Novella: Cserefeleség (2003)

Cserefeleség

- Kint várj meg a kocsiban! - szólt Reg a komájának. Az szó nélkül kihátrált a konyhából, magával rángatva a tekefelszerelését.

   Reg visszafordult a feleségéhez, keze ökölbe szorult.

- Steph, tényleg kell egy marha nagy pofon? Megint verést akarsz?

   A nő elkerekedett szemekkel hátrált a mosogatóig. A pofon elől, amit férje ígért.

- Nem! - hebegte riadtan. - Csak ma este van a hét éves évfo… - védte volna magát.

   A pofon gyors volt, és fájdalmas. A szája sarkát találta el, szinte súrolva, de ahhoz eléggé, hogy felszakítsa a vékony bőrszövetet, és a konyhaszekrényre freccsenjen.

   Reg sajnálkozva, szinte bántottan csóválta a fejét. Gúnyosan adott helyt a véleményének.

- Ugyan hányszor meg hányszor elmagyaráztam Steph, ha kussolsz, kussolsz! Ne oktass ki! Azt utálom! És miből gondolod, hogy elfelejtettem az évfordulónkat? Majd megünnepeljük, ha visszatértem a klubból.

   Stephanie még nem fejezte be a mondatot, de tudta, hogy ez a magyarázata is az előző ezermillió sorsára jutott, amiket a férje ütleggel zárt le. Kimondatlan, kifejtetlen maradt. Becsukta vérző ajkát, és öntudatlan körülnézett a konyhában, ahol álltak. Szemét elfutotta a könny, amin keresztül látta, hogy Steve zavartan toporog a kocsinál, a felhajtó végén, Reget várva. Ismerte barátját, és ezt a szokását nem szerette, mégsem avatkozott közbe. Nem félt tőle, talán csak jobbnak látta elhatárolódni a másik családi életének véleményezésétől. Steph most, miközben a sírás elvette a levegőjét, mindkettő férfit gyűlölte. Reget mindenért, Steve-t pedig a közönyéért.

   A hátsó bejárat lassan bezárult, eltakarva a konyhaszekrény mellett roskadozó asszonyt. Felnyúlt egy konyharuháért, és remegő kézzel a szája elé húzta. A konyharuha áporodott szagát még a finom öblítő sem nyomta el, ahogy a vászonanyag az arcához nyomódott. Több ezer zsíros tálat fogott meg vele, és túl sokszor használta étel-ital feltörlésére. A konyhaszag beleivódott, örökre.

   Hosszú percekig csuklott a sírástól, és mikor végül bizonytalanul felállt, első mozdulatával a szekrény bevérezett ajtaját törölte meg. A piros folt szétmaszatolódott. Csalódottan dobta a konyharuhát a csapba. Agyát egyetlen gondolat töltötte ki. A bosszú. Tudta jól mit kell tennie, ezért berohant a nappaliba, és feltárcsázta legjobb barátnőjének a számát.

   A férje vette fel, és roppant kedvesen szólt hozzá. Steph jól tudta miért. Kérte Cloёt, és mielőtt a férje átadta volna, még kedvesen bókolt a nőnek. Fél évvel ezelőtt ez sem volt a szokása. Steph hasonlóan kedvesen elbúcsúzott tőle.

   Cloё csilingelő hanggal vette át a kagylót.

- Szia Stephie drágám, és mielőtt bármit kérdeznél, igen! Bevált a Rehabrobi! Nagyon jól megvagyunk az eltelt öt hónap alatt! Csupa boldogság az életünk. Adjam a számot?

   Steph könnyei eleredtek újra, és zokogva hebegett.

- Igen! - többre nem futotta. Nagy kő esett le a szívéről, hogy Cloё hangjából áradt a magabiztosság.

- Ne sírj kis butikám! Felhívod őket, és holnapra megváltozik az életed. Adom a számot!

   A lány megjegyezte a bediktált telefonszámot, és azonnal tárcsázta. Sok jót hallott a Rehabrobiról, de szinte csak pletyka szinten. A cég nem reklámozta magát a médiában. Lassan terjedt a hírük, a nem éppen legálisan kivitelezett munkájuknak köszönhetően. Tény, hogy a nők elismerően nyilatkoztak róluk, de amit tettek az akkor is, hogy mondhatnánk jobban; kissé természetellenes?

   Csak olyan nőknek segítettek, akiket az uruk, férjük vagy élettársuk zsarnokként tartott, kizsákmányolt, kihasznált, terrorizált. Nem sokat kérdeztek, csak jöttek, közbeléptek, és kitörölhetetlen nyomot hagytak a férfiakban. Mintha kicserélték volna őket. Nem hagytak mást hátra, csak boldog kapcsolatokat, rendbejött házasságokat. A céget nők irányították, és csak asszonyokon, lányokon segítettek. Eredményeik száz százalékban hatékonynak bizonyultak, és egyetlen nő sem kérdőjelezte meg hatékonyságukat, mert hírük és tetteik önmagukért beszélt. Csak az államokban közel tizenötezer esetben alkalmazták módszerüket sikerrel, és ez a tendencia növekedett. Meredeken.

   Tárcsázta a számot. Másodikra felvették, pedig Steph azt hitte szombat este lévén csupán az üzenetrögzítővel fog egyedül érintkezni.

   Meleg barna, délies hang mutatkozott be.

- Rehabrobi lab. Susan Sonders vagyok. Miben segíthetek asszonyom?

   Steph még nem szólt bele, ezért kissé meglepődött, hogy asszonyomnak szólították. Biztosan csak ráhibáztak, találgatott, vagy egyszerűen elvárják, hogy csak nők hívják őket. Az utóbbira tippelt inkább.

- Halló? - kérdezte ismét a meleg hang. Nyugalom sugárzott belőle és megértés.

   Steph-et elöntötte a hála és eleredtek a könnyei. Ma este sokadszor.

- Megvert, tudja? A férjem és nekem… Elég volt, elég ebből. Nem akarom ezt többé. Túl sok, túl sokat törtem tőle. - a mondata vége elfúlt.

   Susan engedelmesen kivárta, míg befejezi, azután nyugodtan feltett egyetlen kérdését.

- Hogy hívják önt asszonyom?

- Honnan tudja, hogy asszony vagyok? - tudakolta Stephanie a könnyeit nyeldesve.

- Az imént említette. Rendkívül heves érzelemkitörésnél elveszhetnek pillanatok, de ez teljesen normális. Az agya máris megpróbálja feldolgozni az önt ért erős érzelmi ingereket. Idejében hívott. Ha még gondolkozik egy órácskát és hezitál, hogy mit tegyen, az agya olyan hormonokat termel, amelyek fokozatosan megnyugtatják, sőt, azt kódolják önben; hibás vagyok! Ne csodálkozzon, hogy olyan hevesen reagál most a környezetére. Ne higgye, hogy csak magával történik ilyesmi. Szóval, kedves, hogy hívják?

   Egyetlen másodpercig az agya, melyet épp előbb neveztek a kagylóban árulónak, azt a parancsot küldte a kezébe, hogy tegye a hallgatót a villára, és felejtsen el mindent, ami ma este történt. Beleértve az incidenst, ami a konyhában zajlott le.

   Szóval, hogy felejtse el az állandó ütlegeket? A fájdalmas pofonokat? Ne tegyen ellene, míg világ a világ?

   Az idegen nőnek igaza lehetett. Az agya ellene dolgozik.

- A nevem Stephanie Pruitt és a Texasi Amarilloban élek. Pontos címem…

- Köszönöm Stephanie, ennyi elég lesz.

   A vonal végéről hangos billentyűkattogást hallott. Susan egy számítógépet ütögetett szédítő gyorsasággal.

- Akár hiszi, akár nem, Steph, így becézik igaz, van önről adatunk. Röpke egy óra és megérkezik az, akire vár. Signora néven mutatkozik be és kérem, a kérdéseit neki tegye fel. Már ha lesznek. De éppen hagyhatja azt is, hogy tegye a dolgát és holnap ilyenkor egy olyan férje lesz, aki a tűzre teszi a fát és pezsgőt bont önnek. Értette, amit mondtam Steph?

   Stephtől tanácstalan hápogásra futotta. Végül kibökött egy halovány igent.

- Rendben Steph. Most üljön le és lazítson. Alig egy óra múlva egy szebb életet fog elkezdeni leélni. És még valamit, így a végén. Erről senkinek egy szót se. Mindkettőnk érdeke. Rendben?

- Igen. - ismételte önmagát a zavarodott asszony.

   A vonal elnémult.

Visszament a konyhába, hogy eltakarítson maga és erőszakos férje után, meg hogy a vért eltüntesse a konyhaszekrény bézs színű ajtajáról. A gondolatait akarta elterelni az események hirtelen felgyorsulásáról. Mire végzett eltelt húsz perc, aminek köszönhetően már nem tartotta olyan jó ötletnek az egész Rehabrobi megbízást. A vacsorát, amit az évfordulóra készített, ellenőrizte a sütőben. Csodálatosan nézett ki a pulyka, megtöltve gyümölcsökkel. Reg kedvenc ünnepi vacsorája. Mellette a tepsiben alaposan megmosott burgonyadarabok pirultak vörösre, félbevágva és megtöltve füstölt sajttal. Sokat dolgozott az étellel, de a férjét, aki szinte csak átöltözni jött át a garázsból, hogy aztán leléphessen, még csak le sem lassította az ínycsiklandozó illatfelhő. Teljesen figyelmen kívül hagyta a felesége minden igyekezetét, amivel meghitté tette volna ezt, a számára fontos napot.

   Fél óra múlva le akarta mondani. Kezeit tördelve besietett a nappaliba, és hasonló elszántsággal nyomta meg a redial gombot, mint harminc perce, amikor hívta a segítséget. Foglaltat jelzett.

   A további próbálkozások sem segítettek. Mert vagy beszéltek, vagy simán félretették. Vagy ki tudja?

   A gyomra begörcsölt, ezért a fürdőszobába botorkált, hogy keressen valamit rá, a fali gyógyszeres szekrénykében. Levert egy doboz aszpirint, aztán elővette, amit keresett. Kettőt a szájába rázott, majd kevés vizet ivott rá a csapból. A hideg víz felfrissítette, hogy gondolkodni tudjon. Kinyitotta a fürdőszobai ablakot, hogy huzatot keltsen a házban. Visszafelé, a nappali ajtaját kitámasztotta az egyik papucsával. A légáramlat körbejárta, megborzolva a tarkóját. Gyengének érezte magát, és megroggyant a térde, amikor a bejárati csengő megszólalt. Egyetlen porcikája sem akarta addigra kinyitni, viszont nem tehette meg, hogy nem nyit ajtót. Muszáj volt engedelmesen az ajtóhoz mennie, hisz lehetett akár a férje is. Ha nem vitt véletlenül kulcsot, ő meg megvárakoztatja megint lesz miért kapnia tőle.

   Mikor kitárta az ajtót már látta, hogy nem a férje az.

A bejáró mellett a fák takarásában fekete furgon várakozott, sötétített üveggel. Az ajtó előtt feltűnően csinos nő várt, fekete bőrruhában, kabátban, mellette pedig egy szakasztott olyan forma asszony állt oldalra eresztett kezekkel, mint Steph, csak ennek lefátyolozták az arcát, és egy lakkozott bőröndöt tartott a kezében. Sűrű pókháló mintás fátyollal, ezért arca rejtve maradt.

   A bőrkabátos nő rágógumit rágott lazán, mint holmi prostituált a sarokról. Bemutatkozott.

- Signora vagyok, szia. Ő a segédünk lesz. Jelenleg Rehabia huszonkétezer, de tíz perc múltán sokkal rövidebb nevet adhatunk neki. Mondjuk a tiédet, megtoldva egy kettessel. Bemehetünk? - és olyan természetességgel mosolyodott el, hogy Stephanie automatikusan elállt az útjából, miközben vele mosolygott.

   A kérdései, amikből mostanra rengetget összegyűjtött, mostanra elillantak.

- Persze, jöjjenek, gyertek be. - váltott tegezésre.

   A bőrkabátos húzta magával néma társát. Az engedelmesen lépegetett utána. Signora behúzta maga után az ajtót. Maga előtt terelgette a fátylas nőt és Stephet szintúgy.

- Stephanie, felkísérnél a hálószobába. Még van egy apróság, amit a cél érdekében meg kell tennünk. Kicsit szokatlan, de szükséges.

   Steph engedelmesen lépegetett az emeletre, nyomában a két idegennel. Hagyta magát sodródni az árral. Alárendelte magát, mert a határozottságra főhajtással reagált. Sajnos a férje agymosása engedelmes bábbá tette. Bábbá, amit most a férjével akartak tenni meg a Rehabrobi szakemberei.

   A hálószobában kellemes pasztellszínek uralkodtak. A tapéta és az ágynemű lágy, rózsaszínben játszottak, a bútorok pedig barackban. Nyugodt légkört árasztott az egész helység. Akár egy minta családban.

   Signora határozottan az ágyra fektette a fátylas nőt, azután odavezette a háziasszonyt is. A legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította amaz.

- Feküdj, ide kérlek. Egyetlen perc, csak profilt kell vennünk. Illetve inkább teljes arcot, csak valamiért profilnak nevezzük. Ostoba pszichológiai megszokás.

   Steph mosolygott a magyarázkodáson, de mivel sejtette, már mire készül a bőrruhás amazon, megtette, amire kérte. Lábait kiegyenesítette és kényelmesen lefeküdt a mozdulatlanul várakozó fátyolos mellé.

   Sig kinyitotta a fátylas bőröndjét, amit annak mellkasára tett. Két sisakot tartalmazott meg kábeleket, amik összekapcsolták az ormótlan szerkezeteket. Az elsőt a fátyolos fejére illesztette, csak előbb félredobta a fekete tüll anyagot. Tökéletesen simult a kobakra.

- Ez a sisak egy arcgenerátor. Stimulálja a replikáns arcfelszínét és ezért az a skinkibocsátó formáját, veszi fel. A cég saját találmánya, kereskedelmi forgalomban nem találkozhatott vele. Tegye fel, kérem. Egy percig zsibbadni fog az arca.

   Steph szó nélkül feltette a burát, ami leginkább egy motoros bukósisakra emlékeztette. A készülék halk morajlásba kezdett. Zakatolva dolgozott. Kopírozta az asszony fizimiskáját.

   Sig türelmesen várta a folyamat végét. Beszélgetésbe kezdett.

- Mióta bánt téged? - tudakolta, mintegy mellékesen.

- Az első évben nem voltak gondjaink. - hallatszott a bura alól. Steph meg sem kérdezte, hogy a hangos beszéd és szájmozgás esetleg nem zavarja-e az eljárást. Folytatta monológját és az idegen lány figyelmesen bólogatott közben.

- A házasságunk nagyon kiegyensúlyozottnak tűnt az első évben. Aztán Regnek rosszul mentek a dolgai a munkahelyén. Ennek immár hat éve.

   Miközben az életét ecsetelte a gép letapogatta a fogait és a szája belső falát, hogy a replikát, Rehabia kitudjamennyi tökéletesen azonos alakkal rendelkezzen, mint a feleség, Steph.

- Reg inni kezdett, majd néha játszani ment. Szerencsére nem szerencsejáték, csak simán teke vagy bowling, de amikor játszik még többet iszik, mint egyébként. Világ életemben cserfes leányzó voltam és Reg, amikor elvett hangsúlyozta, hogy ez is egyike azon tulajdonságoknak, ami miatt elvett, de miután elkezdett inni nem szerette, ha feleselek neki.

- Ismerős a történeted. Akik hozzánk fordulnak, azoknak majd kilencven százaléka ilyen ügyekben érintett. Holnapra egy leszel azok közül, akiknek nem kell többé félnie. - jelentette ki a lány teljes meggyőződéssel.

- Nem illegális ez?

- Kicsit. - nevetett a lány maga elé. Leemelte a burát a fejükről, mivel az eljárásnak közben vége lett.

   Stephanie ajkát izgatott kiáltás hagyta el. A nő, aki mellette feküdt és az arcába bámult, kiköpött mása lett. Még a mimikája is. Ő is rémülten sikoltott, míg Sig a vállára nem tette a kezét. Akkor becsukta száját, és ölébe ejtette a kezeit.

- Máris megtanulta egy arckifejezését. Rém gyorsak ezek a replikánsok. Az adatbázisunk adatait már betápláltuk az agyába, közvetlen a telefonhívása után. Mire megjön a férje már úgy fog a lakásban járni és kelni, mint aki ide született. Most jön az utolsó fázis. Velem kell jönnöd, mert ami most következik majd, nos, azt jobb, ha nem is tudod meg.

   Steph nem volt ostoba. Habár rengeteg homályos folt maradt benne, azért egyet tudott. Kérdés nélkül engedelmeskednie kell, vagy minden hiába.

- Nem öli meg, ugye?

   Sig úgy kacagott, mint aki a világ legjobb viccét hallotta., pedig ezt a kérdést nyilván már számtalan esetben feltették neki.

- Nem, dehogy! Az, törvénytelen lenne, nem gondolod? - kérdezte nevetve.

- Csak beugrott, hogyha engem le tudtok másolni, akkor talán vele szintén megteszitek és nekem egy idegennel, kell az életemet a továbbiakban leélnem.

- Nem. Semmi ilyesmi. Amikor a férjed hazaér, akkor a replikát kezelésbe veszi. Rábeszéli, hogy az élete hátralévő részében tiszteljen téged. Akár az istennőjét.

- Te nem ismered a férjemet. Hogyan tudná megváltoztatni egy robot?

   Sig megfogta a kezét.

- Nem robot, hanem replikát, de ez igazán csak részletkérdés. Hidd el, a módszereink megbízhatóak, és végérvényesek. Két dolgot kell csupán betartanod. Havonta minimum egy pohár sört kötelező lesz meginnia, és ha meghal előtted, akkor értesíted a cégünket.

- Minek szükséges a sör? - értetlenkedett az asszony.

- Az eljárás része. Olyan, mint a benzin a kocsinak. Ha iszik sört, a védelmedet erősíti. Minket pedig azért kötelező értesíteni, hogy a boncoláson ne találják meg az implantátumot.

- Miféle implantátumot?

- Ez már tényleg nem tartozik a tárgyhoz. Ha tudni akarod, azt, ami miatt többé nem üt meg. Soha. És most gyere velem.

   Steph a továbbiakban bölcsen hallgatott. Gyorsan kisétált a bőrruhás lány után az utcán várakozó furgonig. A kocsiban kellemes vaníliás-fahéj illat terjengett és egy szőke, karcsú lány gubbasztott a volán mögött. Arcán mosoly, hajában masni, hangjában pedig határtalan optimizmus.

- Szia Steph! Üdvözöllek a fedélzeten. Ülj be hátra.

- Szia. Hogy hívjalak?

- Szólíts Beverlynek. Hátul a monitorokon láthatod, a replikánsod szemszögéből a lakásodat.

   A monitoron fel alá szaladt a kép. Mintha egy kamerával rohangáltak volna a házban. Lépcsőkön fel, ajtókon keresztül.

   Steph kérdőn nézett Sigre, akit szemmel láthatóan szórakoztatott a sugárzott adás.

- Amit látsz, az a replikáns szemébe épített objektív. Most éppen feltérképezi a környezetét. Ki tudja, hátha szüksége lesz a házatok alaprajzára. Néha történik előre nem kiszámítható esemény. Csak figyeld. Mikorra esedékes a férjed?

   Steph megbabonázottságában nyelni is alig tudott.

- Valamikor fél órán belül.

   Sig nyugodtan bólintott. Belső zsebéből kikotort egy gyűrött cigarettás dobozt, majd kirázott egy hajlott szálat. Fogával harapott rá. Beverly tüzet adott neki.

- Köszönöm. Steph, te kérsz?

   A fejét csóválta. Sig bólintott.

- Nekem sem kellene. Megöl.

   Steve kopott kocsija ekkor fordult a feljáróra. Egyik lámpája éppen csak pislákolt.

   Sig megdörzsölte a tenyerét.

- Épp időben! Kezdődik a műsor. Nyisd ki a szemed.

   Nem kellett kétszer mondania. Steph a furgon ablakára tapadt. Ujjai zsíros nyomot hagytak a sötétített üvegen.

   Reg lábai egymásba gabalyodtak, így ahelyett, hogy kiszállt volna, egyszerűen kiesett a betonra. Steve felröhögött. A sörét félrenyelte és az ölébe ejtette a pléhdobozt. Reg pedig kicsomagolta magát a táskája szíjaiból, meg a kígyóként tekeredő biztonsági övből. Azonnal felfortyant, még a rengeteg megivott sör nyugtató hatása mellett is. Igyekezett méltóságát megőrizve felugrani a földről, ám egy bágyadt dülöngélésre futotta. Rácsapta a kocsi ajtaját vihogó cimborájára, becsípve az övet, ami most döglötten lógott a hideg aszfaltra.

- Kösz, te pöcs! - méltatlankodott.

- Szívesen, máskor… máskor is, haver! - nyerített a görcsösen köhögő férfi, miután félrenyelte az italát. A sárga léből jutott az állára, ruhájára, a kormányra, a kocsi padlóján retkesen fekvő gumiszőnyegére és a szélvédőre. A világos sörből áradó keserű szag, ami leginkább egy öblös böfögés után visszamaradt bűzre emlékeztetett áthatotta a szakadt kocsi egyébként sem szellőztetett légterét. A félbetépett kartonból formázott fenyő oly régen lógott a visszapillantó tükörre szerelve, hogy még véletlenül sem bocsátott ki magából frissítő illatot. A színe kifakult már, a rengeteg napon töltött óra eredményeként.

   Steve megtörölte ajkát, mint Steph az esti verés után. Kettejük közül neki lett több dolga a takarítással. Legyintett rá egyet. A kocsit egyedül használta, ezért nem volt kinek kicsinosítania. Kiitta az utolsó kortyokat a kis hengerből. Miután fél kezével megroppantotta a dobozt, maga mögé hajította, be a többi közé, amelyet az este fogyasztottak el cimborájával. Steve, mint helyettes rendőrtiszt, bátran, mert alkoholt fogyasztani a városon belül. A város felében mindenki ismerte, a másik felének meg leszarta a véleményét. Kifordult a felhajtóról és búcsúzás képen tülkölt egy bágyadtat, a szomszédok nyugalmára fittyet hányva.

   Reg visszaintett neki, azt sem tudva hirtelen, hogy hol van. A szél kellemesen fújdogált néhány zöld levéllel játszadozva. Ide-oda rángatta őket, mint egy kártyazsonglőr.

   A férfi lassan a ház felé fordulva mélyet lélegzett. Az agyát igyekezett kissé megtisztítani. Az évfordulóról vagy teljesen megfeledkezett, vagy abszolút nem érdekelte.

   Fujtatva, mint a bika, amelyet ledöfnek a pikával, előre botorkált. 

   Steph és a két idegen nő lélegzet visszafojtva figyelték minden mozdulatát. Egy pisszenés sem hallatszott. A fekete furgonban megdermedt a levegő.

   Signora törte meg a csendet.

- Nos, azt hiszem, hamarosan, nagyon gyorsan ki fog józanodni a férjecskéd. Csak figyeld.

   Steph tekintete botladozó férjéről átsiklott a monitorra. A monitoron keresztül a konyhát látta, meg a megterített asztalt, gyertyástól, pulykástól, édes fehérborostól.

A replikáns nagyon gyorsan dolgozott. Amíg nem őt figyelték teljesen felkészült a konyhában. A ruha, amit viselt, Steph talán legszexisebb darabja takarta alakját. Egyenes háttal ült, várva a "férjét". A replikáns tudta, hogy az esetek közel kilencven százalékában még legurítanak a férjek egy utolsó sört, mielőtt ágyba bújnának rettegő feleségük mellé, és szellentve, horkolva zavaros álomba merülnének.

   A Rehabrobi jól ismerte ezeket a férfiakat és valamennyi undorító szokásukat.

A programozott replikánsnak nem kellett csalódnia. Reg, a kulccsal való babrálás után belépett a néma házba, majd öles lépteivel a konyhába indult. A legcsekélyebb figyelmességet sem tanúsítva az emeleti lépcsőnél egyszerűen leejtette a parkettára a táskáját, benne a nehéz tekegolyóval. A padló megreccsent, elrepedt, de Reget nem lassította le. A sörét akarta.

   Belépett a konyha sötétjébe, majd körül sem nézve a hűtőhöz lépett és feltépte az ajtaját. Kivett egy láthatóan elég hideg sört. A kupakot lecsavarta majd lepöckölte a sötétbe. Szájával az üveg nyakára tapadt, de mielőtt meghúzhatta volna, megpillantotta a feleségét a sötétben, és mivel még nem ismerte fel, annyira megijedt, hogy elejtette a palackot. Az szétrobbant, szerteszét spriccelve tartalmát.

   Reg kábaságának durván fele elillant. A hűtő melletti kapcsolóhoz ugrott, hogy fényárral borítsa el a helységet.

   Mikor mindent elárasztott a hideg neonfény, megpillantotta a feleségét, aki egyenes, merev háttal ült az asztalnál, szemlátomást tékozló férjét várva. Bár biztosan régen ülhetett ott a sötétben, mégsem hunyorgott úgy, mint Reg, aki felkapcsolta a villanyt. A férjét bámulta, szinte már ijesztően.

   Reg megköszörülte a torkát. Kiszáradt. Most szüksége lett volna a sörre, ami kifolyt.

- Megörültél? - kérdezte reszelősen. - Meg akarsz ölni? Mi a francért nem alszol?

- Téged vártalak. - szólt a replikáns, és hangja tökéletesen imitálta Stephaniét.

   Steph a kocsiban gubbasztva Signora felé fordult. Az rákacsintott.

- Ezért beszéltettelek, amíg a fejeden volt a bura. A hangodra is szükségünk volt.

   Az asszony felnevetett. Először az este folyamán. Tetszett neki a replikáns és, hogy az ő hangján szólalt meg. Viccesnek találta. Nem értette, hogyan képesek erre technikailag, de a végeredménnyel határozottan elégedett volt.

   Visszafordult a monitorhoz.

   Reg feldühödött.

- Szórakozol velem Steph? Miért nem hagysz ezzel békén? Holnap is van nap. Fáradt vagyok. Aludni akarok.

   Sig kommentálta az eseményeket.

- Már magyarázkodik és ez jó. A replikáns kizökkentette a viselkedéséből. Te sosem vártál rá a sötétben, igaz? Ha rád parancsolt, engedelmesen elvonultál aludni, ugye?

- Igen.

- Ne szégyelld. A testünk, általában, nem képes nagyobb fájdalmat elviselni. Ezek a férfiak, mint amilyen Reg, a férjed, fizikailag nyom el először, majd lelkileg. Szinte felőrli a tudatodat, olyanná formálva, amilyennek maga szeretné. Engedelmes bábuvá akart nevelni. Ha nem lázadsz fel, azt vennéd észre, hogy életed végéig igában vagy, és azt teszed, amit a férjed parancsol. Jól tetted, hogy felhívtál minket. Néha, kirívó esetekben, túl durvák és a nők halálát okozhatják. Nem tudhatjuk, hogy ha most nem hívsz minket, akkor talán épp a jövő héten üt akkorát, hogy megöljön. De tulajdon képen mindegy, hogy megöl a közeljövőben, vagy ötven évig terrorizál, hisz egyik sem nevezhető életnek, igaz?

   Stephanie elsírta magát. Forró könnyei vastag csíkokban csorogtak le az arcán. Sig bátorítóan megölelte. Olyan nyugalom áradt a lányból, hogy egy része átragadt az asszonyra belőle. Biztonságban érezte magát, mint az elmúlt hat évben sosem.

   A monitoron jól látták Reg haragos arcát. Meglepték és megijesztették, és ez két olyan dolog volt, amit nagyon utált. A meglepetést és a félelmet gyűlölte érezni. Inkább maga szeretett félelmet kelteni, akár a feleségében, akár a kollegáiban, és a meglepetést csak a feleségének tartogatta. Sajnos, ez a meglepetés általában kimerült abban, hogy hirtelen megütötte az asszonyt, hogy az nem tudta miért is kapott. Ezért meglepődött.

   Na, ezt a fajta meglepetést szerette a férfi okozni. Ha Stephben van annyi merészség, mint amikor megismerkedtek és összeházasodtak, akkor már vagy régen visszavágott volna, vagy szó nélkül lelép egy éjszaka, közvetlen, hogy a férje bokszzsáknak nézte a gyomrát.

- Takarodj aludni, én még iszom egy sört. - vakkantott Reg az ülő alaknak, cseppet sem meggyőzően.

   A replikáns tökéletesen utánozta Stephet, de a hangjába most olyan hangsúly vegyült, amit a férje eddig még nem hallhatott tőle.

- Ülj le! - szólt hidegen.

   Reg hátán végigfutott a hideg, pedig a mondat rövid volt, akár az ellobbanó gyertyaláng. Nem nagyon értette, mi történik, de az alkoholmámorból még több röppent ki a fejéből. Alig maradt nyoma agyában az esti italozásnak.

   Hangjának remegésén uralkodva a nőre rivallt.

- Nem halottad, amit mondtam? - kérdezte fenyegetően, de egyre kevesebb elszántsággal.

   A replikáns megcsillogtatta tehetségét és megismételte a férj mondatát. Gúnyosan, de azért felismerhetően Reg hangján.

   Steph elképedt. Sig a vállába kapaszkodott és rágógumi lufit fujt. A kedvenc része érkezett el. A fenyítés elkezdődött. Általában nem léptek fel komplikációk, mert a replikánsokat tökéletes fegyvernek tervezték. Kissé, mint a robotok, egy valamikori akciófilmből, melyben, időben utaztak, és az embereket akarták kiirtani.

   Steph még sosem látta a férje arcára kikönyöklő kifejezést, de határozottan tetszett neki.

   A férfi, fenyegetően az ülő nő felé lépett, karját ütésre lendítve.

- Ha neked ez kell, hát legyen. - morogta bizonytalanul.

   Az ökle a levegőbe hasított, de Steph II. marka megállította az arcától húsz centire. Olyan hirtelen tört meg a csapódó kéz lendülete, mint amikor tesztautó szalad a betonfalba.

   Reg szemei elkerekedtek. Akkorára tágult a két tengerkék szemgolyó, hogy szinte letolta az orrot és a szájat az arcáról. Ebben a pillanatban távozott belőle az ital utolsó nyoma is. A testében eláradt az adrenalin és kitolta az alkoholt, szinte keresztül a bőrén, egyenesen a levegőbe. A sör szaga körülöttük lengedezett.

- Mi a fene…? - kérdezte mintegy magától. A válasz annyira nem érdekelte, mert számára teljesen idegenül hangzott. Minden idegszála vadul tombolt a fejében és egyetlen mondatot üvöltött: Ez nem a te napod, Reg!

- Elég volt Reg. Többé nem. - szólt a replikáns és maga felé rántotta a férfit. Az átesett az asztalon lesöpörve róla mindent, amihez hozzáért. A pulyka széthasadt a kövezeten, a gyertyatartók szétgurultak, kilökve magukból a két viaszrúdat.

   Sig Steph mögött ült. Kezei bátorítóan a másik vállán nyugodtak. Beverly hasonlóan bátorító gesztusként feléjük fordult.

- Pattogatott kukoricát az éjszakai mozihoz? - tudakolta szerfelett vidáman. Steph csupán találgathatott, hogy mennyi ilyen átnevelést láthatott eddig a fiatal lány, aki nem látszott tizenhatnál többnek, mégis rábízták ezt a robusztus furgont. Vajon mennyi idős lehetett igazából? Vajon ő is egy jól elkészített replikáns? A kérdései ismét megfogalmazódtak, de már tudta, hogy soha többé nem teszi fel őket. Beszállt a csónakba és az ár nagyon messze sodorta a parttól. Már voltak sejtései, hogy mi történne vele, ha bárkinek elmondaná az esetet. Most már tudta, miért nincs reklámozva a cég a médiában, és miért csak szájról-szájra terjed a vállalat híre. Lett volna miért félni, de teljesen megnyugodott. Minden az ő nyugalmát szolgálja csak. Beverly felé fordult.

- Ide vele!

   A replikáns nem engedte el Reg öklét. Az ujjai szinte körbefonták a férfi kezét. Felrántotta a földről, majd mindkét karjával a hóna alá nyúlt. Maga elé emelte a testét, bár a férfi nem segített neki. Teljesen elengedte magát, hogy az asszony ne tudja felemelni, de minden hiába.

   Mikor Steph sokadik maga elé állította a férfi hirtelen ötlettől vezérelve megfejelte. Nem tette elég gyorsan, ezért a nőnek maradt ideje előrébb tolni. Utána magához rántotta és most rajta volt a sor a fejelésben.

   Reg felüvöltött, amikor az orra reccsenve kettényílt. A vér rájuk spriccelt, vörösre festve mindkettőjük ruháját.

   A nő elengedte a férfit, aki tehetetlenül omlott a konyhaszekrény elé. Néhány órája pontosan ugyanezt tette a felesége. Reg sírt és átkozódott. A padlót rugdosta, akár egy rakoncátlan kisgyerek, aki az ebéd ellen hisztivel veszi fel a harcot.

   Steph sokadik fölé tornyosult. Hangjában nyoma sem érződött szánalomnak.

- Állj fel és gyere velem a nappaliba. - mondta érzelemmentesen.

   Reg dacosan kiabált.

- Eltörted az orromat te ribanc. Ezért kitaposom a beled.

   A replikáns megismételte magát.

- Állj fel és gyere velem a nappaliba.

- Sehova sem megy…

   Mielőtt befejezte volna a mondatot a nő lenyúlt és szorosan elragadta a bokáját. Könnyedén húzni kezdte a hall felé. Reg először a csuklójába akart rúgni, de a másik olyat rántott rajta, hogy szinte az egész teste a levegőbe repült. Nem próbálkozott többet.

   Steph Sig felé fordult.

- Tényleg szükséges eltörni az orrát? - kérdezte hangjában szánalommal.

- Sajnos, az esetek nagyon nagy hányadában igen. Az eljárásnak egyetlen alany sem vetette még alá magát önként. Látod, a férjed megtámadta őt. Egyszerűen teszi a dolgát és ez sajnos kis erőszakkal, jár, de nem többel, mint amennyit a férjed tett volna irányodba. Te magad is láthattad, hogy majdnem ráfejelt a nőre, azaz "rád". Ha te vagy ott, biztosan összeroncsolja az arcodat. Persze te talán sosem emeled magad elé a földről, hogy móresre tanítsd, de egy nap esetleg magától is kerülhetett volna olyan helyzetbe, hogy ezt tegye veled. Kiszámíthatatlanok a férfiak. Ha egyszer megütnek, nincs visszaút. Ez olyan, mint a Niagara. Ha már zuhansz, felejtsd el, hogy visszatérhetsz. Ebben segítünk mi. Te már lezuhantál a vízesésbe és sajnos csupán mi nyújtottunk neked kötelet, hogy visszamászhass.

   Steph hosszan elgondolkodott a hallottakon.

A replikáns a nagyszobában a kanapéra fektette a férje testét. Erősen tartotta a kapálódzó férfi.

   Ami viszont most következett, arra sem ő, sem a vergődő férfi nem számított.

   A replikáns kinyújtotta a nyelvét, ami kígyózva a férfi füléhez tekeredett. A nyelve hegyén egy leginkább pókra hasonlító szerkentyű egyensúlyozott. A nyelv Reg füléhez közelített.

   Steph most először érzett félelmet az esettel kapcsolatban. Sig még mindig a vállát fogta. Halkan duruzsolni kezdett.

- Amit most látsz a jövő technikájának csúcsa. Régen, sok évezrede, az ősemberek már végezte agyműtéteket. Koponyalékelést, meg egyéb nyalánkságokat. Később, ahogy teltek az évek, az orvosok mind finomabb módszereket dolgozta ki ahhoz, hogy megismerjék az agy működését. Az agy egy nagyon bonyolult szerv. Még ma sem ismerjük minden területét. Ha ismernénk, akkor valószínűleg emberfeletti képességeink lennének. Volt idő, amikor az orron keresztül hatoltak az agyba, átvágtak egy idegpályát és agresszió volt-nincs. Manapság már apró robottokkal végeztetjük el ezt a munkát. Pontosan tudják, hogy mit kell tenniük. A szakmai rizsától megkíméllek. A lényeg, hogy a férjed reggelre már nem lesz ugyanaz, mint régen. Remélem, nem igényled a rendszeres verést, mert akkor holnaptól valaki másra kell bíznod magad. A férjed soha többé nem fog megütni. Sem más nőt. Férfiakat igen, ne félj. Ha arról van szó, megvédi magát, sőt, kicsit emelkedni fog az intelligencia szintje is. Ne csodálkozz, ha néhány hónapon belül eredményesebb lesz a munkájában. Jobb állást fog keresni, és a havi egy pohár sörön kívül nem fog többet kívánni.

- Mire jó a pohár sör? - kérdezte.

- Ez is olyan technikai részlet, amit én sem értek igazán…

   Beverly nevetve félbeszakította.

- Pedig elmagyarázták nekünk. Részletesen. De én például nem bírom az orvosi szlenget, sem a latint, ezért nem értettem belőle egy kukkot sem.

   Sig vele bólogatott.

- Igaza van. Én magam sem értettem. Leegyszerűsítve olyan, mintha beolajoznád a szervót. Vagy a sarokvasat az elméd kapuján. A sörben lévő anyagok együttes hatásaként az eljárás gördülékenyebb lesz.

- Sör nélkül mi történik?

- Az egyed fokozatosan visszanyeri régi énjét. De ne félj, nem azonnal. Vagy tíz év kellhet hozzá. Az igazat megvallva ez pusztán elméleti álláspont, hisz nem is alkalmazzuk az eljárást annyi ideje. Kérdezz meg minket hat év múlva.

   Közben a kis pók bemászott Reg fülébe, amaz határtalan rémületére. Parton vergődő halként rugdosta magát. A kanapéról már leesett két díszpárna, meg a mellette álló dohányzóasztalkáról a terítő és a televízió távirányítója, de a replikáns nem eresztette. A heves ellenállás lassan abbamaradt. A férfi megnyugodott.

   Steph megbűvölten követte az eseményeket a replikáns beépített kamerájának kristálytiszta, tűéles képén keresztül.

- Mi történt most, és mi lesz a pókkal?

- A pók megkeresi a megfelelő területet az agyban. Utána elhagyja a koponyát.

- Nem sérül meg az agya? Nem volt olyan, aki megbénult vagy tehetetlen zombi lett az eljárásnak köszönhetően?

   Sig hangjában őszinte büszkeséget vélt felfedezni.

- Eddig tökéletesen működött minden. A pók egyfajta polimer, így nem okoz sérülést az agy lágy szöveteiben. De nézd csak. - mutatott a képernyőre.

   Mindhárman látták amint az apró ízeltlábú elhagyja a fület és visszamászik a replikáns nyelvének hegyére. Az behúzta a csápot a szájába. Kész volt.

   Reg mély álomba merült. Mellkasa egyenletesen emelkedett, fel és le.

Sig szemei csillogtak az örömtől. Beverly megölelte Steph karcsú testét.

- Sikerült kedvesem. Nekünk itt befejeződött a feladatunk.

- Máris mentek? - kérdezte a nő kissé csalódottan, meg persze némi félelemmel. - Mit tegyek, ha felébred, és nekem ront. Nem tudom magam megvédeni tőle.

   Signora kiköpte a rágóját a furgon nyitott oldalablakán.

- Nem kell félned. Semmire nem fog emlékezni. Esetleg arra gyanakszik majd, hogy vagy rosszat álmodott, vagy valami ostoba filmet látott az éjjel. Mikor felébred, már nem lesz olyan, mint rég. Csak figyeld.

   Sig a zsebébe nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy vajszínű, laminált névjegykártyát. Beverly szintén kivett egyet, csak ő a kesztyűtartóból.

- Ezen vannak a számaink. Most ugyan nem érünk rá, de ha van kedved, a jövő héten elmehetünk valahova együtt. Hacsak nem leszel éppen Hawaii-on az új pároddal. Félévente vannak gyűléseink. Ha részt akarsz venni rajta, nézd meg a részleteket a neten. A weboldalunk címét megtalálod a telefonszámom alatt. Ne félj, csak élvezd az életet.

   Steph átvette a két apró kártyát. Szeretettel nézett a két idegen lányra. Azok bátorítóan mosolyogtak. Amikor megkopogtatták az ajtót, egyedül Steph ugrott meg.

   A replikáns érkezett vissza. Sig kiköpette vele a pókot, csak ezt eltette, nem úgy, mint alig egy perce a rágóját. A replikáns mosolyogva leült a furgon végébe.

- Most még megriadtál, amikor a Rehabia visszatért. Egy hónap múlva már teljesen rendben lesznek az idegeid. Soha többé nem kell semmitől félned. És a férjed mindenben melletted fog állni. Azért engedj neki rövid pórázt. Hagyd, hogy kicsit kipróbálja magát a világban. Megéri hidd el. Az életetek sokkal színesebb lesz mától.

- Nagyon köszönök mindent. Még nem mondtátok, hogy mivel tartozom a cégeteknek.

- A kártyán találsz egy számlaszámot. A férjed egy évben belül nagyon jól fog keresni. Amikor úgy érzed, hogy megteheted, akkor utalj át annyi pénzt, amennyit akarsz, és amennyit nélkülözni tudsz. Nem kötelező, de be kell, hogy valljam, szinte nem találkoztunk olyan esettel, hogy ne lettek volna elégedettek a szolgáltatásunkkal. Minden további válaszodra feleletet kapsz az első közös ebédünkön. Addig pedig mindent bele!

- Sok sikert kislány! - mondta Beverly is, ami viccesen hangzott a szájából, lévén, hogy biztosan vagy tíz évvel fiatalabb volt Stephnél.

   A nő még egyszer átkarolta megmentőit, azután némán kiszállt a kocsiból.

Sig csókot dobott neki és Beverlyhez fordult.

- Előre paripám! - szólt incselkedve.

   Beverly indított, de nem feleselt vissza. Stephre mosolygott, aki elhátrált a pöfögő gépkocsi mellől.

   A fekete furgon elhúzott a járda mellől, majd halkan megnyikordulva befordult a sarkon. Steph sokáig bámult utánuk, még akkor is, amikor már régen nem láthatta őket. Kibújt papucsából, mert érezni kívánta a puha füvet a talpa alatt. Megkönnyebbült. A csillagokra nézet, majd ismét az utcára. Valahogy minden megváltozott. A talaj bársonyosan simogatta talpát. A levegő édesen töltötte meg tüdejét. A világ ezer hangon szólongatta, kedves, szeretettel.

   Mit egy kisgyerek, ugrálni kezdett. Papucsait elejtette, de észre sem vette. Mezítláb szaladt az otthonába, ahol az alvó férje várta. Az ajtó becsukódott mögötte.

   A konyhában eltakarította a romokat, megmentve valamennyit a pulykából. Szerencséjére a köret nem esett a földre, így csak a töltelékként szolgáló gyümölcs egy részét kellett kidobnia. Azért be-bekapott néhány falatot. Nagyon finomnak érzett minden katonát.

   A konyha után a nagyszoba következett. Elpakolta a szétszóródott holmikat, majd a figyelmét a férjének szentelte.

   Ha a replikáns szét is fejelte az orrát, most nem látszott olyan csúnyának. Igaz, feldagadt kicsit és sötét bíborba fordult a rászáradt vértől, nem festette túl rémisztően. Hideg vízzel lemosta a sérült testrészt, és bár biztosan fájhatott a férjének, nem mozdult meg álmában. Mikor végzett vele jeget rakott rá, amit egy párna segítségével az arcára erősített. Lehet, hogy reggelre majd lelohad a duzzanat. Majd azt hiszi részegen elesett. Igen. Ezt fogja hinni.

   Steph fáradttan indult aludni. A névjegykártyákat gondosan eltette a pénztárcájába, hogy minden eshetőségre kéznél legyenek. Ki tudja, mi vár rá reggel.

Másnap

   Steph valamikor tizenegy óra körül ébredt fel. Tökéletesen kipihente magát.

   Megdörgölte szemeit, hogy a homályos reggeli hályog eltűnjön róla. Amikor kinyitva megpillantotta a mellette fekvő tárgyat az ágyon, ismét megdörgölte a szemeit, hátha hallucinál csupán.

   Nem a látása csalta meg.

Az ágyon egy tálca fogadta, reggelivel és egy apró fehér papírfecnivel, rajta Reggie kézírásával.

   A papíron ez állt: "Kedvesem! Boldog hetedik házassági évfordulót nekünk! Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Tegnap beverhettem az orromat, mert reggelre nagyon fájt. Köszönöm a borogatást, megtaláltam a zacskót, csak elolvadt a jég és csupa víz… Mindegy. Sietek haza a dokitól, és ha van kedved, elmehetnénk vacsorázni a Hootchis's-ba. Azt hallottam, megfelelő hely egy olyan párnak, mint mi. Ha van jobb ötleted, megbeszéljük, amint hazaértem. Ha Steve keresne, mond le, kérlek, az esti tekepartit helyettem. Úgy emlékszem mentünk volna játszani, de nem tudom, ez hogyan juthatott az eszembe az évfordulónk napjaiban. Majd máskor megyek vele, ha neked nincs kedved velem foglalkozni éppen.

Szerető férjed: Reggie"

   Steph félbehajtotta a levelet és visszadőlt a párnára. Szemeit becsukva mosolygott a plafonra. Szája egyetlen halk szót formált; Köszönöm!

2003-02-26

Ezt a sztori valahol olvasnom kellett, hisz olyan könnyen jött elő a tollamból. Bár minden írásomat ilyen könnyen vethetném papírra!

Köszönöm, hogy elolvastad, és kérlek, írd meg a véleményedet nekem.

Blog: Lauráéknál, márc 15.-én, szombaton...

Nehezen veszem rá magam, hogy csak úgy fogjam magam és nyakamba kapjam a várost, mivel járművem, egy kerékpárt leszámítva, amit még nem törtem be - csak az a seggem - nincs és nem vagyok egy Marco Polo. Különös szerencsém, hogy ismerem a város egyik legnagyobb utazó könyvelő karaoke műsorvezetőjét, aki viszont nem hagyna ki egyetlen jónak ígérkező bulit sem. A jó buli nála már az is, amikor megiszik egy üveg őszi levet (2dl-es), azt pedig leöblíti némi mentes vízzel (2,5 dl-es). Szóval nincsenek nagy elvárásai...
Általában nem árt mondjuk idejében rászólni Cic-re (ő a bulivadász), minimum aktuális autókázás előtt fél órával. Akkor ha csak a szomszéd utcába mentek, vagy akkor, ha 180 kilométeres utazás lesz az, mondjuk egy Bajai esküvőre. Cicnek tudnia kell előre. Nem lehet csak úgy umf (ukk-mukk-fuck) beugrani a kocsiba és gyaszé! Ezért felhívom előtte:
- Cic! Van kedved leugrani egy ismerőshöz, gulyáslevest enni?
- Hát, nem tudom... Mikor?
- 5 perc múlva?
- Jó... Gyere le. Itt állok a ház előtt.
- Bameg, épp szarok... kicsit gyors vagy...

Tehát ledumáltuk és mentünk. Laurát nem láttam már hónapok óta, mert míg sokan dolgozunk, ő addig szült. A pár perces találkozás a melóhelyen nem számít "látásnak".
Lementünk Dunaharasztiba.

Cic vezet. Ne kérdezd, miért mosolyog... Ő ilyen.

Az odaút enyhén telefonos segítséges lett. Egy kátyúba beleugrattunk, a golyóim meg a derekamba. Laura már a ház előtt várt minket. Puszi-puszi.

A gulyás leves halkan rotyogott a gázon, a baba csendesen gügyögött az ágyon, nekem meg nem volt egy száll cigim se... De kaptam házit. Nem pálinkát, hanem házi töltésű cigarettát. Kellemes íze volt és jól esett elszívni az erősödő viharban, künn a teraszon.

A képen annyira nem látszik, de itt már erősen fújt a szél.

Minő véletlen - figyeld milyen kicsi az ország - , hogy Lauráék szomszédjában nem megpillant egyik törzsvendégünk, akinek a szülei laknak a tóparti házban. Piroska vett előbb észre, de ez nem kunszt, mert ő lát... én meg vakegér vagyok. Azért meglepődtem. Kiderült, hogy Lauráék ezer éve ismerik, de nem ám a munkahelyünkről, ahova Piri bejárt. Nem. Innen a ház mellől... És miért nem a melóhelyünkről?

Mert Laura nappal szokott dolgozni, Piri, meg ha jött, általában már este tette tiszteletét nálunk.

Hihetetlen véletlen.

Kicsi Zoé nagyon nyugis baba.

Cic bent játszik a kicsi Zoéval, közben pénzügyekről beszélgetnek Laurával. Cic könyvelő, de ezt már mondtam. Ha kell egy jó könyvelő, keressétek!

Én Krisszel dumálok. A leves kész. Szégyelltem magam, hogy végül egy tányérral tudtam belőle zabálni, mert elteltem. Ilyen nincs a világon! Rákészültem. Mondhatni két napja diétáztam.

Azután betoltam egy tányér gulyást és kész... Ciki vagyok.

A kalácsból azért fojtásnak leküldtem egy szeletet, kis tejjel, de érezhetően nem voltam formában.

Elment pár óra. Nem győztem beszívni a viharos tó illatát, és kiköpni a széllel bevitt csapadékot. Nem fáztam.

szaridő

Azután szökni kellett, mert Cicnek volt estére programja és nekem is, csak szolidabb. Főzni akartam egy gulyás szerű, babos levest, mert megjött hozzá az étvágyam. Az idő egyre szarabb lett, ami újabb ok volt hazamenni.

Cic még megmutatta kis világát. Erről majd máskor.

De van kecskéje.

Blog: Ki a trehányabb?

A nők és férfiak között nehéz egyértelműen vonalat húzni, hogy ki a trehányabb.
De azért egy apróság:

Ilyen az, amikor az elszámolós papírt használom és ráírás után ott hagyom.

És ilyen az, amikor a kolléganő ír rá valamit, majd visszateszi... vagy inkább nem.

Ez olyan tipikus "felhajtott vécé-deszka" "lehajtott vécé-deszka" eset.

Véreső - Blood Rain - Hyeol-eui-noo (2005)

Véreső - Blood Rain - Hyeol-eui-noo (2005)

Rendezte: Dae-seung Kim

Véleményem nem lesz túl hosszú.

Nem azért, mert erről a thrillerről nem lehet mit írni. Nem. Inkább azért, mert én nem tudok sokat mondani róla. Nem vagyok otthon dél-Koreában. Nem ismerem történelmüket. Számomra idegen az egész, főleg a színészi játék. Mert más kultúra.

A "Véreső" nem rossz film. Egy papírgyártásra felesküdött, viszonylag kis közösségről szól a film, ahol felgyújtanak egy hajót, majd megtalálnak egy karóba, nádba húzott holttestet. Azonnal nyomozóért küldenek, akinek a feladata, hogy igyekezzen pontot tenni a titokzatos gyilkosságok végére - mert a nádas fickó csak az első a sorban - mert többek között ezt diktálja a politikai érdek. ...is.

A koreai színészi játék nagyon eltér az európaitól. Legalábbis nekem tűnik úgy. A koreai sokkal közelebb áll a színházi játékhoz, mint amit nem keleti földtekéken művelnek. Valószínű, hogy a film szereplőinek nagy része inkább Szent Genesius oltárán szokott megmerítkezni a siker tengerében. Izé, színházi színészek...

Játékuk néhol, számomra, fájón átsétált a ripacskodás mezejére. A másik, ami idegen számomra, hogy a keleti népek szocializálódásába belefér, hogy a magasabb rangú karakter simán nyakon bassza az alacsonyabb kaszt figuráit, akármilyen okból.: - Hol a sapkád? Puff!

Történetünk nyomozója is néha bizony odacsap a hajlongó pórnépnek, ha arról van szó.

Azután az sem segít, hogy az én rossz szememnek a keletiek, nagyjából, egyformák. Még jó, hogy volt pár női szereplő, így azokat el tudtam különíteni a többiektől.

Azután az sem segített a film könnyen emészthetőségében, hogy Tarantinot megszégyenítő módon ugrálunk az idősíkok között és támpontot, segítséget nem sokat kapunk.

Meg merem kockáztatni, hogy ha nincs felirat a filmhez, talán ha 10%-ot tudtam volna dekódolni a filmből. Volt felirat, de így is csupán azt merem állítani, hogy a filmet félig értem. Nekem kellemetlen.

Másrészt a film kicsit emlékeztet Agatha Christie munkásságára, sőt, más fórumon valaki okosan felvetette, hogy megidézi a mozi, Umberto Eco méltán legismertebb munkáját, a Sherlock Holmes-i alapokra felépített, középkor végi, kolostoros drámát, "A rózsa nevét".

A "Véreső" nyomozója nyomoz, igaz közel sem olyan kifinomult agymunkát kapunk, mint Sean Connery esetében. Néha kiveri a választ a nyomorultból, máskor két tárgyat nézeget és rátör a felismerés, amire azután komplett vélemény-várat húz fel. Nem tudom, hogy jut adott esetben a végkövetkeztetésre, de bánja a fene.

Egy idő után kiderül, hogy szigetünknek sötét a múltja és bárki lehet áldozat vagy a gyilkos. Aki vagy egy szellem... vagy ki?

A legfontosabb női szereplő persze gyönyörű...

A kulturális különbözőségek ellenére a Véreső szórakoztató darab. Igaz, befogadni nem biztos, hogy mindenki képes.

Figyeld:
- A gyilkosságok ötletesek, szépek kivitelezettek. Kellően betegek, ahogy a keletiektől elvárható.
- A filmet. Ha nem figyelsz, elveszel a sok részletben.

65%

Novella: A meteorit (2007)

A meteorit

Három éve cikkeztek a közeledő végzetről. Kezdetben csak annyit tudtak megmondani az „okosok”, hogy kb. három év múlva belénk csapódik a meteor. A földbe. Az idő múlásával persze egyre pontosabb adatokkal szolgált a média. A végén, helyre és percre pontos számításokkal. De addigra mi már megtettük, amit lehetett.

Akkor tizenhét voltam, szinte kölyök, ma húsz. Akkor még ártatlan voltam, szűz, minden tekintetben, mára már elvesztettem magamból azt a tisztaságot.

Amikor először hallottam a meteoritról, és felfogtam, mire számíthatunk, elszöktem otthonról. Azzal, hogy azt jósolták, hogy a becsapódás után elpusztul a földi élet, azzal addigi életem teljesen értelmét vesztette. A céljaim, a lázadáson kívül, teljesen megváltoztak. Haszontalan volt tanulni többé, beilleszkedni, megfelelni a családomnak. Tinédzser voltam, azok minden jellemvonásával. Egy fülledt éjszaka leléptem, búcsúlevél nélkül, tervekkel telve. Vándorlásaim során néhány hasonló felfogású srác mellém csapódott, vagy én melléjük. Mit számít ez ma már. Jelenleg én vagyok a csoportom vezetője. Elzarándokoltunk a hegyekbe, lehetőleg elkerülve a hasonló csoportokat, bevettük magunkat egy barlangba és ott éltünk. Nem csak mi tettünk így. Az akkor még működő híradások több száz hasonló érdekközösségről számoltak be. Tudtuk jól, hogy ha eljön a meteor, valószínűleg a barlang sem véd meg, de legalább magunk voltunk, némi reménnyel, felügyelet és irányítás nélkül.

A túléléshez az élelmet a hegy lába körül szedtük, loptuk össze, koncentrikus körökben terjeszkedve, feltörve bármit, amit lakat zárt el előlünk. Ezen a környéken, talán pont a hegyek unalmas háttere miatt, de alig maradtak emberek. Sokan a nagyobb városokba költöztek, vagy inkább vándoroltak, hogy utolsó napjaikban még kicsit kiéljék magukat, vagy együtt legyenek szeretteikkel.

Voltak magányos remeték, az igazi kívülállók, de ők kerültek minket. A barlang birtokbavételének első hetében egy rossz arcú háromfős felnőtt bandával gyűlt meg a bajunk, - valószínűleg egy kisebb serifi hivatalból szökhettek meg, talán megölve a rendfenntartókat is – akiket némi csetepaté árán megfutamítottunk. Legalábbis azt a kettőt, akit nem öltünk meg. A harmadikat okulásképpen a barlang bejárata fölé húztuk. Nem éreztünk lelkiismeret furdalást.

Néhány napig még kettőzött őrséget állítottunk, majd fokozatosan alábbhagyott az éberségünk. Ennek ellenére az a két fickó nem jött soha többet vissza.

Három éve tudtuk meg, hogy a meteor becsapódik, elpusztítva az életet a földön, és alig hat-hetünk maradt hátra. A híreket egy ütött-kopott rádión – mivel ez elemmel működött - követtük figyelemmel. A televíziót nem tudtuk üzemeltetni a föld alatt, áramellátás hiányában. A rádióból megtudtuk, nem nagyon maradt ember, aki televíziós műsor készített volna. Megritkultak a rádióadások is. Volt, hogy egész nap végtelenítve játszották ugyanazokat a zenéket. A halál torkában keveseket motivált a munka.

Mi sem nagyon pihentük, szórakoztunk. Semmi olyasmivel nem mulattuk az időt, mint amivel a hasonló korú fiatalok. Szerszámokat loptunk raktárakból, elhagyott építési területekről, lezárt nyaralókból, lakásokból és ástunk, a terveim szerint. A hegy gyomrában, a hegy közepébe. A hegy szívébe!

Nem volt egy kolosszális terv, beláthatom, de az ilyen iskolakerülő fiataloktól, mint mi ötvenen erre futotta. Ha nem lett volna meteor, biztosan kivétel nélkül zűrös fiúk lettünk volna. Iskola után a téren összeverekedők, sportösztöndíjasok, galeri-alapítók. Csupa zavart és problémás kamasz.

A tervünk egyébként nem volt teljesen légből kapott. Hallottuk, hogy a kormány hasonló módon szeretné biztosítani a föld népességének megmaradását. Csak ők nagyban gondolkodtak.

A fennakadásokat elkerülendő két csoportban dolgoztunk. Voltak fegyvereseink és voltak ásóink. A szerepeket hetente cseréltük. A miheztartás végett. A fegyveresek néha túljátszották a szerepüket, és azt hitték, hatalmuk van a többiek felett. Csak a szerepcserével lehetett kordában tartani az eluralkodó indulatokat.

Amit kitermeltünk, az a barlang bejárata körül helyeztük el, meg körbe a hegyen. Keményen dolgoztunk, és naponta adtunk hálát az istennek, hogy eddig nem jöttek emberek, hogy megakadályozzák, vagy kisajátítsák a munkánkat. Addig legalábbis.

A járatok szépen haladtak lefelé és néhány felfelé is, a szellőzést megoldandó. A környékről hordtunk be fákat dúcolásnak, máshova hűtőket, vasszerkezeteket építettünk, csapóajtó gyanánt. Gyermeteg ötlet volt, mint említettem.

Hat-hetünk volt hátra!

A tervünkben elérkezett a kényes rész! Szükségünk volt még asszonyokra. Lányokra, akikkel majd átvészeljük a por, jég és unalom hónapjait. A rádióban hosszú éveket mondtak, míg helyreáll a klíma odafent, de azért volt bennünk optimizmus. Lányok kellettek társaságnak és valamennyiünk számára elegendő élelem.

Egyik sem nézett ki könnyű feladatnak. És az élelem szerzése, raktározása lett a nehezebb. A távolságok és behordás nehézségei miatt. Autókat állítottunk üzembe, hogy azok segítségével szállítsuk a barlanghoz, amit találtunk. Roppant megterhelőnek bizonyuló munka lett belőle. A sérült utak, lerobbanó járművek arra kényszeríttettek minket, hogy egyikből ki, másikba berámoljunk. Megoldottuk, de időben rengeteg pluszmunkát jelentett.

Közel ötven fiú dolgozott a hegyben így pontosan ennyi lányra volt szükségünk. Optimális esetben, ha jut mindenkire társ, úgy könnyebb lesz észnél maradni. Szerencsére valamennyien izmos és női szemmel csinos férfiak lettünk a rendszeres robottól. Nem volt köztünk túlsúlyos egyed, vagy kifejezetten rosszképű. Már a vándorlásunk során, amikor összeverbuválódtunk, akkor csupa stramm kölyök voltunk. Becsúszott két homoszexuális, de ők kínosan ügyeltek rá, hogy vonzalmuk irántunk ne derüljön ki. Pedig ha tudom, megspórolunk két lányt magunknak. Később ez is okozott feszültséget, de akkor már olyan mindegy volt.

Amíg negyvenen a hegyet aprítottuk, tízen az élelmet és a nőket kezdték „megszerezni”. Toboroztunk, pont, mint a hadsereg. Volt olyan lány, akinek elég volt megpendíteni a menekülés ilyetén lehetőségét. Volt, akit szabályosan elraboltunk, annyira csinos külsővel rendelkezett. Persze ők is hamar ránk hangolódtak. Volt, aki meghallhatott valamit, egy pletykát, egy sugallatot és maga vándorolt fel hozzánk a hegyre. Sajnos, közülük kerültek ki a legrondábbak, így gyakran előfordult, hogy visszafordítottuk őket. Kaptunk átkot a fejünkre, eleget!

Mind sűrűbben jöttek a felnőttek, hogy részt vegyenek a menekülésünkből, de mi következetesen elküldtük őket. Férfiak, akik erejükkel akartak imponálni, vagy éppen ötleteikkel. Nők, akik a testüket adták volna el egyetlen talpalatnyi földért. Nem foglalkoztunk velük. Elegen voltunk a munkára, csak nőkre volt szükségünk, koloncra nem.

Akit lehetett, szép szóval eresztettünk szélnek, akit nem, azt erőszakkal. Szerencsére ötvenen elég erős csapattá terebélyesedtünk. A nők egyenletesen gyarapodtak. Csinos lányok, szép arcúak, jó testtel, kívánatos idomokkal. Mire csak napok maradtak hátra a pusztulásig, készen állt ötven pár Ádám és Éva, hogy alászálljon a pokolba.

A pokol pedig be fog köszönteni. Ez biztos volt! A rádióadások töredékesek lettek, de egy lánnyal folyamatosan figyeltettük, hogy tudjuk, mikor jön a meteor. Előrelátásomnak köszönhetően elegendő konzervet halmoztunk fel a hegy legaljában. A természet segítségünkre volt, mert ráakadtunk egy víz által kivájt csarnokra, aminek közepében még csergedezett egy apró folyó. Ez lett a hálóterem.

Az élelmet sok, egymástól független kamrácskába pakoltuk, hogy ha egy, vagy kettő be is omlana, elzáródna előlünk, még akkor is maradjon elég. A hálóteremből is tovább ástunk szerte-szét, pontosan úgy, ahogyan a hangyák tennék. Lefelé. Királynőnk nem volt csupán. Bizonyos szempontból egy király volt; én.

A fiúk és lányok között fellépő konfliktusokat vasszigorral tartottam kordában. Fenyítéssel és kötözéssel. Nem a legjobb módszerek, belátom, de nagyon keveset tudtunk a közösségi normákról. Ezt a szót is úgy hallottam valahol… Szükség volt ezekre a megkötésekre. Semmi szükségünk a becsapódás előtt a feszültségre. Igyekeztem a feladatra összpontosítani az el-elkalandozó figyelmüket, ami nem volt csoda, hisz maguk is gyerekek még, akik szívesebben szórakoztak volna a világ vége előtt, mint, hogy kemény munkával töltsék azt.

Ezért éreztem szükségét, hogy nap-nap után emlékeztessem őket rá, hogy csak így élhetjük túl.

Hittek is bennem, nem is.

A rádiókból, mielőtt végleg elnémultak volna, már tudtuk a becsapódás pontosan kiszámított helyét és idejét. Három hetünk maradt a munkánk befejezésére. Igyekeznünk kellett, és az utolsó pillanatokban is felléptek problémák.

Négy fiú és hat lány elszökött. Takarodó után osonhattak ki maroknyian, meggyőzték az éjszakai őrséget és leléptek, védtelenül hagyva órákra a bejáratunkat. A szökésük ténye annyira nem érdekelt, lévén a munka oroszlánrészén rég túl voltunk, de ami jobban zavart, hogy felnőttek vad hordája akarta elfoglalni a menedékünket és trehányságukkal és árulásukkal akár a kezükre is játszhatták volna a kemény munkával felépített menedékünket. Ez felháborított. Hol voltak ezek a felnőttek, amikor dolgozni kellett? Amikor véres verejtékkel ástuk ki az agyagos földet? Hol? Hol, amikor keserves lassúsággal hordtuk be a túléléshez szükséges holmikat?

Ellentmondás persze ez, hisz mi magunk nem engedtünk közénk felnőtteket, hogy segíthessenek. Gyerekek voltunk, akik nem akartak felnőttektől függeni. Egy csapat Pán Péter és Wendy, seholsincs országban!

Most bezzeg, amikor napjaink maradtak elbújni, mint a pondrók, erőszakkal akarták elbitorolni azt, ami a jogos jussunk. Kiszórakozták magukat és rájöttek, menekülni kell. Bezzeg most már a föld alá akartak kerülni, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Nem hagyhattam. Fegyvereket már jó előre loptunk innen-onnan. Ideje volt a használatukra.

A heves támadásra, melyet ellenünk intéztek, sokkal hevesebb viszont-támadással reagáltunk. A maroknyi nő és férfi riadt bárányként menekült vissza az elnéptelenedett városokba. A csapatuk felét öltük meg. Bestiális módon. Állatokká vedlettünk, de akkor ez tűnt normálisnak. Csak vaskézzel lehet elrettenteni azt, aki kétségbeesett. Az első támadás után viszonylag kis veszteséggel zártunk. Egy fiú és két lány. A szökés és ez miatt már nem maradt meg az egyensúly a fiúk és lányok csoportjában, de nem maradt idő ezen keseregni.

Egy hetünk maradt.

A következő támadásuk erőt merített kétségbeesésükből. Ők is használtak fegyvert. Öt fiú és három lány esett el a tűzharcokban. Néhány felnőtt végül bejutott a barlangrendszerbe, de őket, helyismeretünk segítségével, csapdába csaltuk és egyenként kivégeztük. Leírhatatlan elégtételt éreztem, amikor az arcukba lőttem. A társaim, éreztem, kezdtek megváltozni irányomban. A kezdeti tisztelet, amit a csapat vezetőjeként vívtam ki, fokozatosan átalakult egyfajta vallásos félelemmé. Rettegtek tőlem, de bennem látták azt, aki megmenti őket, akármilyen áron. Néha én is így éreztem.

A holttesteket a barlang bejárata köré dobáltuk. Annyi idő nem maradt, hogy eltemessük, a holttesteket, meg nem akartunk ezekkel az idegen fosztogatókkal foglalkozni, egyetlen percet sem. Tudtam, bármikor újra támadhatnak és azt már nem akartam a felszínen kivárni.

Az utolsó roham elől csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy magunkra omlasztottuk a barlangunk bejáratát. Csupán abban reménykedhettünk, hogy nem maradt annyi idejük, hogy utat ássanak maguknak és eljussanak a menedékünkbe. Halálra ítéltük őket, mi a maroknyi gyermek, több száz, vagy tán több ezer felnőttet. Nyilván, az állam nem tudott mindenkiről gondoskodni, és elrejteni a dollármilliókból készített bunkereiben. Nyilván, sokkal többen akartak a föld alá kerülni, az utolsó percekben, mint amennyi embert a föld magába bírt fogadni.

Mélyen voltunk, de behallatszott, hogy munkagépeket vetnek be a föld megmozgatására. Nagyon el akartak jutni hozzánk. Nem volt erre elég idejük. A gépek hangja átszivárgott hozzánk, de az emberek jajszavai, sírása, átkozódása nem. Pedig biztos voltam benn, jutna belőle bőven!

Azután eljött az a nap.

A meteorit becsapódott, és meteorrá változott, pusztulásba taszítva a földünket.

Még a barlangrendszer legmélyén is éreztük, ahogyan a világ megremeg. A föld mérgesen morgott, végtelen órákon keresztül, akár egy kivénhedt, hamis kutya. Tudtuk, odafent megváltozott a valóság.

Idelent sem úsztuk meg a becsapódást. A barlang felső járatai közül szinte valamennyi beomlott, maga alá temetve a kiküldött őröket. Nyolc fiú és kilenc lány lett a törmelék foglya. Néhányuk sikolyait napokig hallottuk kiszűrődni a folyosókon felhalmozódott omladék alól, de tehetetlenek voltunk. Alig mertünk dolgozni az omlás után. Sötétben maradtunk. Nem gyújthattunk fényeket, töménytelen gyertyánk ellenére, mivel minden csepp oxigénre szükségünk lehetett a közeljövőben. Az ötletesen kialakított szellőzőjárataink nagy része megsemmisült, az a pár, amelyik nem záródott el, a felszínen tomboló pokolnak köszönhetően nem látta el a feladatát. Egyszerűen hibáztunk, amikor azt hittük, lesz honnan levegőt szerezni. Talán, ha a hálóterembe növényeket tudunk telepíteni. Talán, ha még van két évünk. Talán és talán. Ezer talán!

A kétségbeesés őrületbe és erőszakba hajszolta a csoportunk megmaradt tagjait. Acsarkodó Ádámokká és Évákká változtunk. A túlélők minduntalan egymásnak estek, erőszakoskodtak a gyengébbekkel. A legkisebb viták ökölharcban végződtek. Néhányan kétségbeesésükben az öngyilkosságba menekültek. Egy hét alatt a maroknyivá apadt az eredetileg százfős csapatunk. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a tervem. Akkor már sokkal szimpatikusabbnak tűnt az, hogy a meteor becsapódási helyén állva vártuk volna a halált. De késő bánat, eb gondolat!

Néha félrevonultam a sötétségbe és sírtam. Öklömmel betapasztottam a számat, hogy ne hallják meg nyüszítésemet. Még maradtak olyanok, akik bíztak bennem. Én voltam az egyetlen támaszuk, és ha én is feladom, valamennyien feladják. A társam, egy csinos, erős lány, egyre többet beszélt arról, hogy lemegy a barlang aljába, keres egy meredélyt, és a semmibe veti magát.

Talán egy hét múlva lehetett, - az idő furcsán telt ebben a folyamatos sötétségben és bezártságban - hogy reggel nem találtam magam mellett. Nem indultam a keresésére. Akkor kezdtem leírni a történetünket, egy pislákoló gyertyánál. Ha valaki, valaha megtalálja, okuljon a tragédiánkból. Ha túléljük; akkor elégetem!

Az oxigén egyre jobban besűrűsödött. Az egyik fiú, aki a meteor előtt (már így neveztük az előző életünket: meteor előtti) okosnak számított, azt állította, hogy a széndioxid-szint növekszik folyamatosan, és végezni fog velünk. Néhányan ismét pánikba estek. Már nem telt el nap, hogy ne választotta volna valaki a mélység megnyugtató hűvösét. A mélység elfogadott végső menedék lett. Egyfajta kicsavart Taigetosz. A gyengék mentsvára. Akik erősek voltak és maradtak, legyengültek és hallucináltak az oxigénhiánytól. A szellőzőkön sűrű, füstös levegő csordogált be hozzánk, de ahhoz nagyon kevés, hogy megtisztítsa a barlangot.

Már azon összevesztek, mikor ki üljön a kürtők alá, az aránylag frissebb levegőt beszívni.

Nem maradt erőm megállítani őket. Nem akartam! Volt, akit megöltek, a vitákban. Egy fiú ámokfutásba kezdett. Ötünket megölte, mire egyikünk leterítette. A lövés beomlasztotta a hálótermet. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy az alsó járatok egyikébe tudtunk menekülni.

Négyen maradtunk. Beszorultunk a mélység és a hálóterem közé. Szerencsénkre, ezen a helyen is kialakítottunk egy raktárt, ággyal, vízzel (ami már kezdett poshadni) élelmiszerrel, meg holmikkal, amik a túléléshez kellenek. Nagyon hiányzott a hálóterem apró csermelye. Igaz, annak is beszennyeződött a vize, de jól esett megmosni benne ragacsos arcomat.

Négyen maradtunk! Három lány és én! Ahhoz, hogy ne adjam fel az épp eszemet, elég lesz nekem egy társ is.

Kiválasztottam a számomra legmegfelelőbbet, a másik kettőt pedig álmában megfojtottam. Holttestüket egymás után a mélység mellé vonszoltam, majd végül beletaszítottam.

Olyan sokan voltunk! Olyan kevesen maradtunk!

Nem így kellett volna történnie. Gyertyánk alig maradt. Az utolsó ceruzám csonkját koptatom el. Nem tudom, mit hoz a holnap.

Talán leugrom a mélybe.

Igen, ezt fogom tenni.

Megfogom a lány, Kristy, vagy hogy hívják, mindegy, kezét, és leugrom. Ha akar jönni velem, ha nem. Hogy ne legyek odalent egyedül.

Hogy ne ugorjak egyedül.

Igen, ezt fogom tenni!

-          Kristy! Vagy hogy hívnak! Add a kezed!