A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sidney poitier. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sidney poitier. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. december 29., szerda

Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Rendezte: Sidney Poitier

A film Mafab adatlapja: Stir Crazy (1980)

Megtekintés: A nyolcvanas években, sőt, talán inkább a vége felé, a házimozi kezdett nagyon gyorsan elterjedni a háztartásokban. Rengeteg szabadidőt kiváltott azoknál a fiataloknál, akiknek volt és szerették bámulni a videón futott kazettákat. Egy Tom és Jerry rajzfilm válogatás pl. hosszú hetekre megoldotta, hogy a szülők dolgozhassanak, anélkül, hogy a kölykök zavarják őket. Közben viszonylag hamar kialakult a filmkalózok szűk és titokzatos rétege is. Néhányan egész komoly kis bevételeket gyűjtöttek össze abból, hogy horror áron másolták a szomszédoknak a hang alámondásos, friss, néha egy-két éves filmeket. Igen, akkor éveket vártunk az új mozikra és főleg a hetvenes, nyolcvanas évek első felében futó filmekkel volt tele a padlás. Igényesebbeknek persze jutott underground és művészfilmekből, soft és hard pornó, meg ázsiai kungfu filmek. Én az egyszerű hollywoodi mozikat kedveltem és az akció mellett a vígjátékok és komédiák voltak a kedvenceim, közvetlen, mielőtt beleszerettem a horrorba. A Dutyi-dili "csak" három éves csúszással érkezett meg és igen hamar kölcsönzői kedvenc lett. Úgy értve, hogy egyik haver adta kölcsön a másiknak. Szerintem én nem is akkor láttam, talán csak évekkel később, de erre nem is emlékszem, meg talán nem is fontos.

A Dutyi-dili a könnyebbik utat választó mozi volt. Sem túl fikikás forgatókönyv, sem túl eredeti koncepció. A klasszikus buddy mozik egyik fajtája, amikor nem az a lényeg, hogy a két főszereplő, akik teljesen eltérő karakterek, hogyan csiszolódnak össze, hanem amikor a már eleve elválaszthatatlan barátok (pl. Dumb és Dumber vagy Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek egy része) egy számukra idegen helyzetbe kerülve kell, hogy helyt álljanak. Innen nézve pedig a sztori tökéletes iskolapéldája volt ennek a műfajnak.

Skip Donahue (Gene Wilder) a széplelkű és elvarázsolt állástalan forgatókönyvíró és nőhajhász, szerencsevadász cimborája, az alkalmi munkákból vegetáló Harry Monroe (Richard Pryor) az állandó sikertelenség után nyakukba veszik az országutat és a tervek szerint elindulnak valami melegebb, alkalmasabb helyre. New Yorkból kerekednek fel és egyenesen Hollywood felé veszik az irányt, de némi autó-problémának köszönhetően leragadnak félúton egy kisvárosban. Glenboroban. Itt, hogy az utazás folytatásához pénzt szerezzenek, Skip felhajt a helyi bankban egy jelmezes marketing munkát, de szerencsétlenségükre, amíg ebédszüneten vannak két zordabb és náluk lényegesen erőszakosabb arc kirabolja a bankot, a két cimbora jelmezében. Innen pedig a párosnak egyenes az útja a bíróság érintésével a börtönig. Az egyetlen, aki kiáll értük, egy kirendelt zugügyvéd, aki ráadásul teljesen alkalmatlannak bizonyul a védelmükre. Kezdetben.

Skip és Harry pedig bekerülnek az államapparátus zúzdájába, ahol kezdetben igyekeznek csak annyira beilleszkedni, hogy túléljék a napokat, de amikor megtudják, hogy a hivatalos fellebbezéseknek nem lesz foganatja, minden félelmüket lebirkózva kifundálnak egy többé-kevésbé ügyes szökési tervet és innentől azon kell csak izgulniuk, hogy a megfelelő társakkal összeszervezve elmenekülhetnek a naplementébe. Kicsit nehezít a terv végrehajtásában, hogy a börtönigazgató, Warden (Barry Corben a Miért éppen Alaszka? sorozatból!) illegális fogadásokat köt az évente megrendezésre kerülő bika és lóviadalokra, amelyek Skipet is indítani kívánja, miután kiderül, hogy Skip lehet nagyjából bármilyen tevékenységben csapnivaló, ellenben isteni tehetsége van torreádorként megülni a mű-bikát. Az igazgató hatalmas pénzt szimatol a férfi tehetségéből és igyekszik beszervezni, de Skip, naivan azt hiszi, ki tudja magát húzni a verseny alól. 



Végül, az győzi meg a részvételről, hogy az egyetlen lehetőség, amit a szőkésnél felhasználhatnak, ha azt pont a verseny alatt teszik meg. Innentől pedig nem is kérdéses, mire számítsunk, hiszen össze kell szedni a megfelelő embereket a szőkés lebonyolításához. Mellékesen Skip megismeri a védőügyvédjük unokahúgát, a csinos Meredith-et (JoBeth Williams), aki lassan megkedveli a frissen-sittest.

A történet nagyjából ék egyszerű és a főszereplők csetlése-botlása viszi előre, néha szinte szkeccs szerűen. A forgatókönyvet Bruce Jay Friedman követte el, akinek a Csobbanást is köszönhetjük, meg a Neil Simon színdarabjából filmre adaptál "The Heartbreak Kid-et 1972-ben, amelyiknek Ben Stillerrel készítettek Remake-t, "Agyő, nagy ő!" címmel. A két főszereplő szövegeinek nagy részét azonban a színészek rögtönözték, ezért rengeteg jelenetet újra kellett venni az elröhögések miatt.

A filmet nem kisebb név rendezte, mint a világ egyik legfontosabb fekete filmművésze, Sidney Poitier. Mondjuk, annak ellenére, hogy kifejezettem kedvelem Poitier filmszínészi munkásságát, rendezőként szerintem nem alkotott maradandót ezzel a filmmel. Ha nálunk nagy sikerrel futott is, az a kifejezetten remek szinkronnak köszönhető, amiből néhány örökbecsű mondat és részlet beszivárgott a mindennapokba, ha más nem, hogy ismerjük, hogy valahol hallottuk. Pl. Szakácsi Sándor kiváló szinkronjából átkerült egy sor Dopeman-ék egyik nótájába, a "Megbaszlak" címűbe. Lásd.: "Figyelmeztetem, ezzel a tónussal nem sokra megy nálam!" - Talán ez az egész számban a legértékelhetőbb momentum, főleg, hogy ez zárja le a dalt.


Bármilyen hihetetlen, a film elkészülésében nagy szerepe volt egy valódi börtönnek, ami akkor már néhány éve igyekezett saját versenyt szervezni, de ehhez nem kaptak támogatást. Végül a stúdió bartel (vagy barter) megállapodást kötött velük, azaz, ha sikerül megtervezniük egy megfelelően működő viadal-létesítményt és helyszínként használhatják a börtönt is, beleértve a rabok statisztaként való felhasználását, akkor pénzzel támogatják őket. Az üzlet megköttetett, így végül a filmben a legtöbb jelenetben valódi rabokat láthatunk. Kezdetben a produkciós stáb kicsit félt attól, hogy az elítéltekkel esetleg gond lesz a forgatás ideje alatt, de mint később kiderült, sokkal nagyobb volt Poitier és Pryor ázsiója annál, hogy a rabok szabotálják a munkát, sőt, többen igen lelkesen vetették bele magukat a filmes "szakmába", szám szerint 350 fő! Ennek az érdekességnek a fontossága abban rejlik, hogy egyébként a stábok általában nem működő börtönökben forgatnak, talán nem véletlenül. (Bár, itt pont rácáfoltak a helyszín veszélyességére...)

Mivel Poitier kilenc rendezéséből kettőben is főszerepet alakított Gene Wilder, kijelenthetjük, hogy ő volt a kedvenc fehér színésze, hiszen Poitier inkább fekete színészekkel forgatott egyébként. Grossberger szerepéért a hatalmas Erland van Lidth kifejezetten hálás volt Poitiernek, mivel a rendező a teljes forgatókönyvet a rendelkezésére bocsátotta, nem csak azokat a részeket, amikben a férfi szerepelt. Talán azért, mert Poitier tudta, hogy a hatalmas férfi, aki külseje miatt kapta meg a mániákus gyilkos szerepét, a valóságban operaénekesi álmokat dédelget és MIT diplomával rendelkezik. Nem is gondolnád, de a színész az MIT-n szerzett gyűrűjét a forgatás alatt is viselte a legtöbb jelenetben. Tragikus módon, 34 évesen, nagyon fiatalom szívroham végzett vele. Azoknak, akik a hetvenes és nyolcvanas években voltak fiatalok, azonban a mindössze 4 filmszerepével is emlékezeteset tudott nyújtani. Én magam, mind a négy filmjét láttam. Bizony!

A "Brass Rat" elnevezésű emlékgyűrű, amit csak az MIT végzős diákjai kaphatnak meg!

Grossberger, miközben a szökéshez készít egy szerszámot.

Wilder és Pryor szintén 4 filmben szerepeltek együtt vásznon, bár, Mel Brooks "Fényes nyergek" című western paródiájában mindketten dolgoztak, csak azért nem lett az ötödik filmjük, mert itt Pryor pusztán társíróként volt jelen. (Nem, egy egészen pici cameo szerepben sem tűnt fel!) A legsikeresebb mozijuk nálunk talán a Vaklárma volt, ismét csak a kiváló szinkron miatt (Amerikában a Dutyi-dili és az első hetekben átlépte a 100 milliós bevételt, ami a nyolcvanas években még ritkának számított.), de az utána mozikba küldött "Zsák a foltját!" csúnyán megbukott, és igazán komoly filmes megbízást már egyikük sem nagyon kapott. Pryor még becsúszott néhány apró mellékszerepbe, Wilder viszont egyenesen a televíziózás világába került át és többet nem készítettek vele mozifilmet, pedig még tizenöt évet élt, igaz, a filmezéssel 2003-ban végleg felhagyott. Szomorú belegondolni, hogyha a film nem bukik meg, talán még kaptak volna esélyt egy-egy közös filmben, bizonyítani, hogy mennyire jó párost alkotnak. Sajnos, azonban Pryor kábítószer függősége itt már nagyon erősen kiütközött a színész mindennapjain és az esti bulika után volt, hogy csak dél körül állt készen a forgatásra. Mindennaposak lettek a kínos szituációk, amelyekben Pryor allűrjei miatt sokszor állt a forgatás. Az is előfordult, hogy kizökkentették - egyszer egy görögdinnyehéj esett a lába elé és ez annyira felzaklatta, hogy csak azután ment vissza a díszletbe, miután a vétkes stábtagot kirúgták. Azaz Pryor igazi seggfejként viselkedett. Mindezek ellenére Poitier egy következő filmtervében ismét velük dolgozott volna, de Pryor végül kihátrál és szerepét Gilda Radner kapta meg, aki 1984-től azután Wilder felesége lett, A színésznő, 1989-ben bekövetkezett haláláig. Radner egyébként Wilder 4 felesége közül a harmadik volt.

A filmcím mellesleg egy szleng kifejezés és a börtönökben a hosszú ideig börtönben senyvedő, mentálisan erősen leépülő rabokra használják.

Ha akad a forgatókönyvnek felróható hiba, az talán az, hogy bár a film remek humorral indul, a történet vége felé mind jobban elveszti a komikus hangulatot és a befejezés is kicsit összecsapott, nem vicces, pusztán örölünk, hogy megmenekültek a hőseink. (Már, ha ez menekülésnek minősül...)


Töfik: 

- A filmben az erőszakos börtönőrt és egyben az igazgató jobb kezét játszó Craig T. Nelson és a korábban említett, Meredith-et alakító JoBeth Williams házaspárként jelentek meg Spielberg "Kopogó szellem" című misztikus családi horrorjában. (Azért Spielberg, mert állítólag több köze volt a rendezéshez, mint a direktorként megnevezett Tobe Hooper-nek.)

- Pryor egyik negatív húzása az volt, hogy a forgatás alatt nem volt hajlandó viselni a fakopáncs jelmezt, aminek egyébként kulcsfontosságú a szerepe a cselekményben, így ezekben a jelenetekben egy testdublőrt használtak a színész helyett. (Hát, srácok, lehet, hogy a csóka egy remek humorista és színész, de egyre inkább érzem azt, hogy közben egy igazi seggfej is.)

- Terveztek egy folytatást is, amely az előkészítési fázisban megrekedt. Sebaj, később készült egy hasonló mozi Eddie Murphy-vel és Martin Lawrence-el. Ez volt az "Életfogytig"

Néhány baki:

- Skip és Harry nem mentesültek automatikusan, hogy felmentették őket, mert segítettek két másik rab szökésében.

- Nem logikus és a filmben nincs is elmagyarázva, hogy a rabok miért különböző irányból szöknek ki, nem egyetlen úton.

- Meredith a végén skip-pel- tart, pedig a film során nem történik semmi olyan köztük, hogy a nő hirtelen meghozzon egy ilyen fontos döntést.

- A bankrablásnál a jelmezes rablókon tökéletesen látszik, hogy egy fekete és egy fehér férfi követi el a rablást, miközben a film története szerint két fehér férfiról van szó és a végén két fehér férfit tartóztatnak le. WTF?

- A cellákban az ágyak változnak vagy épp hiányoznak. Van, hogy eltűnik az egész, míg máskor az öt főre csak négy van a helyiségben.



2016. február 21., vasárnap

Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)

Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)


Rendezte: Roger Spottiswoode

Megtekintés: Vannak olyan filmek, amiket nosztalgikus újranézni.

Menjünk sorjában.
1988-ban ez a film egy korrekt thrillerként működött és az évek alatt sem hámlott le minden héj róla. Az eleje eléggé feszült a gyilkos zsarolóval, gyilkosságokkal. Van a filmnek tétje. Utána jön a kalandfilm rész a szereplők fejlődésével és a becsempészett humorral, majd végül, visszatérünk a civilizációba és a lezárás egy leszámolással végződik, miközben a főszereplők között kialakul a megérdemelt kölcsönös tisztelet és barátság, amire ugyan nem erősítenek rá a végletekig, de ettől függetlenül egy "buddies" moziként is aposztrofálható.
Jól van felépítve, feszesen. Spottiswoode amennyire emlékszem rá - a nevét sem véletlenül jegyeztem meg az évek során - egyenletes minőséget hozó rendező volt. Persze nem állítom, hogy a James Bond film rendezése - A holnap markában - Tomorrow Never Dies (1997) - volt szakmailag a legjobb döntése, de azért voltak olyan filmjei is, mint a szórakoztató "Air America - Air America (1990)" vagy a nálunk kifejezetten közönség kedvencként ismert "Egyik kopó, másik eb - Turner & Hooch (1989)".

A Gyilkos lövés - érdemes megemlíteni, hogy ez a hivatalos magyar forgalmazási cím, míg a klasszikus szinkronos változat esetében a narrátorhang az "Ölni vagy meghalni" címet olvassa be, de a külföldi megjelenés is cikornyás, mert az első angliai címváltozatot (Deadly Pursuit / Halálos hajsza) meg kellett változtatni egy Michael Ryan nevű fiatalember miatt, aki 1987-ben lövöldözős ámokfutást rendezett és túl fájó volt még az eset emléke és sajtóvisszhangja. Az eset Hungerford-i mészárlás néven híresült el. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatókönyv első címváltozata "A hegy királyai" címre hallgatott.
A film ma már nem durranna akkorát, mivel komolyabb mozirajongók tisztában lehetnek ismertebb színészek nevével, és így könnyebben párosítanak lehetséges szerepet egy-egy névhez, de 1988-ban még jól ellehetett kendőzni egyes karakterek kilétét azzal, hogy a szereposztásban nem hívjuk fel rájuk a figyelmet. A film is ügyesen aknázta ezt a lehetőséget ki és nagyjából már egy órája megy a film, amikor végre kiderül, ki is a szinte már misztikus képességekkel felruházott gyilkos. Misztikus képesség alatt itt azt értem, hogy nagyon ügyesen képes elmenekülni az FBI karmaiból, bolonddá téve a nyomozókat. Valójában inkább csak elég tökös, ügyes, szerencsés és intuitív.

A film egy sikertelen emberrablási kísérlettel és gyémántlopós zsarolással indul, ami alatt nem ismerjük meg a gyilkost (Clancy Brown) ellenben kiderül, hogy nem hülye, elég erős és könyörtelen. Az FBI nyomozója, a tapasztalt Warren Stantin (Sidney Poitier) is meglepődik rajta, hogy milyen agyafúrtan tud a pszichopata férfi megszökni a rendőrség karmai közül. A tragikus lezárású túszmentő akció viszont felhergeli annyira a fekete nyomozót, hogy a továbbiakban személyes ügyének tekintse a gyilkos kézre kerítését és így, amikor egy füles nyomában az amerikai-kanadai határt kitöltő hegységbe kell bevennie magát, nem habozik, hogy elérje céljait és bár a hegyi életmódban erősen járatlan, kap némi segítséget.
Korábban egy kis csoport túrázni és horgászni indul a hegyekbe, elvágva mindentől. A vezetőjük egy tapasztalt hegyi-vezető, Sarah Rennell (Kirstie Alley), aki történetesen a vidék másik ismert túráztatójának a kedvese. Mikor a kisváros seriffje holttestet talál, a hír eljut Stantin-hoz is, aki gyakorlatilag megzsarolja Sarah kedvesét, Jonathan-t, (Tom Berenger) hogy csak akkor mehet a lány és a feltételezett gyilkos után, ha közben segíti Stantin-t is odajutni. A kényszerű és nehézkes párosításból hamarosan egymásra utaltság lesz, mert a vadon eléggé embert próbáló környezet és mind Stantin, mind Jonathan kerül olyan helyzetbe - nem véletlen dramaturgiai húzás - hogy csak a másik képességeinek köszönhetően tudnak továbbra is mozgásban maradni.
Közel három napos hajsza után a gyilkos és túsza - mondjuk annyira nem logikus, hogy miért nem engedi közben el Sarah-t a férfi, hiszen a városban elég nehéz egy fogollyal lavírozni - egérutat nyer, viszont ezen a terepen már Stantin elemében van és szakmai udvariasságból maga mellett tartja Jonathan-t, míg lezárul az ügy. Erre szükség is van, mert a leszámolásnál mindkettőjük tapasztalatára szükségük lesz.


A film eléggé kerek. Egyetlen negatívumnak az eltelt idő kopottságán kívül talán a befejezés hirtelenségét tudnám felhozni. Van benne kellő humor is és elég feszültség, kaland. Néhány kisebb baki.
Jól építik fel a filmet a leleplezésig, mert finom úgy építik fel a filmet, hogy ne legyen egyértelmű, ki lehet a kakukktojás az öt túrázó férfi közül. Ma már persze van, akinek elég meglátnia a szereposztást és borítékolható, ki lesz a "gonosz", de akkor ez még nem így volt.
Clancy Brown mostanra túlfoglalkoztatott színésszé nőtte ki magát, de 1988-ban alig volt túl a Hegylakó sikerén és a Gyilkos lövés gyakorlatilag csak a hetekig mozifilmje volt.
Sidney Poitier korábban sokat foglalkoztatott karakterszínész volt és Stantin szerepébe tíz éves szünet után bújt. Ma már hajlott kora miatt nem vállal szerepeket, de azt vallom, hogy a filmművészet legfontosabb fekete bőrű színésze, aki szinte valamennyi fontos fekete férfi szerepet eljátszott fiatalsága alatt.
Erre kikacsintva utal is a film, amikor Stantin megjegyzi segítőjének, hogy FBI ügynökként mennyi zűrös ügye volt már. Amiket felhoz példának - Maffia, Klu-Klux-Klan, KGB - azokkal ténylegesen is szembe állt néhány filmjében korábban:
- Csináljuk újra - Let's Do It Again (1975) Maffia (saját rendezése)
- Forró éjszakában - In the Heat of the Night (1967) Klu-Klux-Klán és faji előítélet
- A kis Nikita - Little Nikita (1988) szovjet alvó ügynökök
Megjegyzem, szimpatikus pillanat az is, amikor végül, mikor lehetősége van rá, Stantin ugyanúgy lövi le a gyilkost, ahogyan az korábban végzett a gyémántkereskedő feleségével. Itt megjelenik a szerepben a bosszú is, mint motiváció, ami árnyalja a karaktert.

Amikor Jonathan elkezd átmászni a kötélen, lábbal előre, nagyon nem tartottam azt logikusnak. Azután persze, amikor leszakad a kötél, már egyértelmű, hogy ha fordítva és természetesebben mászik végig a kötélen, a szakadás után lezuhan, mint a szar és vége a figurának. Így viszont Stantin vissza bírja húzni.

Kirstie Alley nagyjából mindenkinek a Nicsak, ki beszél sorozatból lehet ismerős, míg Tom Berenger "A szakasz - The Platoon" filmmel vívta ki a rajongók szeretetét.
A Rotten Tomatoes kritikusainak kissé túl magas a 100%-os értékelése a filmről, de szerintem is simán elviszi a 80%-ot.
Nálam még sokat hozzátett a filmhez John Scott zenéje, amely jazz-es alapokat sem nélkülöz, de igazán a főmotívum használása tetszik benne. Lent belehallgathatsz.

A film Mafab adatlapja: Gyilkos lövés - Shot to Kill (1988)


Ha szeretnéd látni
- Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni (1988)

A film kategóriában és összképben a már korábban méltatott "Egy ártatlan ember" című Tom Selleck dráma testvérfilmje is lehetne.

2015. január 7., szerda

Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)

Találd ki, ki jön vacsorára - Guess Who's Coming to Dinner (1967)


Rendezte: Stanley Kramer

A poszter olasz változata.

Megtekintés? - Persze, hisz még ma is aktuális.

- Találd ki, ki jön vacsorára? - Ez biztos benne van azon kérdések top 10-ébe, amitől egy átlagos férj spontán lépfenét kap... - Jaj, csak nem az anyós??? Mivel Kramer filmje nem vígjáték, hanem sokkal inkább társadalmi dráma - abból is a velősebb fajta, melynek van mondanivalója, nem csak úgy felböfög valami, oszt te meg néző, légy elnéző, kérőzzé' rajta.

Tegyük fel, átlagos magyar családapa vagy. Mint ilyen, inkább fehér, mint nem. Délután érkezel a munkából és a lányod, aki legyen mondjuk húsz éves és sejtésed szerint egy édes kislány, más források szerint viszont igazi fasztarisznya, haza állít ezzel a dumával,: - Találd ki, ki jön vacsorára? - te meg mielőtt belemennél a hülye játékba, szembesülsz vele, hogy az illető egy roma srác. Ezt még akkor sem biztos, hogy könnyen megemészted, ha mondjuk életében liberális nevelésben részeltetted a lányod, meg a kedvenc színészed csupa fekete bőrű komikus, és a nejed ősei között ingyánok voltak. Szóval, elvileg, te világpolgár vagy és elnéző és peace meg szúsza. Azért gondolj bele: Ha gyerekkorodban nem te voltál Maugli és csak örökbe fogadva fehéredtél ki öreg korodra, nem biztos, hogy rajonganál, ha szemed fénye egy enyhén mattabb árnyalatúval boronálná magát.

Sidney Poitier a kedvenc fekete színészem Denzel Washington mellett.

Kramer filmje pontosan erről szól. Mert Kramer és a főszereplő, a színészisten - Sidney Poitier, aki nagy kedvencem, habár mára neve is ő maga is kikopott a filmezésből - ha együtt dolgoztak, igyekeztek mindig az adott korban olyan témákat a nézők elé tálalni, amelyek abban az időben foglalkoztatták az össz.-amerikai népeket. 1967-ben pontosan ilyen téma volt a fajkeveredés. (Ami azért faszság, mert nem fajok keverednek, hanem azon belüli fajták, azaz rasszok. Ha nem kedveled a másik rasszt, akkor vagy a rasszista. Az én demagóg olvasatomban...)

Tehát, 1967-ben, amikor forrongott az USA, mindenféle, holmi polgárjogi aktivisták kiabáltak a tévében és lövették le magukat, ha úgy hozta a sors és ezzel későbbi, Oscar-díj érzékeny filmeknek adtak alapsztorit. 1967-ben, sok déli államban még simán belebotlott az ember olyan nyilvános vécékbe, ahol külön helység volt a fehéreknek és a feketéknek. A buszon sem feltétlenül ülhettek egy helyre, hanem egyik szín előre, másik szín hátra.

Katharine Hepburn és Spencer Tracy munkakapcsolatát kilenc film őrzi.

Természetes, ha néhányan elkezdték kinyitogatni a csipákat, megmakacsolták magukat és ezekből lettek forrongások, lázadások, néha pedig véres lincselések. Amerika azonban mivel maga is kevert nemzet, amolyan teljes-világi trutyi, kész volt rá, hogy egy homogén emberfolyammá változzon a szabadság és világbéke árnyéka alatt, ezért kénytelen volt teret engedni a összes nyomásnak, melyet polgárai a fejükbe vettek és kiterjesztettek hazájukra, a kis kerítéseiken kívül. Ezek egyike volt a megkülönböztetés elhagyása. Minden ember egyenlő! Egyelőre! Ez azóta olyan jól működött, hogy amivel akkor még a filmben Kramer és Poitier humorizált, már valósággá lett: fekete amerikai elnök!

1967-ben azonban ez nagyon nem így volt. Egyes helyeken ha fekete voltál, kinéztek, máshol meg ekéztek. Ma fordítva van; egyes fekete negyedekbe ha fehér vagy, be sem teszed a lábad. 1967-ben, északon még csak-csak, de ha USA délibb vidékein tettél látogatást, egy dolgot nem láttál: fekete pasi oldalán fehér asszonyt. (Ma meg Magyarországon is elég, ha megtámasztod a hátad a Starbuck's oldalánál és előbb-utóbb megjelenik egy ilyen párocska. Elröpült ötven év, helló!

A fekete fiú szülei sincsenek elragadtatva először: Roy Glenn, Beah Richards

Joey Drayton-nak (Katharine Houghton) hatalmas híre van, amikor a suli szünetében hazatér a szüleihez. Szerelmes! Egy doktorba! Egy érett, intelligens, okos férfiba! Aki fekete! Anyu (Katharine Hepburn) mindjárt mellé ül a kanapénak és első sokk után már csak arra kíváncsi, vajon apuka nála rosszabbul fog e reagálni? Mintha titkon ki akarná nyírni a jó öreget, hiszen ismeri a hozzáállásukat a világhoz, de ha ő ennyire meglepődik a papa vajon nem fog???

Ma már könnyen tréfálkozom ezzel az akkor kényes témával. Mert a film sztorija eszméletlen friss ma is. Ötvözi nem tudom mit a 12 dühös emberrel, csak itt kevesebb szereplőt kell meghallgatni, hogy a végén az egyetlen, akinek tényleg számít a szavazata a párocska jövőjét illetően, végül fejet hajtson a "nép" akarata előtt.

Joey apukája, Matt Drayton (Spencer Tracy - nagyon betegen forgatta le ezt a filmet, melynek bemutatója előtt néhány héttel elhunyt. Alakítását poszthumusz jelölték díjakra.) életében soha nem mondott ellen a lányának. Eddig erre nem is volt szükség, mert szabad szellemben nevelték a kicsi lányt és tudták, soha nem fog rájuk szégyent hozni. Azért, amikor beállít a nála közel tizenöt évvel idősebb özvegy (Érted: Már eltemetett egy asszonykát, ami azért plusz para!) doktorral, hiába a fene nagy liberalizmus, erősen rezegni kezd a léc. Az első sokkból segít felépülni, hogy a doktor, John Prentice (Sidney Poitier) külsőre szimpatikus, végtelenül türelmes és figyelmes, nevelésében klasszikus, tanult ember. Nem tudni, először mi fordul meg a papa fejében, (A feketéknek tényleg harminc centis? És ha a lányom csak egy-ötven magas, nem szakad ketté, amikor ez a fiatalember magába húzza?) hogy mi lesz a kislányával, amíg a szereplők szavakba nem öntik fenntartásaikat, véleményüket. A film második felében megjelennek a fekete szülők is, Joey szervezésének köszönhetően, hiszen a lány bár fiatal és kicsit hebrencs, nem akar a végtelenségig várni, hogy a négy szülő mikor adja áldásukat rá, hamar le akarja zavarni a viziteket és a várható mini-családi-harcokat.
Lassan több oldalról körüljárjuk a témát és megismerjük az álláspontokat.
Erről többet írni kár.
Látni kell!

Bár a család nem erősen vallásos, azért a barátok között egy katolikus papot is találunk, hogy legyen egy másik nézőpont is, amivel lehet filozofálgatni. 

Kramer filmje időtlen klasszikus. A régi szinkron nem rossz, de ráférne a filmre egy komoly felújítás.

A színészek remekek:
Houghton végig olyan szeretettel néz Poitier-re, hogy elhiszem, fülig szerelmes belé. Poitier kisujjból hozza a felső osztálybeli kívülállót. Tracy, aki életében sosem volt egy néző mágnes, ugyanakkor alakításai miatt ma már zseniként tekintenek rá a ... sznob(?) mozisták, ebben a szerepében is hihetetlen pillanatokat ad át a kamerának. A film végi monológját megkönnyeztem, pedig még csak nem is állítom, hogy direkt túl érzelgősre írták volna.
Hepburn meg a film közepe táján olyan profizmussal rúgja ki a helyettesét egy jelenetben, hogy ez alapján megértem, miért is kapott életében az a nő négy Oscar-díjat. Azt a jelenetet látni kell!

90%
Miért csak ennyi, ha tetszett?
Mert nem lepődtem meg a végén. :)
Bár nem az volt a cél, gondolom, azért vártam kis meglepit még.
Azért így sem rossz a mozi, hiszen mindjárt három Oscar-díjas színész hozza benne a főbb szerepeket. Houghton kisasszony pedig ezzel mutatkozott be.
Ami a "kislánynak" az első volt, az a "papának" az utolsó...

Érdekesség:
Siettek felvenni Tracy jeleneteit, hiszen a producerek már tudtak a betegségéről és eleve nem vele akartak forgatni. Kramer ragaszkodott hozzá.
A forgatókönyvet William Rose írta, aki főleg fura hangulatú komédiáiról volt ismert. Talán eredetileg ez a darab is egy családi vígjáték lett volna, csak közben Kramer keze alatt váltott át egy komolyabb hangvételű drámába. Azért mosolyogtató pillanatok is maradtak benne.
Sidney Poitier és az apját alakító Roy Glenn között alig tizenhárom év eltérés van. Az anyukát alakító Beah és Poitier között alig hét év a különbség. (Ezek a színészek olyan fiatalon kezdik...)
A second unit egyik rendezője Ray Gosnell Jr. volt. Hogy ki ő? Raja Gosnell apukája. Tudod: Raja Gosnell rendezett olyan filmművészeti remekeket, mint az élőszereplős Scooby-Doo filmek, a Hupikék törpikék hasonlóan félanimációs két része, és a trágya Gagyi mami. Messze esett az alma a fájától???

Ezt a filmet mindenképpen látnod kell: T A L Á L D  K I, K I  J Ö N  V A C S O R Á R A