Tizennégy éves korom óta dolgozom a kereskedelemben, és egy helyen való húszéves munkámnak köszönhetően mára megtanultam, hogy a szakács, mint olyan, egy külön "állatfaj". A történetben szereplő figurák léteznek, csak lehet, hogy egyes jellemvonásokat összeragasztottam, egy karakterbe. Ettől függetlenül, amit itt olvasni fogsz, az megtörtént, valóság, felesleges kozmetikázás nélkül.
Az első, amit az ember megláthat egy lehetséges szakáccsal kapcsolatban, az önéletrajza. Megtanultam, hogy ez a valósággal általában köszönő viszonyban sincs.
"Képes vagyok logisztikailag folyamatosan biztosítani a munkát." = Majd irányítok!
"Jó alkalmazkodó képesség." = Majd irányítok!
"Ételek tálalása, ellenőrzése, stb." = Főzni utálok, kezem be nem mocskolom, de irányítom a munkát!
"Barátságos" = Nem az!
"Szabad időmben Playstation-ön játszom vagy a kutyámat sétáltatom." = Emberekkel semmilyen kapcsolatot nem tudok kialakítani.
Az utolsó figurák igazi varázslók voltak. Az egyik bejön az üzletbe. Pökhendin nézelődik. Belelapoz az étlapba. Pillanatok alatt arcán lekicsinylő kifejezés terül szét.: - Ez az étlap szar!
Hamar kiderül, nem tud pizzát gyúrni, sosem csinálta. Közel húsz éves szakács múlttal. (Kb. mint én...) Tanulni? Az eszébe sem jut. Igaz, hogy pizza tésztát készíteni kb. tíz perc alatt meg lehet tanulni.
Kell egy recept, egyszer megnézni, ahogyan a gép összegyúrja - persze nem árt saját kézzel is elkészíteni néha, hiszen akkor nem esünk majd kétségbe, ha a dagasztó hirtelen bedöglik - majd később esetleg az arányokkal - fűszer, liszt, összetevők - kísérletezni, hogy egy igazán finom tésztát hozzunk létre.
Emberünk - aki önéletrajza szerint képes és szeret új dolgokat tanulni - hallani sem akar a pizzáról.
- De ezt szeretik a törzsvendégek! - említi meg egyik kollegina.
A válasz abszolút nem felhasználó barát: - Szarok a törzsvendégekre. Majd lesznek újak!
Sajnos nem voltam éppen bent, mert elmondtam volna emberünknek, hogy a vendéglátós célja nem az, hogy elkergesse az addigi törzsvendégeit, hanem, hogy bővítse a klientúrát.
Azután, emberünk - kurva nehéz nem ideírni a nevét, hátha vissza jut hozzá és akkor generál benne némi szakmai alázatot, mert egyrészt sérteném a személyiségi - ami mellesleg eléggé unszimpatikus - jogait, másrészt, sokkal inkább sértődne meg a parasztja, mint tanulna az esetből.
A pizza helyett olyasmikkel dobálódzik, mint: kacsamáj, libamáj, velős pirítós.
Aha. A pizzából lehet készíteni vagy negyven fajtát... lehet csak zöldséges, pikáns, zsíros, kiadós vagy egyszerű. Nehezen képzelem, hogy kiváltja holmi májkrém - vagy inkább paté? pástétom? - vagy egy száraz kenyér, némi zsíros cafadékkal, amelynek tárolása legalább kényes, mint állat és ha nem adod el nagyon gyorsan - márpedik nem adod el, mert réteg kaja - rád rohad vagy te zabálhatod fel, mielőtt kidobnád.
emberünk - aki elvileg szakember is a szakács szakma helyett - nem vette a fáradtságot, hogy feltérképezze a környéket, környezetet. Nem beszélt a kollégákkal, kikérve a véleményüket. Nem ült le a pulthoz, hogy figyelje, kik járnak be hozzánk. Nem. Semmi. Nada.
Emberünk úgy vélte, hogy ő egymaga Salamon és Midasz király trónörököse. Szakmai múltja és önmagába vetett bizalma biztosítja, hogy amit ő az étlapra rittyent, arra majd tódul a nép.
Párizsi álom? Desszert. Kell bele Amaretto, nem kevés, dió, de nem dejó, apám-fasza. Eladási ár? Durván 1400.-Ft. Mellettünk egy cukrászda, olcsó sütivel. Arra is csak akkor jönnek, amikor hat után olcsóbb a kínálat. Lehetséges szakácsunk, úgy gondolja, hogy a kispénzű egyetemisták, csövesebb külföldiek, akik a Hiltonból menekülnek át hozzánk sörözni, mert mi jóval olcsóbbak vagyunk, meg a jó-munkásemberek majd 1400Ft-ért fognak egy habos-babos krémes csodát magukba lapátolni. Minimálbérből.
Az étterem, ahol dolgozom, valamikor jó helyen volt. mellettünk pörgő infrastruktúra, mozi, miegymás. Mára elcsöndesedett az utca, akik jönnek, főleg törzsvendégek. Kedves emberek, de nem a tehetősebb réteg. Annak ott van Buda, ott van a Váci utca, ott van a Liszt Ferenc tér, stb. Nekünk egy rendes parkolónk sincs, ami eleve elengedhetetlen, hogy a kényelmes gazdag betolja a pofáját. :)
Lehetséges szakácsunk ezeket nem mérlegelte, nem mérte fel.
Helyette, előadott valami ostoba történetet arról, hogy az angol királynőt csupán egy véletlen folytán nem tudta kiszolgálni, amikor az nálunk járt.
Homályos történet, annyi lyukkal, mint egy jó Eidami.
Csak azt kérdezném: Ha ön szakmailag olyan nagy szám, miért nincs saját főzőműsora? Miért nincs egy szakácskönyve? Miért nem maga után kapkod a gazdag elit, kinek étterme van, de szakácsa nincs?
Ha ön olyan nagy tehetség, akkor ha beírom a nevét a gugliba - mert erre is jó - akkor alig két oldalnyi szó-szedettben jelenik meg a neve és ezek egyike sem szakmai témájú???
Talán, mert ön szakács ugyan, de igazi kutyaütő?
Nem sértésnek szánom, de aki számít, arról ilyen-olyan formában cikkeznek. Ha önről semmit nem találni a világhálón, akkor úgy érzem, vagy az Internet diszkvalifikálta magát vagy ön tódít önön nagyságáról.
Mellesleg nekünk szakács kell a konyhára, nem egy diktátor. Ne ön akarjon, - még egy órát nem dolgozott, semmit nem bizonyított nekünk - minket megváltoztatni, hanem előbb alkalmazkodjon, majd közösen ötletelhetünk, hogyan változtassuk meg az étlapot.
Közösen. Több szem, többet lát.
Nem úgy, hogy maga a hasára üt, oszt majd az úgy lesz.
A másik meg előleget kér. Még mielőtt a fakanalat a kezébe vette volna. Még mielőtt hitelt érdemlően leinformálta volna az ember. Még mielőtt...
Nem is kicsi, hanem egy szemérmetlen összeget. Úgy, hogy azt sem tudjuk, kiféle, honnan jött. (És mint kiderült, hiába célozgatott rá, hogy a főnök megengedte a kölcsönt, utóbb kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs.)
mi ez, ha nem a lopás illetve sikkasztás egyik formája?
A másik meg alkoholista.
Nem az első napokban. Dehogy. Az állásinterjúra tisztán - minden értelemben - érkezik. Ő? Inni? Ne sértsük meg..., hogy nem hívjuk meg egy sörre!
Azután, egyszer csak dülöngélni kezd. Koncentráció az ablakban. Összekeveri a pizzákat, köreteket. Kezd hülyeségeket mondani a kézi lánynak, végül...
...fogja magát és angolosan távozik a hátsó ajtón keresztül, az udvaron. Se szó, se beszéd.
Telefon kikapcsolva.
Köszönjük.
Felnőtt ember, ha baja van: szól.
Ha "elszökik", hajlamos vagyok azt gondolni, hogy takargatni valója van.
És ilyen emberekkel találkozom, nap, mint nap.
Saját tapasztalat?
A nagyhangú szakácsok ugatják a munkát.
Sokkal megbízhatóbbak az alázatos, halkabb figurák.
Az alkoholistákat nehezebb kiszűrni, bár az arcbőr, orr színe sokat segít.
Manapság a szakács szakma erősen felhígult.
A legtöbb dolgozni nem szeret, inkább csak állna a rozsdamentes pult mellett és Jedi erejével készítené a meleg ételeket, rávarázsolva, levitáltatva a tányérra. A munka oroszlán részét simán rábasszák a kézi lányra és ott igyekszenek alá keverni a felszolgáló személyzetnek - persze magukat szarrá fényezve - ahol tudnak.
