszik felette a hatalmat. Mert a környezete kedveli, ám ő nem saját magát. Nem érzem, hogy ennek különösebb oka lenne és talán ez a tragédiája is, mert képtelen megfejteni a benne munkáló szülői örökséget.

Steve megismerkedik álmai nőjével, Karennel (Maika Monroe) és a démonok rövid időre magára hagyják. Azonban az alkohol és egy csökevényes családi múlt sosem foszlik semmivé, ezért lassan a fiú felett is elhatalmasodik mindaz, amit gyermekként maga is tartott. Hogy nincs elég ereje, hogy tegyen ellene? De volt! Illetve majdnem. Azután a démonok felszínre törtek és egy családi tragédia örökre megváltoztatja az élete ösvényének csapásnyomát. Egyenesen az apja után. Az pedig sejthető, mit jelent.


Steven ma már csak az emlékeinek él és sajnálja a múltat. Hogy magát vagy azokat, akik részesei lettek az életének és nem profitáltak ebből, nem világos. Steven haldoklik. Komoly betegsége van, amire magasról fittyet hány. Vezekelni akar azzal, hogy hagyja magát elsorvadni? Maga sem tudja. Keresi a szép emlékeket, hogy igazolja létezését, ám ilyet keveset talál. Mintha feloldozást nyújtana a karakter egészére, hogy a gyermekkora és fiatalsága nem volt tökéletes.
Az egyetlen ember, aki felköszönti születésnapján, az az anyja, akivel sosem volt felhőtlen a viszonya. A nő, aki mint háztartásbeli, lehetett volna mellette, szerethette volna önzetlenül, aki mégis úgy viselkedett vele, mintha egy kötelező feladatot akarna letudni. Ezért is szerette jobban az apját, aki ugyan kevesebb időt töltött vele, ám akkor csak vele foglalkozott. És, hogy miért az anyja? Mert mostanra csupán csak ő maradt neki. Mi pedig nem tudjuk, hogy ez mennyit tesz hozzá Steven érzéseihez.

Stevie nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, így később, felnőttként maga sem tudott eleget adni. Ezt meg kellett tanulnia, hiszen amit otthonról hozott példát, azt nem tudta felhasználni a saját családja esetében. Végül, mikor már erőfeszítéseit siker koronázta volna...
És ezért lett az a mogorva, nemtörődöm ember belőle, aki szinte csak úgy tartja a világgal a kapcsolatot, hogy tévét néz és lehallgatja az üzeneteit.

Steven pedig, mielőtt itt hagyná ezt a világot, számba veszi a múltját, hogy távozása előtt pontosan tudja, hol hibázott és miért vezekelt közel harminc évig. A múltat megváltoztatni meg ugyan nem lehet, azonban eljátszani a gondolattal, hogy másképpen is lehetett volna, az igazán nem ördögtől való. Ki tudja, utána könnyebb lesz azt a pisztolyt is az embernek a halántékához emelnie...

70%