A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lasse hallström. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lasse hallström. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 24., hétfő

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)


Rendezte: Lasse Hallström

A film Mafab adatlapja: A Dog's Purpose (2017)

Megtekintés: Ezt a filmet, ha hajlamos vagy elérzékenyülni, egyedül nézd meg. Semmi esetre sem a barátnőd mellett. Úgy kevésbé ciki... amikor a zsebkendőért nyúlsz.

És még így sem maxolták ki a hollywoodi giccsfaktort. Mert teszem azt, a második etap - mivel nagyjából mondható, hogy egy szkeccsfilmről beszélünk, amelyik többé kevésbé öt epizódon keresztül ível át - lehetett volna kicsit nyálasabb, ha rendőrbácsinak is jut egy barátnő, de azért ne akarjunk már mindent, nem igaz?

Mit tudtunk erről a filmről? Én nagyjából annyit, amennyit a hírportálok megosztottak egy felvételről, amelyben egy idomár egy német juhász kutyát igyekszik beleerőszakolni egy zavaros és habzó medencébe. Az állatvédők persze azonnal epét hánytak, pedig ez a szoktatós jelenet még csak nem is számít durvább kandikamerás felvételnek. Látnák csak, hogy miket művelnek pl. egy rendőrkutyával - amit a szóban forgó eb véletlenül a filmben alakított - hogy milyen "tortúrákon" kell végigmenniük, amíg a feladatuk tökéletes ellátásához érnek. Meg ne legyünk már álszentek egy olyan világban, ahol naponta millió érző élőlény végzi a vágóhidakon, hogy azután az asztalra kerüljenek, illatos és omlós formában. Szóval, aláírom, hogy egy végtelenül humánus hozzáállású személynek bántó és sokkoló lehetett, amint szegény állat és gazdája huzavonáznak egy sort, ám később, hogy árnyalódjon a kép, olyan nyilatkozat is kiszivárgott, hogy a kutya amúgy erre volt kiképezve, csak zavaró körülmények miatt lett kissé indiszponált a felvétel idejére.

Egy biztos: Sok állatvédő társaság és médium - újságok, kritikusok, filmes geekek - szólította fel a nézőket a film teljes bojkottjára, amivel, a megtekintés után, úgy érzem, mellé lőttek, két okból is.: Egy, hogy az utóbbi évek egyik legszívbemarkolóbb - persze, tudjuk, hogy hatásvadász, de akkor is néha kell ilyen mozi - filmjét sikerült leforgatni, nekem meg megnézni, kettő, ha a filmet senki nem nézi meg, akkor tök hiábavaló volt szegény kutyus "kínzása", hogy sikerüljön a jelenet, ami a film egyik legizgalmasabb momentuma, ha átsiklunk az felett, hogy valójában a kerettörténet mellett eléggé eltörpül ez a szegmens és csupán csak azért nem lett felesleges száll, a többi töltelékvonallal együtt, mert maga a történet dramaturgiája igényelte azt, hogy valami mi még történjen kutya főhősünkkel a kezdet és befejezés között, ennélfogva, még kicsit öncélúnak is tekinthető a K9-es kutya akciója a vízbe ugrással.


Mert egész egyszerűen nagyon érezhető, hogy Ethan és Bailey történetéhez, hogy működjön, szükséges volt a töltelékre is. Így maga a fővonal tökéletesen lett prezentálva és a töltelék lett az, ami kissé kevés, kissé avas. (Lásd pl. a fiatal párt, aki Buddie-t hazaviszi, hogy azután két perccel később, anélkül, hogy a karajterekről bármit megtudnánk, megszabaduljanak a kutyától.Ez puszta időhúzás, hogy érezzük, mennyire kiszolgáltatott néha egy eb, viszont érzelmileg talán pont a legüresebb pillanatok, a hányavetiség miatt.)

Amúgy a film többi része is csupa állatos filmes klisé, első perctől az utolsóig, csak a szimpatikus főszereplők miatt sikerül a nézőnek jobban elmerülnie a mondanivalóban. A szimpatikusba azonban bőven beleférnek az emberi és állatszereplők, együtt. Lasse Hallström mindig is sikeresen játszott a nézői érzéseivel, itt, meg azért bőven segít a cukiságfaktor. az egyszeri emberek - már ha vallásuk nem tiltja a kutyák lelkének bármilyen "elfogadását", kifejezetten szeretik az egyik életből a másikba ruccanó történeteket, legyen szó akár egy kiskutyáról, mert azon kívül, hogy a szőrös kedvencek pavlovi reflexként váltják ki az emberből az egyfajta "anyai" ösztönt, bőven van bennünk fogékonyság a misztikus/m és az élet misztériuma iránt, amit akár azzal is jól lehet szemléltetni, ha csak egy kutyus lelkét és érzéseit követjük több kutyaöltőn keresztül. A filmben még akkor is megvan a báj, ha véletlenül a néző nem rajong az olyan mozikért, amelyek főszereplőinek szinte egész életét végigkövethetjük, hiszen a játékidő szabta határok miatt könnyen ránk telepedhet az érzés, hogy mennyire rövid is lehet egy emberélet...


Ethan (K.J. Apa) egy bezárt autóban megpillantja élete első szerelmét, a Yorkshire Golden Retriever kutyust, akit Bailey-nek (Josh Gad) nevez el. Ahogy Ethan cseperedik, úgy édesapja kezd eltávolodni a valóságtól, közben megérkezik a szerelem is, egy gyönyörű lány, Hannah (Britt Robertson) képében. A jövőjük nagyon fényesnek ígérkezik, még a közös suli is lehetséges, amikor egy rossz csínynek köszönhetően Ethan komolyan megsérül és ezzel elszállnak egyetemi tervei a sportösztöndíjról. Ahogy ilyenkor szokott, a fiú elmarja maga mellől a szerelmét és egyedül éli tovább életét, amiből Bailey is kiöregszik.
Amit azonban nem sejtettünk, hogy Bailey tudata továbbvándorol más kutyusokba, hogy sose felejtse el első gazdáját és amikor eljön a megfelelő idő és szerencse együttállása, végül ismét egymásra találhassanak, ráadásul persze az igaz szerelem, Hannah is előkerüljön. Mi ez, ha nem tömény nyál?
Persze, hogy az.
De néha fogom a műanyagpoharat, teletöltöm a szirupos ragaccsal és szívom magamba, száz percig. Egyedül csak azon morfondírozom, hogy az öt forgatókönyvíró, ha már úgyis kicsit belekontárkodott W. Bruce Cameron regényébe, akkor Carlos (John Ortiz) történetébe miért nem építettek bele valahogy egy szerelmi szálat, hogy az édes nyálra ezzel rászórjanak még egy csipetnyi csillámzselét.
Esküszöm, még épp elbírtam volna. Igazán olyan mindegy lett volna a következő afroamerikai fiatal pár szerelme mellett.
Nem mindegy már, ha a film alatt vagy négyszer kellett szemet törülgetnem?

Az idős Ethan-t alakító Dennis Quaid-et szeretem filmekben látni, bár az utolsó öt évben nem sok értékelhetőt láttam tőle, viszont szegény mintha borzalmasan megöregedett volna. Mondjuk, még mindig ő a húzónév a stáblistán. Mellé pedig apró meglepi volt Peggy Lipton az idős Hannah bőrében, hiszen őt legutóbb a Twin Peaks sorozatban láttam, közel harminc éve és talán ő volt emlékeim szerint a kevés pozitív karakter egyike. (Nem, te majom, hiszen nagy kedvencedben is feltűnt, "A jövő hírnökében", igaz, apró szerepben.)


A fényképezés nagyon szép, és ötletesen láthatjuk, néha a kutyusok szemén keresztül a világot. Mondjuk, ebből lehetett volna kicsit több is.
A zene Rachel Portman, és mint ilyen, szokás szerint minőségi munka, pedig csak egy habkönnyű családi filmről lenne szó... ha nem sírom ki a jobb szemem teljesen, meg kicsit a balt.

75%

Ha megnéznéd:
- Egy kutya négy élete (2017)

2014. február 27., csütörtök

Once Around - Az igazi/ Egyszer fent... (1991)

Once Around - Az igazi/ Egyszer fent... (1991)


Rendezte: Lasse Hallström



Nem csak blockbustereket és agyon hype-olt filmeket szoktam megnézni. És nem csak horrort. Lasse Hallström filmjébe tök véletlenül botlottam bele. Néha nézegetem a kedvenc zeneszerzőim munkáit, amiket összegyűjtöttem a gépemen. Azután ellenőrzöm az imdb-t, hogy van e olyan, amiről lemaradtam. Azután megpróbálom megszerezni. Nem rendelem meg, hanem "levadászom", ami csúnya dolog, ellenben nem kerül annyiba, mintha minden filmzenét eredeti cd-n birtokolnék. Oké, szemét vagyok.
Másrészt meg filmekre is vadászom és ha van olyan, amelyikben minimum kellő számú híresség szerepel, vagy egyéb okból érdeklődésemre tart számot, azt szintén megnézem.

Így botlottam bele a magyarságban két címfordítással büszkélkedő "Once Around" című keserédes filmdrámába. Inkább dráma, mint komédia, hiszen főleg a karaktereken van a hangsúly és a szituáción. Lasse Hallström egyébként sem a harsány kacagásos mozik rendezőjeként ismert. A filmet fél szemmel kísértem, de azért lehetett követni.

Holly Hunter, Richard Dreyfuss
Renata Bella (Holly Hunter), nem kis család sarja, így amikor kiderül, hogy udvarolja, aki hosszú időn keresztül járt mézes bödönjére végül nem akarja magának az állandó éléstárat, sokan támogatják, hogy valósítsa meg önmagát. Bellának ez olyan jól sikerül, hogy munka helyett végül egy nála vagy kétszer öregebb udvarlóval tér haza. A család kezdetben viszonylag türelmesen fogadja a túlpörgetett és ezért néha irritáló Sam Sharpe-ot (Richard Dreyfuss), de mivel a milliomos közelebb áll korban a szülőkhöz, mint az édes kislányhoz, nem kevés feszültség gyűlik össze a családtagokban, hogy végül megvárna a megfelelő pillanatot, kirobbanjon. Sam pedig partner abba, hogy ez így legyen, még akkor is, ha isteníti Bellát, nem csak prédát lát benne, hanem az igazi szerelmet.

- Látod, az a vén kecske hajtott a lányunkra!!!
 (Danny Aiello, Gena Rowlands)
Apu (Danny Aiello) és anyu (Gena Rowlands) nagyon sokáig viseltetnek türelemmel a lányuk nem éppen hétköznapi választottja ellen. Kezdetben a család többi tagja szintén nemtetszését fejezi ki Renata-nak, de ő tárgyilagosan és szenvedélyesen védi szerelmét. Azután egy végső konfliktus után a Bella család rájön, mi a fontosabb nekik: nyugalom a lányuk nélkül vagy extrém szituációk megfejelve egy őrült vővel, és hirtelen szent lesz a béke. Sajnos, üröm az örömben, hogy közben Sam egészsége nem teszi lehetővé a filmek romantikus hosszú távú holtodiglan-holtomiglan-ját. Renata egy csöppséggel és pár millióval gazdagabban, de egyedül kell, hogy folytassa életét. Vajon megéri e neki? Mikor lesz újra kész odaadni a szívét egy másik férfinak?
Nem tudjuk meg, mert addigra a film magára hagyja a nézőt, egy végső, kissé giccses képsorral, mely emléket állít az elhunyt férjnek. Ha Renata élete kicsit érdekesebb lett volna, simán megér a film egy folytatást, amiben láthatjuk, mivé fejlődött szerelmük apró gyümölcse és merre tart Renata és családja. Nem ez történik.

Sam Harpe figuráját azonban nem lehet csupán annyival leírni, hogy ő egy túlpörgetett és irritáló milliomos. Sam bár élete delén jár, kicsit átlépve azt, belül egy szentimentális, magányos kisfiú, aki új családot szeretne magának. Nem csak egyetlen feleséget és egy babát, aki tovább viszi a génjeit, hanem egy komplett családot, annak összes rákfenéjével. Nem csak azért akar megfelelni Renata családjának, hogy áldást kapjon frigyükre, hanem azért is, mert bár üzleti tevékenységei révén hatalmas vagyont halmozott fel, nincs ezt kivel megosztania. Nem csak a feleségével szeretné, hanem annak hozzátartozóival egyetemben. Samhez türelem kell, de ha megérti az ember a motivációit, sokkal szerethetőbb karakterként emlékezünk majd rá, mint ami első nézésre számunkra kitűnik.
Renata pedig partner abban, hogy kiegészítse a nála idősebb férfi szeretethiányát. Nem által akár a családjának hátat fordítani, ha úgy érzi, kettőjük boldogsága legalább olyan erős kötelék lesz, mint ami eddig füzte családjához, testvéreihez.

Átlagos filmet kapunk, televíziós eszközökkel elmesélve, így szórakozásunk nem lesz tökéletes. Legalább a színészi játék kárpótol minket a szegényes kivitelezésért.

Nem ez Lasse Hallström legjobb filmje.
50%

Figyeld:
- A filmben fontos szerepet kap egy lágy nóta, a "Flying on the moon" Danny Aiello tolmácsolásában

Ha tetszett a film, látnod kell: "Kőkemény család" - hasonló beilleszkedési keserédes, hasonlóan halálesettel a végén, de még szerethetőbb karakterekkel!
A ritkán látott Laura San Giacomo, mint kishúg.
A filmhez "Az igaz" magyar cím sokkal jobban illik, mint a számomra értelmezhetetlen "Egyszer fent..." - Hacsak nem a főszereplő, Renata lelki állapotára akartak utalni vele. De annak meg nem sok értelme.