Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Unásig ismert panelek, farkasemberek, vonat, éjszaka. Nem nézhetetlen, épp csak semmi újdonság nincs benne.
Szeretem a vonatos filmeket. Az sem baj, ha vonatos horrorfilm, és azért van olyan is, szép számmal. Akár repülős. A szűk környezet. A klausztrofóbiás érzés. Az összezárt karakterek közötti feszültség. Ezek mind hozzáadnak a vonatos horrorfilmekhez. Ezt a két forgatókönyvíró összemosta valami farkasember szerű teremtményekkel. Nick Ostler és Mark Huckerby főleg televíziós munkákat készítettek, melynek nagy része gyermekek szórakoztatására készült. Talán a mesék szerkesztései alatt tanulták meg, hogy ne bonyolítsák túl a forgatókönyvet, hogy könnyebben befogadható legyen. Nem is teszik.
Adrian (Elliot Cowan) új főnökétől, aki korábban vetélytársa volt az előléptetésnél, megnyeri az éjszakai műszakot, pedig most tette le a nappalit. Nem tudom, a valóságban van e mód rá, hogy állami cégnél szarrá szopassa egyik kolléga a másikat, itt viszont, Adrian, jobb híján, felszáll az éjszakai járatra és körbeellenőrzi a jegyeket. Eközben megismerjük a fontosabb karaktereket és hagyjuk, hogy a főszereplő ledőljön alukálni. Arra riad Adrian, hogy hirtelen megállnak és nincs állomás. A szokásos gikszer a sínen a semmi közepén. Technikai hiba, ami pont most lépett fel. A mozdonyvezető - vagy mi a neve, ha főleg elektromos a készülék? - körbejár, hogy ellenőrizze a problémát és sikeresen el is ragadja valami vérfarkasság. Ezen nem lepődünk meg, mert 1.) különben miről szólna a film? 2.) a vezető az a Sean Pertwee, akit a legtöbb filmjében - melyek nagy része horror - simán legyilkolnak, legyen fontos szerep, vagy pár perces marhaság. (Halálhajó, Múmiamese, A katona, Démoni harcosok, Mutáns krónikák, Végítélet, stb.)
Hamar kiderül, hogy nagy bajban vannak és egymásra vannak utalva. Ilyen széthúzó csoportnál azért az nem sok segítség. Pár mondatban ismertetik a karaktereket, ha mélyíteni akarják a figurát, még interakció is van a szereplők között. A legtöbb persze egyszerű töltelék a vérrontáshoz és csupán annyi a néző dolga, hogy gondolatban fogadásokat kössön, ki marad életben.
A befejezés sajnos elég ötlettelen, elvarratlan. A humor inkább abszurd, mint harsány. A fényképezés egészen remek és sokat hozzátesz a filmhez a szarrá szűrözött, ködként funkcionáló effektezés. A szörnyek CGI-je meglepően jól sikerült. Rendesen félelmetesek és a szemük...
A színészek hozzák a kötelezőt, ám a téma miatt, sok karakterépítésre és mélyítésre sem idő, sem szükség. Néha kicsit logikátlan a történet, máskor meg kiszámítható. Ez az egy, ami komoly hátránya, hogy nem képes a klisés, unásig megszokott horrorfilmes közeget megugrani. Pedig, az alapötlet kevés, hogy végig megtartsa a néző érdeklődését és a lezárásra is érdemes lenne betartani valami kis ötlet mócsingot.
A legtöbb figura vagy gyökér, vagy nem szerethető. Igazából még a főszereplőt sem tudjuk eléggé megkedvelni ahhoz, hogy igazán izguljunk érte. Pedig úgy illenék.
Egyszeri megnézésre merem ajánlani, azonban klasszikus, sokat idézett horrorfilm nem lesz belőle. A hangulata azonban egészen kellemes, borzongatós.
Néhány vonatos film, amik tetszettek:
- Klasszikus és a legjobb az Alfred Hitchcock féle, fekete-fehér változata a Londoni randevúnak, amelyben egy idős asszony eltűnik a vonatról és egy lány kezd utána kutatni, miközben, mintha rajta kívül senki sem látta volna.
- Egy éjszakai járaton az üzletember kerül bajba: Last Passenger.
- Amerikai sportolók kerülnek szervdonorok karmai közé: A vonat - The Train.
- Fura anti-utópia, amely egy nemzedéknek otthont adó vonatról szól: Hólyukasztó.
Rendezte: Mike Nichols A film Mafab adatlapja: Charlie Wilson's War (2007) Megtekintés: Remek kis politikai szatíra, életrajzi beütéssel. Kellemes.
Charlie Wilson tipikus politikus. Issza a bort és prédikálja a vizet. Gourman, hedonista, aki két kézzel falja az életet, csinos nők között múlatja az időt, de Charlie-nak van egy másik oldala; van szíve. Pont ezért lesz megfelelő ember, hogy az Afganisztáni áldatlan állapotokon változtasson, amikor a hidegháború kiélezi Amerikában a paranoiát. Charlie barátai magas körökben mozognak. És Mr. Wilson jól keveri a kártyáit. Egy kis zsarolás innen, némi szívességtétel onnan és a politika malmai egyenletesen forognak. Ugyan kit zavar, ha közben a házassága gallyra ment vagy épp kokainnal lazít és kurvákkal fürdőzik, méregdrága hotelekben?Aztán egy nap a szív megdobban. Néhány barát felhívja Charlie figyelmét az oroszok tevékenységére Afganisztánban. Rambo persze nincs sehol, a lakosságnak juttatott titkos fegyverkezési adomány meg takarókra és nyalókára elég. Tényleg tenni kell valamit!Egy milliomos örökösnő és egy tenyérbemászóan szókimondó CIA-és ügynök azonban segít Wilson képviselőnek az erőforrásait jó útra terelni, ami, ha történetesen nem lenne meg benne a hajlandóság, sosem sikerülni.
Szóval, a kicsapongások ellenére Charlie Wilson egy jó ember. Good Man! Tom Hanks kisujjából hozza a figurát. Olyan, akár a „Kapj el, ha tudsz!” nyomozója, vagy mint a „Halálsoron” fegyőre. Egyszerűen jó. Philip Seymour Hoffman, aki most „Gust Avrakotos” igen titkos-ügynököt játssza. Első szerepe, amiben felfigyeltem rá az „Egy asszony illata” nyálas egyetemistája volt, aki miatt a főszereplő majdnem kirúgatásra került a drága egyetemről. Ebben a filmben kissé rekedtesre vett hanggal, gusztustalan harcsabajusszal és pocakja ellenére is elhihető, hogy olyan ember, aki ha kell, képes kirobbantani egy világháborút. Még Hanks-nél is jobb. Julia Roberts „Joanne Herring” szerepében csak inkább húzóerő, mivel karaktere nem kap annyi lehetőséget, mint a férfiak. Valahogy az egész film alatt enyhén „Szörnyella DeFrász”-ra emlékeztet, egészen az utolsó jelenetig, ahol a rakoncátlan tincseivel újra egy szexis szomszédlány kisugárzással rendelkezik. Kezdetben tényleg szinte fájón látszik, ahogyan az évek az egykori „Pretty Woman” felett is elszállnak, de az utolsó mosolya, amit Charlie Wilson tiszteletbeli ügynökké avatásán, a tömegben megereszt, visszarepít minket a múltba. A Zia elnököt alakító Om Puri-ról utoljára az „Örömváros – City of Joy” című dráma kapcsán hallottam. Kellemes meglepetés volt felfedezni a színészt ebben a szerepben.A zene James Newton Howard. Nem a legjobb filmzenéje, nem is túl hangsúlyos, de néhány megoldása kellemes, ellazító. Persze a Dínó, a Hatodik érzék és a Postás mind erősebbek voltak. Vagy a Sebezhetetlen.
Kulcsjelenet: Joanne Herring Wilson jobbkezével, Bonnie Bach-al (játssza: Amy Adams) pontosan úgy bánik, mint a kutyával. Az egyik pillanatban elküldi a lányt, hogy italt hozzon neki. Flegmán és lekezelőn. Rögtön utána bezárkózik Wilsonnal az emeleti szobába, és akkor két kutyáját zárja ki.A következő jelenet, mintegy kihangsúlyozandóan azt mutatja, hogy Miss Bach és a két „kivert” kutya a hatalmas ház emeletre vezető lépcsőjén ücsörög, unatkozva. Leggyengébb jelenetsor: Két Afganisztáni lázadó vagy szabadharcos kibújik egy bokor mögül, és egy föld-levegő rakétával kilő egy orosz harci helikoptert. A gép lezuhan, de maradt még kettő, amik a várost lövik. Erre megjelenik még két lázadó, pontosan két elhárítóval, ami kissé idétlennek tűnt számomra, és leszedik az utolsó két gépet. Volt benne valami burleszk szerű, rajzfilmes stílus…
Film 7/10 Színészek 9/10 Zene 5/10 Mike Nichols filmrendező ezzel a filmmel búcsúztatta a pályafutását és 2014-ben eltávozott közülünk. Emily Blunt neve itt még nem volt - számomra - olyan ismert és a jelenteit két nap alatt leforgatták. Letöltő link helye: Charlie Wilson háborúja! 70%
Vajon mi történt? Utoljára akkor volt ilyen semmitmondó egy filmzene és Daniel Craig, amikor megnéztem az Invázió-t.
James Newton Howard egy kiváló filmzene szerző. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy képes volt egy közepes Shyamalan filmet is megdobni a négyes fölé, mint a sokat szapult “Az eseményt.
Sejtelmes melódiák, hegedűszó halk cincogása.
De ami máshol működik, az itt unalmas, kisujjból előrázott, iparosmunka. Az a tipikus Newton Howardi érzést nem érzem.
Pedig milyen jól szólt az a hegedű a “Falu” jelenetei alatt.
Nem Joshua Bell, a hegedűművész hibája, hogy nincs elég hangsúlyos főmotívum, pedig arra is szükség van, ha be akarjuk azonosítani a filmet, a gondolataink között.
Egy pár hangból már mindenki tudja, hogy Indiana Jonesra gondolunk, vagy a Cápára, de itt semmi fogódzót nem kapunk.
Az album szinte végig egyenletes, csak néha megyünk föl a hangerővel. Lehetne egyetlen, hosszú track is.
Pedig milyen remek főcímzenéket kaptunk már ettől a zeneszerzőtől?
Danny Elfman hangzásvilága egyszerűen utánozhatatlan. Tudni kell róla, hogy Tim Burton egyik állandó tettestársa, Bridget Fonda férje és az Oingo Boingo formáció egyik szülőatyja. Sajnos az együttes már nem létezik de a nyolcvanas években, amikor a szintitpop berobbant, az O.B. még sikeres filmfőcímzenét (Weird Science) is képes volt készíteni. A filmből talán ma az a legemlékezetesebb és Kelly LeBrock, aki egy időben modellkedett, máskor pedig Steven Seagal arája volt, Egészen ölve, vagy halva…
Danny Elfman egyszerűen egy zseni. Zenéi elég könnyen felismerhetőek, mind a rengeteg hangszer néha kakofonikus összecsengésének, mind a pergő ritmus miatt. Ha legalábbis az kell. Főcímzenében például elég egyedi, ahogyan beindul és felizzik a téma. Pl. Batman, Men in Black. Mars Attack!
Néha nem sikerül túl erős zenei motívumot kitalálnia, de az előadás egyedisége kárpótol minket: Planet of the Apes, The Family Man.
Néha viszont olyan erős a zenei aláfestése, hogy a Score már-már agyonnyomja a látványt. Mindenesetre nem véletlen, hogy vannak rendezők, akik többször is dolgoztak vele.
Az albumon 20 Tracket hallunk.
Az első kettő (Introduction, Hellboy II.- Titles) elég ártatlanul indul. Előkerülnek a valamennyi zenészt kihasználó lassan felépülő főmotívumok, de volt már jobb is.
A 16. Track: A Dilemma rendesen nekem is okozott némi dilemmát. A három perces nóta utolsó perce olyan volt, mintha hallottam volna valahol… Egészen pontosan kísértetiesen emlékeztetett James Newton Howard Lányára a vízben. Meglepett, az fix. Kicsit kritikusabban figyeltem ami azután jött.
Az albumól azonban hiányzik a tűz. Sehol nincs az az ember, aki halhatatlanná tette a score műfaját olyan filmzenékkel, mint az Ollókezű Edward, vagy a két abszurd karaktereket felvonultató bábfilm felnőttmese, a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Halott menyasszony?
Sajnos a legtöbb nóta elindul valamerre, de előbb vége, mint, hogy megérkezzen valahova. A 19-es In the Army Chamber is mintha egy Múmia film vágószoba padlóján végezte volna. Azért a harmadik percre ismét előjönnek a vonósok, a fúvósok és Elfman szelleme.
A legtöbb izgalmat akkor okozta az album, amikor kicsit megremegett a zene, mert szarakodott a gépem. Azt hittem, rossz a letöltésem. De csak viccelt a masina.
A 20. Finale lassan indul, ahogy egy elbúcsúzásnak indulnia kell. Kicsit visszaköszön az Ollókezű. Azután megyünk fel és fel… és egy kellemes keleties beütésű, sípos lezárást kapunk, ami teljesen elüt az album első 34 percétől.
Igazából, nem is érezném hiányát, de legalább megtudjuk, hogy Danny erre is képes. Csak ne lenne a dobok ellenére is olyan erőltetett.
Megtekintés: Ritka műfaji hibrid, ami kicsit hosszú ám szórakoztató.
Már a film felütése, kezdése is sikeresen berántja az embert abba a szikár és véres világba, amelyet egy western-horrorfilmtől elvárunk. Egyrészt, egy brutális és naturális gyilkossággal indítunk, amolyan in medias res, másrészt, olyan mellékszereplőkkel, akik talán megették a kenyerük javát, azonban szakmailag valamilyen formában lehet hírnevükre számítani, nem lesznek ismeretlenek azok számára, akik szeretik a horrort.
Két bandita megkötöznek néhány pionírt majd anyagi javaikat megszerezve, végeznek velük. Egyikük, a robusztus figura, Buddy, akit az a Sid Haig kelt életre, aki már a hatvanas években kezdte a filmezést és sok egyéb epizódszerep mellett főleg horrorfilmes vonalon képviseltette magát. Reneszánszát egyértelműen Rob Zombie-nak köszönheti, aki beleszuszakolta egy véres és művészfilmes eszközöket is felhasználó horrorfilmbe, majd annak populárisabb és még kikacsintósabb folytatásába. Haig munkássága számomra alig ismert, azonban már 1966-ban szerepelt a "Vérfürdő - Blood Bath" című horrorban és amiért emlékszem rá, az a Roger Corman istállóban készült sci-fi-horror, "A félelem galaxisa - Galaxy of Terror (1981), amelyben félelme végez vele; saját levágott keze gyilkolja meg a karakterhez nőtt furcsa kristályból készült dobócsillaggal. Azt hihetnénk, hogy Sid Haig amolyan filmes senkiházi, aki csupa ZS kategóriás filmben bohóckodik, ezért néhány nívósabb film címét is felsorolnám, hogy lássuk, azért ott volt sokszor a tűz közelében: THX 1138, Gyémántok az örökkévalóságnak, Lambada, a tiltott tánc (!), Jackie Brown. A kilencvenes években már-már visszavonult, majd Tarantino és Zombie visszarángatták a filmezés világába, hogy egy tíz éves foghíjas periódus után ma ismét benne legyen minden baromságban. Legismertebb szerepe a trágár Spaulding kapitány.
A másik gonosztevő, a szinte felismerhetetlen David Arquette az Arquette klánból, Purvis szerepében. Arquette számára még csak nem is teljesen idegen a műfaj - igen, ez az összevont szubzsáner - hiszen egy erősen hasonlóan véres, kannibálos, western környezetű moziban alakított egy előbb katonát, majd lemészárolt alakot: Farkaséhség - Ravenous (1999). Arquette, filmes házasságán kívül két dologgal hívta fel magára a figyelmet; egyik, hogy valamiért fejébe vette, hogy helye lenne a pankrátorok világában és a Sikoly sorozat egyik legszerethetőbb és egyben legszerencsésebb karakterét játszhatta el, akit nem írtak ki a női főszereplők mellől. Nem igazán tartom őt nagy színésznek, viszont ha meglátom, mindig mosolyognom kell, mert alapjában véve, szemre egy kedves figura, annak ellenére, hogy néha olyan akasztani való karaktereket alakít, mint Purvis.
A két lókötő, hogy berántsanak minket a film hangulatába, kezdésből megöl három embert és közben végig civakodnak, mint egy rossz házaspár. Végül megszentségtelenítenek egy bennszülött áldozati helyet (Hogy lehet megszentségteleníteni valamit, ami valójába vallásilag messze áll mindentől, ami szent?) ami miatt Buddy belezés áldozata lesz, Purvis pedig egyelőre lóhalálában elmenekül a legközelebbi település felé.
Erős indítás, amely olyan filmek dramaturgiáját követi, mint pl. Az eltűntek - The Missing (2003), A 13. harcos - The 13th Warrior (1999) vagy akár a Cowboyok és űrlények - Cowboys & Aliens (2011). Ezekben a filmekben mind nagyon hasonló az alapfelállás. A szélsőséges körülmények között élő közösség néhány tagját megtámadják, elrabolják, hogy azután egy hirtelen verbuvált mentőcsapat bosszút álljon vagy megpróbálkozzon a szöktetéssel. Zahler két órában meséli el, hogyan sikerül hőseinknek megbirkóznia a feladattal. Kezdetben elég terjengősen - néha már-már unatkozni is kezdünk - majd végül, kissé összecsapottan. A film lezárása ezért egyszerre tűnik túl egyszerűnek és kicsit összecsapottnak, legalábbis a komótos tempó megszokása után.
Viszont Zahler nagyon jól építi fel fontosabb karaktereit és leszámítva néhány apró logikátlanságot (Érthetetlen, hogyan tudják meglepni álmában a mentőcsapatot, hiszen korábban láttuk, mennyire éberen "alszanak".) vagy egyéb dramaturgiai mellélépést, (Matthew Fox aprólékosan felépített figurájának mellékes és gyors bevégzése.) szinte végig egyenletesen fenntartja a néző figyelmét.
Purvis miután betér a városkába, hamar összetűzésbe kerül a seriffel (Kurt Russell, aki először furának tűnhet a szerepben, végül azonban lubickol benne) és fogdába kerül. Míg a serifftől szerzett sebesülését látja el a városka éppen ráérő ápolónője, megérkeznek Purvisért a barlanglakó bennszülöttek és több embert magukkal hurcolnak. Másnap, eléggé megkésve veszik észre, hogy az éjszaka eltűnt a rab, az egyik helyettes és az ápolónő, Samantha O'Dwyer (Lili Simmons), akinek férje, Arthur (Patrick Wilson) balesetéből felépülőben otthon maradt. (Az a lábsérülés kissé túl direkt dramaturgiai húzás, amelynek hiánya erősen csökkenthette volna a játékidőt.)
Csupán négy elég tökös ember maradt a városkában a marhahajtás idején, akik az elraboltak után vethetik magukat és ők sincsenek felkészülve mindarra a bonyodalomra, ami út közben és a végén várja őket.
A fényképezés többnyire gyönyörű - főleg a külső felvételek, a nagy totálok - míg a belsőkben néha vannak talán nem túl előnyös beállítások. (Arthur hálószobájában az a gerenda középen különösen zavaró...) A zene nem hagyott bennem mély nyomot, viszont alátámogatta a hangulatot. Több remek és/vagy ismert színész jelenik meg a filmben, akár teljesen mellékes karakterként is. Rögtön két kultikus a nyolcvanas évekből: Sean Young, aki Rachel-t, az androidot hozta a Szárnyas fejvadászban - Blade Runner (1982) és Michael Paré, aki főszereplő volt a Philadelphiai kísérletben - The Philadelphia Experiment (1984). Mostanra Young szépsége erősen megkopott és Paré is inkább csak azért van még mozgásban, mert sok vackot elvállal, pl. Uwe Boll filmjeit. Megélhetési színész lett belőle. 2015-ben tucatnyi munkája van folyamatban.
Fontos még kiemelni a szereplők közül a mindig remek Richard Jenkins-t, aki talán a legösszetettebb figura szerepét kapta meg Chicory személyében. Az állandóan kotnyeleskedő, bizonytalankodó reszketeg seriff helyettes helyettes tényleg remek karakter. A film legtöbb humoros pillanata hozzá köthető, amire szükség is van, hogy ne legyen a film annyira végletesen pesszimista darab. Így is elég nehéz befogadni a történetet, annak erőszakossága és összetettsége miatt. Meg azért, mert nem nagyon szoktak működni a műfajon belüli produkciók. A horror és a western nehezen fér meg együtt, akár a sci-fi és a western. Bármilyen köntösbe is csomagoljuk az együttes terméket, megfigyelhető benne nem kevés történelmi anakronizmus. Szerencsére a téma itt nem boncolgat olyasmiket, mint szellemek, démonok és társai, pusztán csak nagyon realisztikusan ábrázolja a gore effektusokat. A horror így főleg abban merül ki, hogy ami erőszak van a filmben, az elképesztően naturális. Viszont az erőszak egyértelműen nem csak a bennszülöttek oldaláról köszön a néző arcába, hiszen már az indító jelentben megtudhatjuk, hogy maga a fehér ember is végtelenül erőszakos. Talán tudatos döntés, hogy párba állítsák egymással a személytelenebb kannibálokat a néző által már ismert színészekkel; ez is felerősíti az ellentétet a két oldal között, pedig végeredményben, ha jobban belegondolunk, morálisan a bennszülöttek állnak feljebb, hiszen hitüket és territóriumukat védelmezendő kerülnek összetűzésbe a fehérekkel. Így őket akár fel is menthetnék, ha módszereik nem lennének olyannyira erőszakosak.
Látszik, hogy a film a rendező szerelemgyereke, amire nem csak a hosszú - vághattak volna - játékidő utalás, hanem a rengeteg párbeszéd, ami árnyalja a szereplőket. Zahler 2007-ben öntötte végleges formába a forgatókönyvet, amin alig változtattak a forgatás idejére, amit végül röpke három hét alatt lezavartak, főleg Utah államban és Új-Mexikóban. A néhány változtatást az indokolta, hogy a kiesett eredeti színész (Jim Broadbent) választások után volt, aki nem tudott a produkcióban maradni és a helyette érkezőre (Richard Jenkins) kellett kicsit fazonírozni a már elkészült scriptet. Kurt Russell nagyon megvolt elégedve a forgatókönyvvel és ahol lehetett, ott dicsérte Zahler munkáját. Eredetileg olyan színészek voltak a befutók a főszerepekre, mint Peter Sarsgaard, Timothy Olyphant, Michael Wincott és Jennifer Carpenter, azonban a hosszú előkészítések miatt sokukat le kellett cserélni, más elfoglaltságok miatt.
Ha szeretnéd látni ezt a roppant erős mozit, itt keresd: Csontbalta letöltés!
75%
Ha nem szereted a kimért, lassú tempót és karakterépítést, vagy nem szereted a véres jeleneteket, akkor ez nem a te filmed.
Nem vagyok az a fajta Internet függő felhasználó, akinek teleszemetelik spam-hirdetésekkel a levelesládáját és utána nyálat csorgatva szájszélemről, agy-mosottként rendelgetni kezdek.Nem. Nagyon megnézem a termékeket és ha még véletlenül tetszik is, végül lebeszélem magam az egész procedúráról, mert egyszerűen az a bizalmatlan fajta, megcsontosodott gondolkodású ember vagyok, aki nem bízik a termékben, ha nem forgatta előbb körbe, nem kopogtattam meg és nem szívtam be az illatát.
Nem tehetek róla!
Ilyenné lettem szocializálódva.
Az a bizalmatlan fajta.
Azután nem igazam lett, hogy megint nem hittem el elsőre azt, amit láttam?
Véletlenül sikerült megakadnia szememnek olyasmin, amin elgondolkoztam; ha az egész cuccra nem is lenne szükségem, azért a kés hasznos adalék lenne a konyhában.
Tudniillik, az egyik termékreklámozó oldal felajánlotta, hogy akciós áron, potom 1690Ft-ért gazdája lehetek egy sushi készítő szettnek!
Nem akkora összeg, nem igaz?
A fényképen meg teljesen jól látszódott, hogy a készlet ... szegről-végről... tartalmaz egy szakács kést, ami már magában megéri az akciós árat.
Kinagyítva láthatod, hogy a sushi készítő szett jobb szélén egy konyhakés is helyet kapott. Amíg gyönyörködtem a fotóban, egy üzletkötő kisasszony online rákérdezett vásárlási szándékomra egy felnyíló ablakban.
Nem sokat tököltem, mivel sejtettem a választ, ezért azonnal belekérdeztem, hogy a kés is a szett tartozéka e? Sushi szettről beszélünk, nem igaz? Abba pedig egy kés is beletartozik.
A kisasszony nem esett kétségbe, hanem közölte, a kép illusztráció.
Szerinted is ez egy kissé kitérő válasz?
Szerintem az.
Szóval pontosíttatnom kellett vele, hiszen a rendelést a késtől tettem függővé.
Udvarias, nem igaz? Semmi mellébeszélés. Sőt, a kést meg sem említi, nehogy belemenjünk egy bonyodalmas és hosszadalmas beszélgetésbe. A kis hölgy szakmailag szerintem a csúcson van.
Tehát, a késre nem mond igent, hiszen pontosan tudja, hogy nem tartozik a szetthez - csak jól mutatott a fotón - és elárulja magát, hiszen egyetlen mondatba sűríti, hogy a.) Megbeszéli a kérdést a hirdetővel b.) ugyanakkor máris opcióba helyezi, hogy javítani kell a leírást, ergó tudja, hogy az javításra szorul.
Köszike!
Így nem lesz nekem jó kis sushi késem!
Gondoltam, még szívom majd a vérüket, ezért munkába indulás előtt elmentettem az oldalt, hogy hazatérve megtekintsem a szükséges változtatást a hirdetésben - pontosabban beléjük tudjak kötni, ha esetleg továbbra is félrevezető marad a reklám.
Azonban be kell látnom, az oldal nem próbálkozott belevezetni a vásárlót egy rossz vásárlásba, miután jeleztem a megkérdőjelezhető részletet.
A végeredmény egy sokkal kevésbé étvágygerjesztő reklám fénykép lett, ami viszont már hitelesebb képet fest a megvásárolandó - és csupaszabban gagyibb - termékről.
Csak tanácsolni tudom, hogy hasonló termékek esetén, ahol több darabos a csomag, figyeljetek rá, ne akarjanak többet mutatni, mint amit majd kapni fogsz.
(Nem, abba nem akartam belekötni, hogy a rizs és hal a csomag része vagy nem. Annyira nem vagyok kukacoskodó.)
Teszem hozzá, ma meg megint megjelent a facebook oldalon a hirdetés, még a régi fotóval és kicsit nagyobb összeggel:
Megtekintés: Szórakoztató stílusparódia vagy vígjáték. Nem tökéletes, viszont nem unalmas.
Alig egy hete - vagy kettő - már lezavartam egy Final Girl című filmet és habár a cím erős belső utalás volt a slasher filmeknél megszokott, utolsó lány effektusra, sajnos az irónia abban a moziban ennyivel - a cím - ki is merült. Semmi kikacsintás, semmi gyilkos poén.
Szerencsére, ebben az évben azért nagyon hasonló címmel - és külön gratulálok a magyar kiadó és szinkronstúdió munkájának, olyannyira gyökér változattal sikerül útjára engedni a filmet itthon, aminek nyomokban sem sok köze van a tartalomhoz - készült egy sokkal megfelelőbb stílusfilm, amely ötvözi a slashert és a humort, inkább a poénok javára; The Final Girls a.k.a. Végső lányok.
Itt már kimondják a szereplők, mi is ez valójában, ízelítőt kapunk a műfajból, van paródia, irónia, egyebek. Nem rossz, nem rossz, mégis a stáblista alatt azon morfondíroztam, hogy ez azért még kevés a boldogságomhoz. Átmentünk ugyan a filmben a hülyeség egy határán, ám mégsem lépték meg a készítők azt, amire végig vártam - szpojler: egy fontos szereplő visszahozását az életbe - pedig, ha valamiről szólnia kellett volna a filmnek, akkor az ez a tündérmesei gesztus. (Talán úgy vélték, az már sok a jóból.) Így viszont a lezárás nem történik meg, illetve olyan formában leszünk részesei, hogy akár lehetne folytatás, ami nem biztos, hogy szükséges.
Max (Taissa Farmiga) apját nem ismeri, anyukájával viszont elég haveri a viszonya, ami egy csapásra megváltozik egy autóbaleset miatt, mikor is anyu átköltözik a másvilágra. Max nehezen heveri ki a tragédiát, rokonokhoz kerül és az sem segíti nagyon a gyógyulását, hogy édesanyja rövid ideig színésznőként próbált szerencsét és egy sikeres slasher sorozat első részében alakított szexelő áldozatot, így a múlt mementójaként állandóan téma lehet a környezetében.
Amolyan rekreációs programként a szűk baráti kör ráveszi egy közös mozizásra, és természetes, hogy a megtekintendő mozi anyu egykori nagy mellmérettetése. Max nem rontja el a többiek örömét, így beül az unásig látott, mostanában került filmre. Azután amolyan "Végső állomás" szerűen elszabadul a pokol a nézőtéren és bármilyen valószerűtlen, a főszereplő és baráti köre, csoda folytán átkerül a filmbe.
Onnantól a humor felerősödik és parabola jellegű műként kezd működni. Szóba kerül pár filmes tudnivaló és a film képi törvényei, valamint a játékidő mind beleépül a megváltozott valóságba. Láttunk már ilyen (mozi szereplők lépnek át a valóságba, pl. Az utolsó akcióhős, Kairó bíbor rózsája) és olyan (valós szereplők lépnek át a film világába, pl. Pleasantville, Teledili) változatot is. Az erkölcsi példázat is megjelenik, direkt, pacekba: Ne mutogass csöcsöt, ne szexelj, mert akkor lekaszálnak!
Max kezdetben rácsodálkozik erre a világra - ki ne tenné? - azonban hamar feltalálja magát és elhatározza, ha van rá mód, igyekszik kihozni a legtöbbet az esetből és talán anyukáját, Amandát, vagy Nancy-t, ha már a filmen belül vagyunk (Malin Akerman) is igyekszik megmenteni. Azért az laikus szemmel is érezhető, hogy a forgatókönyv felhasználja ugyan anyukát, mint karaktert, de nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel és Max gondolatai sem nagyon lesznek világosak számunkra, azzal kapcsolatban, miket tervez anyuval és azzal, hogy kézzelfogható lett számára, igaz, kicsavart módon.
A film sajnos közel sem olyan szórakoztató, mint a trailere, amiben az összes értékesebb poént sikerült belesűríteni. A filmet nagyon vártam, miután sikerült belebotlanom a trailer-be és nem állítom, hogy csalódtam a filmben, viszont jóval magasabb elvárásaim voltak vele szemben. Az azonban biztos, hogy a másik, humortalan változatnál, amelyik csak címében emlékezteti a nézőt a tartalomra, ez egy sokkal populárisabb, befogadhatóbb variáció.
Eleve nem lehetett mondjuk komolyan venni egy olyan filmet, amelyikben a szereplők fellépnek a gyöngyvászonra.
Amit nehezményezek, hogy pár remek ötleten kívül nem erőltették meg magukat a szerzők.
Ami nagyon jó pillanat volt, az többek között a flashback beépítése a filmbe és megjelenítése, a narrátor hang működése, illetve a filmre került feliratok kreatív felhasználása.
Még néhány jelenetsor nagyon eltalált, pl. a játékidő kezelése, ha nem a megfelelő helyen vagyunk dramaturgiailag, illetve a végtelen filmes körforgása, ha benne vagyunk a jelenetben.
A Jason Voorhees hangeffekt meg a nyolcvanas évek filmjeiből legalább akkora alap, mint a Cápa főtémája.
A szereplők főleg a mostani vígjátékdömping megbízható figurái. A leggyökerebb figura pl. Kurt, akit Adam DeVine alakít, és ő ismerős lehet többek között a Tökéletes hang sorozatból. Nina Dobrev meg a Kamuzsarukból. Adam DeVine feje eleve olyan, mintha egy maci és egy operáció előtt álló transzi fia lenne és végig olyan fejeket vág, hogy arra gondolsz, vajon a családja hogyan bír röhögés nélkül leülni vele ebédelni? Malin Akerman nekem egyértelműen az Agyő, nagy ő!-ből maradt meg és talán emlékszel abban, amikor a hosszú autóutat azzal igyekezett feldobni, hogy az összes rádióban elhangzó slágert végigénekelte, míg Ben Stiller azt kívánta, velem együtt, hogy kussolna el végre. Akerman itt is eljátssza a slágerénekes pipit, ám rövid úton fejre áll a kocsival, így titkos kívánság teljesülése pipa! :)
Egyértelműen azonban a film legjobb pillanatai az idegbeteg figurát alakító, pöttöm mini-szuper Angela Trimbur-hoz köthetőek, aki végső szexis táncát improvizálta és megmutatta, hogyan lehet olyan gyorsan "kiesni a szerepből", hogy a néző szinte fel sem foghatja...
Fura véletlen, vagy a színész tudatos döntése állhat az mögött, hogy Alexander Ludwig mindkét Final Girl produkcióban tevékenyen részt vett. A másikban szociopata gyilkos, itt meg szeretni való hősszerelmes. Kár, hogy olyan a feje, mintha egy Korcsmáros Pál képregényből lépett volna ki.
Egyszer minimum ajánlatos a filmet megtekinteni.
Slasher rajongó előnyben.
Elbírt volna mondjuk több vért és humort.
A befejezés a könnyebbik utat választotta.
(Nem lépték meg, hogy Max visszahozhassa az anyját az "életbe", mert az talán már az írók szerint is feleslegesen sok kérdést vetne fel, amire nincs idő. Talán ezért olyan biztonságos a befejezés is, ami kiszámítható.)
60%
Ha szeretnéd megnézni, és persze szeretnéd, akkor: Végső lányok!
Megjegyzés:
Sosem fogok rájönni, kinek az elbaszott ötlete volt a Final Girls címet Szöktetés a pokolból-nak magyarítani, hiszen a szereplők nem a pokolba kerülnek és gyakorlatilag nem is szöktetnek meg senkit...
