Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Ennél szpojleresebb posztert ehhez a filmhez nem is gyárthattak volna,
de legalább így alátámasztották a teóriámat, amelyet a cikk végén vetettem fel,
miután eddig kb. csak negyven percet néztem meg a filmből... :)
Megtekintés: Ha érdekel a második világháború és a regeneráció évei, akkor ez a te filmed.
Ilyen filmekre is szükség van, hogy teljesebb képet kapjunk róla, mennyire embertelenné tesz bárkit a háború, függetlenül oldaltól, ahol az ember áll. Az Interneten kutakodva sem túl egyszerű Dánia egyik szégyenének tekintett világtörténelmi lépéséről részletes adatokat fellelni - igaz, csak felületesen tettem azt - ezért gondolom úgy, hogy az ilyen filmeknek létjogosultsága van, hogy amolyan terápiás célzattal meséljen azokról az eseményekről, amelyet egyébként úgy gondolnád logikusan, hogy mélyen elhallgatna bármelyik ország, amelyik részese volt. Zandvliet filmje - rendezte és a forgatókönyvet is ő írta - szerzői film, amely megmutatja, hogy azért, mert valaki győztes lehet egy háborúban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy erkölcsileg a másik nép fölé tud emelkedni. Ha megfelelő távolságból akarom nézni a film helyét a kultúrában, akkor azt felelném, hogy Zandvliet ezzel kíván megemlékezni azokról a német gyerekekről, akik a második világháború lezárása után Dániában haltak meg, fogolytáborokban, vagy, mint a filmben, harcászati (Rég voltam katona; vajon az aknakeresés is megfelel a fogalomnak?) tevékenység közben. Mostanra bizonyos történelmi adatok és kutatások értékelése után bizonyos, hogy a Dániai politika nem bánt kesztyűs kézzel az országban a háború után bennragadt német populációval.
Zandvliet kamerájának objektívén keresztül mutatja meg nekünk azt a borzalmat, amely néhány fiatalemberre - többségük még alig lépett ki a pubertás korából - várt Dánia partjainál, Skallingen körzetében, ahol több tízezer - telepített akna Dánia földjén több, mint kétmillió volt - taposó aknát ástak a német megszállók a homokba, hogyha esetleg az Amerikai hadsereg igyekezne partra szállni, megnehezítsék a dolgukat. Mikor Németország elbukott, Dánia nem viselkedett nagyvonalúan a vesztesekkel. Több száz fiatalembert, német katonát vezettek a "fertőzött" területekre, ahol azután gyorstalpaló (Amolyan OKJ-s tanítás után) módban bevezették őket az aknák hatástalanításának rejtelmeibe és szigorú őrzés mellett kirendelték őket felszedni mindazt, amit korábban a német utászok a földbe dugtak.
Ezek mellet azonban nem csak a bármikor felrobbanással fenyegető fegyverek okoztak stresszhelyzetet, hanem a Dán kormány rideg hozzáállása is ezekhez az örömkatonákhoz. A dánok semmivel nem járultak hozzá, hogy legalábbis emberséges körülmények között kényszerítsék az idegőrlő feladatba a fiatalokat. Az orvosi ellátás szinte nulla, az élelmiszer és egyéb ellátmány erősen akadozott és mindezen mostoha körülmények mellé még az általánosan destruktív németellenes hangulat sem segített. A film igyekszik pártatlanul bemutatni mindazt a lélekromboló hatást, amely ezeket a fiúkat érhette.
Tény, hogy még napjainkban (2015) is állítólag közel nyolcezer akna maradt az északi partok homokjába ásva és az is, hogy a kormány - mostanra legális módszerekkel -igyekszik ezeket előásni, megsemmisíteni.
A filmről a bevezető után teljesen felesleges tartalmat írni, hiszen ennyiből is kiderül, mire számíthatsz. A történelem egyik fekete pontját mutatja be ez a végig hangulatos és feszült filmdráma. Végig sejted, hogy a halál ott van a pillanatban elbújva, mégis mindig meglep, hogy mennyire váratlan lehet a pillanat, amikor bekövetkezik az, amelytől ezeknek a fiúknak félniük kellett. Még a kényelmes fotelben ülve is elfogott az érzés, hogy a gyomrom szorul össze az idegességtől, mert nem tudtam, mi történik a következő pillanatban és kiért kell izgulnom. Ebből a szempontból a film jól teljesít és hangulatilag vetekedett az utóbbi évek, számomra egyik legfeszültebb és legötletesebb cselekményű horrorfilmjének feelingjével, a "Valami követ-tel". Ott éreztem ezt a zsiger bizsergést az ismeretlentől való félelemtől.
Ebből is látszik, hogy a félelem érzet lehet nagyon hasonló akkor is, ha tudod, mire számíts (felrobban a kezeid között egy bomba, amely az orrod előtt van és ismered a mechanizmusát) vagy akkor is, ha nem (mikor és milyen formában tűnik fel a szexet halállal büntető démon, mennyi szabadidőt nyertél korábban). Bár, tegyük hozzá, ez sarkítás, hiszen mindkettő esetben azért állandóan ott lebeg előtted a "bármikor bekövetkezhet" érzés.
Azért pár szót csak kell ejtenem a történetről:
A főszereplő egy dán torzsőrmester, Carl (Roland Møller), aki mélységesen megveti és gyűlöli a németeket, beleértve a keze alá adott utász bojtárokat. Kutyaként bánik velük, eltiporva a lelküket. De, ahogyan telnek a hetek, hónapok, lassan megnyílik a rábízott fiatalok felé és ezzel megkezdődik az ő enyhülése is, hogy végleg maga mögött hagyja a háborúban felhalmozott gyűlöletét, mert csak úgy lehet továbblépni és elhagyva a keserűségünket, egy pozitív életet élni. Még akkor is, ha vannak sebek, amelyeket magunkkal cipelünk és vannak amelyek begyógyulnak.
Megkockáztatom, hogy a római számok az évszázadokat jelölik,
amikor még javában dívott a megoldás nem kívánt utasok ellen,
amit a film is felvet.
Megtekintés: A végeredményt tekintve csodálom, hogy nem aludtam be rajta.
Clive Gordon filmjében kicsit túl lett tolva a misztikum. Még akkor is, ha miután kihámozzuk a lényeget a történetből, kiderül, hogy semmi szükség nem lett volna erre. Így viszont félre leszünk vezetve, ami viszont nem is rossz húzás, hiszen egy fárasztó nap után ültem le a film elé és bár már húzott az ágy, érdeklődésem fenn lett tartva és végigültem azt a száz percet.
Az egyik ok, amiért egyáltalán nekikezdtem a filmnek, hogy a főszerepet Daniel Brühl, Európa titkos színészi csodafegyvere alakította, a másik pedig az, hogy pár éve láttam egy másik Cargo című mozit, amely valahol a sci-fi és talán horror mezsgyéjén imbolygott és azt hittem, megint azzal lesz dolgom. Hát, nagyon nem, de utólag nem bánom, mert kipipálhattam ezt is. 2006-ban Brühl még erősen a kölyökképű skatulyában tevékenykedett, szájtartása, ami szerintem rá jellemzően jellegzetes, már ekkor kiütközött pelyhedző állán. Kedvelem, mint színészt, tetszik, hogy az Európai underground - ez nem feltétlenül igaz, de nem underground már maga az olyan film, amelyik alig jut el a közönséghez, pl. hozzánk - részeként előfordul, átrándul a mainstream világába. Kérdeztem is Milót, hogy vajon mekkora számlával rendelkezhet annyi A és A közeli mozi után, hiszen mostanra legalább olyan vegyes a filmográfiája, mint a hasonlóan tudatosan karriert építő Ryan Reynolds-é. Tippelni sem merünk. Gondolom, azért alatta marad Amerikai kollégáinál, viszont sírni nem lehet oka.
A film főszereplője, Chris (Daniel Brühl) kalandos úton egy teherszállító hajón találja magát, mint potyautas, ám elég hamar lelepleződik. A kapitány felajánl neki egy apró lakosztályt, hogy az Európába visszatérő hajón ledolgozhassa az utazása árát. A hajó legénysége kezdetben eléggé elzárkózik a német fiatalembertől, később viszont, mire befogadnák, titokzatos események kezdik felborzolni a kedélyeket és ezekbe Chris is vastagon belekeveredik, kezdetben passzív nézőként, később aktívan. Végül kifordul magából mindenki és olyan képzeletbeli morális határokat lépnek át, amelyeket feldolgozni alig lehet ép ésszel, többeknek nem is sikerül.
Ha úgy gondolod, kissé elkendőztem a mozi tartalmát, akkor jól érzed. A történetről bármi konkrétumot írni vétek lett volna, erősen befolyásolná a néző szubjektív véleményének kialakulását. Egy biztos, Gordon filmjének van hangulata és a titokzatossága bizonyos kérdésekben végig megmarad. Nem állítom, hogy ettől jó film lenne, vagy, hogy könnyen befogadható, mert ahhoz kell hangulat is. Engem véletlenül jó időben kapott el. Már a mozi közben röpködtek a tippek a megoldásról és szóba is került valahogy - talán Miló kezdte felvetni - hogy vajon Chris-szel a potyautassal mit tennének, ha ráakadna a legénység és akkor említettem meg, hogy szerencséjére fehér és beszél világnyelvet, mert ellenkező esetben még az is benne van a pakliban, hogy, mint amilyen egyszerűen korábban lerendezték az ilyesmit a hajókon, simán belevetik a hullámok közé. Azután szépen hasonló irányba haladt a cselekmény...
Éreztem mondjuk némi logikai ellentmondást a korábbi hajó elvesztésének történeténél, hiszen akkor meg arra lennék kíváncsi, az újra meg honnan volt pénz, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Nyilván a forgatókönyvnek szüksége volt egy indokra, hogy felépítse és bemutassa a drámát, amelyet boncolgat, csak kissé túl profán módon építette azt a történetbe. Egy biztos, hogy amikor már kezdjük kapiskálni, mi is történik a hajón, könnyen megjósolhatjuk a befejezést is. Kezdetben még arra is hajlottam, hogy valamiféle horrorfilmet látok, csak lassan indul be, végül azonban egy kőkemény drámába ment át a cselekmény. A befejezés nem volt számomra tökéletesen indokolt és a katarzist sem hozta úgy el, mint ahogy számítottam rá a felépítése után.
Brühl mellett kiemelném a kapitány szerepét alakító Peter Mullan nevét és Gary Lewis-t, akitől egy a korábban megszokott szerepkörétől homlokegyenest eltérő karaktert formáz meg.
Megtekintés: Horror-fanatikusoknak kihagyhatatlan. Nem a minősége miatt.
Pont annyi is a lényege. A film első része kellően titokzatos, némi értelmet és mitológiát a második résszel kezdtek felépíteni. Hogy miről szól, teljességgel mellős, hiszen a vak is látja, hogy valójában nem a mondanivaló itt a lényeg, hanem a filmhez megnyert emberanyag funkciótlan, ám annál látványosabb legyilkolászása.
Nagy vonalakban van egy maszkos gyilkosunk, aki nem elég, hogy egy krómálarc mögé rejtőzik végig - ami megtartja a titokzatosságát, ellenben a hangulatos, de titokzatosságban elvérzett Hush című mozival - de még egy kamerát is hordoz magával, főleg az álarc mellé erősítve, hogy később, nem tudni pontosan milyen célokra, felhasználja a felvételeket.
A másik szál, amivel egybefolyik az eseménysor, pedig egy csinos lány (Bobbi Sue Luther) menekülése a gyilkos elől. A lány közben belebotlik egyéb karakterekbe, ám mivel a gyilkos Michael Myers és Jason Voorhees állhatatosságával és szívósságával rendelkezik, végig a nyomában marad és aki útjukba kerül, azokat könyörtelenül legyilkolja. Ez persze profánul hangzik és elhiheted, a filmben is az...
Arra legalább jó, hogy jobb sorsa és szerepre érdemes karakter és sorozatszínészeket lehessen véresen lemészárolni a vásznon, amiben segít, hogy a rendező, Robert Hall mielőtt rendezni kezdett volna, kb. száz egyéb és néha A listás filmben tevékenykedett maszkmesterként, make-up készítőként, trükkmesterként. A végeredményben ez meglátszik, mivel a kés a fejbe jelenetek ijesztően naturálisra sikerültek és egyik-másik kifejezetten gyomorforgató. Az gondolnád, hogy egy ennyire szimpla vérengzős slasher-re elég nehéz megnyerni ismert neveket - volt aki akkor még tényleg csak ismerkedett a hírnévvel - Hall-nak mégis sikerült szereznie pár nevet, akik korábban horrorfilmes és független filmes vonalon lettek híresek, míg mások azóta kerültek jobb pozícióba.
A botos kripli, Kevin Gage főleg a Szemtől szemben krimiből lehet ismerős, de élettársa a filmben, akit egy ablakkeretben sikerül késélre hányni, az a Lena Headey, aki több kisebb szerep után eljátszhatta Sarah Connort egy Terminátoros sorozatban, majd 2011-től fontos tagja lett a Trónok harca című fantasy Sagának. A temetőben dolgozó preparátor nyúlfarknyi és buta szerepét a nyolcvanas években állandó negatív szerepeire kárhozott Richard Lynch kapta, életének utolsó szerepeinek egyikeként. Sean Whalen ebben a filmben viszont pont, hogy sokkal jobban járt, mint egyébként szokott, hiszen kerek mondatai vannak és közel negyven percet végigmenekül a játékidőből. Ismerős lehet pl. A kábelbarátból vagy a Twisterből is. Lucas Till ázsiója a film után egy évvel kezdett emelkedni - Kém a szomszédban, X-Men: Az első és pár folytatás - bár, még van mit fejlődnie. Itt elég volt neki kb. három perc, az ostobább figurákból. Az egyértelmű meglepetése a filmnek számomra Johnathon Schaech, aki hat évig volt Christina Applegate férje, független filmes vonalon láthattuk tucatnyi produkcióban és lehet, hogy fel sem ismertük és eljátszotta az Országúti diszkó második részében Patrick Swayze figurájának a fiát. Schaech annyira elvetemült, hogy bevállalta a második részt is, ahol egy ügynök szerepét alakítja. Ha valaki azonban fontosabb szereplője lehetett ennek a véres ámokfutásnak, akkor az Thomas Dekker, aki az utolsó félórában jelenik meg, majd karakterét tovább viszi a második etapra is, miközben a lány, akinek végig drukkolunk... de ezt majd egy másik kritikában. Dekker, Lena Headey-vel együtt ugrott bele a Sarah Connor krónikái sorozatba, mint anya és fia. A sorozatban viszont legalább volt közös jelenetük.
Ahogy elvárható, a gyilkosságok, azaz gore elég naturálisra sikerült a filmben, így aki ezt keresi egy horror moziban, nem fog csalódni. A zene már felejtős és a hangulattól sem voltam elragadtatva. A forgatókönyv elég szegény, azt a mészárlás igyekszik kompenzálni. Ezzel szemben az ide feltett youtube ajánló egy elég visszafogott trailer, amely a vér mennyiségét erősen csökkentette. Meglepően visszafogottra sikerült, de megtekintheted te magad is.
Sokat nem is lehet írni a filmről, mert amire készült, annak megfelel, mélységet keresni benne fölösleges, mert mélysége itt a húsba vágó sebeknek van csupán. Ha vannak kérdéseid a megtekintés után, ajánlható a második rész, ám annak megtekintése után sem lettem jobban felvilágosítva, viszont kicsit több vért kaptam, ami az első rész fényében nem elhanyagolható részlet.
Megtekintés: Ha a súlyos humort - más szemszögből puszta és öncélú vulgarizálást - nem kedveled, ez a film kibassza a biztosítékodat.
"Bármit is kérjen Sacha a filmben a színésztársaitól, ami kellemetlen, elhiheted, hogy ő utána fog valami olyasmit csinálni, ami legalább tízszer rosszabb, mint amire a partnerét kérte!" - Louis Leterrier
Louis Leterrier egészen biztosan nem az a rendező, aki saját magától seggbe tárgyakat szuszakolna a filmjébe, sem az a direktor, akinek fixa ideája, hogy csak úgy működhet egy kém-vígjáték, hogy ha van benne legalább egy kimaxolt homo-erotikus jelenet. Nem. Ezeket a buziságokat - nem sértésképpen - egyértelműen Sacha Baron Cohen szuszakolta a forgatókönyvbe, majd a végleges változatba, mert ő viszont pontosan az az ember, aki szereti a nézőknél feszíteni a húrt, ugyanakkor tudja, hogy azt nem egyszerű, hiszen kétezerig szinte már mindennel elviccelődtek a filmesek, így ami maradt, az csupa olyasmi, ami a jó ízlés határait átlépte.
Ebbe a mókázásba is maradt olyasmi, amin nem felszabadultan és örömmel nevettem, hanem kínosan feszengve, mert értem én, hogy ez egy már-már kémfilm paródia, azt is értem, hogy sokan szeretnek a fingós és böfögős poénoknál magasabb szintre emelkedni és a szexualitás az, amiben még talán vannak megdönthető tabuk, ezért Cohen megtesz mindent, hogy lábbal tiporjon a finom kis lelkünkön.
És akkor még az Ace Ventura poén túltolását meg sem említettem, pedig kérem, az már olyan mélységbe taszította a szórakozás utáni vágyamat, hogy nekem volt kellemetlen, mert közben tényleg csak az járt a fejemben, hogy egy olyan karizmatikus és korábban komoly karakterszínésznek elkönyvelt aktor, mint Mark Strong, vajon milyen kaliberű fegyver halántékra szorításával lett rávéve arra az önfeledt és alpári gusztustalankodásra, amit ebben a moziban és talán főleg abban az ominózus elefántos jelenetben megmutat?
Arra is kiváncsi lennék, hogy a bolondo-méter mennyire van félreütve Isla Fisher fejében, hogy hozzá ment ehhez a Cohen legényhez, aki lehet, hogy a legnagyobb hetero legény a gáton - a női gáton - ám filmjeiben igyekszik elhitetni az egyszeri nézővel, hogy nincs annál viccesebb, ha péniszt tolunk egy másik férfi arcába. Ha valamit nem is értettem ebben a filmben, az pl. az volt, hogy Nobby (Sacha Baron Cohen) figurája többször is vetemedett olyasmire, amitől nekem a belem kifordult, azokat ő nagyjából önszántából követte el, de utána olyan szomorkodós pöfékelést vágott le, hogy nem értettem, akkor korábban minek is ugrott bele.
Mondjuk, engem már nem tudott átverni. Pontosan tudtam, hogy a film elején látott bizarr popsi tűzijátéknak később fontos szerepe lesz a moziban és amikor a végén a rakétákat felsorakoztatták, felröhögtem, mert tudtam... annyira tudtam!
Mellesleg sajnálom Isla Fishert, hogy tehetségét - van neki, a Víziók óta tudom - ilyen semmilyen mellékszerepekben herdálja el, amikor van benne képesség főszerepre is. Ian McShane már sokkal előrelátóbb volt, hiszen a MI6 kémszervezet főnökét úgy játszotta el, hogy a nevét ki sem erőszakolta a stáblistára. Nem csodálom! (Mondjuk azonnal fel lehet ismerni...) Penélope Cruz és Scott Adkins pedig egyszerű mellékszereplők, akiket bárki eljátszhatott volna, annyira nem ad nekik teret a forgatókönyv.
A filmről meg még nem is beszéltem.
Nobby gyermekkorában elszakad imádott öccsétől, Sebastiantól. Még vagy harminc évvel később is bízik benne, hogy kisvárosi angol életébe betoppan az imádott tesó. Ez meg is történik, csak a tesó közben a MI6 egyik legjobb titkos ügynöke lett és bizonyos sérelmek miatt annyira nem keresi a kapcsolatot a bátyjával. Szerencsés véletlen, hogy egy akció közben összefutnak és a félreértések sorozata miatt végül Nobby-nak komoly szerepe lesz abban, hogy a világot ismét megmentsék az arra termett férfiak és nők a pusztulástól.
Bár elsőre rossz kritikának tűnhet, amit összehordtam, a film közel sem élvezhetetlen. Cohen csempészett bele ismét némi társadalomkritikát és abszurd humort is. Van celeb kifigurázás, beint Amerikának, a focidrukkereknek, a vidéki tahóknak és úgy nagyjából az egész világnak és minden baromság ellenére a főszereplő Nubby nem lett teljesen utálni való figura.
Persze, szép számmal látunk olyasmit, amit kicsit túltoltak a fiúk - Rebel Wilson-t egyre kevésbé tudom tolerálni ha filmben látom - de azért, ha néha nagyvonalúan lehunyjuk a szemünket, akkor ki lehet bírni. Szerencsére karaktere nem túl fontos a filmben, ezért sokat nem látjuk.
Egyértelműen a film legbizarrabb és egyben legmélyebb pontja.
Az akciórészekben megidézett Hardcore Henry szintű képsorok pedig nagyon élvezetesek, igaz, a kamera mozgás mintha az említett akciófilmnél is kicsit kapkodóbb lenne, pedig már ott is azt érte a legtöbb kritika, hogy nehéz követni a cselekményt.
Töfi:
- Mielőtt teljesen leégették Mark Strongot, azért bepróbálkoztak más sztároknál is a készítők: Colin Farrell, Clive Owen, Guy Pearce, Armie Hammer, Henry Cavill - a fiúknak van humorérzéke, de volt egy szint is, ami alá nem...
- Cruz filmbeli karakterének a nevét Cohen személyi asszisztensétől kölcsönözték.
- Bár megviccelik a filmben a Harry Potter filmek sztárját, Daniel Radcliffe nem játszott a filmben.
- Grimsby létező város és nem voltak teljesen elragadtatva attól, ahogyan a filmben ábrázolják őket. Néhány jelenetet többek között egyeztetések miatt is, máshol kellett felvennie a stábnak. Mondjuk nem tudom, mire számítottak, hiszen a neten keringő információs oldalak szerint Grimsby Anglia leggázabb városa! Erről egy Internetes oldalon találunk cikket is: 10 gáz Angol város!
További információk a filmről az imdb oldalán; kétszáz filmes infot találsz az oldalon, ami azért nem kevés és közönség kedvenc szuperprodukcióknak is becsületére válna.
Az E.T.-ben egyértelmű volt, hogy a szerethető kis lényt vissza kell juttatni oda, ahonnan jött. Itt nem vagy benne biztos, hogy az milyen hatással lehet az emberiség jövőjére és az a másik világ, elég pontosan hol is helyezkedik el.
Megtekintés: Végre olvasod, hogy van egy jó sci-fi, remek színészekkel és akkor megnézed és csóválod a fejed.
Fejtegetésem szpojleres lesz.
Az események több szálon futnak, melyek a film végére lassan, de tökéletesen elkopnak. Az egész film egy monoton, lassú hangulatú mozi, amely leginkább, ha választani kellene, több szálon is emlékeztet John Carpenter "Csillagember - Starman (1984) című hasonlóan építkező mozijára. Ha az a film valamikor tetszett és egyébként is kedveled a nyugodtabb felépítésű mozikat, akkor ez is a te filmed lesz.
Hasonlóság: A főszereplő/főszereplők "mentenek" egy titokzatos karaktert, amely nem e világi. A hatóság a nyomukban, alig lemaradva. Közben történnek megmagyarázhatatlan "csodák". Elérnek a végcélhoz. A "mentett" személy a helyére kerül. A mentett és mentő/mentők között van valamiféle "családi" kapcsolat. A fényképezés kimért, az operatőri munka szép, egységes. Kevés a gyors vágás. A zene minimalista szintetizátor muzsika.
Ez azért elég sok hasonlóság, szerintem.
Nichols mégis, egy sokkal profánabb okot állított fantasztikus környezetbe: amikor apa és fia között a kapcsolat elvékonyodik, uram bocsá' amikor egyik elhagyja a másikat, lásd esetleg egy válást, amikor apuci lelép. A történetben ott a csavar, hogy itt apuci bármit megtenne a gyerekért és a gyermek az, aki következő szintre emelkedik.
Alton vajon mennyire tekinthető embernek és ennek függvényében milyen jogok illetik meg őt?
Kezdetben tanúi lehetünk, ahogyan egy vallási vezetőt és nyáját FBI ügynökök vegzálnak, keresve rajtuk egy gyermeket, akit valamiért szeretnének személyesen kivizsgálni, mivel csodatevő híre messzire megelőzte. De elkéstek. A fegyverkező fanatikusokat a gyermek és kísérői már elhagyták, hogy bizonyos jóslatoknak megfelelően elvigyék egy találkahelyre, ahol a két világ felfeslő szövedékén keresztül hazatérhessen.
Érdekesen hangzik, de megzavarodtam, mert felmerült néhány kérdésem, amire nem kaptam választ: Alton (Jaeden Lieberher) ha tényleg egy másik világ szülöttje, miért nevezi segítőjét, Roy-t (Michael Shannon) apjának, míg másokat következetesen a nevükön szólít? Ha Roy az apja, akkor Alton miért is akarna egy másik, addig számára idegen világban éldegélni, a szülei nélkül? Mitől lett ő különleges?
Roy vajon valóban önzetlenül segít a gyermeknek, vagy rajta ugyanolyan késztető ráhatás vesz erőt, mint az idegeneket vizsgáló meghívott FBI tanácsadó, Sevier (Adam Driver), akit Alton feltételezhetően elmetrükkel vesz rá, hogy kimentse a támaszpontról, ahol ideiglenesen vizsgálgatni kezdik.
Ha Alton ilyen képességekkel rendelkezik és tényleg embereket irányít, nevezhető e barátságos identitásnak ennek dacára, még-ha egy gyermek testében is létezik? (Nagyjából igen, mivel segítői végig igyekeznek nem kioltani emberi életeket a menekülés során.)
A vallási közösség és vezetője Calvin (Sam Shepard) a film szerint vakon bízik a fiú jóslataiban és alárendelik magukat. Ez az alárendeltség mennyi idő alatt alakulhat ki egy ekkora csoport tagjai között? Milyen csodákat tudott nekik Alton korábban mutatni, hogy Calvinék mellé álljanak és követni kezdjék?
Tudjuk, hogy Alton elvileg Roy fia és kb. tíz éves - a filmben talán elhangzik a kora is. Roy hogyan keveredett a vallási szekta karmai közé és hogyan és miért akar később megszabadulni tőlük, ha tudjuk, hogy Calvin még arra is képes, hogy verőlegényeket küldjön a menekülők után, felfegyverkezve.
A csodák bemutatása gondolom Jézusnak sem percekbe telt és nem egy-két év alatt gyűjtötte maga köré híveit, követőit, apostolait és utánzóit. Harminchárom éves volt, mire twitter és like-ok nélkül végre elég ember figyelni kezdett tevékenységeire. Itt Altonnak erre sokkal kevesebb ideje lehetett. Hogyan volt mégis képes az apján kívül egy egész szektát magába bolondítania és miféle csodákkal tette mindezt, ha a filmben később csak főleg fényeffekteket és földrengés produkál.
A film egyik legjobb poénja, mikor a képregényt olvasó Alton rákérdez a Kryptonitra és Michael Shannon, aki Zod tábornokot alakította két Superman filmben, letorkolja a gyermeket.
Szóval, ami valójában zavar, hogy nem tudom behatárolni, mikor kezdődött az egész és hogyan épült fel, mire Roy úgy vélte, lelépnek és egy helyi rendőr, Lucas (Joel Edgerton) melléjük állt, egészen a végsőkig.
Így viszont annak ellenére, hogy a film kezdetben egy erős drámának indul, amelyik túszdrámában csúcsosodik ki, azért kissé zavaros is lesz számomra.
A legtöbb főszereplő viszont remek a szerepében, még Kirsten Dunst is, a gyermek feltételezett anyjaként - vagy félreértettem valamit. Nem ez az első filmje, amelyikben egy teljesen beszívott idegen világban találja magát: Emlékezzünk az "Upside Down-ra - Upside Down (2012), ahol szintén komoly dilemmát okozott, hogy ki, melyik világhoz is tartozik, csak más formában...
A film sci-fi szeretne lenni, de ahhoz kevésnek és zavarosnak éreztem. Inkább egy road movie, meneküléssel, üldözéssel, a komorabb fajtából.
A befejezés meg tiszta olyan, mintha a Tomorrowland promóciós kisfilmjébe csöppentünk volna, azaz nem pont ezt vártam, de azért tetszett. Amúgy a stílus olyan filmeket idézett meg számomra, mint pl. a Drive vagy az Országúti bosszú.
Sokaknak nem fog tetszeni a komótos cselekményvezetés, de aki marad, az egy érdekes és elgondolkodtató filmmel gyarapodik.
Megtekintés: Az egyetlen oka, hogy végignéztem ezt a filmet, hogy belebotlottam egy a filmből kiemelt gif-be és érdekessé tette számomra.
Pedig aztán sok mindent lehet mondani a kész műre, de, hogy különösebben eredeti lenne, azt nagyon nem. Tipikus néhány karakter elmegy a vidéki életbe, hogy azután majd ott jól legyilkolják őket. A vidéki élet lehet egy kietlen földrész, egy világtól elzárt városka vagy falu, esetleg a térképen is alig megtalálható bizonytalan pont, vagy mint jelen esetben, egy apró közösség, amelyik főleg illúzióban utazik.
Robert Englund horrorfilm berkekben igazi kultikus színész, míg azoknak semmit nem mond a neve, akik szűrve nézik a filmeket és abból is inkább a populárisabbakat kedvelik. Nálam mindig is a "B" filmes Englund volt, mert talán Wes Craven Freddy filmjeit leszámítva nem sok igazi nagyszabású moziban lehetett belefutni a nevébe. A "Ford Fairlane kalandjai" pl. kifejezetten nálunk volt a kilencvenes évek fontos filmtörténeti eseménye és benne vigyori a bérgyilkos, mert a Renny Harlin féle akció-komédia Amerikában csúfosan megbukott. Korábban még láttam Englundot egy a nyolcvanas években készült horror-sci-fiben, ahol az űrhajó legénységének egyik tragikus sorsú tagját alakította, azon kívül meg tucatnyi kisebb-nagyobb produkcióban, de ő az a színész, aki hiába vált a neve eggyé a horror műfaj egyik kiemelkedően ismert és kedvelt figurájával, attól még örökre a "B" filmes maradt. Több, mint 150 produkció után is nehezen kaparnék össze tőle egy tucatnyi olyat, amelyik valóban érdemes a nagy-vászonra. A kétezres években meg eljutott odáig, hogy egy-egy szerep kedvéért akár mán önmagán is képes nevetni vagy kitekinteni a nézőire.
Ez a film erős közepes a filmográfiájában és hiába igyekszik sokat hozzátenni - teszem hozzá, eléggé ripacs üzemmódban - neki sem és partnernőjének, az ugyancsak főleg "B" filmekben megjelenő Lin Shaye-nek nem sikerül kirángatnia a mozit a horrorfilmes középszerből. Englund mentségére szóljon, hogy a folytatásban, ha lehet még igénytelenebb második részben már nem vállalta önön karikatúráját, míg Shaye megjelenik benne, pedig nem hinném, hogy neki a gázsi kenyérre kell. Főleg, mivel az elmúlt tíz évben sikerült néhány olyan moziba is bejutnia, amelyik jobban csilingel a mozipénztáraknál, mint egyéb, futószalagon szállított társaik.
A film története elég szimpla, egyedül a végére tartogat két apró csavart, amelyeket nem akarok lelőni, hogy legalább maradjon valami, amiért érdemes megnézni a filmet.
A színészek miatt nem nagyon.
A szereplők kapcsolati rendszere eléggé kusza - pl. ki van kivel, ki-kivel fog dugni. Aztán az is eléggé illogikus, ahogyan a forgatókönyv felépíti a történetet és elmagyarázza, miért is maradnak főhőseink végig a helyszínen és miért nem menekülnek az első intő jelekre.
A kivégzések viszonylag ötletesek, a kivitelezések már kevésbé.
Egy erősen közepes darab, egyszeri szórakozásnak, besörözve, tökéletes.
Cici fronton lehetett volna bevállalósabb.
A beteg humora pedig nem elég szórakoztató.
A film producere Eli Roth, aki rövid cameo-val és egy tatuval jelentkezik. A karakter már korábban megjelent első saját rendezésében, a Kabinlázban. Roth, gondolom, azért engedte át a rendezést másnak, mert a forgatókönyv nem sikerült túl eredetire és alig csillan meg benne a Roth-ra jellemző beteg stílus. De hiába tűnik a film egy főhajtásnak a nyolcvanas évek olcsó mészárlós videói előtt - a film tényleg olyan, mintha akkor forgott volna - hiszen valójában egy nem is túl friss mozi Remake-je; Kétezer mániákus! - Two Thousand Maniacs! (1964) Roth munkásságára jellemző, hogy sokszor, akire először főszereplőként tekintenél, az esetleg hirtelen elhalálozik, hogy megzavarja a nézőt, vagy bizarr pillanatokkal mutat meg olyasmit, amire nem vagy felkészülve és nem számítasz rá. (A Green Inferno maszturbálós vagy hugyozós jelenete pl.) Ezeket a "finomságokat" azonban itt keresve sem lehet fellelni. A film egyenletesen halad, beosztva a karaktereket, hogy megfelelő ütemben hulljanak el és az utolsó pár percet leszámítva, sok meglepetést nem tartogat. Roth végül elzárkózott a folytatástól, csak a rendező gondolta úgy, hogy érdemes még egy bőrt lehúzni a történetről. Ebben már Englund sem követte, így a végeredmény olyan is lett. Azért Sullivan-ben benne volt a tisztelet, hiszen mind Roth-nak, mind Englund-nak köszönetet mond a második rész stáblistáján.
A többi színész nem kívánom méltatni, mert nincs miért.
Megtekintés: Nem túl fifikás és érdekes horror, de rajongóknak tetszeni fog.
Én nem rajongók a pillanat-paráért, amellyel ezek a mozik ijesztgetni próbálnak. Számomra sok értéke nincs egy jump scream-nek, amikor attól riadok fel a félálomból, az amúgy unalmas mozi alatt, hogy egyszerre ugrik a vászonra egy démon vagy szereplő és közben hangeffekttel robbantják be a fülembe a pillanatot, mondjuk egy hegedűtussal. Olcsó, bazári ijesztgetésnek tartom ezt. Mint amikor egy kisgyermek felnéz rád a babakocsiból, mosolyog, te közel hajolsz és rákiáltasz, hogy; "Búúúúúú"! - lehet, hogy a vérnyomásod megugrik egy pillanatra és a szíved talán két szinttel hangosabbat dobban, de ha csak ennyit tud egy film felmutatni érzelmek kiváltása terén és a történet sem tesz hozzá, akkor a filmet olyan gyorsan fogod elfelejteni, mint ahogyan megnézted: kb. másfél óra múlva. (Vagy szenilis vagyok...)
A másik, amit a filmmel kapcsolatban még megemlítenék, hogy a két kedvenc sorozatom színésznői folyamatosan igyekszenek a szűk képernyőről a mozi mainstream világába átvándorolni - több-kevesebb sikerrel - amit arra is merek alapozni, hogy az elmúlt pár hónapban négy filmet is láttam - és ki tudja mennyit nem - amit mostanában készítettek - miközben még a sorozatuk is fut és van, amelyik még benne van - és nagyjából mindegyik valahol a horror műfajban teljesedett ki és megtekintés után - finoman szólva - nem voltam elájulva sem a teljesítményüktől, sem a mozik minőségétől.
Natalie Dormer az Éhezők viadalában inkább dekoratív félstatiszta volt, de "Az erdő - The Forest (2016)" már egyértelműen főszerepet hozott és egy sablonos, unalmas és egy nem túl erős csavart a film végén. Pozitívum, hogy Dormer arca kedves és a bokája többször kivillant a mozi során. Ha már először a Trónok harcát hoztam szóba, akkor említésre érdemes még a szintén ebben megjelent Rose Leslie kamarahorrorja, amely végül elmegy a sci-fi vonal felé: A nászút - Honeymoon (2014)
A "The Walking Dead" csajai közül pedig a Maggie-t alakító Lauren Cohant sikerült észrevennem "A fiú - The Boy (2016), de itt szomorúan vallom meg, hogy a film annyira nem kötött le, hogy az első hetven percet gyakorlatilag áttekertem. A vége hozott némi izgalmat, csak mivel a "Fekete karácsony - Black Christmas" című horror és Remake-je már ellőtte számomra a film egyik fordulatát, annyira nem vonzott be magába a film, a remek hangulat ellenére sem. (Lehet, kezdek kiöregedni kedvenc műfajom rajongói tömegéből?)
Most pedig Sarah Wayne Callies igyekszik megfelelni a zsáneren belül egy kísértetes moziban, amelyben férjét az amúgy remek és mostanában alig látott - magam nevében jelentem ki - Jeremy Sisto-val van együtt, akit évekig nem láttam, viszont ideje korán befejezett sorozatába, a The Returned-be sikerült belecsúsznom.
Wayne Callies-t "A szökés" sorozatban kedveltem meg, mert számomra új arc, fiatal és gyönyörű szemű volt, ráadásul a sorozat az első felében elég jól pakolászta a thriller és akció paneleket, plusz a börtönorvos karaktere is elég jól el lett találva. Utána, valahogy, ha belefutottam Wayne Callies-be, sikerült olyan mozikat választania, amelyek vagy érdektelenek voltak a számomra, vagy olyan negatív figurát alakított, hogy direkt örültem, mikor végre - 35 epizód után - megszabadultunk tőle. Mostanra már szemének csillogása sem tud annyira elvarázsolni.
A film egyik legkamubb ijesztése.
Jeremy Sisto-t korábban ismertem meg. Már első megjelenése elég volt számomra, hogy emlékezetes maradjon, mivel egy brutális sorozatgyilkost alakított Stephen King után Amerika talán második legismertebb horrorgyárosának egyik horrorfilmjében, Dean R. Koontz "A rejtekhely" című horror-thrillerében, amelyben a főszereplők nem csupán idegesen kiabálva menekülnek, hanem fegyvert ragadva erednek a gyilkos nyomába, pedig egy középosztálybeli házaspárról van szó csupán, akiknek tini lányát elrabolta az akkor még maga is nagyon fiatal Sisto. Később komédiákban és horrorfilmekben találkoztam a nevével, majd eltűnt és most, hogy beért negyvenes lett, ismét belebotlottam. Telik az idő...
A film elején Maria (Sarah Wayne Callies) és férje, Michael (Jeremy Sisto) boldogan élnek valahol Indiában, majd hat évet ugrunk az időben, hogy tanúi legyünk, mennyire elromlott minden. Pszichológiailag elég hiteles a jelenet - okát később tudjuk meg - mikor Maria hajnalban egy rossz álomból felébredve a mellette békésen alvó Michael kiabálva felveri: "- Hogyan tudsz ilyen békésen aludni?" - vágja a fejéhez, hiszen fiúgyermekük megfulladt egy szerencsétlen autóbalesetben és ezen Maria nem volt képes túltenni magát. Michael és lányuk az apró Lucy (Sofia Rosinsky) igyekeznek eltemetni a fiú emlékét, viszont Maria még nem békélt meg az elvesztésével.
Házvezetőnőjük, Piki (Suchitra Pillai) - a színésznő az első megjelenésében kísértetiesen emlékeztetett engem az Ómen első részében látott házvezetőnőre, Mrs. Baylockra, de később már nem annyira - aki egy kis Indiai faluból költözött a nagyvárosba, miután Maria sikertelen öngyilkossági kísérlete miatt kórházba kerül, felajánlja neki utolsó lehetőségként, hogy lelke megnyugodjon, hogy elárulja neki, hogyan tudna még egyszer beszélnie a gyermekével és örökre elbúcsúzni tőle, ha már a baleset alatt erre nem volt lehetősége. Csupán egyetlen kikötése van a procedúra alatt; Maria nem nyithat ajtót a templomban, ahova utaznia kell, miután a gyermeke megszólította őt az ajtó túloldaláról, mert azzal megnyílik a világ a gonosz előtt.
Találd ki, mi fog történni!
Igen. Kinyitja... (De aki negyvenes, nem lepődik meg ezen. A "Ne tedd!" alapkonfliktusi helyzetet teremtő erű akármelyik filmműfajban. A horrorban kiváltképp. Vegyük például a Szörnyecskéket. Ott három szabály is volt és persze a főszereplők mindhármat sikeresen megszegték. Vagy emlékezünk még a Tarantino, Rodrigez páros filmjeinek egyik kamu trailer-ére, amelynek már a címe is csak nemes egyszerűséggel "Don't!" volt?)
A film innentől pedig lassan átmegy a klisés, rémisztgetős horrorfilmbe. Ha esetleg a rendező meghívta volna akár csak egy rövid szerepre a korábbi kedvenc színészét, Dominique Pinon-t, feltételezem, még az is sokat dobott volna a film megítélésén, hiszen Pinon ugyan nem nézőmágnes, de filmes jelenléte elég erős és életre kelti a karaktereit, ha más nem azzal, hogy vág néhány fura grimaszt.
Szóval, a kapu megnyílik és ezzel elszabadul valami gonosz. Amennyire tetszett a hajnalban felriadó és férjverő Maria, olyannyira volt hiteltelen számomra, hogy egy ilyen egyértelműen mágikus és világon túli kaland után Maria hazatérve kijelentse, hogy végre megnyugodott. Ezt akkor hinném el, ha szépen elbúcsúzik Oliver szellemétől, majd reggel felébred és megtisztulva hazamegy. Nem úgy, hogy felzaklatja a gyermek hangja - aki olyan, mintha csak az ajtó túloldalán sírdogálna - és végül az intelem ellenére feltépi azt, hogy azután egy helyi törzs barbár törzs tagján kívül senkivel ne fusson össze a hajnali csendben. Mert Maria, aki eddig labilis volt, majd pont ezek után nyugodna meg.
Mindenesetre hazatér és kész új életet kezdeni. Az új élet azonban pusztulással érkezik és kb. három percenként egy ijesztgetéssel. Volt sikerültebb pillanat is és kiszámítható is és olyan is, amelyik nem fut ki sehova. Pl. amikor a tévét néző Lucy mellett megjelenik a halott gyermek szelleme és egy hangot is tolnak alá, hogy te, a néző összeszard magad. De Lucy még csak rá sem pillant - pedig húsz centire van az arcától - és egy vágás után már fürdeni látjuk. Hát, ha ennyire tellett a szellemnek, hogy beletolakodjon egy kislány aurájába, hogy azután ne hozza rá a sikítófrászt, legalábbis abban a jelenetben, akkor elgondolkodom, most kit akarnak helyzetbe hozni? A szereplőket, akikkel elvileg az esemény történik, vagy a nézőt. Úgy vélem, hogy a nézőt úgy kell ijeszteni, hogy azért a jelenet benne maradjon a karakterek világában. (Egy horrorfilm felénél pl. a gyilkos kiszólna a nézőknek, hogy meg fogja ölni a következő szereplőt, az eléggé kirángatná a nézőt a hangulatból, nem igaz, kivétel, ha ez a fajta kikacsintás végig jelen volt a mozi alatt. Nos, itt a szellem megjelenése a kislány mellett, de annak reakciója nélkül, üres pufogtatás csupán.)
Aztán van még rengeteg utalás más filmekre, amik hasonló témákról szólnak. Van utalás a Dzsungel könyvére is, ha már India. Gondolom, hogy Amerikai átlagnéző be tudja magának helyrajzilag lőni, hogy kb. merre is játszódik a film. A gonosz Myrtu istenség materiális megjelenését az a pantomimművész Javier Botet alakítja, aki több tucat filmben alakított ijesztő figurákat, nem egy esetben akár női alakot is. Itt is remek, ahogy kinéz, csak valahogy olyan már, mintha a hasonló történetű filmekben mindig ugyanaz a megjelenés riogatná a jónépet, esetleg más öltözetben. De kapkodnak a kezek, idegesítő morgás és hosszú haj jellemzi ezeket a gonosz identitásokat. Így viszont semmi nem különíti el őket a többi hasonló rémségektől és így elég nehéz nívósnak, egyedinek lenni. Freddy Krueger sikerének egyik oka, hogy teljesen egyedi, jól megkülönböztethető volt a többi gyilkos rémség között. Nem véletlen, hogy ha esetleg a gyilkos alakjából nem tudnak valami nagyot kihozni - mert esetleg egy ember az - akkor a minimum, hogy legalább a maszkja legyen eltérő, ijesztő, maradandó.
Ebből a szempontból a film elég átlagos. Csak most japán helyett Indiában járunk. A lényeg nagyjából ugyanaz.
Azért, hogy ne csak a szellemektől kelljen tartanunk, bár, végig sejtettem, hogy csak terelés, de megjelenik egy titokzatos bennszülött törzs is, akik annak ellenére, hogy Indiában járunk, inkább tűntek Ausztrál őslakosoknak és igyekeznek elhitetni velünk, hogy Maria több oldalról támadható. Azonban tapasztalt nézőt nem lehet ilyesmivel átverni.
Aztán ott van a gyilkosságok kérdése is. Van aki a slashert kedveli és a filmenként meghal mondjuk harminc színész és statiszta. Másnak elég, ha kb. fél tucatnyi áldozat van. Van akinek meg már az is elég a hajnali ágybavizeléshez, ha kb. egy embert bír a forgatókönyv kinyíratni. Én valahol a középutat szeretem, ezért az ijesztgetős-szellemes filmek nem a szívem csücskei. Ez sem varázsolt el azzal a pár áldozattal, főleg, hogy volt, amelyik nem is biztos, hogy az volt. Talán csak hallucináció, emlékvillanás vagy álomtöredék. Ez a vérhez szokott szervezetnek édeskevés.
Ettől függetlenül van hangulata, szép a fényképezés. A befejezés meg kiszámítható, mégis van benne csavar.
