A következő címkéjű bejegyzések mutatása: steve carell. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: steve carell. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 1., hétfő

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)


Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com
Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprioEgy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.


Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?


Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.
David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.


2018. június 7., csütörtök

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)


Rendezte: Glenn Ficarra, John Requa

Megtekintés: Nekem eddig kimaradt, de nagyon megérte bepótolni.

Valahogy sikeresen elkerültem eddig ezt a tipikus amerikai keserédest, pedig, ha úgy vesszük, kikerülhetetlen mozi... ha kedveled Emma Stone és Ryan Gosling közös munkásságát. Pedig nem ez a jellemző a mozira. Ennek ellenére ez az első közös mozijuk, amiben már sikeresen adják át a vásznon egy szerelmespár duóját. Később sokkal nagyobb volumenű mozikban tették ugyanezt, ilyen-olyan végeredménnyel: Gengszterosztag, La-La Land.

A film főszereplői azonban mégsem ők, hanem Steve Carell, Cal (Steve Carell) az apa, akit beelőz felesége a kapuzárási pánikban és megcsalja egy kollégájával. A középkorú férfi világa teljesen összeomlik, hiszen korábban el sem tudta képzelni, hogy bárki mással élhetne, mint iskolás szerelmével, Emily-vel (Julianne Moore). A nulláról pedig nem igazán szeretne indulni, pusztán válaszokat kapna a kérdéseire, hogy miért nem lehet minden tökéletes és olyan, ahogyan elképzeltük fiatalon.
Pedig erre nincs válasz.
Így gondolja ezt a charmeur skalpvadász, Jacob (Ryan Gosling) is, aki felkarolja a pultnál kétségbeesetten iszogató férjet. Bemutat neki egy olyan "élj a mának" életmódot, ami neki bevált és amiről úgy véli, Calnak is megfelelő, most, hogy a válása küszöbön áll.
A két férfi beleveti magát az éjszakázásba.

Közben Cal fia, Robbie (Jonah Bobo) beleszeret a bébiszitterébe, Jessicába, (Analeigh Tipton) aki viszont egy apja korabeli férfiba van belezúgva. Cal felesége, Emily (Julianne Moore) pedig a félrelépés után bár bizonytalan érzéseit illetően, mégis inkább a válás felé hajlana, miközben nincs róla meggyőződve, hogy azzal sínre teszi az életét.
Ha ez nem lenne elég, legidősebb lányuk (Emma Stone) pedig összeszűri a levet valakivel, aki talán nem illene hozzá.


Tipikusan az a többszereplős, nem túl sodró lendületű mozi, amelyben a mellékszálak lassan összeérnek, hogy a remek színészek közötti interakciókat minden leosztásban élvezhessük. Így kerülnek még bele olyan remek karakterszínészek is a moziba, mint az elcsábított, majd faképnél hagyott tanárnéni (Marisa Tomei), a feleséget becserkésző szépfiú-kolléga (Kevin Bacon) vagy a bébiszitter apukája, (John Carroll Lynch) aki félreértve bizonyos apróságokat, vörös posztót látva igyekszik revánsot venni leányának el sem veszített ártatlanságáért.

Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők igyekszenek tudásuk legjavát beleépíteni a karakterekbe. Steve Carell-nek ez abszolút nem esik nehezére, hiszen egész karrierje a kisemberek és az enervált főhősök köré terelődött. Julianne Moore talán kicsit több teret is kaphatott volna, hogy karakterét és motivációját jobban kibontsa a forgatókönyv, bár, állítólag a filmből kihagyott jelenetek között találunk olyat, amelyik kicsit árnyalja a karaktert.


A film azonban nem vígjáték. Vannak benne humoros jelenetek, vicces beszólások, ettől azonban ez a mozi egy igazi, független, keserédes produkció, amely általában nem a bemutató idején lesz feltétlenül sikeres, hanem eltelik néhány év és ahogyan lassan megismeri az ember, úgy nemesedik meg, akár egy jó bor.
A filmben elhelyeztek néhány "csavart" is, amely jellemző az olyan filmekre, amelyik sok karaktert mozgat, hogy azután összeterelje őket.
Néhány momentum pedig nem biztos, hogy teljesen logikus a karakterek megismerése után, ezen azonban felül tudtam emelkedni, mert a befejezés kedves, tipikusan hollywoodi.
A felütés után pedig ez lehet, hogy nyálasnak tűnik, de a film vállalja, hogy a szerelem mellett tegye le a voksát.

Töfi:
- A filmben kikevert koktél - Jacob keveri Hannah-nak - létezik, sőt, talán az első amerikai koktélitalként híresült el. Erről itt olvashatsz: Old Fashioned
A filmet "Első randi" - First Date - forgatási címmel kezdték forgatni.

A film Mafab adatlapja: Őrült, dilis, szerelem - Crazy, Stupid, Love (2011)


70%

Ha megnéznéd:
- Őrült, dilis, szerelem. (2011)

Filmzene:


A fényképek szerzői jogvédelem alatt állhatnak! - Photos can be copyrighted!

2016. december 26., hétfő

Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)


Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...


Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.


A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?


Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)

2015. május 2., szombat

Foxcatcher - Foxcatcher (2014)

Foxcatcher - Foxcatcher (2014)


Rendezte: Bennett Miller

A film német posztere.
Megtekintés: Csak a remek színészek miatt.

A "Foxcatcher" megtörtént elemekre épülő film. Hogy mennyire hiteles, azt nehéz megállapítani, mert amikor a megtekintése arra ösztönzött, hogy utána olvassak kicsit az eseményeknek, máris sikerült ellentmondásokba botlanom a filmen látott jelenetekkel és az olvasott anyaggal kapcsolatban.
Életrajzi filmnek roppant kevés, hiszen, amit feldolgoz egy különc milliomos és két birkózó életéből, az viszonylag kevés időt ölel át. (Valójában nem, de ezt a filmben annyira nem érzékeljük. Szerencsére, néha megjelenítenek dátumokat, hogy fogalmunk legyen, mennyit rohant közben az idő.)

Bennett harmadik mozifilmje - dokumentum munkáit nem számolva - keserű, letisztult filmdráma, amely tényleg csak nagy vonalakban vezet végig minket egy szörnyű gyilkossági ügy végig, melynek végére egy pisztolycsőből kilőtt három halálos golyó tesz pontot. A pisztoly egyik végén a milliomos John du Pont (Steve Carell) a másikon pedig a sikeres olimpiát nyert birkózó és edző, David Schultz (Mark Ruffalo) áll. Hogy mi vezetett a véres eseményekhez, azt kell két órán keresztül végigülnünk és ami szomorú, hogy mára már könyv is jelent meg az esetről és sokan kielemezték, mi történt valójában, a film ehhez képest viszonylag puritán módon közelítve, szinte a nézőre hagyja, hogy boncolgassa a látottakat, belemagyarázva, amit gondol. Azt gondolom, hogy ez a téma, ha már megérte, hogy vászonra kerüljön, egy sokkal feszesebb változatot érdemelt volna, amelyben a rendező kézen ragadja a nézőt és koherensen végig vezeti az eseményeken, nem engedve, hogy az letérjen az egyenes útról.
Valójában nem tudom, mit rugózom ezen, hiszen a film nem rossz, Carrel egészen kiválóan hozza a figurát és a két óra is eltelt valahogy. Csak többet vártam...

A film nagyon jól mutatja a testvérek közötti összhangot, még du Pont érkezése előtt.

Nem nagyon tudtam meg kik azok a du Pontok (Habár pár jelenetet szentel "történelmüknek" a film is.), mi körülöttük a felhajtás és most sem tudom. Persze, azt láttam, hogy du Pont egy beteg ember, akinek hatalma van emberek felett, ám szinte csak ez a függőségi viszony az, amit képes kialakítani másokkal és nem erre éhezik. Látom, hogy du Pont azért is sajnálatra méltó ember, mert bár gazdagabb bárkinél, mégis egy apró senkinek érzi magát. Komplexusait a pénztárcájába rejti, barátokat, kapcsolatokat és ami a legszánalmasabb, sikereket vásárol magának. Néha tudatosan - mikor könyveket jelent meg, melyben ornitológusi munkáját mutatja be, de valljuk be:, ez a téma, vajon mennyi embert érdekel rajta kívül?
Vagy máskor tudomása nélkül vásárol sikert, mikor egy hasonló korú birkózót jobbkeze, Jack (Anthony Michael Hall) stikában lefizet, hogy a főnöknek sikerélménye lehessen új hobbijában.

Az új hobbi a birkózás. du Pont megkörnyékezi a sikeres, ám egyről a kettőre nehezen lépő fiatalabb Schultz testvért, Mark-ot (Channing Tatum). Mark túl van egy olimpiai aranyérmen, viszont nincs megfelelő anyagi háttere, amely biztosíthatná neki a nyugodt és szakszerű felkészülést a következő olimpiára. Testvére ugyan mindenben mellette áll, ez azonban nem elégíti ki a fiatalabb testvért, így keresgéli a lehetőségeket. Kapóra jön, hogy du Pont felkeresi és felkarolja.
A kezdeti szoros baráti kapcsolatot azonban kikezdi a csalódás, csalódottság.
Először du Pont meggyőzi Mark-ot, hogy végre legyen a saját ura. Azután, egy vita folytán, gyakorlatilag visszarántja a földre, emlékeztetve rá, hogy ki is az úr a háznál. Mark-ban ez olyan visszhanghatást kelt, amely egyre fodrozódik, érlelődik benne és megromlik a két férfi viszonya.

"Mester" és "tanítványa".

Ezen már az sem segít, hogy du Pont végül az idősebb testvért is maga mellé vásárolja, hátha akkor még tud némi hatalmat gyakorolni a fiatal tehetségre. Mark azonban önnön démonaival küzdve egyetlen megoldást abban lát, hogy legyőzze őket, ha elszakad a du Pont istállótól a rókafogóktól "Foxcatcher" és máshol kezdi újraépíteni magát.

Míg szakmai kapcsolatuk vége Markra, addig az elválás van du Pontra romboló hatással. Mark hátán mászott fel és tetszelgett a tehetséges birkózó edző képében, viszont, miután elhidegült tőle a fiú, nem volt kire igazán büszkének lennie, és nem volt ki mögé beállni amikor megjelennek a fotósok. Mivel megszokta, hogy a dolgok úgy haladnak, ahogy ő képzeli el, amikor a valóság kiragadja álomvilágából, személyisége és lelke torzulni kezd. Ez végül olyan változásokat okoz benne, melyek belehajszolják egy valójában teljesen felesleges gyilkosságba, hogy sikertelennek érzett életét egy börtönben végezze be, megtörve, szánakozástól kísérve.

Steve Carrel-t teljesen megérdemelten jelölték tucatnyi díjra, melyekből - talán a film nehezen fogyaszthatósága miatt - roppant keveset nyert el. Nem Carrel-en múlt a film sikere. Megjelenése, gesztusai és a forgatókönyv rá vonatkozó része egységesen mutatja meg, milyen ember lehetett du Pont, a milliomos. Állítólag, igyekezett a képen kívül is a figurában maradni, ezért kollégái kissé tartottak tőle.
Egészen kiváló jelen, mikor édesanyja (Vanessa Redgrave) teljesen kiszámíthatatlanul úgy dönt, hogy egy nap meglepi fiát az edzésen, hátha meg tudja John győzni arról, hogy a birkózás egy érdekes, tiszteletre méltó valami. Aztán, pár perc múltán távozik az öreg matróna és du Pont csalódottan kénytelen tudomásul venni, hogy még mindig nem tud megfelelni a mama elvárásainak. Abban a pár percben tökéletesen benne van a bizonyítási vágy, a tetszeni akarás és a csalódottság, amit érezhetett ez az ember, egész életében és amiért, akik nála alacsonyabb "szinten" mozogtak, azokkal miért bánt olyan lekezelően.

Ez a kép jól mutatja a főszereplők közötti ellentétek egyik forrpontját. du Pont elveszíti a gyeplőt, amit személyes sérelemnek vesz, amit dédelget magában, hogy végül robbanjon, akár egy bomba.

Channing Tatum egyelőre kevésbé tűnik számomra nagy eszköztárral operáló színművésznek, de amikor elcsattan a pofon, amitől nagyjából számíthatjuk elhidegülését a már-már homo-erotikus környéki barátságtól, nagyon jól sikerült. Tatum azonban bár, elsőre úgy tűnik, nem a főszereplője a filmnek, így a végére szinte megválunk tőle, hogy helyét átvegye a bátyja.

Mark Ruffalo értelem szerűen a film első felében nincs annyit jelen, hogy a végén, kissé talán össze is csapva, du Pont pontot tegyen életére.
Hogy miért?
Mert du Pont talán úgy érezte, hogy elégtételt kell vennie valakin, aki boldog és közel van hozzá. Valakin, aki talán nem tett meg mindent, hogy du Pont sikeres edzőként tegyen szert nagyobb hírnévre. Valakit, akit talán ő barátnak tekintett - bármit jelentett neki a szó - és aki nem viszonozta ezt a közeledést. (Gondoljunk a jelenetre, amikor du Pont hirtelen ötlettől vezérelve vasárnap látogatja meg David-et és családját, de a "másod" edző figyelmezteti a főnökét, hogy a vasárnap az családi nap, ezért, hát, mondjuk ki, nem szívesen látott vendég, az amúgy a milliomos földjén álló házában, hiszen nem munkáról van szó.
Talán ez a rideg elutasítás, amely végül katalizátora a gyilkosságnak.

A gyilkosságnak, melyet a film úgy mutat be, mint egy sértett férfi, gyerekes, ám annál véresebb bosszúját.

60%

A valódi John du Pont.