A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alexander Skarsgård. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alexander Skarsgård. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 30., szerda

Néma - Mute (2018)

Néma - Mute (2018)


Rendezte: Duncan Jones


Megtekintés: Negatív jövőképből jeles, szórakoztatói faktor kérdéses.

Amikor először láttam meg, hogy Duncan Jones új filmmel készül, nagyon vártam. A direktor korábbi mozijai ugyanis kellemes filmélmények annak, aki fogékony a fantasztikum és érdekes morális kérdések boncolgatására. Azonban a "Mute" alulmúlta a várakozásomat, mert bár részese egy Jones féle univerzum építésnek és a felvázolt jövőkép is részletes, vizuálisan és/vagy hangulatában emlékezetes, ám összességében egy hosszúra nyújtott, nem is túl izgalmas, töredezett bosszú film, amelyben érdekes pontok a nyomozati részek, ahogyan főhősünk eljut A-ból a B-be.

Duncan Jones viszonylag fiatal rendező. Tehetségét a művészetek iránt biztos a papától örökölte, David Bowie-tól, aki első filmrendezői munkájában tevőleges vett részt. 2000-ben Jones megrendezett egy Bowie koncert mozit, melynek anyagát a New York-i Roseland bálteremben rögzítették, június 19.-én. Gondolom, apu ráhatása lehetett, hogy Duncan megragadt a fantasztikus filmek világában, hiszen apu is rendszeresen kerülgette a témát, mind filmekben, mind zenei tevékenységében.

Rendezői debütálása egy érdekes kamaradarab, amelyben Sam Rockwell egyedül állt helyt, több szerepben. A "Hold - Moon (2009)" kifejezetten egy poénra kihegyezett, társadalometikai kérdéseket feszeget és az embert, mint egyedülálló, szuverén személyt mozgatja a történetben, hogy azután kapjunk egy pofont: A főszereplőről kiderül, hogy valószínűleg klón és többedmagával, gyakorlatilag rá van kényszerítve, hogy egy befolyásos társaságnak végezzen karbantartási munkákat a Holdon, mert olcsóbb a klónokkal folyamatosan tartani a tempót - kiiktatva a korábbi "darabot", - mint betanítani valakit a földön és kijuttatni az űrbe.

A "Hold" olyan pozitív visszhangot kapott nézői és kritikusi szinten, hogy Jones lehetőséget kapott több pénzből, Hollywood-i produkciót tető alá hozni. A "Forráskód - Source Code (2011)", ha lehet, még elborultabb ötletekkel foglalkozott, amelyben az időutazás egyik formáját vesézik ki, beoltva némi "Idétlen-időkiggel". Az ember miben léte itt is fontos kérdéssé lépett elő, amikor a film végén kiderül, hogy hősünk tulajdonképpen már nem is képes az életre, csupán a nagy hatalmú társaság az, amelyik kihasználva az agyában rejlő információkat, kizsákmányolja a testet.

Itt még azt jósoltam volna Jones-nak, hogy ha így folytatja, igen fontos sci-fi rendező lehet belőle, de bevállalta a videójátékból készült Warcraft mozit, amely legalább annyira visszavetette Jones renoméját, mint korábban Shyamalan karrierjét rombolta "Az utolsó léghajlító". Miért? Mert minkét történet már egy korábban ismert univerzumot dolgozott fel, amelyben rendezőink kézjegye nem tud markánsan érvényesülni, legalábbis, nem érződik a kész művön. Világszinten a film nem bukott meg, de bőven alatta maradt a várt bevételeknek.

A "Mute" kifejezetten visszaesés Jones filmográfiájában és beállt a Netflix által promotált sci-fi mozik sorába, amely jó rendezővel, remek színészekkel, érdekfeszítő történettel, de olcsó kiállításban kerül képernyőre.

A Néma (Alexander Skarsgård) egy bárban dolgozik, ahol gyengéd érzelmek szövődnek közte és az egyik szexi felszolgáló lány között. A kapcsolat tisztaságát nehezíti, hogy a bár amolyan szexgyűjtő pontja a város söpredékének. A lény hamarosan eltűnik és a Néma pedig hol szerencsével, hol logikával, de keresztül vágja magát a városon, hogy megtalálja a szerelmét.

A film pozitívuma, hogy Paul Rudd alakítja a gonosztevőt, Kaktusz Bill-t a filmben és ezért ismét kapunk némi Rudd humort, amit kedvelek. A hátrány szintén ez: Rudd kiváló színész, ha humorról van szó, de mivel beleragadt ebbe a skatulyába, nehéz őt negatív szerepben megszokni, amire rátesz egy lapáttal a film stílusa is, mert néha túl vicces, máskor indokolatlanul komoly/komor. Nehéz is ráhangolódni az eseményekre. A végére már vártam, hogy derüljön ki mi történt és lépjünk tovább. A Két órás játékidő kifejezetten szükségtelen és a kész film néhol emlékeztet "A káosz birodalma" című stílusos borzalomra.

Skarsgård-dal kifejezetten elbánik a forgatókönyv, hiszen végig néma marad. A szuggesztív hangja nem segít a karakter formálásában, bár, arra ott vannak a szemei és gesztusai.
Ha ismered Duncan Jones világát, akkor rengeteg utalást fogsz észrevenni a filmben, amik korábbi munkaira és a magánéletére respektálnak. A filmet dajkájának és édesapjának ajánlja.

Aki nem szereti a lassú folyású drámákat, az kerülje a filmet. Aki viszont kedveli Duncan Jones világát és a főszereplőket, azoknak egyszer elmegy kategória. Persze szerintem. Neked lehet, hogy a kedvenc mozid lesz.

65%

A film Mafab adatlapja: A néma - Mute (2018)


2016. október 25., kedd

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)


Rendezte: David Yates

A film Mafab adatlapja: Legend of Tarzan (2016)

Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.

Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?

Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan...  kimódolt?


Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.

Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.


Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)

Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?

Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.

Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...

60%

Ha megnéznéd:
- Tarzan legendája (2016)


2015. október 21., szerda

Rejtezők - Hidden (2015)

Rejtezők - Hidden (2015)


Rendezte: Matt Duffer, Ross Duffer

A film Mafab adatlapja: Hidden (2015)

A mozi posztere nem olyan titokzatos?
Megtekintés: Közel ötven percet kell kibírnod, hogy kapj egy olyan WTF pillanatot, ami teljesen felülírja, amit korábban sejteni vagy tudni véltél.

Az egyetlen oka, amiért a film nem nagyon fér bele a többször nézős kategóriába, hogy a poén lelövése után már nem tud sok újat mondani magáról. A képi világ rendkívül sötét - a flashback-eket leszámítva - ezért, ha kicsit fáradtan kezdesz bele, munka után, hajnalban, van rá esély, hogy a monoton történetvezetésnek köszönhetően feladod a filmet már az első fél órában. Akkor azonban kihagyod magát a csattanót, ami miatt egyszer mindenképp érdemes rászánni a filmre az időt. Nem szpojlereznék többet.

A fényképezés koherens, szép és sötét. A széles vásznú változat mozi élmény nyújt, még úgy is, hogy szinte végig egy kamaradarabot látunk. Mikor kezd kinyílni a történet és a visszaemlékezéseknek köszönhetően a néző megkapja a megoldást, addigra kicsit szélesedik a film eszköztára, bár, hiába, hiszen, alig percek vannak hátra. Az egyetlen, ami indokolja az időben ugrálós elmesélést, hogy ha lineárisan látnánk az elejétől az eseményeket, akkor a csattanó természetesen nem működne és talán a néző a nem "megfelelő" oldalért szorítana.

A színészi játék erős, megfelelő. Mivel főszereplőink a játékidő nagyját lefedik, szükség is volt markánsan jól teljesítő színészekre. Rajtuk múlik minden. Ha hiteltelenek, az első negyedórában elvérzik a mozi.

A Duffer fivérek kezdenek befutni rendezőként. Az érdekes és kezdetben misztikus Waynward Pines sorozattal már bizonyítottak. Ezzel a filmmel talán szintet léptek. Jól adagolják az információt és feszültséget. Nagyon keveset mutatnak, de ez nem zavaró, kivétel, ha a nap besüt a képernyőre, mert az nagyon sokat ront, hogy egyes részleteket kivegyünk az éjszakai jelenetekből. Van még hova fejlődni, ám első nagyfilmnek tisztességes munka.

Történet:

Ray (Alexander Skarsgård) és felesége, Claire (Andrea Riseborough) kislányukkal a föld alá kényszerülnek, miután valamilyen katasztrófa következtében városuk az enyészetté lesz. Két fontos teendőjük, hogy kirekesszék a titokzatos támadóikat, akik a sötétben rejtőznek a romok között és szüntelen fenyegetést jelentenek a család számára, a másik, hogy kislányukat, Zoe-t (Emily Alyn Lind) felneveljék az embertelen körülmények dacára is. Háromszáz napja bujkálnak a föld alatt, az öreg iskolaudvar alá telepített bunkerben, ahol szerencséjükre hosszú időre elég élelmiszer készlet van felhalmozva. Gondos beosztással még talán elég sokáig lent bírnak maradni, védve a külvilágból fenyegető veszélytől, ha rendszeres időközönként nem akarna az ismeretlen támadó horda bejutni hozzájuk, hogy ki tudja, mit tegyenek velük.
Ray és Claire sokat tesz azért, hogy Zoe művelt lánnyá cseperedjen, egészen addig a napig, míg végül engednek a láncok, reped a fém és az idegen fenyegetés elözönli bunkerüket.
Akkor már csak a menekülés marad.

A képi világ komolyan megterhelő a nézőnek. Csak teljes sötétben lehet igazán élvezni.

Ha ennyire profán lenne a történet, nem lenne kritikai sikere, csupán egy lenne a tucatnyi hasonló, horrorba hajló kamaradarab közül, melyben kevesen, elzárva remegnek a túlélésért. Lásd még pl. Hasadás - The Divide (2011) vagy A kihalás szélén - Extinction (2015) szintén egy kislánnyal, akit ketten is igyekeznek megmenteni az életük árán.

A film nem rossz, azonban a gyakorlatilag egy csattanós forgatókönyv miatt nem lehet túlértékelni.
60% és nem lesz a kedvenced.

Ha szeretnéd megtekinteni, itt keresd: Rejtezők - Hidden (2015)