Blog: A szakács egy másik "állatfaj"

Tizennégy éves korom óta dolgozom a kereskedelemben, és egy helyen való húszéves munkámnak köszönhetően mára megtanultam, hogy a szakács, mint olyan, egy külön "állatfaj". A történetben szereplő figurák léteznek, csak lehet, hogy egyes jellemvonásokat összeragasztottam, egy karakterbe. Ettől függetlenül, amit itt olvasni fogsz, az megtörtént, valóság, felesleges kozmetikázás nélkül.

Az első, amit az ember megláthat egy lehetséges szakáccsal kapcsolatban, az önéletrajza. Megtanultam, hogy ez a valósággal általában köszönő viszonyban sincs.

"Képes vagyok logisztikailag folyamatosan biztosítani a munkát." = Majd irányítok!
"Jó alkalmazkodó képesség." = Majd irányítok!
"Ételek tálalása, ellenőrzése, stb." = Főzni utálok, kezem be nem mocskolom, de irányítom a munkát!
"Barátságos" = Nem az!
"Szabad időmben Playstation-ön játszom vagy a kutyámat sétáltatom." = Emberekkel semmilyen kapcsolatot nem tudok kialakítani.

Az utolsó figurák igazi varázslók voltak. Az egyik bejön az üzletbe. Pökhendin nézelődik. Belelapoz az étlapba. Pillanatok alatt arcán lekicsinylő kifejezés terül szét.: - Ez az étlap szar!
Hamar kiderül, nem tud pizzát gyúrni, sosem csinálta. Közel húsz éves szakács múlttal. (Kb. mint én...) Tanulni? Az eszébe sem jut. Igaz, hogy pizza tésztát készíteni kb. tíz perc alatt meg lehet tanulni.
Kell egy recept, egyszer megnézni, ahogyan a gép összegyúrja - persze nem árt saját kézzel is elkészíteni néha, hiszen akkor nem esünk majd kétségbe, ha a dagasztó hirtelen bedöglik - majd később esetleg az arányokkal - fűszer, liszt, összetevők - kísérletezni, hogy egy igazán finom tésztát hozzunk létre.
Emberünk - aki önéletrajza szerint képes és szeret új dolgokat tanulni - hallani sem akar a pizzáról.
- De ezt szeretik a törzsvendégek! - említi meg egyik kollegina.
A válasz abszolút nem felhasználó barát: - Szarok a törzsvendégekre. Majd lesznek újak!
Sajnos nem voltam éppen bent, mert elmondtam volna emberünknek, hogy a vendéglátós célja nem az, hogy elkergesse az addigi törzsvendégeit, hanem, hogy bővítse a klientúrát.
Azután, emberünk - kurva nehéz nem ideírni a nevét, hátha vissza jut hozzá és akkor generál benne némi szakmai alázatot, mert egyrészt sérteném a személyiségi - ami mellesleg eléggé unszimpatikus - jogait, másrészt, sokkal inkább sértődne meg a parasztja, mint tanulna az esetből.
A pizza helyett olyasmikkel dobálódzik, mint: kacsamáj, libamáj, velős pirítós.
Aha. A pizzából lehet készíteni vagy negyven fajtát... lehet csak zöldséges, pikáns, zsíros, kiadós vagy egyszerű. Nehezen képzelem, hogy kiváltja holmi májkrém - vagy inkább paté? pástétom? - vagy egy száraz kenyér, némi zsíros cafadékkal, amelynek tárolása legalább kényes, mint állat és ha nem adod el nagyon gyorsan - márpedik nem adod el, mert réteg kaja - rád rohad vagy te zabálhatod fel, mielőtt kidobnád.
emberünk - aki elvileg szakember is a szakács szakma helyett - nem vette a fáradtságot, hogy feltérképezze a környéket, környezetet. Nem beszélt a kollégákkal, kikérve a véleményüket. Nem ült le a pulthoz, hogy figyelje, kik járnak be hozzánk. Nem. Semmi. Nada.
Emberünk úgy vélte, hogy ő egymaga Salamon és Midasz király trónörököse. Szakmai múltja és önmagába vetett bizalma biztosítja, hogy amit ő az étlapra rittyent, arra majd tódul a nép.
Párizsi álom? Desszert. Kell bele Amaretto, nem kevés, dió, de nem dejó, apám-fasza. Eladási ár? Durván 1400.-Ft. Mellettünk egy cukrászda, olcsó sütivel. Arra is csak akkor jönnek, amikor hat után olcsóbb a kínálat. Lehetséges szakácsunk, úgy gondolja, hogy a kispénzű egyetemisták, csövesebb külföldiek, akik a Hiltonból menekülnek át hozzánk sörözni, mert mi jóval olcsóbbak vagyunk, meg a jó-munkásemberek majd 1400Ft-ért fognak egy habos-babos krémes csodát magukba lapátolni. Minimálbérből.
Az étterem, ahol dolgozom, valamikor jó helyen volt. mellettünk pörgő infrastruktúra, mozi, miegymás. Mára elcsöndesedett az utca, akik jönnek, főleg törzsvendégek. Kedves emberek, de nem a tehetősebb réteg. Annak ott van Buda, ott van a Váci utca, ott van a Liszt Ferenc tér, stb. Nekünk egy rendes parkolónk sincs, ami eleve elengedhetetlen, hogy a kényelmes gazdag betolja a pofáját. :)
Lehetséges szakácsunk ezeket nem mérlegelte, nem mérte fel.
Helyette, előadott valami ostoba történetet arról, hogy az angol királynőt csupán egy véletlen folytán nem tudta kiszolgálni, amikor az nálunk járt.
Homályos történet, annyi lyukkal, mint egy jó Eidami.

Csak azt kérdezném: Ha ön szakmailag olyan nagy szám, miért nincs saját főzőműsora? Miért nincs egy szakácskönyve? Miért nem maga után kapkod a gazdag elit, kinek étterme van, de szakácsa nincs?
Ha ön olyan nagy tehetség, akkor ha beírom a nevét a gugliba - mert erre is jó - akkor alig két oldalnyi szó-szedettben jelenik meg a neve és ezek egyike sem szakmai témájú???
Talán, mert ön szakács ugyan, de igazi kutyaütő?
Nem sértésnek szánom, de aki számít, arról ilyen-olyan formában cikkeznek. Ha önről semmit nem találni a világhálón, akkor úgy érzem, vagy az Internet diszkvalifikálta magát vagy ön tódít önön nagyságáról.

Mellesleg nekünk szakács kell a konyhára, nem egy diktátor. Ne ön akarjon, - még egy órát nem dolgozott, semmit nem bizonyított nekünk - minket megváltoztatni, hanem előbb alkalmazkodjon, majd közösen ötletelhetünk, hogyan változtassuk meg az étlapot.
Közösen. Több szem, többet lát.
Nem úgy, hogy maga a hasára üt, oszt majd az úgy lesz.

A másik meg előleget kér. Még mielőtt a fakanalat a kezébe vette volna. Még mielőtt hitelt érdemlően leinformálta volna az ember. Még mielőtt...
Nem is kicsi, hanem egy szemérmetlen összeget. Úgy, hogy azt sem tudjuk, kiféle, honnan jött. (És mint kiderült, hiába célozgatott rá, hogy a főnök megengedte a kölcsönt, utóbb kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs.)
mi ez, ha nem a lopás illetve sikkasztás egyik formája?

A másik meg alkoholista.
Nem az első napokban. Dehogy. Az állásinterjúra tisztán - minden értelemben - érkezik. Ő? Inni? Ne sértsük meg..., hogy nem hívjuk meg egy sörre!
Azután, egyszer csak dülöngélni kezd. Koncentráció az ablakban. Összekeveri a pizzákat, köreteket. Kezd hülyeségeket mondani a kézi lánynak, végül...
...fogja magát és angolosan távozik a hátsó ajtón keresztül, az udvaron. Se szó, se beszéd.
Telefon kikapcsolva.
Köszönjük.
Felnőtt ember, ha baja van: szól.
Ha "elszökik", hajlamos vagyok azt gondolni, hogy takargatni valója van.

És ilyen emberekkel találkozom, nap, mint nap.
Saját tapasztalat?
A nagyhangú szakácsok ugatják a munkát.
Sokkal megbízhatóbbak az alázatos, halkabb figurák.
Az alkoholistákat nehezebb kiszűrni, bár az arcbőr, orr színe sokat segít.
Manapság a szakács szakma erősen felhígult.

A legtöbb dolgozni nem szeret, inkább csak állna a rozsdamentes pult mellett és Jedi erejével készítené a meleg ételeket, rávarázsolva, levitáltatva a tányérra. A munka oroszlán részét simán rábasszák a kézi lányra és ott igyekszenek alá keverni a felszolgáló személyzetnek - persze magukat szarrá fényezve - ahol tudnak.

Remake: Az ördögűző (1973) - Seytan (1974)

Csak érdekességként említem meg, hogy a törökök, egy időben, jó filmes és csóró szokás szerint, a világ filmterméséből ollózták, lopkodták össze a saját anyagot. (Emlékszel még, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években milyen nagy számban magyarítottak világságereket kis országunkban, mintha nem lenne elég saját ötlet.)

A Seytan (1974) az egy évvel korábban készült Ördögűző gagyi és szinte szolgaian hű átirata. A pofátlanság netovábbja, hogy még Mike Oldfield világhírű Tubular Bells/Csöves harangok című munkáját is átemelték, amely az eredeti változatot is hátborzongatóvá tette.








A youtube csatornának köszönhetően bele nézhetsz ebbe a remek filmbe:

Everly - Everly (2014)

Everly - Everly (2014)

Rendezte: Joe Lynch

Megtekintés? - Persze. Bár...

Általában két dolog tudja velem elhitetni, hogy egy színésznő igazi akciósztár: vagy a rendező zsenije vagy a színésznő maga, ha bele tudott bújni a karakterbe (Ha mondjuk előtte harcművész, kaszkadőr vagy sportoló volt pl.). Nos, Joe Lynch nem nevezhető zseninek és bár Salma Hayek megfordult néha akciósabb művekben is, nem lettem maradéktalanul meggyőzve, hogy ott a helye olyan karakterek mellett a szökni készülő kurvának, mint Ellen Ripley másodpilótája vagy a Kill Bill félamnéziás menyasszonyának.
A másik, ami miatt a film egy átlagos néző ingerküszöbét nem feltétlenül lépi át, az az, hogy a film szinte kamaradarab: egy apartmanházban - főleg a hetedik emeleten - játszódik.
Ami mellette szól, hogy nem veszi magát teljesen komolyan és már-már a Trash mozik határait karcolgatja; elcseszett pisztoly-párbajok, karikatúra szerű gonoszok, gore és vér hegyek.
Nem lesz nagy durranás, nem is öregbíti a színésznő hírnevét -hol van ez a film a Frida Kahlo életét bemutató életrajzi filmhez? Ugyanakkor nem teljes visszalépés egy karrierben, hiszen akár egy Desperado spin-off is lehetne, Banderas nélkül.

Everly (Salma Hayek) több évig volt egy jakuza szexrabszolgája. Homályos támpontokat kapunk, hogyan került ebbe a helyzetbe, de mikor megismerkedünk vele - belépünk a filmbe - épp kiszállni készül és egy beépített zsaru is a segítségére lenne ebben. Everlyt megverték, megalázták. Néhány bandatag a lakásában élvezkedik. Amit nem tudnak, hogy Everly elég pénzt lopott össze a lelépéshez és fegyvere is van a toalett víztartályában.
A kezdés szinte megvezet minket - Everly öngyilkosságra készül? - azután elszabadul a pokol.

Nem könnyű eldönteni, ki lője le a lotyót.

Kellemes lövöldözés, hullanak az emberek. Egy bajom volt vele; valahogy nehezen hittem el Salma Hayeknek, hogy akcióhős. Talán mert nem olyan gyors és erős, mint mások, hasonló filmekbe. Talán, mert közel ötven évesen hiányzik belőle az ehhez kellő vitalitás. Csak belépett már a nagymama korba, nem igaz?
Viszont, ha nem használtak trükköt az alakjáénál, akkor még mindig gyönyörű a nő és nagyon egyben van. A lába talán kicsit vastag, ám azt hiszem, ő így tökéletes.

Everly szökne az apartmanból, ami nem egyszerű, hiszen a jakuza vezér, Taiko (Hiroyuki Watanabe) érdekeltsége az épület és a rendőrséget is megvásárolta. Míg Taiko odaér, hogy revansot vegyen, vagy inkább megfenyítse az egyik legminőségibb kurváját, addig pribékjeinek és az emeleten szintén Everlyhez hasonló munkakőrben dolgozó lányok hadát küldi rá. Kapunk egy szép kis mészárszéket, amely nem közelíti meg Uma Thurman vérengzését a Kill Bill filmekben - csak ehhez tudtam hasonlítani igazán a jeleneteket - viszont egészen szórakoztató. Ha Joe Lynch egy kicsit is zseni lenne és nem csak közepes iparos, szerintem néhány vágással, jól koreografált pofonosztással egészen komoly hiriget tett volna le az asztalra.

Ha az öldöklés nem lenne elég akciós és drámai, még képbe hozzák Everly édesanyját és a hosszú évek óta nem látott gyermekét. Persze, dramaturgiailag úgy gyúrták a történetet, hogy el kell hinnem, mindenkinek az a legjobb, hogyha a Taiko által megfenyegetett családot Everly berendeli az épületbe. Persze.
Taiko emberei is szép brigád. Egyik másik igazi elborult figura. A szadista (Togo Igawa) és mazochista párosa igazán emlékezetes, bár, a várakozást nem múlják felül, ha gyilkolásról van szó.


A film közepes vállalkozás, néha már a műfaji paródia határát súrolja. Egyszer látni kell, már csak Salma Hayek lábai miatt is! Azért megnéztem volna úgy is, hogy végül sikerül Kate Hudsont meggyőzni róla, hogy vállalja el, de szerintem a főszereplő személyében minőségi a csere.
És, ha Robert Rodrigez rendezi, akkor talán többet kihoznak az akció részekből, hisz a múltban kiderült, hogy jól dolgoznak össze.

Az alapkoncepció jó, a karakterek színesek, csak egy erősebb fizikumú színésznőre bíztam volna.
Úgy érzem, Salma Hayek esetében kicsit megkéstek az akciós imázs felépítésével, főleg, hogy mostanában kerültek olyan női-akció filmek, mint a Lucy vagy a Colombiana.

60%

Salma Hayek-et, ha lehet, látni kell és itt mindjárt meg is teheted!

Amerikai mesterlövész - American Sniper (2014)

Amerikai mesterlövész - American Sniper (2014)

Rendezte: Clint Eastwood

Megtekintés? - Részemről Clint Eastwood első elhibázott lépésének vélem. De nála belefér.

Általában kedvelem Eastwood filmjeit. Főleg a klasszikusokat, amelyekben főszerepet játszott, de a rendezéseivel sincs bajom. Filmjei hangulatos darabok, szólnak valamiről, remek alakításokkal támogatják meg a néha egyszerű történetet.
Az amerikai mesterlövész is korrekt munka, mégsem hiszem, hogy nagy kedvencem lesz. Elhiszem, hogy megtépázott Amerikának szüksége van hősökre. Elhiszem, hogy vannak náluk emberek, akik látnak két felhőkarcolót összeomlani és vérszemet kapva más vallású embereket akarnak eltörölni a föld színéről, vélt és valós sérelmeiket orvosolandó. Elhiszem, hogy Amerika még hisz a könnyeknek.
Viszont nem tudok teljesen azonosulni velük, hiszen annyi dokumentumfilmnek köszönhetően már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az a két felhőkarcoló idegen kezektől omlott az utcára.
Meg egyáltalán, annyit olvas össze az ember Amerikáról és szerepéről a világpolitikában, gazdaságban, hogy néha el kell hinnem, hogy egy tudatos mumusról van szó, aki kérlelhetetlenül kebelezi be a gyengébb hatalmakat. (A gyengébb az lehet hatalom?)
Mindegy, hiszen nem vagyok otthon a filmben felvázolt történelmi és politikai háttér elemzésében. Viszont láttam egy drámát.

Az Amerikai mesterlövész főszereplője Chris Kyle (Bradley Cooper), aki valós személy. Élt, lélegzett és életrajzi regényét alapul véve készülhetett el az életéről szóló film.
Kyle vérbeli patrióta, de ha kívülállóként akarnék róla véleményt mondani, egyetlen igazi pozitívuma van a karakternek: komolyan elhiszi, hogy munkájával képes másokon segíteni. Tehetsége - melyet nem isten adott neki, hanem komoly munkával fejlesztette ki magában - ,hogy nagyon pontosan tud célozni, így néha egyetlen golyóval tucatnyi amerikai katona életét menthette meg.
Másrészt, ez a kilőtt golyó viszont egy ember haláláért lett felelős. Kyle hivatalosan 160 ellenséget semmisített meg ilyen módon.
Hitvallása erről, ha kérdezték, milyen érzés idegeneket meggyilkolni: "Minden esetben úgy gondoltam, hogy akit lelövök, az gonosz!"
Érdekes. Gyakorlatilag kitalált magának egy magyarázatot és ebbe a kontextusba helyezte az összes célpontját.
De ez meg pszichológia, ami ugyancsak nem az erősségem.

Eastwood a legrázósabb jelenetet - Kyle kénytelen egy kisfiút lelőni - a film elejére, első felére időzítette. Erre azért volt szükség, hogy később, árnyalhassa a karaktert, megismerhessük családja környezetében, hogy a néző, később adhasson egyfajta morális felmentést és amit a film elején lát, azt kicsit elmossa a játékidő maradéka.
Ettől még Kyle katona marad, aki idegen földön, talmi önigazolással, számára ismeretlen emberek ellen fordított fegyver.
Innen nézve hős, onnan nézve gyáva gyilkos - hiszen távcsővel vadászni eléggé egyoldalú "harc". :)
Eastwood igyekszik valahol középen egyensúlyozni a figura bemutatását illetően. Nem ítéli el és nem is dicsőíti. Vagy egy kicsit mégis?

Bradley Cooper közel húsz kilót szedett fel, hogy megformázza a katona alakját. Szó szerint is.

A film alapanyaga egy életrajzi regény, így óhatatlan, hogy kicsit szentként tekintve magára, maga felé hajoljon a keze.
Cooper nem rossz színész, igaz, jómagam nem értem, tehetségének vagy helyes arcának szól a körülötte kialakult hype és sztárolás.
(Tény, hogy háromszor jelölték zsinórban Oscar-díjra, ami nem kis teljesítmény, főleg, ha tudjuk, hogy az akadémia tagjai többnyire férfiak. Vagy túl sok köztük a ho...)

A film két órában meséli el, hogy a Texas-i parasztfiú hogyan lesz választott hivatásán belül legenda.
Ehhez képest a lezárás - amelynek kibontása talán túl fájdalmas lett volna a készítőknek, illetve még nem is érthették meg igazán, miért is kellett Kyle-nak meghalnia, miközben egy poszttraumás társán igyekszik segíteni - egészen puritán.

Kyle szinte már fanatikusan akar harcolni, figyelmen kívül hagyva, hogy van egy másik élete is, gyerekkel, asszonnyal.

Figyeld:
- Sienna Miller a feleség, Taya.
- A film trailerében is látott jelenetsor.
- Eastwood nem igyekszik ember közelbe hozni Kyle nemezisét, a másik oldalon harcoló mesterlövészt, Mustafa (Sammy Sheik) akivel gyakorlatilag párbajt vívnak. Az "Ellenség a kapuknál" mennyivel elegánsabb volt ebből a szempontból!
Ott komoly bujkálást rendeztek maguknak a lövészek itt néha hihetetlenül meggondolatlanok. (Vagy a másik film spilázta túl?) Így szinte úgy tűnik, hogy orvlövésznek, mesterlövésznek lenni egyfajta futószalag meló: felmész a ház tetejére oszt osztod.

60%

A könyv magyarul is megjelent.

Chris Kyle

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)

Rendezte: Alejandro González Iñárritu

Megtekintés? - Színházkedvelők azért előnyben.

Miről is szól a film számomra? Hol is kezdjem?

A színészek élete habcsók álom. Azt gondoljuk, hogy ha valaki egyszer sikeres volt és mi emlékszünk rá, akkor az illető talán megrekedt az emlékeink fonatában és tartósan abban él, amit gondolunk. Riggan 'Birdman' Thompson (Michael Keaton) valamikor szupersztár szintű színész volt egy képregény figura megformálásáért. Csinált néhány epizódot a filmből, majd kiszállt, hogy...
...kiszállt, hogy onnan kezdve minden elbaszódjon.
Fokozatosan csúszott le a B ligába, majd még mélyebbre. Akik emlékeznek rá, azok is csak a régi sikerrel kapcsolatban teszik ezt. Hogy az utána lévő bő két évtizedben mit csinált, senkit nem érdekelt. Az utcán még felismerik, de senki nem kapcsolja össze a nevével a minőségi szórakozást.
Riggan változtatni akar. Érzi, hogy nincs sok hátra, végleg eltűnik a süllyesztőben vagy meglepi valamivel a közönséget. A meglepetés egy Broadway darab, melyet kedvenc könyvéből adoptál a színpadra. Úgy véli, hogy a történetben és a szerepben van annyi, hogy a kritika a vállára emelje és körbe hordozza a reflektor fényében. Szüksége van rá, hogy érezze: létezik.
A bemutatóig alig néhány nap van és a másik férfi főszereplő kiesik egy baleset miatt.
Riggan meg van győződve róla, hogy ő okozta a galibát. Mert Riggan enyhén tudathasadásos személyiség, aki kialakított magának egy képzelt világot, melyben tele-kinetikus képességei vannak és ha úgy tartja kedve, repülni tud. Hiszen egykor ő volt a rettenthetetlen Birdman.
Napjai vannak hátra, hogy gatyába rázza a darabját, szereplőit és az életét.

Többlet jelentés: Riggan-t a múltja állandóan sötét árnyként kísérti.

A film a színház illúziójáról is mesél. Emberek kapcsolatrendszeréről. A művészetről, a varázslatról, a félelemről, amelyet egyetlen kritikus kiválthat, az Internet hatalmáról, a haladásról.
A hazugságról.
Hazugságról önmagunknak és azoknak, akikkel együtt dolgozunk, élünk.
Riggan képzelgései, önszuggesztiója segít feldolgozni a gondolatát, hogy mennyire mellőzött lett?

Iñárritu filmje nehéz darab. Nagyon sok párbeszéd és közben - titkos vágásokkal megoldva - egyetlen jelenetsor füzér, melyre a kis etapok igazgyöngyként lettek felfűzve. A kamera végig a szereplők aurájának perifériáján mozog. Felemelkedik, körbe jár, betolakodik a személyes szférába. És ennek ellenére, a film gördülékeny, nem unalmas. Bár, némi ráhangolódás nem árt.

Többlet jelentés: Ki nem álmodott még arról, hogy félmeztelenül kell a tömegben keresztülfutnia? Visszatérő álommotívum, amikor az ember feszült mert kiszolgáltatottnak érzi magát.

Keaton zseniálisan hozza a megkopott fényű egykori sztárt. Nem lehet nem párhuzamot vonni a filmbeli karakter és az egykori Batman élete közé. Már az alapján, amit az átlag néző és rajongó láthat. Ami a függöny előtt zajlik, zajlott. Keaton a Denevérember filmjei bemutatása körül volt a csúcson. Később is kapott jobb-rosszabb szerepeket, ám lassan átvándorolt a megbízható, de mellékszereplő kategóriába. Nem tudjuk, hogy Michael Keaton erre hogyan reagált az elmúlt húsz évben, viszont láthatjuk, hogy Riggan, a fiktív színész, hogyan igyekszik mindezt feldolgozni. Több, kevesebb sikerrel.

Riggan annak ellenére, hogy még a családját is beáldozta a szakma oltárán, valójában úgy érzi, nem alkotott maradandót. Annak ellenére gondolja ezt, hogy még a mai napig megszólítják emberek, hogy közös képet készíthessenek megkopott hősükkel. Riggan azonban tudja, hogy ez talmi hírnév. Jól mutatja az a képsor, amikor a kövér hölgy közös fotót készít vele, miközben gyermeke azt sem tudja, ki az a bácsi, akiért anyu rajong.
Riggan, ki tudja miért, úgy gondolja, hogy a színházban megmutatott tehetsége valamiért sokkal maradandóbb lesz, mint amit korábban szerzett a jelmezes hősként.
A sikerének útjában áll azonban az egész világ:
Lánya, Samantha (Emma Stone) ugyan asszisztensként dolgozik a keze alatt, mégis nem képes leszokni a fűről, ami miatt már a rehabot is megjárta. Nem akar az apja agyára menni, viszont sosem alakítottak ki klasszikus apa-lánya kapcsolatot.
Menedzsere, Jake (Zach Galifianakis) nem igazán hisz benne, hogy Riggan képes helyt állni a darabban, ezért egyre lejjebb igyekszik nyomni a büdzsét. A látszat az, hogy a végletekig mellette áll, azonban Jake már elbizonytalanodott és kétségek gyötrik. (Galifianakis egészen jó ebben a visszafogott szerepben. Végre nem az idegesítő idiótát játssza. Nem ő a legidegesítőbb karakter a filmben)
Második vezető színésze, Mike (Edward Norton) aki az utolsó pillanatban ugrik be a darabba, hiába naprakész a feladatból, ha közben önmagát akarja megvalósítani és magasról szarik Riggan come back-jére.
A darabban feleségét alakító Lesley (Naomi Watts) viszont önmagában nem bízik eléggé és, hogy ne legyen egyszerű, egykor Mike-kal is volt kapcsolata, miközben kétségei között vergődve mégy egy leszbikus affért sem képes elfojtani magába.
A volt feleség szintén feltűnik, hogy megtörje Riggan koncentráló figyelmét és mindennek a tetejében szembesül vele, hogy a legbefolyásosabb színházi lap vezető kritikusa szent céljának tekinti, hogy cikkében megsemmisítse a darabot, amelyet persze még nem is látott.

Többlet jelentés: Gyakori fantázia és álom jelenet, hogy elszakadunk a földtől és repülünk. Riggan le akarja győzni önön korlátait. Vajon sikerül-e neki?

A színházi világ esszenciája egyetlen filmben.
Az operatőri munka - Emmanuel Lubezki - pazar.
A zene - volt szerencsém külön is meghallgatni a zenei albumot - érdekes és eklektikus (lenne), ha nem illene a képi világhoz és mondandóhoz. Antonio Sanchez dobszólókra épülő score-ja kísérleti jellegű munka. Amikor először hallottam, kicsit féltem tőle, viszont a képek alatt nem tűnik olyan disszonánsnak.
A színészi játék egészen kiváló. Keaton két jelenetben is hihetetlen alakítást nyújt. Érik az az Oscar.

Többlet jelentés: A múlt és jelen "összecsapása".

Különvélemény:
Lehet, hogy kicsit túlértékeljük a filmet a netes hype-nak köszönhetően. Lehet, hogy nem más ez, mint egy filmdráma egy öregedő színészről, érdekes képi megoldásokkal elmesélve.
Egy biztos: akik szuperhősös képregényfilmre számítanak és ennek megfelelően ülnek be a filmre, azok keserűen csalódni fognak.

A film mondanivalója többnyire a szereplők arcán keresztül mesélődik el. A bőr alatt...

80%

Keaton első megjelenése megidéz egy másik képregény hőst...

Amikor néztem, eszembe jutott a:
- A Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős című - eredeti címe Paper Man - keserédes filmdráma, melyben egy író kerül hasonló művészeti megcsömörlésbe, miközben néha beképzel magának egy képregényhős karaktert, aki párbeszédeket kezdeményez vele a gondolatairól. A címválasztás ott pocsék volt és becsapós.

A Birdman alcíme viszont egyfajta kulcs lehet a film befejezéséhez. :)

...Mr. Manhattan-t a Watchmen című kultikus képregényből.

Blog: A pille székem

Emlékszem, nekünk is volt ilyen. Az ilyesmit simán elfelejtené az ember, ha nem lennének a közösségi oldalak és azon belül néhány ember, akik amolyan kollektív emlékezetnék ne tennének fel ilyen fotókat.
Emlékszem, nekünk is két darab volt: egy rózsaszín meg egy kék. Mindkettő világos, pasztell színű. Strapabíró darabok. a lakás legkülönbözőbb pontjain találkozhattál velük. Néha pont útban voltak. Mindkettő tetejét suba fedte. Az a fajta suba, melyet házilag te is el tudsz készíteni vastag, durva madzag(?)-ból. Azt hiszem, apám hobbija volt rövid ideig a subázás. Csinált is pár darabot ezekből a giccses termékekből. Tetszettek!
Szeretem a giccset...
Pille szék helyett mi mondjuk puffnak hívtuk, habár, tudom, nem az.
Könnyű volt, még gyerek szemmel is.
Néha felkaptam és a fejem felé emelve szaladgáltam vele, mint egy mini erőművész. Máskor meg játékokat rejtettem bele. Széfnek nem túl biztonságos, hiszen a család bármelyik másik tagja csak megemeli, vagy véletlenül belerúg, azonnal meghallatszik, hogy rejtezik benne valami.
Azután nőni kezdtem. Azt hiszem, izzó cserélésnél törtem el az egyiket. A teteje középen megadta magát a nagy súlynak. Amúgy igazán strapabíró kis készség volt, de a 120 kilómmal nem tudott megbirkózni. A másik még megvan.
A suba a tetején már egészen elkopott.
Kincseket sem rejtek bele.
Néma, pasztell mementója gyermekkoromnak.

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

Rendezte: Yves Boisset

Megtekintés? - Régen kötelező volt, ma már csak ha időd engedi.

Emlékszem, gyerekkoromban, ezt a filmet moziban néztem meg és nem is egyszer. Látszik, mennyire szelektív a memória, hiszen csak arra emlékeztem belőle, hogy egy remek akciófilm. Mai szemmel, újranézve, látom már, hogy egy kölyök és egy felnőtt agya között van különbség. Rengeteg.
A kockázat ára egy remek korrajz és társadalomkritika, de nagyon gyenge akciófilm. Talán azért értékelhető darab - habár az idő bizonyos részei felett bőven eljárt, míg más aspektusból meg aktuálisabb, mint bármikor - mert a média visszásságait még most is remekül figurázza ki és az alapanyag, egy időtlen klasszikus sci-fi író kezei közül került ki: Robert Sheckley imdb, Robert Sheckley wikipédia. Elrontani nem nagyon lehet. Boissetnek majdnem sikerült.

Ismétlem, anno szerettem ezt a filmet és nagyon örültem, amikor újra a kezembe került. Felfokozott várakozással ültem le, hogy megnézzem, felidézve a fiatalságomat és, hogy megmerítkezzek abban a bűnös élvezetben, amit csak egy olyan film tud okozni, melynek témája közel áll hozzám. Sheckley-n kívül több író feldolgozta már a témát. Egy másik ismert darab a témában Stephen King "Menekülő embere", melyet Richard Bachman álnéven publikált és Arnold Schwarzenegger főszereplésével készítettek belőle egy kevésbé kritikus, de sokkal akciósabb mozit, négy évvel később. A film alapját egy novella adta, "A kockázat jutalma". Sheckley később regény formában is eljátszadozott a média és az agresszió ilyetén alakuló kapcsolatával.

François Jacquemard (Gérard Lanvin) egy igazi semmire kellő fiatalember, aki úgy véli, hogy tíz év munka után neki jár a jobb élet. Ennek megvalósításához azonban egyetlen módon tud közelebb jutni; ha megnyeri a Kockázat ára elnevezésű televíziós játékot, melynek fődíja egymillió dollár. Egy apró bibi, hogy a játék arról szól, hogy Jacquemard végig élethalál menekülést folytat, öt, válogatott - vagy inkább szedett-vetett - vadász elől a város utcáin, hogy valahogy kihúzza a négy órás műsoridőt és ezzel megnyerje a negyedik versenyt. Azt hihetnénk, hogy főszereplőnk egy igazi menekülő géniusz, egy városi Houdini, aki folyamatosan üldözői előtt jár, kisiklik kezeik közül. A valóságban azonban Jacquenmard legalább annyira piti és unszimpatikus figura, mint akik az életére törnek. Fiatal menekülőnk már a verseny első fél órájában elbukna, ha stikában a verseny készítői nem sietnének segítségére, hol kézzel fogható formában adva meg a menekülés kulcsát, hol verbálisan próbálva hatni a vadászokra, hogy ne siessenek olyan gyorsan kinyírni a férfit.
Ki tudja miért, de amikor Jacquenmard megtudja, hogy a seggét a játék egyik szervezője mentette meg az utolsó pillanatban, farkast kiáltva igyekszik leleplezni ezt az összeesküvést.
Itt jegyezném meg, hogy nem értem, ezen főszereplőnk miért akad ki? Ha nem mentenék meg - szerinte bundázva az eredményt - a picsáját, nem hogy a versenyt nem nyerte volna meg, de még az első összecsapásból sem tudott volna épp bőrrel kijutni. Szóval, Jacquenmard, kussoljál be és élvezd a sikert.
Ő viszont másképpen gondolja. Módszeresen, szerencsével és forgatókönyvi ostobaságoknak köszönhetően, sorban legyőzi üldözőit és elhatározza, hogy leleplezi az összeesküvést, amit a műsor megenged magának.
Nagy dolog!
Ma már pontosan tudjuk, hogy az ilyen műsorok - már amelyik tematikailag közel áll a filmhez, mint vérre menő valóságshow-k és egyéb halálig tartó versenyek, aka. tehetségkutató műsorok - sokat megengednek maguknak a néző manipulálásának érdekében. Elvileg mindenki tudja, hogy milyen munka folyik a színfalak mögött, mégis találni elég balekot, akik sms-sel támogatják a fikciót és szurkolnak kedvenceiknek.

Amiért a film még ma is élvezetes:
- A műsorvezető, Frédéric Mallaire (Michel Piccoli) zseniálisan adja a színváltó figurát, akinek be nem áll a szája és képes az érzelmek teljes skáláján végigzongorázva megvezetni nézőit. A mai generációból talán a mi Balázsunk áll hozzá igen közel. Látjuk, hogy a szája mozog, halljuk, hogy érzelmek vannak a hangjában, csak mivel már ismerjük, egy szavát nem hisszük a feltételezett kamu érzelgősségnek és együtt érzésnek.
- Az ötlet nagyon jó - bár azért jobban kidolgozhatták volna - és meg vagyok győződve róla, hogy a média egy szegmense ebbe az irányba halad. Hiszen az egyik legnagyobb, római kultúrának is komoly része volt a cirkusz drasztikus formáinak a nézőhöz való eljuttatásában. Az emberek meg nem nagyon változnak, így csak gondos politikai ráhatás kérdése, hogy egy nap bekapcsolva a tévéket, ilyen adásokon rághassuk le a körmeinket.
- A műsor táncos reklám betétei megérik a megtekintést. Miközben emberek halnak meg a városban, a nézők táncoló nőkben gyönyörködhetnek, akik felesleges termékeket próbálnak az akció mentes időben a nézőre sózni. Codálatos! :)
- A befejezés ugyan kicsit lehangoló, ám ezzel odavág a hepiendhez szokott amerikai változatoknak. Néha kell ilyen pesszimista befejezés.
- A magyar szinkronban egyedül a főszereplő hangjával nem voltam megelégedve. Az legalább annyira nyersnek és sutának tűnt, mint maga Jacquenmard. Az ötödik vadásznak, aki az egyetlen nő a csapatban, azonban érdekes poén volt Lippai László hangját kölcsönözni. :)

60%