Rémképek - Shadow (2009)

Rémképek - Shadow (2009)

Rendezte: Federico Zampaglione

Ezt a horrort leginkább - szpojleres - valahová a Jákob lajtorjája (Benne van a 101 Horror...-ban!) és az újabb filmek közül olyan művek közé tudnám belőni, mint a Forráskód. Erősen sarkítva, hiszen a film főleg az "időutazás" és a nyomozás szálon operál, ami itt simán lesilányul egy torture-tripre. A Shadow az a fajta mozi, amikor a szereplőnk végig sétál a rémálom földjén, hogy a végén benne és a nézőben is tudatosuljon, hogy minden csupán illúzió. Nincs ezzel baj, ha a tálalás egyedi vagy valamiért kirí az átlagos, hasonló témát variáló filmek közül. A Rémképek, habár bután egyszerű, miután megfejtettük, azért okoz pár kellemes pillanatot. Keretes szerkezetű, amit egy monológ erősít meg. Kezdetben elaltat minket, végül azonban kiderül a "poén". Vannak filmek, amiket a felismerés egyedisége miatt újra kell nézni, hogy a játékos néző felfedezhesse a hibát; lásd Hatodik érzék. Itt erre nincs mód, mert egyszerűen nem az volt a lényeg, hogy a néző előtt lebegtessék a megfejtendő rejtélyt. Csupán csak fogták az azóta unásig ismert panelt, amire felhúztak egy közepesen gore-ban fürdő, enyhén torture horror-t. Ha a vér helyett fontosabb lett volna a történet egyedisége, akkor többet dolgoznak rajta, így azonban egy lineárisan egyszerűen követhető darabot láthatunk.

Ezzel együtt a film nem rossz. A fényképezés, helyszínek, a széles vásznú változat, mind hozzátesz a hangulatos mozi élményhez. A tájképek, a ködös erdő, a mocskos bunker belsők, igényes munka, szép díszletek.
A karakterek eléggé papírmasék, de van bennük némi személyes jelleg. Talán a jól kiválasztott negatív szereplők miatt. Markánsak, fenyegetőek.
A női főszereplő nem kirívóan szép - mint sok filmben, ahol válogatott szép-lányokat trancsíroznak fel kéjesen. Az egész mű egyben van. Nem is hosszú, így a befejezés profánsága után az ember nem érzi, hogy sok idejét rabolták ezzel az olcsó trükkel.

Nout Arquint hozza a "formáját". Karakteres gonosz.

David (Jake Muxworthy) nemrég tért haza a hadseregtől, ahol Irakban felderítőként funkcionált. Örül, hogy hátrahagyta maga mögött ezt az őrületet és, hogy kicsit lemossa magáról a poklot. Hobbijának élve, egy barátja ötletétől vezérelve, elkerekezik valahol Európában a hegyekbe, aminek a szépségéről sokat hallott. Az egyszemélyes pszichoterápia egészen jól működik, míg a közel és távol egyetlen helyi szórakoztató központban - értsd, kocsma, étterem, múzeum és turista shop - meg nem pillant egy csinos lányt - az hogyan került oda? - és az eladón kívül két valószínűleg helyi redneck-et, vagy szintén átutazó vadászt, akik egy percig nem bírnak a seggükön ülni, ehelyett inkább bekóstolnak mindenkit, akit a boltban találnak. Ők a tipikus amerikai seggfej karakter megfelelői, akik bemennek egy kocsmába és szinte isteni sugallatra azonnal belekötnek az élő fába is. Húszon-pár éve dolgozom vendéglátásban, de ezt a fajta mentalitású "vendéget" csak a legritkább esetben kellett elviselnem. Akkor is általában már beivott az illető. Itt azonban színjózan üzemmódban hozzák a gyökeret.

David azonnal érzi a feszültséget. Nem lenne nehéz nem érezni, mivel öten vannak összesen a helységben. A boltos és a srác a leányzó (Karina Testa) segítségére siet. A két veszett kutya, Fred (Ottaviano Blitch nagyon jó, karakteres figura) és Buck (Chris Coppola, aki Uwe Boll faszságaiból ismerős számomra, de itt egy teljesen másik arcát mutatja), meg némi előnyt ad a fiataloknak. (Kifizetik a számlájukat, mert bár kurva kemények, a boltos tag náluk is durvább.)
Később, mikor a hegyekben ismét összefutnak, egy apró közjáték miatt suttyóink úgy vélik, teljes joggal vadászhatnak fegyvereikkel a fiatalokra. Már itt éreznem kellett volna a szélsőséges viselkedésekben és történésekben, hogy "valami sántít". (Ez olyan, mint amikor egy filmben a főszereplővel olyan hihetetlen dolog történik, amire azt mondanád: - Na, ne, ezt biztos álmodja! - és kiderül, hogy tényleg...)
Az oda-vissza macska-egér játékot végül egy harmadik fél szakítja meg: Egy addig be sem hozott hegyi remete szerű, őrült tudós maradvány, begyűjti a négyes skalpját és a férfiakat boncasztalhoz kötözve elkezdi kiélni magát rajtuk. David sem jár jól, de a két kemény legény is kap a pofájára. Hamar rádöbbennek, hogy csak együtt tudnak a szorult helyzetükből kilábalni, így a kérdés az, mennyire erős érdekszövetség kovácsolódik majd a szereplők között.


Olvasatom:
Szpojleres!
David így a boncasztali menekülés után gyakorlatilag újra éli az utolsó katonai akció sikertelenségét, melyben néhány társa nem megfelelően reagál az éles szitura, így gyakorlatilag ellenséges kézre játssza mindannyiukat.
David miután visszatért a bevetésről, eképpen próbálja feldolgozni a traumáit, vagy képzeli magát egy ideális világba, melynek szépségébe belerondít a múlt emléke, amit nem tud elfelejteni.
A kerékpártúrája egyfajta menekülés a szörnyű valóság elől, ám mivel a borzalmak túlságosan rátelepedtek, az álmot lassan felváltja egy rémálom, melyben a múltban szereplő bajtársaknak mind van szerepük.

70%
Ha az egész mondanivalóját nézem.
Ha csak agyatlan horrorként tekintek rá, akkor csak erős közepes.
A színészek kifejezetten jók.

A mumus - The Babadook (2014)

A mumus - The Babadook (2014)

Rendezte: Jennifer Kent

Jennifer Kent rövid ideig színésznőként érvényesült, hogy átnyergelve a kamera másik oldalára, első, egész estés játékfilmjében - beelőzte egy rövidfilm majd egy tévésorozat epizódja - köröket verjen férfi kortársainak zömére. Alig eszközökkel, csupán a hangulat és két remek színész segítségével az év egyik legfeszkósabb, alacsony költségvetésének ellenére is figyelemre méltó kamara drámáját, amely értelmezés szerint, bele csúszhat a horror kategóriába is akár.

A film címe egy anagramma: babadook - a bad book, és tényleg. A történet közepében egy anya, Amelia (Essie Davis), kisfia, Samuel (Noah Wiseman) és egy gonosz mese(?)könyv áll, amelynek felolvasása végül manifesztálja a mumust, anya és fia életében. Egy olvasat szerint. Azonban több lehetőség, magyarázat is lehetséges.

Amelia hét évvel korábban állapotosan, közvetlen a szülés előtt, balesetet szenved a férjével a kórház felé. A gyermek egészségesen megszületik az apuka viszont életét veszíti a karambolban. Amelia eddig nem volt képes feldolgozni a férfi halálát és ahogy Samuel nő és kezdi érteni vagy inkább érezni, hogy valahol mélyen anyu őt is felelőssé teheti a családfő elvesztéséért, egyre idegesítőbben és agresszívebben viselkedik. A páros lassan olyan szinten egymás agyára megy, hogy mielőtt rádöbbennének, hogy csak egymásnak vannak ők ketten, majdnem eljutnak arra a pontra, hogy szó szerint megöljék egymást.
Egy olvasat szerint.

Utoljára ilyen idegesítő kiskölyköt filmben Stanley Kubrick Ragyogásában láttam. A jelenet azonban egészen zseniális. Noah Wiseman eszméletlenül tehetséges.

Amelia, mióta elveszítette a férjét egy balesetben, mely közben viszont életet adott a fiának, Samuelnek, még hét évvel később is magát okolja a szomorú esetért. Alig bír aludni - amiben sokat köszönhet hiperaktív és végtelenül irritáló kisgyermekének - eljut az inszomnia olyan határára, amelyben már összekeveredik számára a valóság és fantázia, a mindennapok és a rossz álmok, míg végül olyan elviselhetetlen lesz számára ez az állapot, hogy fia életére tör. Csak a kissrác leleményessége menti meg őket a szörnyű befejezéstől, mert amíg a pöcsös a mese és fantázia világ nyilvánvalóan nem létező teremtményeitől irreálisan retteg, addig az anyját megszálló vagy helyesebben, az anyján elhatalmasodó gyilkos düh arra sarkallja a fiúcskát, hogy felvegye a harcot a felnőttel, aki képtelen többé megvédeni a valótlantól, mivel gyakorlatilag a végtelenül kiélezett terhelés hatására ő maga lett az, akitől félniük kell.
Egy másik olvasat szerint.

Samuel kb. hatéves kis görcs, totál kiidegeli az anyját, akinek nem elég, hogy a férje sincs már közöttük, de még az ütni való kölyökre is gondot kell viselnie. Samuelnek van egy különleges képessége: a fantázia-világ ijesztő teremtményei közül képes némelyiket megidézni a félelmei által, beszivárogtatva azt a mindennapi életükbe. Anya, Amelia igyekszik megbirkózni a nehéz feladattal, hogy a gyermek gondolatait megzabolázza, ám ebben semmilyen segítséget nem kap. Sem az iskolától, sem a családjától. Végül ketten küzdenek meg a manifesztálódott gyermeki gyötrődő lelkiismeretfurdalással, míg végül a szeretet és harc furcsa keverékének köszönhetően minden a helyére kerül. Van, pl. ami a pincébe, láncra. Mert minden családnak vannak sérelmei, csontvázai és titkai.
Egy olvasat szerint.

Nem igazán derül ki, hogy babadook reális veszély, vagy az agy elkínzott kivetítése.

Babadook a gonosz halál könyve. Világot jár és felemészti a gyengéket. Csak olyan családoknál teszi tiszteletét, ahol érzi, az összefogó erő sokkal kevesebb, mint egy emocionálisan tökéletes - nem csonka - családban. Ameliát és Samuelt nézte ki magának, tudván, hogy miután az apuka pár éve meghalt és Amelia belső, lelki törésen esett át, badabook kiélheti gyilkos hajlamait és átveheti a család felett az irányítást. Nem számol azonban azzal, hogy valamennyi nehézség és díszfúzió ellenére, anya és gyermeke szeretik egymást és hiába félnek a lelketlen mumustól, hiába csupán ketten tudnak vele szembe nézni, elég erejük van hozzá, hogy megállítsák, sőt, akár megbéklyózzák, hogy soha többé ne okozzon senkinek kínt és fájdalmat az amúgy nem tudni, honnan előkerült démon.
Akár így is lehet olvasni.

Kent drámája nem kínál egyértelmű megoldást. Nem is baj.
Hangulatos, szeretni való darabot tesz a néző elé. Minimális akcióval, mégis pattanásig feszült helyzettel. Nagyon kevés az erőltetett ijesztgetés. A horror lassan kúszik fel a hátunkon, míg végül tetőzik.
Ha isten tette őket próbára - szeretetüket pl . -akkor ők ketten helyt álltak.

Samuel felveszi a harcot, hogy visszarángassa anyját a valóságba. Fegyver és szeretet.

A fényképezés kifejezetten szép munka, hangulatos. A széles vászon általában eleve megvesz kilóra. Itt is ez történt. Nem állítom, hogy a kedvencem az ilyen felépítésű horror - redneck fogyasztó vagyok, nekem folyjon a vér! - mégis, kellő figyelemmel leülve elé, elég szórakoztató darab.
A főszereplő Essie Davis egészen bravúros a szerepében és a Samuelt játszó kis töki szintén nem egyszerű kisgyerek. Szinte látom magam előtt, ha ez csokit akar a supermarket közepén visítva, azonnal megkapja.
Remek jelenetek, amikor anya és fia körbejárja a szoba szegleteit és ellenőrzi, hogy nincs szörny az ágy alatt. Ezt csak egy igazi anya képes megtenni a gyerekéért.
Én alapból elvagyok a kicsikkel, de Samuel figurája nagyon kényes kötélen egyensúlyozott a filmben. A lényeg, hogy a film végére meg kell kedvelni a kis görcsöt, ami elég nehéz, az első félóra eseményeit tekintve. Azért nem elfelejtve, hogy csak egy kamaradrámát nézek és lelki vetülete mi lehet a korabeli gyereknek, ha feltételezi, hogy az egyik szülő halálának körülményeibe beletartozik az élete, egészen jól adják vissza a karakter viselkedését.

Nagyon eltalált pillanatok: Anya és fia együtt ellenőrzik a lakást; nincs e szörnyeteg a sötétben?

70%

Figyeld:
- Samuel rohamai
- Nem viszik túlzásba a babadook figuráját
- A nyitott befejezés: vajon végleg megmenekültek ebből a "lázálomból"?

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Rendezte: Peter A. Dowling

Ez a legénybúcsú nem az az agglegény party, amit gyerekkoromban ezerszer végig bírtam nézni, ostoba, egyszerű humora miatt. Nem. Ez mostanában készült, már ismert nevekkel - igaz, B listások a fiúk, nagyjából - ráadásul metrós horror, amit azért szoktam kedvelni a klausztrofób hangulat miatt, meg azért, mert nincs olyan messze a valóságtól... Hiszen utazom metrón. Ki ne gondolkodott már el rajta, hogy miközben A-ból B-be utazik a fülsüketítő járművön, hogy vajon miféle élet folyik a föld alatt, a végtelen alagút rendszerekben és a titokzatos, dokumentumfilmekben néha felemlegetett, elvileg háború esetére létesített óvóhelyeken? Én biztosan. A föld alatti világ, olyan csodaszámba megy az egyszeri városlakónak, mint pl. az idegszanatóriumok zárt közössége. Rálátásunk szinte semmi, ellenben olyan folklór itatja át, amely szájról szájra terjed, pletykákban, városi legendákban.

Az oldalon, ahonnan volt szerencsém beújítani ezt a nem túl friss filmet, sokat nem találtam róla, csupán egy sort és a szereposztást. Abból három nevet is ismerek, így volt némi elvárásom a kész művel kapcsolatban. 2008-ban elvileg azért elég jó kis horrorfilmeket dobtak piacra. Miért ne lehetne ez is egy élvezhető, borzongató darab? Nem lett az.

Komoly buli, amire nem limóval mennek a fiúk.

Cloverfield, Hívatlanok és Engedj be!. Ilyen filmek kerültek moziba. (Meg ilyenek is, hogy az igazán alját se felejtsem ki, amiket valahogy nem tudtam élvezni, vagy kifejezetten csalódások lettek számomra: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága - simán baromság és sehogy sem adta vissza az első három rész utánozhatatlan hangulatát, pedig igyekeztek, - Max Payne - atyaisten, hogy sikerült ez? - Ne szórakozz Zohannal! - sokan kedvelik, de nekem csak egy Adam Sandler sorra gyártott, erőltetett blődlijeiből.

A szereplők közötti három név, ha nem is garancia a minőségre, azért volt szerencsém hozzájuk jó filmekben is. Kip Pardue, aki nekem csak Napocska az Emlékezz a Titánokra! című sportdrámából. Akkor még lehetett volna bárki a srác, mára azonban olyan szutykokban találkozom vele, mint pl. a Hotel sorozat minőségileg elkorcsosodott harmadik része. Aztán a hülye tesó, csöppet sem szerethető szerepében megjelenik Breckin Meyer, aki az 54-ben vagy a Rémálom sorozat hatodik részében még tehetség volt, ám a Garfield sorozatban csak felesleges élő szereplő a show-t ellopó animációs macska mellett, akinek még a hangját kölcsönző Bill Murray is égnek álló szőrzettel ugrott neki. Van az a pénz.
A csoport utolsó, számomra ismert tagja, az a Scott Adkins, aki főleg a téka polc akció szekciójában garázdálkodik, de bár sokkal később lett felkapott sztár, mostanra ugyancsak beért olyan filmeknek köszönhetően, mint a Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza, A Bourne-ultimátum vagy a fontosabb szereppel kecsegtető Nindzsa, ahol abszolút főszereplő, vagy az akció veteránjait csatasorba hívó Feláldozhatók 2., melyben a tipikus jobb-kéz karaktert kapta meg a gonosz Jean-Claude Van Damme oldalán. Mellettük még feltűnik két leányzó is, akik nevét még eddig nem jegyeztem meg. Vinessa Shaw neve ismerős kicsit. Halványan. Nem ez a film, ami után örökre bevésődik.

Milyen lehet az a metróhálózat, amelybe csak bejutni lehet, kijutni nem?

A történet unásig klisés horror alapszitu. Néhány haver és melléjük verődött leányzó, mi sem természetesebb, hogy egy kis összezördülés miatt - ami mellesleg kurvára erőltetett, dramaturgiailag olcsó húzással - lekerül a hajnali metróról, hogy a sínek és a lezárt állomások között ingázva keresse a kiutat. Mi sem természetesebb, hogy a metró alvilágából nem vezet ki egyenes út. Bárhová keverednek, az pont egy régi, lezárt szakasz lehet. Mondjuk ég a világítás, a levegő is befúj a gyenge rácsozaton keresztül persze, ugyanakkor olyan éjszakai életbe botlanak a tévelygés közben, ami kihat az életükre. Miért? Mert a Sziklák szeme televágott kannibál közössége miután elhagyta a kietlen sivatagot, pont a város alatti átláthatatlan vasúti és metróhálozat rendszerébe helyezte át a székhelyét. De tényleg! A szakadt csavargok egy szűk közössége emberölésből és kannibalizmusból tartja fenn magát. Hogy erre nem figyeltek fel eddig az éjszakáig sem az egyéb csöves kolóniák, sem az alagút rendszerben néha megjelenő elektromos és egyéb problémákat megoldó munkások, az a film titka. Azért belefér egy metrórendőr kinyírása, akit utána a kutya sem keres, viszont legalább ezzel megnyitja a vérengzés nyolcvan percét, mivel főszereplőink - már akik nem szakadtak le korábban mondvacsinált okból - pár tagja premier plánban nézheti végig a mészárlást. Tudod mi ez, a már említett ősön kívül? Pl. a Halálos kitérő költség és helyszíntakarékos újrája. Komolyan.

A négy fiú és két lány ahogyan megszoktuk és várható, ketté szakad. Sajnáltam, hogy a kisebb csapat - pár - egyik tagja Adkins lett, mert bár tudom, hogy kiváló harcművész, máris kihúzhattam a túlélők listájáról. Persze, hogy elsőnek ölik meg. Kurva kemények ezek a csőlakók. (Az alagút végül is egy nagyméretű cső, nem igaz?) Vele együtt meg a csinosabb ribit is likvidálják. Köszi.

Kik ezek? Sokat nem tudunk meg. Majd a folytatásban. (Ne, kérem, ne!)

A többiek össze-vissza barangolnak, miközben felfedezik az alvilági pokoli létforma különböző stációit. Ez gy részben az emberevő maroknyi fickóból álló csoportosulás, másrészt pedig egy tőlük elhatárolódó, mégis szimbiózisban élő átlag csövi banda, akiket nem abajgatnak az előbbiek. Tök véletlenül a munkaterületen épp csak melósok brigádjába nem futnak bele be a kijáratba, pedig a kép sarkán néha, drámai hatás végett megjelenik az aktuális időpont. Ami alatt végig sétálgatod a teljes 3-as metró vonalát.

A hangulat darkos, videós. Néha, amikor inkább látnám, ami a vásznon folyik - vér!!! - akkor rángatják a legjobban. Így még az ilyen műfajnál kötelező gore is csak olcsó fosnak tűnik. Csókoltatom az operatőrt. Talán később kinövi a művészi hajlamainak ezt a formáját. Ha viszont kötelező koncepció volt, akkor gratulálok. Élvezhetetlenségig fokozták. Nem mintha a sötét helyek miatt nem lenne egyébként is élvezhetetlen az egész. Összességében az elmúlt években láttam pár metrós horrort és ami eszembe jut - nyilván, amire megérte emlékezni - azok pár szinttel jobbak ennél a darabnál. Megtekintésre mondanám, hogy egyszer nézős, mivel fenntartom a véleményem, hogy mindenki döntse el maga, mire bassza el az idejét, jelen esetben a megtekintést azonban nem ajánlom, mert tényleg felesleges. A színészek és egyéb közreműködök már bezsebelték a pénzt, így sajnálatból ne adj ki pénzt rá. Még akkor sem, ha letöltened ingyenes, mert az is idő, az meg pénz.

10%
Még az ismert nevek ellenére sem adok többet.
Nem, mintha ezt a stáb nem szarná le, hisz nem is ismernek.

Metró és horror?
Azt hiszem a téma külön posztot érdemel.

Valéria és a csodák hete - Valerie a týden divu (1970)

Valéria és a csodák hete - Valerie a týden divu (1970)

Rendezte: Jaromil Jires

A "Valéria és a csodák hete" habár nem aposztrofálható egyértelműen horrorfilmként - sokkal inkább dráma, szürreális fantasy - mégis helyet kapott a "101 Horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz" című tematikus gyűjtésben. Egy ideig keresgéltem is eme cseh remeket, hogy lássam már, mi az a film, ami egy lapon, illetve könyvben van említve olyan darabokkal, mint mondjuk az ős Dracula, Nosferatu vagy a frissebbek(?) közül, mint a Halloween.

Vítezslav Nezval regényét nem ismerem, amiből ez a rendhagyó "mesefilm" készült, ezért nem is tudom érdemben kielemezni, hiszen, ismerve az írott szavak erejét, úgy vélem, a könyv változat sokkal részletesebben tud minket elkalauzolni a tizenhárom éves, első menstruációja megélésével felnőtt korba lépő Valérie fantázia világában.

Az 1970-ben készült, új-hullámos cseh film zavarba ejtő mű. Még mai szemmel is. Nagyon keveset mutat nyíltan, erősen lent tartva az erotika szintjét - talán egy kiskorú nem is látja át, miféle képzettársítások jelennek meg a képkockákon. Van ebben enyhe vérfertőzés, leszbikusság, pedofília és ha még hozzá teszem, hogy a vámpír mitológiába is beleharap, akkor a nekrofília is megtalálható. Mindez 1970-ben. Csak azért nem döbbentem meg, mert eszembe jut, annak idején Jancsó Miklós munkássága, amelynek jellemzője például tökéletesen visszaköszön a Valérie utolsó képkockáin; a film összes szereplője körbe táncolja a kislányt, aki mosolyogva sétál közöttük egy tisztáson, majd befekszik az ágyba, hogy kivilágosodjon a kép és tudjuk, hogy valószínűleg egy rémálom szekvenciát láttunk.

Valerie szembesül a felnőtté válással. Olyan kapu nyílik meg ezzel, amelyen átlépve örökre elhagyja a gyermekkort.

Valéria (Jaroslava Schallerová - pofonosztó?) nagyanyjával él az öreg kúriában. Kevés szórakozása van. Néha elalszik a téli kertben, miközben Orlikról (Petr Kopriva), a környék egyetlen "vajon mire használható" ifjújáról álmodozik, máskor a réten sétál pongyolában, egymagában. Még az első percekben - jelképes képekben - összevérez egy margarétát. (Vagy kamilla?) Nagylány lesz. Rögtön a film elején, mint Carrie White, Stephen King első könyvében, melyben szintén egy fiatal, nővé érett lány kálváriáját kísérhetjük nyomon, miközben a környezete egyre nagyobb nyomást gyakorol rá, míg végül elszabadul a pokol. A "Valérie..." főszereplője hasonló utat jár be. Hirtelen megváltozik körülötte a világ. Fenyegető lesz, tele szexualitással, felnőtt férfiakkal, akik "csak azt" akarják. Nagyanyja halálos beteg, de a múltjából visszatért hozzá egy sötét alak, aki lehet, hogy egy közeli rokon vagy maga a halál, az elmúlás, melyet szeretne a nagyi lefizetni, hogy tegye őt újra olyan boldoggá, mint egykor, vagy ha lehetséges, fiatalítsa meg, mert valahogy nem élet az élet, hogy Valérie élvezi azt, míg ő már nem.

Valérie szinte csak sodródik az árral, sokszor az utolsó pillanatban menekülve meg szorult helyzetéből. Máskor elevenen ég meg a máglyán, miközben a csalárd pap - egyfajta kritika a vallást terjesztő papokról? - a kisváros lakosait feltüzelve mocskolja a valójában még gyermeket, amiért a paráznaság bűnébe akarta csábítani. Holott ez hazugság.

Legális pedofília? Schallerová igen lengén. Szükséges ez a történet megértéséhez? Egyáltalán szükséges gyereklányokat mutogatni hiányos öltözetben?

A "Valérie..." szól a felnövésről, a elhagyásról, kihasználásról. A félelemről, hogy elmúlunk, hogy nem vagyunk urai magunknak. Szól a társadalomról, amely helytelenül működik. A férfi elnyomja a nőt. A férfi határozza meg a nő értékét. A férfi kihasználja és eldobja a nőt. A nő nem más, mint egy szexuális játék, mely csak időt nyerhet, de nem menekülhet, hisz ha eljön az ideje és éretté válik, megkörnyékezik és letörik őket, akár Valérie a véres virágot a mezőn.

Szól a leszbikus szerelemről. A nők, akik csak egymás között lehetnek biztonságban. Valérie barátnője, esküvője után, a kislány - bocs, már nagylány - karjaiba menekül, hogy kicsit fellélegezzen és öreg férje ne abajgassa. Azután megcsókolják egymást. Ez kicsit meleg, hiszen eltérő a koruk, azonos a nemük és egyikük még szemtelenül fiatal, alig tizennégy éves.

Azzal, hogy megértjük: felnőttünk, egyúttal elfogadjuk, hogy a halál jogot formál ránk?

Egy másik hasonlóan erős jelenet, amikor Valérie édesanyja megérkezik a kúriába, és akit eddig a gyermek még nem is látott, de ennek ellenére egy számomra nem túl anyai csókkal fogad. Oké, amerikai filmekben is megy a szájra puszi, de nekem ez kicsit fail. Itt meg egy szájnyitós csókot látunk. Igaz, nyelveket nem. Aztán a háttérben is mennek a csajos szájra puszik, így a film egyfajta polgárpukkasztó leszbikus reklám is. Bár, amikor készült, már kezdtek megenyhülni a cenzorok és mind több film kóstolt bele a szapphói gyönyörök legalizálásába. Hetvenes évek! Hippi korszak, szabad szerelem, Európai, nyílt ábrázolás és szemlélet. (Erre a japán filmek viszont ugyancsak rávertek.)

A film végig egy rémálom, mely csaknem elnyeli a női főszereplőt. Az egyetlen pozitívum, hogy végül rádöbbenünk, hogy valószínűleg csak álmodja az egészet. Jaroslava Schallerová első filmszerepe - utána rögtön egy magyar filmben jelenik meg tizennégy évesen a "Szép lányok, ne sírjatok!-ban. Nem mondhatnám, hogy remekel, mint színésznő, hiszen többnyire inkább az arca beszél és a szemei. Szinte végig sétál a díszleteken, néha körbenéz, párszor szól. Még az erkölcsileg megkérdőjelezhető jelenetekben a legerősebb. Korát meghazudtolva játszik együtt a felnőttekkel az erotikusabb pillanatokban. Csoda, hogy a szülei hagyták, hogy végig csinálhassa a forgatást.

Szerencsére tapintatosan csak néhány vágást látunk a két barátnő közös alvásából.

A film fényképezése a szürreális és a érdekes beállítások között váltakozik. Sok közeliben csodálhatjuk meg Schallerová szemeit és érzéki száját. Kár, hogy a kilencvenes években felhagyott a filmezéssel, egy ilyen kultikus filmmel a háta mögött.
A film zenéje borongós gyermekvers és gyönyörű, ám van benne valami fájdalmas, ború keltő. Talán Riz Ortolani klasszikus Cannibal Holocaust tételéhez hasonlíthatnám, annak volt ilyen kettős szerepe. A kellemes összekötve a bizarral, félelmetessel.

70%

Fantázia képek az álmon belül: Egy nő magát és egy fát - fallikus szimbólum - simogat kéjesen. Valérie felfedezi a testét?

Különvélemény:
A világ egyre inkább elkorcsosul. Ezen az úton halad jelen filmünk is, mert bár tudjuk, hogy száz-kétszáz éve, társadalmilag megszokott volt, hogy gyereklányok mentek férjhez és szültek gyereket, azért ha vásznon látunk ilyesmit, egészségesen elítéljük.
A mai paparazzo fotók simán alájátszanak ennek a média által irányított, beteg világnak, melyben kiskorú modellekkel reklámoznak fehérneműt vagy épp alig fiatal színésznők bugyiját kapják nyál csorgatva lencsevégre, hogy az idősebb rajongók otthon nyál csorgatva nézzék a darabka textilt.
A "Valérie..." egyik oldalon egy jellemfejlődést, érést mutat be, de másik oldalon nem lehet elmenni az mellett, hogy a karakter is fiatal, ám a színésznő is az volt, még gyermek.
Mégis, mind a sminkkel, frizurával, több jelenetben pedig a kosztümmel mind az elfojtott vágyakat kívánták felkorbácsolni, talán, hogy még felkavaróbb legyen a mondanivaló.
Amikor a pap beoson Valérie hálószobájába és megmutatja szőrös mellkasát, majd a félmeztelen lány derekába kapaszkodik, az egyszerre hányinger keltő és megbotránkoztató.
Pedofília a művészet leple alatt.

Ha megnéznéd:
- Valéria és a csodák hete (1970)

Kettőt egy csapásra: Förtelmes főnökök 2. - Horrible Bosses 2. & Dumb és Dumber kettyó

Förtelmes főnökök 2. - Horrible Bosses 2. (2014)

Rendezte: Sean Anders

Kedves Sean Anders! Örülök, hogy kaptál rá lehetőséget, hogy agymenéseidnek teret adhass és, hogy egyik forgatókönyvedből, mindjárt megrendezhesd a filmet is. Egy napon belül két munkádat volt "szerencsém" látni és el kell mondjam, nem ájultam el tőle(d). A "Förtelmes főnökök 2." alapsztorija nem lenne teljesen tré, ha a főszereplők az első rész óta nem mentek volna át egy "hogyan legyek még kreténebb" gyorstalpalón. Már az első részben is elég zavaró volt, hogy egyszerre pofázik mindhárom színészünk, de mostanra hatványozottan zavaró, ahogyan az aktorok egymást túllicitálva igyekeznek elhadarni a baromságokat, amit a szájukba teszel és ezért a harmadát lehet a filmbeli szövegnek érteni. (Azét, akire a néző nagyon figyel.) Ettől függetlenül ez a folytatás nem sikerült annyira, hogy többször megnézzem, főleg nem háromszor. Az első rész egészen pofásra sikeredett, főleg a váratlan gyilkossággal, amivel az egyébként mostanában nem annyira pörgő Colin Farrell egy egészen érdekes karaktert tolt a vászonra. A mostani etap sajnos teljesen kiszámítható volt és Chris Pine, akinek bugyiáztató szemei vannak és nagyon jó komédiás, - de jobban szeretem ha Kirk kapitánykodik, - szinte teljes egészében átemelte a szerepét a Stretch című enyhén akcióba oltott vígjátékból, amit volt szerencsém előbb látni pár héttel. Mindegy, melyik került előbb mozikba. Nem is lenne baj, hogy Pine figurája és vele együtt az apukát egy ideig zseniálisan alakító Christoph Waltz bekerült a képbe és ismét meg kellett valakinek halnia, ha mostanra a főszereplők nem lennének annyira idegesítőek. Komolyan, ez a három ember, akiből kettő full kretén, képes lenne egy közös vállalkozás elvezetésére? Már megkajáltam volna, csak azután jön egy közös, szétdumálós jelenet és nem hiszek a filmnek. Miért kell fullban nyomni a kretént. Még Jason Bateman az, aki valamennyire értelmes gondolatokat tud közvetíteni. Jason Sudeikis szinte csak azért van jelen, mert az első részben is benne volt, míg Charlie Day egy akkora idióta, hogy el sem hiszem, hogy a két epizód között be tudott csajozni. Hogy dicsérjek is: eszméletlenül jól dolgoznak egymás alá, amikor kell.

A film első fele nem sok eredetiséget tud felmutatni, ahogy a három cimbora vergődve igyekszik pénzzé tenni egy ötletet, majd megszopatják őket. A második fele is kiszámítható, viszont van benne némi akció. Jó érzés, hogy az első rész fontosabb karakterei ismét kaptak értékes perceket a vásznon; Jennifer Aniston vérbő komikája telitalálat és Kevin Spacey erősen keretbe zárt figuráját is jól esik ismét látni. Waltz tökéletes, mint mindig. Chris Pine meg egy fiatal srác, aki nagyon lezserül tudja adni a hülyét. Jamie Foxx, az anyabaszó nigger problémamegoldó pedig végre elhagyja a törzshelyét, hogy amikor a forgatókönyv már feladná főhőseinket, kicsit kisegítse az akadozó történéseket.

Néha felröhögtem, mert azért vannak vicces pillanatok. Érezni, hogy a stáb igazán elszórakozott forgatás közben. Ettől függetlenül, jobban szeretem, ha a megszeretett főszereplők valóságosabbak, nem vadbarmok, akik szinte sodródnak az árral.

Pozitívum:
- Jennifer Aniston, bár kicsit döcögősen kerül a képbe.
- Újra látni az "álmos-képűt", akit annak idején, kb. harminc éve, Eddie Murphy keresztül vágott egy ebédlőasztalon a "Beverly Hills-i zsaruban". aka Jonathan Banks.

Az első rész valahogy beütött a nézőknél. A második talán ugyancsak sikeres lesz, de inkább csak azért, mert megkedveltük a szereplőket az első részben. Ha ez lett volna az első rész, nem lett volna akkora siker, mert sokkal klisésebb, mint a párja.

50%

Dumb és Dumber kettyó - Dumb and Dumber to (2014)

Rendezte: Bobby Farrelly, Peter Farrelly

Nem vagyok különösebben nagy Farrelly tesó fan. Kedvenc filmem tőlük a "Tökös tekés", mely a remek karakterek mellett némi ötletes történetet is épített a kiváló színészek és felejthetetlen parókák köré. A Dumb és Dumber, kifejezetten bugyuta szórakozás volt már húsz éve is. (Húsz év!!! Még létezett Flamex kiadó, amely ontotta magából a középszerű videó filmeket, néha beletenyerelve a sikerfilmekbe, és volt még Kossuth mozi, amely később felvette a Kossuth4 nevet, hogy végül dicstelenül egy ALDI üzletnek adjon otthont. Kár.)
Miről is szólt? Valami olyasmi, hogy két kretén talál egy táska pénzt, amit vissza akarnak juttatni a tulajdonosnak, közben meg költenek és hülyén viselkednek. Párszor nézhető marháskodás lett belőle. Talán azért tudtam kedvelni a filmet, mert magam is egy húszassal fiatalabb voltam, így sokkal igénytelenebb, ha tömegszórakoztatásról volt szó. Ma már az ős Dumb és Dumber sem rángatna magával mosolyfalvára és az amúgy melós folytatás sem fog. A célközönség nem annyira azokból áll, akik látták az első részt, mert ha igen, feltételezik, hogy a nézők sem fejlődtek az elmúlt két évtizedben, de az meg sértés lenne rájuk nézve. Az újaknak viszont nem mond majd semmit a vak kisfiús-papagájos jelenetsor és az sem, hogy Zsilett barátunk a végén leszorítja a főszereplőket az útról.

Nem akarok szőrös szívű lenni. Végig bírtam nézni, igaz, sokszor jelent meg az arcomon őszinte, vidám nevetés helyett egyfajta bágyadt, nosztalgikus mosolygás. A fiúk - Jim Carrey és Jeff Daniels - egyszerűen megöregedett. Nem olyan vicces két kiöregedett öregfiú, mint hajdanán. Azért még maradt bennük némi szufla. A levél feladójához utazás első szakasza például nálam már megközelítette a térdcsapkodós poént.

Van a filmben némi félrevezetés is, de ha arról írnék, azzal erősen spojlerezném a sztorit. Azért annyit lehet, hogy egy apasági tesztet elvégeznék a kislányon, mert bármit is mond az anyuka, nekem gyanús. Vagy abban a kisvárosban, ahonnan Lloyd

s Harry származik, valami kemény biológiai anyagot toltak a vízbe és az eléggé kihatott az ott született kisbabákra.

Várom a Farrelly-k feltámadását, mert ez csak lappangó komolytalanság.

50%

A vendég - The Guest (2014)

A vendég - The Guest (2014)

Rendezte: Adam Wingard

Miközben néztem a filmet és éreztem egyfajta guilty pleasure-t, amit mint kifejezés sorozatos blogokban olvastam és szerintem, itt is van helye, olyan filmek jutottak eszembe, amik hasonló témát dolgoztak fel. Először az "Egyedül álló nő megosztaná... - Single White Female", amelyben egy dilis fiatal nő költözik be lakótársnak egy apartmanba, majd fokozatosan kezdi átvenni a társbérlője személyiségét, míg végül eldöntendő kérdés lesz belőle, hogy ki maradjon életben. A másik film, ami bevillant, a Dean R. Koontz művéből készült, majd sorozattá terebélyesedett és végül vakvágányra vezetett "A leselkedők (másik cím: Gyilkos kísérlet) - The Watchers", melyben egy gyönyörű kóbor kutya csatlakozik a tipikus amerikai kissrác mellé, hogy a nyomokban a halál fusson versenyt, mert a kutyáról kiderül, hogy egy véres kimenetelű katonai kísérlet egyik terméke; arra fejlesztették ki, hogy amolyan élő jelölő lézerként beszivárogjon a célterületre, hogy odacsalogathassa a nyomában járó, öldöklő szörnyeteget, aminek egyetlen feladata, hogy aki a kutya közelében van, azt az ebbel együtt kivégezze. A film egyszerű horror, a végére pedig egy kis csavar is jutott. A harmadik film, amiben fel véltem fedezni kevés hasonlóságot, a nyolcvanas évek egyik Remake-ig jutott horror sorozata, "A mostohaapa - The Stepfather", melyben pszichopata sorozatgyilkosunk egyedülálló anyákhoz csapódik, apapótlékként átveszi a hatalmat a család felett, hogy ha ne működjön a családmodell, gyilkosságok árán igyekezzen a saját maga számára oly fontos látszatot fenntartani.

Számomra nem volt teljesen világos, David mennyire volt az elhunyt fiú múltjának része. Kapunk azért némi információ morzsát erről, csak engem nem elégített ki teljesen.

Ennyiből sejtheted, mire számíts ebben a csupán azért csak "B" filmben, mert a főszerepet nem Bradley Cooper játssza. (Habár, Dan Stevens fizimiskája erősen emlékeztet a tipikus filmsztár pofira.) Ha Cooper vállalta volna a főszerepet, simán lehetett volna a film mozisiker. Vagy fekete folt, Cooper filmográfiájában. A rendező, Wingard a kétezres évek tipikus fiatal filmese. Munkáiban korrektül keverednek ügyes és érdekes ötletek a bevált klisékkel. A végtermék pedig nem feltétlenül felejthetetlen szórakozás, viszont megtekintés közben leköti az embert. Nem nagyon szaladgálsz ki a konyhába. Kicsit olyan a fickó, mint Joss Whedon, akire, amolyan sci-fi guruként tekintek, csak még nem forrta ki magát. Viszont a megszokott paneleket fel tudja dobni néhány nem feltétlenül elkoptatott megoldással.

"A vendég" úgy indít, ahogyan hasonló filmeknél megszokhattuk. Jön a főszereplő és egy számára idegen környezetbe igyekszik beépülni. David (Dan Stevens), elvileg katona volt és a Peterson család legidősebb elhunyt gyermekének a bajtársa. Múltidézés miatt látogat el a kisvárosba a családhoz, mivel, "megígérte" a halott fiúnak, hogy tiszteletét teszi a családjánál. Kicsit kilóg persze a lóláb, hiszen egy frissen gyászoló család nem feltétlenül akar sót önteni a sebbe, hogy emlékeket, egy számukra idegen személlyel idézzenek meg, ugyanakkor, a gyászoló emberek érzéseit nehéz kitapogatni, ezért épp belefér, hogy vendégül lássák a férfit, aki szeretett rokonukkal ellentétben épségben és egészségben hazatért. (Magamból kiindulva, nem biztos, hogy nagyon erőltetném az ilyesmit, hogy egy idegennel osszam meg a fájdalmamat.)

A gyerekek viszonylag hamar nyomozni kezdenek David után.

Ráadásul, a baljós hangulat folyamatosan jelen van. Talán egy jól eltalált, kedves aláfestő zene elaltatja a nézőt és nem gondol rögtön arra, hogy nincs minden rendben David körül. Az ilyen tematikájú filmeknél szerintem fontos, hogy gyanútlanul induljon és lassan, a szereplők és a néző fokozatosan döbbenjen rá, hogy a kívülálló veszélyes lehet, takargathat valamit. Itt ez annyira nem sikerült. David már első megjelenésénél kicsit fenyegető, hiába a fogpaszta reklám mosolyú fogsor és a topmodell szemek igéző acélossága. Ettől függetlenül az anyuka, Laura Peterson (Sheila Kelley) elég gyorsan "szárnyai alá" veszi a fiút, bemutatva a családnak. Az apuka, Spencer (Leland Orser) sokkal tartózkodóbb. Hevenyészett módon felhozza, hogy talán nem a legjobb ötlet a vacsoraasztalhoz ültetni egy fiút, a gyász időszakában, ám végül ez a filozofikus rész teljesen elsikkad és sörözésbe torkollik. A gyerekeik, a két véglet szerint reagálnak a hívatlan látogatóra. A kisfiú (Brendan Meyer) hamar megbarátkozik vele, amikor megvédi őt erősebb, egzecíroztató iskolatársaitól - óhatatlanul eszembe jut a "Kéz, ami a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle" idevágó iskolaudvari jelenete, mikor Peyton kicsavarja egy idősebb fiú karját, mert az bántalmazza a célpont család egy tagját - míg a nagylány (Maika Monroe) viszont túl hevesen ágál az érkező ellen, szinte paranoiásan. Igen, a forgatókönyv kicsit elnagyolt, az érzelmek ábrázolásában, ettől függetlenül hibátlanul mondja fel a leckét.

David először beédesgeti magát a gyászoló családhoz, majd módszeresen elhárítja az akadályokat a környezetéből. Persze a gyerekek megint sokkal előbb kapcsolnak, mint a felnőttek, másrészt, a mellékszereplők pedig precíz beosztás szerint keverednek a történetbe és esnek ki belőle.

Mikor végül kibújik a szög a zsákból, kezdhetünk izgulni a Peterson családért.

"A vendég" egy izgalmas thriller, kicsit horrorba hajlik, feléleszti egy mélyben gyökerező belső félelmet: akit a házamba engedek a vesztemet okozhatja. Van benne valamennyi akció és pl. az étterem likvidálása pedig emelt szintre helyezi a terrort. Nagyon kevéssel csúszott le a film arról, hogy nagy vásznon nézhető produkció lehessen. (Nem állítom, hogy nem mutatták be moziban, csak arra célzok, hogy azért hogy mozijegyet vegyek rá, még egy kicsit "nagyobbnak", "mozisabbnak" kell lennie. De élveztem.

65%

Személyes:
Leland Orser-t kifejezetten kedvelem. Sajnálom, hogy az a tehetséges színész ilyesmiket tud mostanában megcsípni. Habár, egész pályafutása tele van ilyen hézag betöltő alakításokkal. Sőt, megkockáztatom, hogy már előbb kedveltem, mint rendes szerepben láttam volna. Címeket nem írok. Ráklikkelsz és látod az imdb-n, mennyi filmben volt jelen. A legtöbbször csupán percekre, azonban fizimiskája miatt lehet, hogy egy idő után emlékszel rá, csak nem tudod hova tenni...
A film befejezése - gondolok az utolsó másodpercekre - sokat ront a film értékén, annyira unásig koptatott közhely. Kivétel, ha lesz második rész, mert akkor viszont jó felvezetés lehetne.

Azonosság - Identity (2003)

Azonosság - Identity (2003)

Rendezte: James Mangold


Az "Azonosság" egy jó thriller, ha azt is számításba veszem, hogy jelen véleményemet sokkal korábban írtam és tettem fel egy azóta megszűnt oldalamra és annak ellenére, hogy a filmet nem mostanában láttam, szívesen újra nézném, pedig nagyjából élénken emlékszem a cselekményre. Ez pozitívum.

Szóval, hogyan is gondoltam akkor, amikor megjelent a dvd kiadvány a filmhez:

A jó thrillerhez nem kell más, mint néhány egymástól teljesen eltérő karakter, egy lehetőleg érdekes vagy félelmetes helyszín, és némi feszültségteremtésre való hajlam a forgatókönyvírók részéről.
Az Azonosság tipikusan az a film, aminek legjobb jelenetei egy igazán ínycsiklandó trailert képesek megfelelő vágással és zenével kiadni. Egy kellemes mély bariton közben elejt néhány reszelős mondatot és mi máris, nyálat csorgatva várjuk a következő, horrorba hajló, szürke köpenybe bújtatott filmet. Amikor először láttam Az azonosság beharangozóját, összébb húztam magamat az addig kényelmes fotelben, kimeresztettem a szemeimet, és igyekeztem egyetlen másodpercet sem pislantani, nehogy kihagyjak valami fontos momentumot. Az üdítő és kukorica elfelejtve árválkodott a két oldalam mellett és bár szomjas voltam, nem nyúltam az italért.

Felcsigáztalak?

Sajnos leírva közel sem tudom olyan érzékletesen bemutatni, hogy a film marketingjének milyen kiemelkedő bástyája a mozis kedvcsináló, ha meg esetleg annak idején láttad, akkor a filmet utána természetesen megnézted, és akkor meg minek tépjem a szám (ujjam)?

Alfred Hichtcock (Alfred Hitchcock a wikipédián) legjobb hagyományait követi a film, némi lineáris ugra-bugrával, mely szerencsére cseppet sem zavaró, sőt, némi ízt ad a történetnek, elterelve a gondolatainkat, nehogy könnyen megfejtsük a feladott rejtvényt. A másik hangulat ami az embert magával ragadja erősen emlékeztet az izgalmas és csavaros krimik királynőjének, Agatha Christie-nek szellemiségére, és erre utalást is tesznek a filmben. A lepukkant szálló helyettesíti a „Tíz kicsi néger” szigetét, és ebben is „meghal” valaki, hogy később visszatérjen, de botorság, és pofátlanság lenne lelőni a poént. Főleg, hogy ő nem is játszik ebben a filmben! Mindegy…

Pruitt Taylor Vince, mint skizó gyilkos

Azért a szereplőket érdemes kicsit bemutatni, már csupán azon okból is, mivel nagyon jó karakterek és nagyon jó színészeket sikerült a megformálásukra megnyerni.
De előbb bekapcsolnám az ablaktörlőket, hisz szakad az eső.
A szakadó esőben kuncsaftokra vár az elhagyott motel. Neonfényei szinte elvesznek a távolban. Külsőre cseppet sem emlékeztet a legendás Bates motelre, mert az néhány rendezett szobából, és a felettük őrködő komor házból állt, itt pedig a gazdasági épületek kusza összevisszaságban fogják közre a hálóhelyeket egy erősen lepusztult benzinkút és üdülő amorf keverékeként, de a légkör teljesen megegyezik. Az esőzés hermetikusan lezárja a környező földterületet, és a motel mintegy mágnes, magába szippantja mindazokat, akik az elárasztott környéken rekedtek. Különböző emberek, más és más karakterrel, ám hamarosan kiderül, van egy „apró” kapocs, ami összeköti őket, van bennük azonosság.
 
Larry (John Hawkes) idegesen tesz-vesz az előcsarnokban. Keresgél, kutat és valami rejtélyes okból nem találja a helyét. Vagy a rágcsálókkal gyűlhetett meg a baja, vagy csupán utálja a motelt és azon tűnődik, hogyan álljon tovább a pokol e homályos szegletéből. Larry a motel vezetője, de az út, amit megtett idáig ugyancsak rögösre sikeredett. Az ajtón berobban az életébe néhány ideges ember, aki a zuhogó esőben futottak egymásba, és a kényszerű találkozás vége egy csúf gázolás lett. George (John C. McGinley) feleségével és fogadott fiával érkezett, meglehetősen bepánikolva, mivel a durrdefektüket még tetézte az is, hogy a nejét elcsapta egy bérelt limuzin. Ed, (John Cusack) a sofőr elismervén hibáját, hátrahagyja utasát, a lecsúszott ám annál vérmesebb színésznőt, (Rebecca DeMornay) és egyedül indul, hogy valahonnan segítséget hozzon. A gyors sprint folyóba torkollik, de itt belefut a félig prosti, félig markecoló Call girl-be, (Amanda Peet) és egy ifjú házaspárba, akit csak a papír tart össze, meg némi mondvacsinált indok. Együtt térnek vissza az utolsó menedékbe, és közben befut még egy rendőr (Ray Liotta) és az őrizetére bízott sorozatgyilkos (Jake Busey) aki ugyan hamar megszökik, de butaságának köszönhetően hasonló gyorsasággal előkerül.

A szakadó eső nagyon jó hangulatfokozó "környezet" a hotel mellett.

 

Az éjszakát sikolyok verik fel, és nem tudni, hogy ki és miért akar minden kellemetlenséget tetézve még jobban alátenni szereplőinknek. A logikai feladvány megoldása végre nem kézenfekvő, de szemfülesebb nézők azért kiismerhetik magukat a szövevényben.
A zene remek (Alan Silvestri), a képek kellően hidegek és félelemkeltők. A rendezés finom, precíz és átgondolt. James Mangold sokat fejlődött a Copland óta. (Mondom én!)
A szereplők nagyon jók, bár néhol kissé elhúznak a ripacskodás határáig. Játszik még Alfred Molina és Clea DuVall.
A dvd lemezen megtalálható egy alternatív verzió is, de a különbség csak 2 perc, meg a végén néhány képkocka. Láthatunk még kihagyott jeleneteket, amik sajnos nem sok pluszt mutatnak a filmmel kapcsolatba. A trailerek között négy filmet találunk, köztük magáét az Identity-ét.
Annak, aki szereti, sőt, imádja a thrillereket és a szinte arcon csattanó befejezéseket.

Identity (2003)    
 
Angol és magyar nyelv, + több felirat.

Különvélemény:
Talán ma már nem számít spojlernek, ha leírjuk, hogy maga a film magva, ahogyan gyilkosunk személyiségei "megküzdenek, legyőzik" egymást, az egészen közel áll egy eredeti koncepcióhoz. Az egyetlen hátránya, hogy nem sokban különbözik azoktól a filmektől, melyeknek csattanója a végén kimerül abban, hogy a film gyakorlatilag egy álom szekvencia. Itt pedig egyfajta fantáziáról beszélünk. Minden rejtély, akció, gyilkosság végül kulminál abban a tényben, hogy amit láttunk, nem létezik, csupán egy sérült elme beteg képzelgése. Ami mégis eladja ezek után a filmet - értsd úgy, hogy akár többször nézhető - az az, hogy hihetetlenül jó és ismert szereplőgárdát sikerült szinte minden fontosabb szerepre megnyerni. Volt, aki akkor volt a csúcson, volt, aki már túl is haladt rajta, volt, aki nem tudta megugrani eddig ezt a filmet. Mégis, csupa olyan nevet láthatunk, akik abban az időben elég rendesen pörögtek. Egymást kiegészítve tették hozzá tudásuk legjavát a filmhez, hogy jól szórakozzunk.

90%