A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 90%. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 90%. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 10., szerda

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)


Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.


A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%


2018. november 21., szerda

It Follows - Valami követ - Különvélemény (2014)

Néha előfordul, hogy ha tetszett egy-egy film, azt újranézem, hátha további részleteket fedezek fel a moziban, még több gondolkodásra késztetve magamat. Mostanában sikerült megint megnéznem a pár éve már látott és igen kedvelt "Valami követ" című horrorfilmet, amelyről már itt írtam korábban:
 - Valami követ - It Follows (2014)
Még négy év után is csak elismerően tudok erről a filmről nyilatkozni és közben észrevettem valamit, ami ciki, hogy annyira nem tűnt fel korábban. Erről írok néhány gondolatot most le nektek.



bloody-disgusting.com
Különvélemény:

It Follows – Valaki követ – Különvélemény

Korábban már írtam erről a remek horrorfilmről, mert sikerült bennem olyan érzéseket kiváltania, amit kevés filmnek sikerül: egyfajta zsigeri félelmet.
Ez késztetett arra, hogy gyakorlatilag egy idő után azt vettem észre, hogy a főszereplőnél is paranoiásabb módon böngészem a háttérben zajló eseményeket, „a valamit” keresve tekintetemmel. Aztán elgondolkodhatunk azon is, jót tesz-e a filmnek, ha az ember ennyire figyelni kezdi a legapróbb jeleket, mert az kicsit agyoncsapja a hirtelen megrémülést, hiszen feszült módon figyeljük mi folyik a szereplők észlelésén túl, ám azt kell mondjam, a film egészen jól megbirkózik ezzel és amennyire emlékszem, a jump scare illékony hatására alig támaszkodik. Nem is nagyon tud, hiszen a film ereje és „szörnyének” mitikussága eleve abból ered, hogy mennyire lassú és ugyanakkor megállíthatatlan benne a gonosz „valami”.

Azt hiszem, most a harmadik megtekintés volt az, amikor észrevettem, hogy a rendező mennyire beleépítette a víz metaforáját a forgatókönyvbe. És mennyire figyelmetlen voltam korábban. Pedig egészen biztos, hogy David Robert Mitchell (író és rendező) szánt szándékkal építette a vizet, mint motívumot a filmjébe.
Az első áldozat, - akit mi látunk legalábbis – Annie (Bailey Spry) miután belenyugszik sorsába, a tengerparton leli halálát.
A főszereplőt, Jay-t is (Maika Monroe) úgy ismerjük meg, hogy az első jelenetben megmártózik a házuk mögötti medencében – egyedül, miközben barátai a házban ejtőznek – és a szomszéd srácok meglesik, amivel jelzik a néző számára, hogy Jay szexuálisan már kivívja a másik nem érdeklődését, kész felnőni.

A film során, miután „megfertőződik” a szex vírussal, látjuk, hogy a lányék medencéje megsérült, a víz elfolyt belőle, de addigra már késő, mert Jay egy sokkal nagyobb felületen veszíti el gyermeki ártatlanságát: magában a tengerben. Nem, az első aktusa egy autóban történik meg, mint fiatal tinilány, úgy veszíti el. Azonban, miután tudatosul benne, hogy a démoni erő ellen egyedül a még több szex segíthet, a lány tovább lép és mindjárt három fiúval létesít szexet egy kis csónakban, a tengeren, amivel egyúttal elveszíti egy kislány báját és felnőtt nő lesz, aki természetesen nem az élvezetért szeretkezik, hanem puszta érdekből, a túlélés miatt. (Nem sokban különbözik azoktól a nőktől, akik miután felismerik a testük adottságaiban rejlő lehetőséget, végül magával a testükkel keresik a kenyerüket, ami sarkítva megfelel Jay céljainak is, hogy túléljen.)
Azért a démoni erő is mennyire önmagába forduló átok, hiszen a szex miatt jön létre és, hogyha védekezni akarsz ellene, akkor pont, hogy még többet kell szexelned, ezáltal belehajszol valamibe, ami eredendően lehet, hogy nem a te életfilozófiád.

www.denofgeek.com

Végül, mikor Jay a barátaival együtt töltött tengerparti ejtőzés közben már a bőrén érzi a démoni erő gyilkos érintését, elmenekül, hogy másnap erőt vegyen magán, és idegenekkel szexeljen a túlélés miatt, lerombolva ezzel a szexualitás misztikumát, ami egy fiatal esetében tényleg nehezen behatárolható. Mikor egy fiatal végül a szexualitáshoz fordul, mikor lesz az ártatlan szerelmes, szeretkező emberből egy olyan személy, aki a szexet puszta élvezetként, pragmatikusan értékelő emberré válik?

hu.pinterest.com
A tengerparti idill után tehát Jay elveszíti ártatlanságát. Azért beszédes, hogy mikor a tengerparton vannak a fiatalok, csupán egyikük lubickol a habokban – talán csak nem maga is arra készül, hogy Jay nyomában végül engedjen valaki csábításának és szexuális életet éljen? – de, tegyük hozzá, ő is úszógumival teszi mindezt.
Jay, az ominózus tengeri hancúr előtt önző okokból a szomszéd, kicsit problémás sráccal is alkalmi kapcsolatra lép, hogy ezzel is időt nyerjen. Később Jay annak is tanúja lesz, ahogyan a démoni erő meggyilkolja a szomszéd fiút és ez szakítja át nála a gátat, amellyel ösztönösen az életét védve, ám gyakorlatias szemszögből egy kis „ribanc” lesz és meglépi a csónakos többes szexet az ismeretlen fiúkkal. A fiút végül a démon az anyja képében gyilkolja meg, közben öléből vizet pumpálva a halott fiatalember testére. (A víz motívum tehát egyértelműen a koncepció része kell, hogy legyen!)
Ezek után hazaér és látjuk, hogy a medencéjük, amit csak ő használt korábban, össze van zúzva, a víz elfolyt belőle, ami jelentheti azt is, hogy Jay mostanra tökéletesen elveszítette az ártatlan lányt önmagából, aki volt és felnőtt nő lett, aki előtt a világ nyílt ki.
A barátai tanácsára a végső harcot, hogy legyőzik a démoni erőt, egy kezdődő vihar közben, egy uszodában akarják megtenni és majdnem sikerül is magát az entitást a vízbe ölni. Vagy mégsem?
Nem.

Jay végül gyermekkori barátjának adja magát, annak határozott kérésére, ám ezzel gyakorlatilag megölte a fiút, szóval nehéz nem úgy tekinteni Jay lépésére, hogy amikor szexel a fiúval az nem pusztán egy önző cselekedet. De ez már az új Jay, aki nem ártatlan, hanem egyenesen szexuális ragadozó...? (Ráadásul odakint vastag cseppekben esik az a fránya jelképes eső!)

2018. április 24., kedd

Kojot - Kojot (2017)

Kojot - Kojot (2017)

Rendezte: Kostyál Márk


Megtekintés: 2017 egyik legfontosabb magyar filmje és nem feltétlenül azért, mert erős benne egyfajta politikai áthallás.

Nem, habár több helyen a kritikák megemlítik, hogy a film hivatalos bemutatása és a 4. Magyar Filmhétre küldése végül azért hiúsult meg a gyártó cég, a Megafilm és Kálomista Gábor, cégvezér valamilyen, eddig homályos okból, visszavonta a film nevezését és széles körben való propagálását, majd mégis engedték, hogy kikerüljön az Internetre és jelenleg szabadon hozzáférhető pl. a youtube oldalán is, ami az egyszeri nézőnek üdvös, ugyanakkor arra már kevés lesz az esély, hogy azt a 330 millió forintot visszatermelje, amibe a film került és ami valójában egy egész estés játékfilm büdzséjének esetében nem nagy összeg.

Szóval, van egy erős magyar filmdrámánk, amely elvitt 330 milliót, reklámozását a gyártó cég elmismásolja, fű alatt eljut a nézőkhöz, miközben moziba is küldték és ott elég rosszul teljesített, pedig...

A "Kojot" egy eszméletlenül összerakott, tökéletes maffia történet, igaz, ugyan, hogy nem olyan volumenű, mint "A keresztapa", de ha Corleone a Coppola filmben nem utazik át Amerikába, lehet, hogy pont hasonló életutat jár be, mint a "Kojot" mozi vidéki kiskirálya, Szojka (Kovács Frigyes). Mert el tudom képzelni, hogy a két karakter között alig van különbség: Vito Corleone Szicíliában töri meg a környéket, kebelezve be minden hatalmat, míg magyar kisöccse, Szojka úr Tűzkőn kebelezi be az ingatlanokat, hogy némi Holland segítséggel elindítsa hatalmas vállalkozását, az ásványvíz kitermelést. (Amely, ha úgy vesszük, elérhetetlen álom csupán, amibe Szojka kapaszkodik, hiszen a film főszereplője, Misi (Mészáros András) kerek-perec kijelenti, hogy ostobaság abban bízni, hogy Tűzkő talaja alatt termálvíz kinyerő telér található.)

A filmbe olyan in medias res mód vágunk bele, hogy a néző úgy érzi, maga is részese a véres adok-kapok-nak. A fejemet fogtam, hogy mibe keveredtem és szentül meg voltam győződve, hogy a filmet indító, máskülönben szenzációsan elkészített akció jelenet, egyfajta flashback, amellyel később még részletesebben találkozunk, megismerve a teljes "hajcihőt".


Egy biztos: Ha Kostyál Márk neve egy olyan tengerentúli befektető vagy gyártó cég látómezejébe kerül, amelyik megfelelő anyagi hátteret biztosít a fiatal rendezőnek, megkockáztatom, hogy Márk akár egy Marvel mozit is képes levezényelni, vagy egy nagyszabású akciómozit, mert vizuális és drámai látásmódja is roppant erős. A "Kojot" úgy indít, akár egy amerikai akcióorgia és bár a helyszín elég kicsinyke - egy szedett-vetett építkezés, amelyen alig áll néhány fal és cölöp - a kaszkadőr munkára és a vágás dinamikusságára egy panaszszavam sem lehet.

Nem szabad az olyan filmeket, mint a "Kojot" annyival leírni, hogy ez "A magyar film!" Mert sokan - ismerőseim is - képesek arra, hogy az alapján ítéljenek el egy filmes munkát, hogy az hazánkban készült. Nem! A "Kojot", habár témájában lehetne egy földhöz ragadt, tipikusan a magyar vidéki élet valóságát bemutató film is, még, jóval túlmutat ezen, cselekményének felépítésében, erős karaktereinek bemutatásában. Nem csak egy összefirkantott bosszú mozi, vagy szokásos putris dráma.
Pedig lehetne.
Azonban a főszereplőket és részben az ellen oldalt is olyan részletességgel festi elénk a kamerán keresztül, hogy végig motoszkál bennünk egyfajta gyomorból érkező félelem, hogy ez megtörténik, hogy egy dokumentum filmet nézünk az optikán keresztül.
Márk sokat köszönhet színészeinek is, hiszen aki nem jártas a kísérleti filmek, színházi előadások világában, azoknak a fontosabb szereplők nevei talán semmit sem mondanak. Direkt jót tesz a "Kojot"-nak, hogy nem unalomig elkoptatott, ismert nevekkel tálalja a történetet, habár, lehet, ez pénzügyi tényező is volt, viszont így a színészek játéka nem érződik modorosnak, hiszen először találkoztam zömükkel, nem volt viszonyítási alapom.

Kiemelném még a már említettek mellett Kispalit (Mátray Lászlót) aki már megjelenésével is uralja a vásznat és elhittem neki, hogy a helyi kiskirály mindenek felett álló fiát látom. (Jó, azért a végén a Máté Péter - S. Nagy István: "Most élsz" interpretáció kissé elvitte komikusba, ugyanakkor ez is része a vidéki, magyar életnek...)
A másik, Misi felesége, Dobra Mária, aki természetes sminktelenségében is gyönyörű és végig hiteles karakter. Neki is dukálna egy külföldi főszerep.
A fotelból mondanék köszönetet a film akcióért felelős stábjának. Először is, ilyet, ami a vásznon történik, magyar filmben még nem láttam. Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy színészeink valójában kaszkadőrök, akik képesek színészkedni is. A verekedések nagyon rendben vannak, a látvány talán nem markol olyan sokat, de amit igen, az roppant kellemes és sokat emel a film megítélésén.
A kezdő képsorok jobban beégnek az agyba, mint mondjuk az egész "Valami Amerika 3.", pedig azon is jót szórakoztam.


Sajnálom, hogy a Megafilm végül nem tette lehetővé, hogy filmje eljusson a szélesebb, moziba járó közönséghez, és ez hendikeppel indítja ezt a jobb sorsa érdemes filmet. Viszont borítékolom, hogy magyar filmek között underground berkekben kultfilmmé növi ki magát, úgy, hogy közben, ha akarom, reflektál kicsit a mai politikai élet bizonyos szegmensére is.

A cikkben szereplő képeket a neten találtam és szerzői jog védheti őket!

A film Mafab adatlapja: Kojot (2017)

90%

Ha megnéznéd:
- Kojot (2017)



2018. február 15., csütörtök

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)


Rendezte: Ulrich Seidl

140 percnyi tömény lelki és érzelmi nyomor, jó adag pesszimizmussal tálalva. Ezek juthatnak eszünkbe Ulrich Seidl: Kánikula című filmje kapcsán ami helyenként valós fizika fájdalmat okoz és egyáltalán nem egy kellemes néznivaló, pedig semmi különösről nem szól csupán az életről.
Ulrich Seidl korábban dokumentaristaként sokkolta az európai közvéleményt, manapság pedig már játékfilmjeivel is megteszi mindezt, ez is az utóbbiak közül való és talán mind közül a Kánikula a leginkább játékfilmszerű filmje a rendezőnek.
De mi is a történet?

Nos, a helyszín Ausztria, pontosabban Alsó-Ausztria és annak igencsak jól szituált modern, külvárosi része, tikkasztó, szinte elviselhetetlen meleg van, ez az a közeg melyben 6 osztrák polgársors elevenedik meg melyek közül egyik nyomorultabb mint a másik.
A tengerentúlon vált igazán divatossá az efféle kertvárosi nyomor ábrázolása és ennek köszönhetünk olyan filmeket mint a Rövidre Vágva vagy A boldogságtól ordítani, azonban ezek a filmek mézes-mázos esti mesék osztrák változatukhoz képest.
A 6 történet néhol metszi egymást, de nem számottevően, a film epizódokat mutat csak a szereplők életéből azt is szinte a sivárságig visszafogott stílusban, szimmetrikusan komponált statikus képek keretei között, így nem meglepő hogyha az ember úgy érzi mintha egy dokumentumfilmet nézne amire az amatőr szereplők meggyőző játéka is rátesz egy lapáttal. Seidl stílusának ez fontos jellemzője, ugyanis a rendező ezt a dokumentarista attitűdöt arra használja fel hogy olyan jelenetek és embereket tárjon a szemünk elé amik láttán leginkább elfordítjuk a fejünket és oda se nézünk, nos a film zöme csak ilyen jelenetekből áll.

Kapunk itt pornófilmbe illő szexorgiát, intim szőrtelenítést premier plánból, nemi erőszakot és ezekhez jön még egy jó adag bánat és lelki kiüresedettség. Az egyik legnyomasztóbb ugyanakkor legbátrabb dolog a filmben az az elhízott, ráncos, nyugati jólétben pöffeszkedő meztelen öreg testek látványa, amikkel rengetegszer találkozhatunk. A szereplők teljesen átlagos embereknek látszanak akiknek papíron mindenük megvan, a valóságban viszont egytől-egyik lelki torzszülöttekről van szó van akikkel rendesen elbánt az élet, a sors vagy éppen egy bundesliga frizurás strici. A megváltás szikrája sem bukkan fel a szereplők életében és hát nem kell nagy matektudás ahhoz hogy megszámoljuk a filmben történő pozitív dolgokat. Jogosan merülhet tehát fel bennünk a kérdés.
Tényleg ennyire rossz lenne az élet?
A válasz természetesen nem, a film szerint ugyan igen de ezt rendkívül hányatott helyzetben lévő karakterek szemén keresztül látjuk és a rendező célja sem a napos oldal bemutatása volt. Mindezen szélsőségek ellenére a Kánikula egy borzasztó provokatív, elgondolkodtató és mélyen sokkoló alkotás melynek élménye még napokig kísérni fogja a megtekintőt, ugyanakkor egy kis betekintést nyújt hőn áhított nyugati szomszédaink lelki világába. Egy valami viszont biztos, ha az élet egy film lenne azt ne Ulrich Seidl rendezze meg mert különben nagyon pórul járnánk. 9/10




2018. január 12., péntek

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)


Rendezte: Michael Gracey

A film Mafab adatlapja: A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)


Megtekintés: Műfaji keretein belül "A legnagyobb showman" nálam simán az év egyik legjobb filmje, pedig még csak január első felében toporgunk!

Michael Gracey a filmes szakmában eddig nem alkotott túl sok maradandót, főleg, mivel inkább csak vizuális berkekben mozgott és reklámfilmekkel múlatta az idejét az elmúlt kb. tíz évben, azonban Hugh Jackman, aki közel nyolc éve legyeskedik a produkció körül, illetve annak létrehozásában, valamiért egy korábbi reklámfilmes munka közben megjósolta, hogy fognak még együtt filmen dolgozni és láss csodát, ez most megtörtént és ami érdekesebb, hogy Gracey elsőfilmesként egy olyan produkciót tudott vászonra képezni, amelyik megfelel a nagybetűs Mozi minden ismérvének, a klasszikus, negyvenes évekbeli Hollywoodból. Majdnem.

Azért elég szemellenzős lennék, ha nem ismerném fel Jenny Bicks ötletében a klisés megoldásokat. Sőt, továbbmegyek: Jenny Bicks és Bill Condon forgatókönyve roppant kevés eredetiséget hordoz magában. Amik a film során tényleg csodaszép pillanatok, azokat is inkább Gracey és a látványtervezők vizualitásához kötném, nem az írókhoz. Mert a film váza, amelyre felhúzták a száz percet - ami sajnálatos módon nekem elég gyorsan elrepült, pedig néztem volna még - unásig ismert panelekből építkezett.

Röviden: A szabó legkisebb fia, P.T. Barnum (Hugh Jackman), pont mint a mesében, megfogadja, hogy elveszi feleségül a helyi gazdag arisztokrata gyönyörű lányát, Charity-t (Michelle Williams). Így is lőn! P.T. igyekszik szórakoztató látványossággal megágyazni egy újfajta cirkuszi világnak, amely sokkal látványosabb - amolyan Cirque de Soleil ősként - mint amihez az egyszeri/egyszerű lakosság szokott. Így is lőn! Folyik a pénz, Barnum végre megtudja, milyen a gazdagok élete, mindent elér.
Azután innen lehet a legnagyobbat esni és így is lőn!
Ám Barnum az az ember volt, aki jó kapcsolatokat ápolt védenceivel és munkatársaival, ezért, amikor minden veszni látszana, közös egységgé kovácsolódva felülkerekednek a problémákon, hogy amit felépítettek és lerombolták, ismét eredeti pompájában tündököljön.
Röviden.

"A legnagyobb showman" egy karriertörténet, kis mértékben életrajzi dráma, musical, fejlődéstörténet, romantikus film és a többi... "A legnagyobb showman" az a film, amit még látnom kell a vásznon, mert néhány megoldása, pillanata igényli, hogy hagyjam magam elvarázsolni a sötét nézőtéren, pontosan úgy, mint az ezernyolcszázas évek közepén tette ezt Phineas T. Barnum, a cirkuszával. És amelyet ez a film gondolom bőven romantizált.


Gracey tehetsége abból áll, hogy a klisés tartalmat megtámogatta egy olyan eredeti látványvilággal, amely feledteti a történet lineáris egysíkúságát és egyszerűségét, hiszen nem arra figyelsz. Tudom én, mennyire kiforratlan a konfliktusok felépítésében és kezelésében a film. Pont ezért száll ki a dívánk a történetből, amikor már kezdene eldurvulni a közjáték. Pont ezért nem foglalkozunk később sem Charity szüleivel és Barnum üzleti jobbkezeként és jobb feleként ügyködő Phillip Carlyle (Zac Efron) szerelme kontra felmenők ügyével.
A film beletúr a drámába a kapcsolatok szintjén, majd elegánsan félreteszi azt, pedig lenne még mit mesélnie - csak akkor lehet, hogy a családbarát száz perc felduzzad. Azután ott van a "szörnyszülöttek" kérdése is. Barnum viselkedése után borítékolható lenne, hogy elpártolnak tőle, hiszen ha úgy vesszük, elárulja őket, ez helyett egy szép zenei betétben lezavarják a stáb mondandóját, hogy miután Barnum megjárja a saját kis delikát poklát, teljes mellszélességgel mellé álljanak - amivel minimum annyit közvetít a film a nézőnek, hogy ezek az emberek bár nem tökéletesek, de erkölcsösek, lovagiasak és ragaszkodóak. Ragaszkodnak a sikereikhez, a barátaikhoz és bármihez, ami erőssé teszi őket, védelmet nyújtva a világ okozta lelki és testi károk ellen.

Ha a negatívumokat kellene a film ellen felhoznom, akkor két dolog jut eszembe, pedig eltelt néhány nap:
1.) A zenei világ talán lehetett volna "erősebb", annyiban, hogy több stílust is elbírtam volna, változatosabb formában.
2.) A történet tényleg elég profán.

Minden más pozitívum.
Rég varázsolt el ennyire film és éreztem úgy, hogy általa kicsit én is több vagyok.
Első randifilmnek kiváló!

A színészek remekek. Efron bőven bizonyított a Disney után, hogy milyen jó színész. A dívát alakító Rebecca Ferguson egészen zseniális gesztusokkal alakít. Talán az egyik legerősebb pillanata neki van a filmben - mikor Barnum szinte szerelmet vall neki, a produkcióját dicsérendő. Ahogyan az a nő néz, az maga a színjátszás. Arról nem is beszélve, mennyit dolgozott azon, hogy tényleg úgy tűnjön, hogy ő énekel a vásznon, mert törekedtek arra, hogy az utószinkron ne legyen észrevehető.


Engem a film tökéletesen magába szippantott. Nagyon fáradtan ültem be a terembe a barátnőmmel, roppant kevés pihenés után. Már kezdtem volna bóbiskolni, amikor a háztetőn táncolós jelenetben a lepedők együtt mozogtak a táncosokkal. És ott megvett a film kilóra. Nem tudom, CGI (gondolom) vagy ügyesen beállított szélgépeknek köszönhető volt az összhatás, de onnantól el voltam varázsolva. Úgy látszik, a sci-fi iránti rajongásom kezd megkopni, ám az igaz szerelembe és barátságba vetett hitem még nem csorbult ki véglegesen.

Zendaya rózsaszín haja eszméletlenül jól áll.

A film remekül elszórakoztat minket Barnum életének azt a részét felhasználva, amikor olcsó szórakoztatásból igyekezett megszedni magát, azonban P.T. Barnum ennél jóval több. A politikai és állampolgári tevékenységei még csak ezután teremtődtek meg és mivel a film nem mereven életrajzi film, sajnos, ezekből már semmit nem kapunk meg. Tehát, ne a film alapján alakíts képet a főhősről. Olvass kicsit utána, mert P.T. Barnum élete megéri a fáradtságot.

A shownak meg mennie kell, tovább!

90%

Ha megnéznéd:
- A legnagyobb showman (2017)

A film egyik legjobb - Oscar-díjra jelölt dalának első próbáját nézheted itt meg. Érdemes Hugh Jackman reakcióját figyelni, ahogyan a színésznő játékára reagál és a színésznőt, aki hagyja, hogy az érzelmei vigyék a karaktert.


2017. szeptember 12., kedd

Reakció egy blogra: Az őslakó

Az őslakó - The Man From Earth (2007)

Rendezte: Richard Schenkman

Megtekintés: Alapfilm, amelyről már szerettem volna írni.


Most azonban rendhagyó módon nem a filmről írnék, hanem egy korábban olvasott kritikára reagálnék, amelyet a neten találtam és nem értek vele egyet, mert úgy vélem, a cikk "írója" nem elég érett a téma feldolgozásához. Persze lehet, hogy én tévedek...


A weboldalt nem szeretném reklámozni, jogi okokból, azonban a válaszomban megtalálhatóak a fiatal író felvetései és én ezekre reagáltam.
A reakciómhoz a film ismerete szükséges, ezért mielőtt elmélyednél elmédben, tekintsd meg a filmet, amely televíziós kiállítása mellett is bőven megéri szerintem a 90%-ot, annyira remek az alapötlet, amelyet boncolgat.








"Jerrycomovie.com2014. április 24. 5:56
1. Ha valaki 14.000 éve él a Földön, elképzelhető, hogy egyetlen egy régi emléktárgyat sem tart magánál? Ez alapjában ellentétes az emberi magatartással, amelynek sajátja a relikviák gyűjtése - hozzáteszem, ha 14.000 éve élne valaki a Földön, az emlékezést, de a megélhetést is segítenék műtárgyai - erre láttunk már "példát" a Hegylakó filmekben és sorozatban.
- Ha az ember sokáig él és más szemmel figyeli a világot, túlnő azon, hogy tárgyakkal vegye körbe magát. Mellesleg a buddhizmus része, hogy nem hagyjuk, hogy a tárgyak irányítsanak minket, ergo nincs rájuk szükség egy teljes élethez.
2. John Oldman állítása szerint sok nyelvet beszél, hiszen rengeteg helyen élt, vajon miért nem mutatja meg ezen képességét? Ez aztán nem került volna sok energiába a készítők részéről, és semmi mást nem sugall - mint amatörizmust... - Előttem is írták: Hiába gagyog idegen nyelven, ha társai nem beszélik azt. A történet lényege, hogy lebegtet, azaz nincs konkrét bizonyíték a végéig, csak a "lehetősége", hogy igazat mond.
3. John Oldman szinte semmi olyan információval nem tud szolgálni, amelyet a mai tudósok, középiskolai diákok, régészek ne tudnának. Valóban ennyire teljes a mai "tudásunk"? Az ősi babiloniakról, egyiptomiakról, főníciaiakról és egyéb népekről szóló ismeretanyagunk valóban ennyire megbízható és cáfolhatatlan? Természetesen, nem. - Mit kellett volna mondania? Bármit is mesél a saját tapasztalatairól, azt vagy már tudják a többiek a könyvekből, vagy megkérdőjelezik, hiszen nem tudhatják. Kellett volna valami plusz "pletyka", hogy Van Gogh meleg volt és kikezdett vele? Ettől lett volna hitelesebb a sztori?
4. John Oldman állítása szerint nem hegesedik. Bizonyítani ezt sem bizonyítja, de még csak véletlenül se karcolja meg magát a többiek előtt. Hiszen ez legalább még 100 dollárjába került volna a filmkészítőknek. - Erről is volt szó korábban: Nem hegesedik, de azt nem mondta, hogy a bőre nem sérülhet meg. A hegesedés talán azt jelenti, hogy megsérül, de az évek alatt nyomtalanul eltűnik a sérülése.
5. 14.000 év alatt el lehet kerülni a halált? Mármint az erőszakosat, vagy a baleset általit. Nem hinném. - A film a hitről szól eleve, te pedig nem hiszel. A film arról szól, el lehet e hinni, amit hallunk. Ha úgy állsz hozzá, hogy nem hiszed, akkor te vagy az irritáló idős nő, aki végig szkeptikus volt és a vallásos résznél is csak sértődöttséget tudott felmutatni. Mit jelent ez? Hogy nem vagy érett a témához.
6. A csattanón ezek után már csak röhögni támadt kedvem. - Pedig nem vicces. Újabb jele, hogy nem vagy a filozofálgatáshoz elég érett. Mellesleg, lehet, hogy nem a többség a hülye, akik hype-olja ezt a filmet, és a magas pontszám sem véletlen. Ha száz emberből egynek nem tetszik egy film - főleg, ha elég széles spektrumon mozog a nézők életkora és egyéb habitusa - akkor nem lehet, hogy az az egy néző téved?
VálaszTörlés
"
Az egyenes szöveg a cikkből lett kiemelve, a dőlt betűs pedig amit magam tettem hozzá.
Mint láthatod, nem mostanában találtam rá erre az oldalra.
A filmről még gyűjtöm az érzéseimet, hogy egy ne túl felszínes cikkben elmélkedjek róla.
Talán újranézem.
Az apropó is adná magát egy kritikához, hiszen idén, 10 évvel "Az őslakó" után, most bemutatják a folytatást is, "Az őslakó: holocén" címmel.

Tedd azt te is!
Alant!


2017. július 13., csütörtök

Majmok bolygója: Háború - War for the Planet of the Apes (2017)

Majmok bolygója: Háború - War for the Planet of the Apes (2017)


Rendezte: Matt Reeves

A film Mafab adatlapja: War for the Planet of the Apes (2017)

Megtekintés: Nem gondoltam volna, hogy Pierre Boulle szatirikus regényéből valaha lehet épkézláb filmet forgatni. Sikerült!

Mondjuk hiányoltam Boulle nevét a stáblistáról, mert bár elkanyarodtunk az eredeti történetétől, ettől még egyértelmű, hogy az ő agyszüleményének gyermekét, sőt, unokáját láthatjuk. Ezt komoly tiszteletlenségnek érzem a stábtól. Lehet, hogy nem volt egy termékeny szerző, író, de Boulle két történetével is erősen gyarapította a filmművészetet - hogy irodalmi hatásáról már ne is beszéljek, habár kéne, hisz alapjában ő író - és már ez a két (alap)mű is elég a nevének halhatatlanságához: Híd a Kwai folyón, A majmok bolygója.
Alapjában véve, ha a gyökereit nézzük, e két mű között fel lehet azért ismerni némi egymásra utaló hasonlóságot. Mindkettőben van egy felsőbb hatalom, amelyik elnyomja a másikat, kihasználja azt. mindkét történetben van egy "hős", aki igyekszik ha nem is beilleszkedni, de valamilyen módon elfogadtatni magát a felette uralkodó hatalommal és amikor ez már nem elég, akkor végzetes döntést hozni, amely életére is komoly hatással lehet.
De ne merengjek Pierre Boulle munkásságán, ha már a film készítői sem tették.

Matt Reeves az 1996-os habkönnyű Julie DeMarco című romantikus komédiától komoly utat járt be. Ez tetőzött a Found Footage filmek hullámzó sikerét kiaknázó, Godzilla alaptörténetét Amerikába helyező Cloverfieldben, ami ezért majdnem olyan Remake, mint az utána készült "Engedj be!". Végül pedig, ha nem is Remake, de a Majmok bolygója filmek mindenképpen spin-offok, vagy előzményfilmek, ezért Reeves-t nem lehet eredetiséggel vádolni. Azonban a "Majmok..." trilógia harmadik és valószínűleg ebben a formában záró etapját már íróként is jegyzi és elég jó munkát végeztek.
Sosem gondoltam volna, hogy az első, eredeti 1968-as mozi után következő négy részben és Tim Burton buktája után még van mit mesélni erről a történetről. A trilógia azonban nagyon rám cáfolt. Az első két rész még nem is ragadott magával, de ez a harmadik rész már megfogta a kezem és vezetett magával, még akkor is, ha a címben szereplő ígéret a háborúra, gyakorlatilag nem is azt jelenti, amit sejteni lehetett. (De ez szpojler!)

Néhány évvel Koda árulása és az emberek és majmok összeugrasztására tett kísérletei után Cézárnak (Andy Serkis) szembesülnie kell vele, hogy a törékeny béke a maroknyi ember és faja között nem több puszta álomnál. Hiába húzódtak vissza az erdő rejtekébe az emberiség elől, ha az ismét megjelent, ezúttal az Ezredes (Woody Harrelson) és elitcsapata képében. Az Ezredes azonban nem feltétlenül biztos, hogy egy gonosz ember. Lehetséges, hogy minden lépése, amely elsőre arra utal, hogy egy velejéig rossz emberrel van dolgunk, visszavezethető egy kiindulópontra, amely felülírta a személyiségét. És igen, bár az Ezredes megbocsáthatatlan dolgokat tesz a főszereplő majom társadalommal, miután megértjük motivációit, még annak ellenére is nehéz teljesen elítélni őt, hogy a film egyértelműen a majmokat helyezi a pozitív, így azonosulásra alkalmas karaktereknek. De milyen már, hogy én, a néző, majd egy majom szemszögéből látva, elfogadjam annak motivációit?
Ezt csak úgy sikerül, ha az ellenséget démonízálom.


A forgatókönyv pedig végül kénytelen ezt tenni.
A film első harmadában találkozunk az Ezredessel, aki kivégzi Cézár családjának egy részét. Innentől pedig Cézár személyisége megváltozik és már nem is áll olyan messze a második rész intrikus Kodájától. Azonban ez a bosszú tökéletesen érthető motiváció, amely viszi előre a cselekményt. Nem véletlen, hogy más kritikusok már megszellőztették, hogy sok hasonlóság van e között a film és az Apokalipszis, Most! című háborús dráma között. Hogy ezzel egyet tudjak érteni, biztos újra kellene néznem a filmet, azonban arra emlékszem, hogy mint itt is, hősünk vándorolni kényszerül, hogy végül a célnál szemébe nézhessen a nemezisnek és legyőzze őt.

Azonban a befejezés nem lett ennyire profán. Lassan, Cézár vándorlásai során további szereplőket ismerünk meg, amelyeknek megjelenése mind jobban kiteljesíti és irányba állítja a trilógiát, hogy minél kevesebb hézag legyen a múlt - trilógia - és az elvileg várható jövő - az 1968-as változatban bemutatott lehetőség - között. Magyarázatot kapunk tehát az Ezredest hajtó dühre, megismerjük a vírus mutációjának az evolúcióra adott hatását és megismerjük az intelligens majmok következő generációját is.
Gyakorlatilag, amit az első rész lefestett és szóba került a másodikban, elkerülhetetlenül megjelenik a harmadik epizódban. A néma kislány, Nova (Amiah Miller) neve például egyértelmű utalás az 1968-as filmre, amiben az űrhajós (Charlton Heston) ezt a rabszolgaságba hajtott lányt igyekszik magával menekíteni.
Mondjuk, sosem gondoltam volna, hogy - a könyvet nem olvastam persze, így lehet, hogy abban történik rá utalás - Nova a nevét a Chevrolet azon autómárkájáról kapja, amelyet a spanyol ajkú Mexikóban azért nem tudtak menedzselni és árusítani, mert a "no va" jelentése annyit tesz: Nem megy.
A néma Novát ellensúlyozandó komikus elemként megjelenik Rossz majom (Steve Zahn), aki a drámai részeket hivatott enyhíteni. Persze, ő a többiekkel ellentétben, igazi szószátyár típus, ami azért is fura Cézárnak, mert eredetileg Rossz majom nem is az ő falkájának tagja volt, ezért az, hogy beszélni tud, egyértelmű jele annak, hogy az első részben elszabadult vírus már dolgozik a környezetben, hatása visszafordíthatatlan. Rossz majom megjelenítésével új szintre emelkedett a számítógépes animálás.


A fényképezés gyönyörű, néha már-már egy-egy jelenet művészien lett fotografálva. Ennek legjobb példája, mikor Cézár rajtakapja a gyilkos Ezredest a családjának megölése után a vízesés alatt. A zene, fényképezés és lassítás összessége egy felejthetetlen jelenetben csúcsosodik ki.
Nem biztos, hogy igazam van, de a filmzenét készítő Michael Giacchino visszanyúlkált volna az eredeti filmzene atmoszférájához, amit még Jerry Goldsmith komponált. Persze megjelent a filmben a modern hangzásvilág is, azonban néhány hangulatfestő filmzenerészlet számomra erősen emlékeztetett a '68-as sci-fi zeneiségére.

A történet pedig, annak ellenére, hogy elmesélve talán nem tűnik olyan nagyon eredetinek, végig ébren tudott tartani, lekötött. A CGI mostanra eljutott arra a szintre, hogy nem zavaró a szememnek a generált állatvilág. Persze, azért még nem tudja teljesen becsapni a látvány az érzékeimet, viszont nagyon közel áll ahhoz, hogy elhihessem a képen mozgó állatok létezését, ami egy ilyen filmnél elengedhetetlen.
A befejezésben pedig van egy kis kiszámíthatóság, ugyanakkor Cézár karakterét nem gyilkolták meg azzal, hogy döntése visszavonhatatlanul Koda oldalára álljon. Amikor végül szembe néz nemezisével, az Ezredessel, a lehető legkorrektebbül járnak el az "ősi" ellenségek.

90%


2017. március 30., csütörtök

Repülőtér - Airport (1970)

Repülőtér - Airport (1970)


Rendezte: George Seaton valamint stáblistán kívül Henry Hathaway.

A film Mafab adatlapja: Airport (1970)

Megtekintés: Ugyancsak megkopott mostanra, de ha kedveled a drámákat, amelyek több rétegből állnak össze, érdemes megtekinteni.

Igaz, hogy magyar címmel írtam meg a cikket - Repülőtér - de azért amennyire emlékszem, nézői berkekben is csak Airportként emlegetik a filmet. (Akár az Airplane paródiát, a Terminált, vagy a Mad Max-et. Van ugyan magyar megfelelő, de mivel videókazi kalóz narráción szocializálódtunk, beégett. Legalábbis a korosztályomnak, +/- 10 év.)

A bő kétórás mozit Arthur Hailey (wiki) regényéből írta vászonra Seaton. Hailey-ről annyit érdemes tudni, hogy munkássága hasonló volt Grisham és Chrichton stílusához, írói sikerességéhez. Grisham főleg ügyvédes témákban van otthon, Chrichton a fantasztikum világában szeretett barangolni, a technológiai vívmányokat beépítve műveibe, Arthur Hailey (imdb) pedig szívesen foglalkozott mamutvállalatok köré épülő témákkal, mint autógyártás, szállodaipar vagy bankszféra. Általában volt tehát egy keret, amin belül helyezte karaktereit és azok drámáit, amelyek sokszor pont az adott témához kapcsolódtak szervesen. (Lásd pl. pont az Airport azon jeleneteit, amikor Mel (Burt Lancaster) azon vitázik elhidegült feleségével, Cindy-vel, (Dana Wynter), hogy a család is fontos, de van, amikor a munka elsőbbséget élvez, mert nem lehet félredobni.)

A történet nagy vonalakban egy drámai este történéseit mutatja be, amelyben több szereplő élete veszélybe kerül, akiket a sors egy repülőgépre sodor egy elkeseredett emberrel, aki biztosítási csalásra készülve igyekszik öngyilkosságot elkövetni, egy balesetnek álcázott repülőgép-szerencsétlenséggel.

A Lincoln repteret megbízásának köszönhetően Mel (Lancaster) vezeti. Egy érkező gép pilótája elszámolja magát és a reptér legforgalmasabb leszállópályáját sikerül gépével eltorlaszolnia. Mivel éppen téli vihar tombol és a környéken nincs másik alkalmas repülőtér, minden erővel azon van a földi személyzet, hogy kiássák a beszorult gépet, biztosítva a többi, levegőben köröző madárnak a leszállás lehetőségét.
Mel habár igyekszik jó apa lenni, le sem tagadhatja, hogy valami alakul közte és a titkárnője, Tanya (Jean Seberg) között. Felesége viszont pont ezt a zűrzavaros éjszakát választja ki arra, hogy gyakorlatilag belehajszolja Mel-t a válásba.
Mel egyik legjobb, mégis legmakacsabb pilótája, Vernon (Dean Martin), aki viszont nem elég, hogy pökhendi és ott tesz keresztbe Melnek, ahol tud, de egyszerre Mel húgának a férje és amit kevesebben tudnak, csalja őt egy stewardess-szel, Gwen-nel (Jacqueline Bisset).
Míg a kifutópályán Mel egyik gépész, karbantartó és egyben repülőgép tervező barátja, Patroni (George Kennedy) igyekszik felszámolni a hatalmas hótorlaszt, addig a gépre felszálló utasokkal is meggyűlik a bajuk.
Egy idős hölgy (Helen Hayes) például kifinomult technikával potyautasként látogatja rendszeresen idegenben élő lányát, míg egy korábbi tűzszerész (Van Heflin), hogy végső elszegényedésében gondoskodjon feleségéről (Maureen Stapleton), merényletet tervez a gép ellen.
A főbb történetszálakon kívül is megismerünk érdekes, kedves vagy épp idegesítő karaktereket. A film készítőinek sikerült megcsípniük néhány igazi sztárt - bár néhányuk csillaga már kihunyóban volt - és sok statisztát, ezért a színészi játék összessége elég ingadozó minőségű.

A film zenéjét a remek Alfred Newman komponálta, akit több, mint két tucat évben jelöltek Oscar-díjra, nem egyszer egy éven belül több filmért. Ezért a munkájáért azonban nem kapta meg a szobrot, de a film egyébként sem mondható szerencsésnek ebből a szempontból, mert a tíz jelölésből csupán a legjobb női mellékszereplő díját sikerült megszerezniük, amelyet a szélhámos nagymama, Ada Quonsett szerepéért Helen Hayes-nek Ítélt oda a zsűri, bár a díjat Hayes egészségi állapota miatt végül Rosalind Russell vette át.

A filmet gyerekként láttam először - mondanom sem kell, hogy gyerekként azért valahogy jobban magával ragadt a történet szerteágazása és grandiózussága - és bár azóta erősen megkopott, elmúlt belőle a frissesség, bőven megér egy megtekintést, akár a sokkal gyengébb, mégis szórakoztató folytatásokkal egybe fűzve. Például egy unalmas hétvégét simán feldob a négy Repülőtér film, főleg, ha azok megtekintése után mellé csapjuk a belőlük táplálkozó paródia mozi két részét is, amely remekül használja ki a katasztrófafilmek kliséit, vegyítve azt angol, fekete és főleg abszurd humorral.

Dean Martin a kapitány és a rémült utasok farkasszemet néznek a merénylővel.

Természetesen a hetvenes évek óta rengeteg hasonló filmdráma és katasztrófafilm készült, de repülős témában kevés hasonló, amely nem csak magára a katasztrófára és annak túlélőire, hanem a környezetükre és sok egyéb karakterre is figyelt volna. Nem állítom, hogy persze az Airport lenne az első fontos és a kliséket lefektető katasztrófa mozi, azonban sok hasonló, akkoriban készült fontos mozi utána került bemutatásra: Földrengés, Pokoli torony (1974), A Poseidon kaland (1972). Az Airport meg már 1969-ben elkészült (Később mutatták be... 1970-ben), alig egy évvel a regény megjelenése előtt, ami olyan nagy sikernek örvendett, hogy az Universal azonnal lecsapott rá. Később azonban a produkció költségvetése kezdett elúszni - köszönhetően a főszereplők bérének is - és az Universal elnöke, Lew Wasserman hajlott rá, hogy beszüntesse a forgatást, míg a producer Ross Hunter ragaszkodott a film elkészítéséhez. Ez olyannyira elmérgesítette a két férfi között a viszonyt, hogy az azután sem állt helyre, hogy a mozi hatalmas sikerrel került bemutatásra.

Töfi:
- Helen Hayes abban az évben mellékszereplői Oscar-díjával két olyan színésznőt pipált le - Karen Black-et és Lee Grant-et - akik később játszottak fontos szerepet a további Airport filmekben.
- A filmben nem hozzák szóba a hatalmas korkülönbséget a pilóta Dean Martin és a légikisasszony, Jaqueline Bisset között, pedig az ilyesmi ábrázolása a hetvenes években még közel sem volt annyira elfogadott.

Feltétlenül ajánlom ezt a mozit azoknak, akik két órán keresztül bírnak ülni a fenekükön és elmerengeni, hogy vajon néha milyen közel vagyunk ahhoz, hogy rosszkor legyünk, rossz helyen.
Akit még kiemelnék a filmben, az Van Heflin, aki a bombakészítő Guerrero-t alakítja és ez volt az utolsó mozifilmje. Motivációja tiszta és már-már érthető is, így a film egyik igen fontos mellékszála az övé, a feleségét alakító, Maureen Stapletonnal egyetemben. Drámájuk kiemelkedik az átlag drámákból, ahol sokszor nincs ennyire felépítve a karakterek háttere. (Amikor a feleség a férje életéről vall, az például eléggé hihető és kidolgozott párbeszéd.)

90%

Ha megnéznéd:
- Airport (1970)

Helen Hayes, Jean Seberg, Burt Lancaster

2017. január 28., szombat

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)

A fegyvertelen katona - Hacksaw Ridge (2017)


Rendezte: Mel Gibson

A film Mafab adatlapja: Hacksaw Ridge (2017)

Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!

Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.

Pedig...

Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.

Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.

Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.


Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".

Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...

Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi!
Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)


A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)

Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.

Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???

Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.


Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!

90%

Ha megnéznéd:
- A fegyvertelen katona (2017)

2017. január 9., hétfő

Suburra - Suburra (2015)

Suburra - Suburra (2015)


Rendezte: Stefano Sollima

A film Mafab adatlapja: Suburra (2015)

Megtekintés: Szerintem ez volt az egyik legjobb film 2015-ben. Pofám leszakad, hogy csak most néztem meg.

A befejezés egyfajta hepiendként felfogható és rendesen érzetem egy mini katarzist. Stefano Sollima nevére sokkal jobban fogok figyelni. Még akkor is remek film a "Suburra", ha néha már-már népmesei elemeket mutat, mint a fő karakterek által levezényelt sikeres bosszú hadjáratok.

Sollima már 2012-ben letett egy olyan bűnfilm drámát az asztalra, aminek megtekintése után szétnyalogattam a tíz ujjamat. Az "A.C.A.B. - Minden zsaru rohadék (2012)" kőkemény zsánerfilm volt és a legjobb francia és amerikai bűnfilmek hagyományait követve mutatta be több szálon, ahogyan néhány rendőr, akik munkájuk folytán a közember gyűlöl (Készenléti zsaruk voltak) de azért nekik is van emberi oldaluk és mindennapi megoldásra váró problémáik. Már azt a mozit is két éves csúszással tekintettem meg, 2014-ben és már azt is jóval magasabb ponttal mertem jutalmazni, mint amit az imdb rásózott. Ez a film pedig még jobban tetszett.
A fényképezés és a vágás pazar és gyönyörű, pedig nem állíthatom, hogy kísérletező jellegű lenne, vagy hatásvadász. Egyszerűen csak mindig jó helyen van a kamera és a megfelelő szögből mutatja, amit látnom kell, hol a háttérre fókuszálva, hol a színészek arcjátékára. A színvilág hangulatos, érzelmes. A színészi játék tökéletes. A film zenéje (Pasquale Catalano) meg simán szintén 2015 Top10-es darab, a borongós hangulatú, főleg szintetizátort használó halk klimpírozással és Anthony Gonzalez M83 elnevezésű, 2001-ben alakult szinti-pop és egyéb stílusjegyek felvonultató formációjával megtámogatva.
A színészek méltatásába nem mennék bele mélyen, mivel az olasz kortárs színészekkel és neveikkel eléggé hadilábon állok, viszont a megkenhető politikus Malgradi szerepében remekelő Pierfrancesco Favino fizimiskája az A.C.A.B. vásznát is erősítette.
Ha van mozi, amihez hasonlíthat a "Suburra", akkor az pl. Michael Mann "Szemtől szembe - Heat (1995)" című akció-drámája vagy Gérard Depardieu számomra utolsó értékelhető mozija - nem láttam persze mindent azóta - a "36 - 36 (2004)"


Míg a 2012 dráma a rendőrök életébe engedett egyoldalú bepillantást és azért voltak benne szimpatikusabb karakterek is, a "Suburra" fontosabb szereplői a politikai hadszíntérből és a bűnözői társadalomból kerülnek ki, és keresve sem lehet közöttük pozitív figurát találni, csak talán kevésbé antipatikusat. A forgatókönyv pedig, talán egyetlen hibájaként, kissé idealizálja ezt a néhány karaktert és a többiek fölé emeli, ami egy ilyen filmnél nem hagy keserű szájízt bennünk, de azért azt pontosan tudjuk, hogy a valóságban nem ez történne és pont ezért említettem a "népmesei" elemeket.

A történet nagy vonalakban:
A közepesen befolyásos politikus félrelép egy hotelben és közben sikeresen asszisztál egy fiatalkorú kurva túladagolásához. Ostoba módon a másik kurvára bízza a holttest éltüntetését, ami elindít egy dominó sort. A lányt eltüntető kisstílű strici azonnal zsarolni kezd. A politikus megbíz valakit a zaklatás leállításával. A zaklatót rövid úton megölik, de persze az egyik legbefolyásosabb bűnszervezet kis kedvencéről és családtagjáról van szó. A cigány maffiózó fejeket akar látni és mire észbe kapunk, mindenki veszélyben van, mindenkit megakarnak ölni. A film, ha figyelünk, nem bonyolúlt, végig követhető. Bizonyos tekintetben - értem a politikai szálat - reflektál akár ránk is: Rég láttam ennyire irritáló politikai figurát, mint Malgradi, aki csak egy nővel szemben tud kemény lenni, egyébként egy beszari féreg, aki ott halmozza az élvezetet, ahol senki nem látja és szinte mindenét alárendeli a hatalmának megerősítésére, megtartására.
A kemény bűnözőknek mind van gyengéje, ami nem biztos, hogy jó ómen, legyen az ilyen vagy olyan házi kedvenc, mert amit megtanultunk a filmből, hogy bizony ezek a kedvencek visszamarnak, ha van esélyük rá.
Szereplőink sorsa mind azért teljesedik be sötét módon, mert elvakítja őket önön hatalmuk és azt gondolják, felette állnak akár istennek is. Aztán kilépsz egy sötét folyosóra és valaki pisztollyal vár rád a homályba burkolózva.
Egyedül a vallási szál kibontása volt számomra felesleges és hiányos, ám jobb is így, mert a játékidő így még épp belefért a kibírható alig több, mint két órába. (Egyébként sem vagyok vallásos.)


Csak kívánni tudom, hogy a mi politikai elitünket hasonló módon öntsék majd ki az ablakon, mint ahogyan a film végén a szakadó eső mossa tisztára a város, elmosva mindazt a mocskot, amit korábban lassan kinevelt az éjszakába.
A gyenge emberek pedig erőt vesznek magukon és pontot tesznek a végére.

90%

Ha megnéznéd:
- Suburra (2015)

2016. szeptember 16., péntek

Sorozat: Stranger Things (2016)

Sorozat: Stranger Things (2016)


Rendezte: Matt Duffer, Ross Duffer

A film Mafab adatlapja: Stranger Things (2016)

Megtekintés: Visszahozott valamit a gyermekkorom videós élményeiből...

...amikor olyan filmekért rajongtunk - nyolcvanas évek, ne felejtsük ezt el - amelyekben a hősök bekalandozták a bolygónkat, gyerekek vették fel a harcot a felnőttekkel illetve a gonosszal, és egész kisvárosokat kebeleztek be rémisztő és/vagy vicces teremtmények. A Duffer fivérek jó érzékkel nyúltak bele a tutiba, hogy az egyszeri átlagnézőt, - aki legalább akkora rajongó kell legyen, mint ők, - beleszögezzék a fotelba. Nálam célt értek, mert a Stranger Things végig lekötött és néhány apróságot leszámítva - amiből igazából csak egy baszta fel az agyam - csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti, ha a központi szál gyerekekre fókuszál, míg rajtuk kívül is van miért izgulni, stb.
A Netflix előtt pedig le a kalappal és csak azt tudom kívánni, mindig legyen elég pénzük a jó elképzeléseket megvalósítani, még akkor is, ha kis képernyőről van szó, amíg ilyen minőségben teszik azt.

Gyerekkoromban volt egy remek kis sorozat, amelyben egy kislány kerül földünkre és néhány tini barátkozik vele össze és igyekszik hazajuttatni. Azt hiszem, még valamikor az E.T. előtt, de erre nem esküdnék meg. A lány neve Majka volt és bár az arany festés alatt nem egy igazi kis szépség bujkált, azért bele tudtam zúgni rendesen a figurába. A sorozat tényleg megelőzte 4 évvel az E.T. című klasszikust, 13 rész készült el belőle és megtalálható az eredeti szinkronnal a youtube-on: Csillagok küldötte. (Szomorú adalék, hogy a Majkát alakító gyerekszínész legalább ugyanúgy megjárta a poklot, mint az agyon sztárolt amerikai pályatársai; Zuzana Pravnanská rászokott a heroinra, egy ideig élt az utcán és fiatal korában még egyik barátja is megerőszakolta. Mostanra közel ötven éves, két kislány édesanyja és a filmes karrierrel örökre felhagyott.)
Ezeket csak azért írtam le, mert szegről-végről pont az ilyen filmek és sorozatok miatt volt bennem olyan erős nosztalgikus érzés, amíg ezt a nyolc részes - már készül a folytatás - sorozatot néztem.

A sorozat húzóneve Winona Ryder, aki az egyik főszereplő srác anyukája. Ettől függetlenül a sorozatban nagyon vigyáznak, hogy nagyjából minden történetszál egyszerre haladjon és egymáshoz viszonyítva arányosan senki se kapjon több figyelmet. Ennek ellenére, hiába Ryder az, akinek nevével reklámozzák a sorozatot - a gyerekekével nehéz lenne, hiszen ki figyelne fel egy csapat korábban szinte ismeretlen taknyosra? - ha az első nyolc rész felében egy hisztérikát kell alakítania, aki jó úton halad az őrület felé. Nem túl hálás.

A srácok viszont - nem sorolom fel őket -  egytől-egyik remek karakterek. Pont, ahogy egy gyereksorozatnál elvárható. Mind külön karakter, egyik sem irritáló alapból, amikor meg igen, az a figurából adódik, nem a játékstílusból. Jól végszavaznak egymásnak, tökéletes a harmónia, ami elvárható, hiszen a két rendező - akinek mellesleg saját terve volt a sorozat - gondosan válogatta ki azt a néhány kölyköt, akik végigviszik hátukon a showt. Nem véletlen, hogy jó az összhang, hiszen pont a srácok közötti kémia az, ami miatt olyan sokáig tartott a megfelelő színészeket összeszedegetni.
Akit még érdemes kiemelni, az a seriffet remekül alakító, lassan a helyzetet kezelni tudó és azt részben megoldó Jim Hopper (David Harbour) aki pont olyan tökös, mint amilyennek elvártuk a hasonló filmekben a seriffet - és többnyire egyfajta apafigura is - vagy valamelyik tanárt, esetleg a helyi lelkészt vagy szatócsboltost (South Parkban pl. a séf bácsi) aki a gyereket vezetni szokta vagy csak figyel rájuk.

Aztán van egy kislányunk is, aki miatt a fiúk között kialakulhat némi feszültség és aki körül az egész eseménysor forog. Nem volt véletlen a lengyel ifjúsági sorozat megemlítése. Eleven (Millie Bobby Brown) titokzatos képességekkel rendelkezik, képes magát megvédeni, mégis szüksége van a fiúkra, hiszen nélkülük egyszerűen elveszne. Brown nem éppen egy tipikus tündéri kislány - erre még rá is játszanak a frizurájával, amelynek köszönhetően egy ideig tényleg akár fiú is lehetne és nekem állandóan a Pitch Black jutott eszembe, ahol egy elsőre tök ugyanilyen karakter hitette el velünk, hogy nem az, akinek látszik - egy idő után azonban meg lehet kedvelni a karakterét, de ehhez kell, hogy a fiúkkal együtt jelenjen meg.
A rosszfiú meg Matthew Modine, de az ő szerepe egyelőre eléggé klisés lett. Bízok benne, hogy több teret kap majd a folytatásban, még akkor is, ha egyelőre azt sejtetik, hogy erre nincs esély.

Ha sok film eszünkbe jut a ST megtekintése közben, az nem véletlen, hiszen a Duffer fiúk nyíltan vállalták fel, hogy a sorozathoz rengeteg helyről "loptak", ezért lesz sok deja vu meg utánérzés. Haragudni még sem fogunk rájuk, mert az első évad egy méltó múltidézés.
A zenéje szintén kiváló szintiscore, ami emlékeztet kicsit Carpenterre is, de sok egyéb nyolcvanas évekbeli munkára. Kyle Dixon és Michael Stern értő kézzel idézi fel a korszakot és a képek alá is remek hangulatot varázsol.

90%

Az Interneten nagyon sok jó kritikát kapott a sorozat és eszméletlen sok és minőségi rajz, poszter, karikatúra készült már hozzá. Az első nyolc részt annak éllenére érdemes megtekinteni, hogy teljesen még nincs lezárva a történet, hiszen a folytatást berendelték. Ettől eltekintve elég kérdésre választ kapunk ahhoz, hogy ne legyen hiányérzetünk.