Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Szerintem ez volt az egyik legjobb film 2015-ben. Pofám leszakad, hogy csak most néztem meg.
A befejezés egyfajta hepiendként felfogható és rendesen érzetem egy mini katarzist. Stefano Sollima nevére sokkal jobban fogok figyelni. Még akkor is remek film a "Suburra", ha néha már-már népmesei elemeket mutat, mint a fő karakterek által levezényelt sikeres bosszú hadjáratok.
Sollima már 2012-ben letett egy olyan bűnfilm drámát az asztalra, aminek megtekintése után szétnyalogattam a tíz ujjamat. Az "A.C.A.B. - Minden zsaru rohadék (2012)" kőkemény zsánerfilm volt és a legjobb francia és amerikai bűnfilmek hagyományait követve mutatta be több szálon, ahogyan néhány rendőr, akik munkájuk folytán a közember gyűlöl (Készenléti zsaruk voltak) de azért nekik is van emberi oldaluk és mindennapi megoldásra váró problémáik. Már azt a mozit is két éves csúszással tekintettem meg, 2014-ben és már azt is jóval magasabb ponttal mertem jutalmazni, mint amit az imdb rásózott. Ez a film pedig még jobban tetszett.
A fényképezés és a vágás pazar és gyönyörű, pedig nem állíthatom, hogy kísérletező jellegű lenne, vagy hatásvadász. Egyszerűen csak mindig jó helyen van a kamera és a megfelelő szögből mutatja, amit látnom kell, hol a háttérre fókuszálva, hol a színészek arcjátékára. A színvilág hangulatos, érzelmes. A színészi játék tökéletes. A film zenéje (Pasquale Catalano) meg simán szintén 2015 Top10-es darab, a borongós hangulatú, főleg szintetizátort használó halk klimpírozással és Anthony Gonzalez M83 elnevezésű, 2001-ben alakult szinti-pop és egyéb stílusjegyek felvonultató formációjával megtámogatva.
A színészek méltatásába nem mennék bele mélyen, mivel az olasz kortárs színészekkel és neveikkel eléggé hadilábon állok, viszont a megkenhető politikus Malgradi szerepében remekelő Pierfrancesco Favino fizimiskája az A.C.A.B. vásznát is erősítette.
Ha van mozi, amihez hasonlíthat a "Suburra", akkor az pl. Michael Mann "Szemtől szembe - Heat (1995)" című akció-drámája vagy Gérard Depardieu számomra utolsó értékelhető mozija - nem láttam persze mindent azóta - a "36 - 36 (2004)"
Míg a 2012 dráma a rendőrök életébe engedett egyoldalú bepillantást és azért voltak benne szimpatikusabb karakterek is, a "Suburra" fontosabb szereplői a politikai hadszíntérből és a bűnözői társadalomból kerülnek ki, és keresve sem lehet közöttük pozitív figurát találni, csak talán kevésbé antipatikusat. A forgatókönyv pedig, talán egyetlen hibájaként, kissé idealizálja ezt a néhány karaktert és a többiek fölé emeli, ami egy ilyen filmnél nem hagy keserű szájízt bennünk, de azért azt pontosan tudjuk, hogy a valóságban nem ez történne és pont ezért említettem a "népmesei" elemeket.
A történet nagy vonalakban:
A közepesen befolyásos politikus félrelép egy hotelben és közben sikeresen asszisztál egy fiatalkorú kurva túladagolásához. Ostoba módon a másik kurvára bízza a holttest éltüntetését, ami elindít egy dominó sort. A lányt eltüntető kisstílű strici azonnal zsarolni kezd. A politikus megbíz valakit a zaklatás leállításával. A zaklatót rövid úton megölik, de persze az egyik legbefolyásosabb bűnszervezet kis kedvencéről és családtagjáról van szó. A cigány maffiózó fejeket akar látni és mire észbe kapunk, mindenki veszélyben van, mindenkit megakarnak ölni. A film, ha figyelünk, nem bonyolúlt, végig követhető. Bizonyos tekintetben - értem a politikai szálat - reflektál akár ránk is: Rég láttam ennyire irritáló politikai figurát, mint Malgradi, aki csak egy nővel szemben tud kemény lenni, egyébként egy beszari féreg, aki ott halmozza az élvezetet, ahol senki nem látja és szinte mindenét alárendeli a hatalmának megerősítésére, megtartására.
A kemény bűnözőknek mind van gyengéje, ami nem biztos, hogy jó ómen, legyen az ilyen vagy olyan házi kedvenc, mert amit megtanultunk a filmből, hogy bizony ezek a kedvencek visszamarnak, ha van esélyük rá.
Szereplőink sorsa mind azért teljesedik be sötét módon, mert elvakítja őket önön hatalmuk és azt gondolják, felette állnak akár istennek is. Aztán kilépsz egy sötét folyosóra és valaki pisztollyal vár rád a homályba burkolózva.
Egyedül a vallási szál kibontása volt számomra felesleges és hiányos, ám jobb is így, mert a játékidő így még épp belefért a kibírható alig több, mint két órába. (Egyébként sem vagyok vallásos.)
Csak kívánni tudom, hogy a mi politikai elitünket hasonló módon öntsék majd ki az ablakon, mint ahogyan a film végén a szakadó eső mossa tisztára a város, elmosva mindazt a mocskot, amit korábban lassan kinevelt az éjszakába.
A gyenge emberek pedig erőt vesznek magukon és pontot tesznek a végére.
Megtekintés: Nagyon nem könnyű filmdráma az eltéphetetlen családi kötelékektől.
De talán pont a lényeget tekintve egy kicsit kevés az információnk, hogy jobban értékeljük a másfél órás skandináv mozit. Európában végig jelölték egy halom fesztiválon és ezek felénél még díjat is hozott ez a szikár alkotás.
A film egyenletesen halad a végkifejlet felé, közben hézagosan megismerjük két testvér történetét, akik negyven éve nem szóltak egymáshoz, de összeköti őket a juhok szeretete és az "ősi" föld. Gummi (Sigurður Sigurjónsson) a fiatalabb juhtenyésztő, féltékeny bátyja, Kiddi (Theodór Júlíusson) tenyésztési sikerére, amelynek csúcspontja az év végi kos-megmérettetés. Kiddi atomnyi különbséggel elviszi az első hely fődíját, amit elsőre Gummi meg sem bír emészteni. Hogy megnyugtassa önmagát, titokban leellenőrzi Kiddi kosát, hiszen annak megadott izomrost jellemzői miatt esett el a szerinte megérdemelt első helyezéstől. Az éj leple alatt elvégzett hevenyészett vizsgálat egy sokkal fontosabb információ megszerzésével zárul: Gummi úgy véli, hogy Kiddi nyertes kosát kezdődő Surlókór támadhatta meg.
Sajnos az ezen a környéken ritkának számító idegrendszeri betegség kitörésének gyanúja ha beigazolódik, akkor nagyjából a völgy egész juhtenyésztő társadalmára mér majd halálos csapást, szó szerint; a betegséggel diagnosztizált állatok mivel gyógyíthatatlanok, valamennyit le kell ölni.
Gummi hirtelen ötlettől, mielőtt az eredmények nyilvánosságra kerülnének, kedvenc állatait - második helyezett kosát és néhány alkalmas nőstényt - elrejt a házának pincéjében, mert tudja, hogy betegséggyanú esetén az illetékes Állategészségügyi hatalom kérlelhetetlenül elpusztítja az állatállományt. Gummi néhány állata így megússza, azonban Kiddi juhait elpusztítják és ha eddig nem volt elég okuk a haragra az elmúlt negyven évben, ezzel most újat generáltak maguknak. Kiddi napjai az italozással telik, Gummi pedig retteg, hogy az érkező felügyelő előtt titokban tudja e tartani, hogy néhány példányt kimentett az offenzíva előtt.
A baj megtörténik, a hatóság tudomást szerez az utolsó Bodvarsson juhok létezéséről és Gummi onnan kap segítséget az állatok megmentésére, ahonnan a legkevésbé remélné: a bátyja lenyelve sértettségét és haragját igyekszik az öccse segítségére lenni abban, hogy az alig maroknyi állatot kimenekítsék a kényszervágás árnyéka elől, fel a hegyekbe, ahol a hatóság talán a tél megérkezése miatt nem fog energiát fektetni, hogy megkaparintsa a példányokat.
A "Kosok" valójában nem az állatokról szól, sőt, a cím megtévesztő. A kosok a két Bodvarsson testvér, akik egy farmhoz kötve öregedtek meg, de egyikük sem tudott továbblépni. Két megcsontosodott paraszt, akiknek a szarva az önön csökönyösségük. Ezzel néha egymásnak feszülnek és rendre az idősebb kerekedik felül. Vagy, valójában mégsem?
Végül együttes erővel próbálják feldolgozni a problémát és megoldást találni, ami talán nem megfelelő, de két, ilyen csökönyös öregembernek az adott helyzetben éppen kielégítő.
Amit keveselltem, hogy a történet nem magyarázza túl, hogy mi miatt ellenségeskedik a két férfiú, talán azért, hogy a néző egyik oldalhoz se tudjon húzni azzal, hogy erkölcsileg valamelyik fivér mellé áll. Még így is kezdetben az idősebb, Kiddi húzza a rövidebbet, mert a dramaturgia a fiatalabb karakternek kedvez. A film végén is kicsit elnagyoltnak tűnik az ok, amiért végül Kiddi Gummi mellé áll, így el kell fogadnom, hogy két férfi között a megbékélés így történik meg.
A kezdő képsorok megteremtik a hangulatot.
A "Kosok" remek film, azonban kimértsége miatt nem ajánlható mindenkinek. A skandináv filmek kedvelőinek azonban merem ajánlani, már csak azért is, mert stílusban távol áll tőlünk is és a hollywoodi tucatfilmektől. Aki meg szereti a havas tájakat, annak tetszeni fog, a vidéki élet eszköztelensége.
A film körüli hype - amivel itt-ott találkoztam a neten a bemutató környékén - szerintem kissé túl van tolva. Izland ezt nevezte be a 88. Oscar gálára, de végül a film nem került be.
Megtekintés: Évente egy tucat érdekes horrorfilm jön ki a több százzal. Ez benne van a tucatban.
Mert egyszerűen horrorfilmből túltengés van. Keverednek mindenféle műfajjal, de a lényeg, hogy a legtöbb totál ötlettelen gyilkolós mozi és egyediséget képtelen felmutatni. Ez a darab viszont, enyhe döcögés és egy sor logikátlan lépés ellenére egészen érdekes kis mozi. Csak ajánlani tudom.
Christopher Lloyd, hiába készített több, mint kétszáz filmes munkát, ha fizimiskája és karizmája után gyakorlatilag egész színészi filmográfiáját egyetlen szerepben lehet összesűríteni. Ez pedig a "Vissza a jövőbe" sorozat dokija, aki feltalálja az időgépet és szeleburdisága, meg rosszul megválasztott megbízók miatt belesodor egy amerikai tinit egy veszedelmes következményekkel járó időutazásba. Lloyd maga Doktor Emmet L. Brown. Azért voltak más fontos szerepei is, csak valahogy azok megfakultak ez mellett, ami persze nem nagy csoda. Ennek ellenére, ha véletlenül olyan filmbe kezdek bele, amelynek stáblistáján feltűnik a mostanra már idős színész neve, kicsit jobban figyelek a filmre. Azért ne feledjük, hogy első filmes fellépése "A száll a kakukk fészkére" volt és ez meg is pecsételte Lloyd filmes karrierjét, annyiban, hogy talán pont ez miatt is többnyire nem "e világi" figurákat kellett megjelenítenie a filmvásznon. Különleges személyeket, elvont, bolond figurákat. A "Taxi" sorozatban is egy nem épp százas sofőr alakított és ha már családi mozik, akkor volt ő már rajzfilmfigura (Roger nyúl a pácban), földönkívüli (Kedvenc marslakóm, Star Trek) vagy épp karikatúra szerű betörő (Dennis, a komisz, Bizánci tűz)
Jelen esetben az is segített, hogy a "Nem vagyok sorozatgyilkos" nem az a kommersz fajta. A zene egyértelműen néhol a nyolcvanas évek szintetizátor zenéjét idézi fel, a történetvezetés és maga a cselekmény is elég lassan épül fel, nem kapkodják el. Nincsenek nagy fordulatok, túl sok öncélú gore. A főszereplő egy enervált kamasz, nem valami kis bombázó tündibündi, akiért eleve izgulsz, hogy lehetőleg a mellét előbb lásd, mint a kifordult beleit. Itt meg egy olyan fiatal srác viszi a történetet, akivel még egy sörre sem ülnél le, mert annyira semmilyen.
Aztán kiderül, hogy John (Max Records) annak ellenére, hogy egyértelműen nem teljesen százas agyilag - hiszen aki ilyen fiatalon anyjának örömmel segít holttestek balzsamozásában, nem is lehet normális - azért amikor arról van szó, helyén van a szíve, ha az esze kissé cserben is hagyja. A film legnehezebb része egyértelműen az, amikor John döntéseket hoz és a tettek mezejére lép. Gyakorlatilag egyetlen jó húzása van - megnyomja a riasztót - de a továbbiakban nem nagyon tud lépést tartani az értelemmel, valahogy mégis megoldja a szitut a végére és le a kalappal az írók - Dan Wells, Christopher Hyde és a rendező előtt - mert a befejezés számomra kiszámíthatatlan volt és éppen ezért, ha nem is nagy durranás, de azért egészen korrektül lezárta a mesét.
Mert ez egy felnőtteknek szóló mese az örök szerelemről és a megadásról.
John Wayne - beszédes név - Cleaver (Records) unatkozó tini, akinek érzéseit egy pszichológus segít megmagyarázni. Anyjával és annak barátnőjével van a legtöbbet, nővérét ritkán látja, de annak ellenére, hogy csupa nő veszi körül, nem képes valódi érzelmekre. Valami pusztító harag bújik meg benne és maga sem érti, merre menne, ha kiengedné. Miközben éli unalmas kis életét, a városkában, amelyben felnőtt és sejtése szerint ki sem fog soha mozdulni belőle, gyilkosságsorozat tartja rettegésben a lakosságot. John, amolyan magányos nyomozóként figyelni kezdi a környéket, a lakosokat, hátha sikerül megtalálnia a gyilkost, mert annak ellenére, hogy őt magát is kísértik démonok, úgy véli, ha egy igazival leszámol, talán a saját élete és érzései is kissé tisztábban fognak kirajzolódni a fejében.
Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyilkosságokat valaki olyan követi el, akit gyerekkora óta ismer, azaz, jobban belegondolva, ezek szerint sosem ismert igazán.
A film első fele megterheli az átlagnéző türelmét, mert viszonylag sokáig nem tudni, merre halad a mesénk és miután kezd derengeni, mivel állunk szembe, akkor se számítsunk gyors vágású menekülős, vagdalkozós mozira. A "Nem vagyok sorozatgyilkos" az emberi szeretet és a psziché mélyén tanyázó érzésekkel zsonglőrködik és a végére nem leszünk meggyőzve, hogy aki elvileg rossz, az tényleg gonosz e vagy csak a körülmények tették azzá.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy kicsit több Christopher Lloyd-ot is elbírt volna.
A zene kifejezetten hangulatos, a vágás oké. Az kicsit zavaró volt, hogy egy olyan változatot találtam, amelyiken csúszott a hang, de ennek ellenére érdekelt minket a film és csöndben néztük végig, ami szomszédomnál már nagy szó.
Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.
Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.
Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.
Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...
Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.
A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.
Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.
A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?
Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.
A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.
Megtekintés: Az első rész után már a második sem fogott meg igazán. Ez nekem nem hiányzott.
Pedig az alaptörténet igen közel áll hozzám - mint az előző cikkemben olvashattad. Néha agyalok azon, hogy hova fut ki az emberiség. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy miként rajzunk majd ki megfelelő űrjárművekben az univerzumba, akár egy Star Trek moziban, hanem, hogy ha majdnem exponenciálisan növekszik a föld lakosságának a száma, miféle jövő vár ránk ezen a bolygón, amelynek tartalékait rendesen igyekszünk felélni? Mi lesz, ha már nem tudunk elég élelmiszert termelni, termeszteni a meglévő populációnak? Így is komoly probléma a föld bizonyos területein az éhezés, éhínség. Vagy mi lesz, amikor egyik nagyhatalom politikai vagy vallási erejét felhasználva a többi fölé nő és gondol egyet, hogy eligázza a többit. Ennek jelei mostanában pl. terrorcselekményekben csúcsosodik ki számunkra és nem ám tőlünk messze történnek atrocitások, hanem itt a szomszédban!
A Marvel univerzum később pont ezt az alapsztorit igyekszik Thanos nevű gonoszán keresztül beszuszakolni a nézők fejébe egy remek képregény-filmben! Szóval, a történet azon része, hogy egy milliomos antagonista, humanista indíttatásból kitenyészt egy halálos vírust, amely a föld lakosságát nagyjából megfelezi, érdekes felvetés, hiszen nem érzelmi síkon közelítve a témát, hanem logikai úton, van benne ráció. "A szűkítés - The Thinning (2016)" is foglalkozott hasonló kérdéssel és baráti körömben is visszatérő téma, hogy vajon mi lenne a helyes út és van e lehetőség azt közös nevezőre hozni mondjuk a morális tisztasággal? Nem nagyon és a film is ezt meséli el.
Az első Dan Brown mozi rendesen elszórakoztatott. No, nem azért, mert közel érzem magamhoz a történet vezérszálát, amelyben egy egyetemi professzor Jézus leszármazottját keresi, hiszen a vallás nálam sosem foglalt el előkelő helyet, ha már mindennapi életről van szó. Ezt meghagyom másoknak, ők meg hagyjanak engem békén. Két dolog maradt meg számomra a filmből. Az egyik a kis francia kedvencem, Audrey Tautou és Hans Zimmer csodálatos filmzenéje. Nem mondom, egyszer végig lehet izgulni Langdon professzor (Tom Hanks) nagy kalandját, de azért a figura közel sem egy Indiana Jones és egészen a harmadik filmig kellett várnom, hogy ne csak az agyát, hanem végre - igaz, nem nagy sikerrel - de az öklét is használja. Ebből kiindulva, nekem Langdon nem az a kimondott tökös férfias hős és így megértem, hogy Dan Brown könyvét miért inkább a nőismerőseim fogyasztották nagyobb élvezettel.
A második film már egyenesen fárasztott, főleg, mert egyszerűen nem akart kiszakadni a vallásos közegből, ami, mint már meséltem, kevés kivételtől eltekintve, nem nagyon tud engem lekötni. A készítők a harmadik Brown könyvet a történet "kicsinysége" miatt némi produkciós előkészületek után nagyvonalúan átugrották, hogy egyenesen a negyedik etaphoz jutva, tíz évvel a nagy-sikerű első rész után, ismét csatába küldjék a rejtélyek és jelképek tudorát, megint egy csinos hölggyel az oldalán, megint egy az egész világra komoly hatást gyakorló - egyenesen halálos - veszély megakadályozására. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ha már Inferno, meg az egész világot behálózó pusztulás, akkor, hogy fitogtassam széles spektrumú kultúrámat, megemlíteném, hogy Ira Levin Rosemary gyereket vár című horror-drámájának a folytatása szintén egy hasonló cselekményt vázol fel, legalábbis a végkifejlet tekintetében: A Rosemarynek nagyfia van arról mesél, hogy az elvileg sátáni porontyból hogyan lett karizmatikus vallási vezető, aki - Rosemary szerint legalábbis - a világ elpusztítására törekszik.
Itt nem vallási vezetőt, hanem egy számítástechnikában jártas milliárdost kapunk, Bertrand Zobrist (Ben Foster) aki szent célul tűzte ki, hogy egy halálos vírussal kicsit visszanyesi a populációnk nagyságát, mert "szent" meggyőződése, hogy azzal segíthet a bolygó és az emberiség megmentésében. Azért a vallástól száz százalékig itt sem tudtak elszakadni és belekevernek a sztoriba káprázatos templomokat és Dante elképzelését is a pokolról.
Langdon (Tom Hanks) in medias res kerül a kalandok közepébe és egy fejsérülés miatt nincs épp ki mind a négy kereke. Az emlékezésben és utána a kalandos missziójában segítségére lesz egy doktornő, Sienna Brooks (Felicity Jones) akinek történetesen pont azok a gyermekkori kedvenc témái, amikben Langdon-nak a szokásos menekülős nyomozása során dolga lesz, így kapunk némi magyarázatot rá, hogy az eredetileg a professzor fejsérülését ellátó dokinő miért is marad hősünk mellet, ahelyett, hogy elvégezvén dolgát, maradjon a fenekén. (A könyvben és a filmben a motivációk erősen eltérnek, így annak is tartogat meglepetést a film, aki már közben rongyosra olvasta a könyvet.)
A nyomukban ügynökök és gyilkosok loholnak, ám szokás szerint, nem feltétlenül mindenki az, aminek elsőre látszik. Míg Langdon egyenként szerzi meg a kirakós darabkáit, amely elvezetheti a halálos méreghez, hogy megsemmisíthesse azt, addig mások bármit megtennének, hogy Zobrist rémálma végigseperjen a földön és közben megsemmisítsék magát a professzort.
Sikerül a harmadik részbe is ismertebb, már-már A listás színészeket megszerezni. A legtöbb karakter szerepe a játékidő alatt folyamatosan változik, ahogy haladunk a nyomok feltérképezésében, ezért akár az utolsó percekig érhetnek minket meglepetések és végig van miért/kiért izgulni.
Az "Inferno" simán megfelel egy James Bond mozi kritériumainak, leszámítva azt, hogy Hanks kiöregedett már a szívtipró-szexelő-gyilkológép szerepkőrből. Szóval, nagyjából ugyanaz, amit elvárunk az angol ügynöktől, csak kevesebb csihi-puhival és fedetlen kebellel.
Tom Hanks oké, ismerjük. Sajnos erősen öregszik, pedig még száz évig néznék tőle romantikus és kedves vígjátékokat, de sajnos, már felette is kezd eljárni az idő.
A következő generációt Ben Foster és Felicity Jones jelenti. Foster egészen biztosan szándékosan nem akar "normális" fickókat alakítani. Vagy külsejében vagy gondolkozásában hoz torz figurákat és Zobrist alakja szintén egy a sorból, amikor elme roggyantat formálhat meg. Jones viszont most dobbant a sztárság felé és ebben inkább a karácsonykor bemutatott Zsivány egyes című Star Wars univerzumot szélesítő mozi lesz a segítségére.
Bouchard ügynök szerepében a francia Omar Sy kerül vászonra, aki az Életrevalók sikere után lavíroz hazai és Amerikai produkciók között. Sy 2000 óta szerepel filmekben, mégis 2011-ben figyelt fel rá a szakma. Végre nem ostoba vígjátékokban alakíthat mellékszerepeket, hanem Blockbusterekben! Azért, ez neki előrelépés.
A Jurassic World-ben már együtt játszottak az Indiai születésű és amúgy Bollywoodban híres Irrfan Khan-nal, igaz, amennyire emlékszem, közös jelenetük nem volt. Khan itt egy befolyásos üzletembert alakít, aki nem fél bepiszkolni a kezét.
Akik hiányolták a gyengéd szálakat Langdon kalandjaiból, fellélegezhetnek, mert a professzor múltjából végre előkerül egy igen csinos gyengébb nem, Elizabeth Sinskey (Sidse Babett Knudsen) aki mellesleg a járványügy keménykezű vezetője és feladata a vírus megsemmisítése, mindazokkal együtt, akik az útjába állnak.
Rövid, de izgalmas szerep még a bérgyilkos Vayentha (Ana Ularu) szerepe is. Elsőre azt hittem, Clea DuVall vett részt valami fiatalító kúrán, de kiderült, hogy egy román színésznő hasonlít a rendőrruhába bújt profi bérgyilkos bőrébe. Ularu felkeltette az érdeklődésemet.
Nem biztos, hogy készül még további Langdon kaland. Nem kellene erőltetni. Úgy érzem, nincs több ebben a figurában - hacsak nem egy prequelt akarnak tető alá hozni a hetvenes években mondjuk, egy kamasz Langdon-nal. Az poén lenne.
A fényképezés korrekt, de semmi maradandó. A CGI nem különösebben - rémálomképek - tetszett. A zene meg nyomokban a korábbi tökéletes első rész zenéjének halvány másolata. De azt nem is lehetne felülmúlni.
Részemről amúgy mindig fura volt, ha egy filmben jön a tudós és egymás után felfedezi az elrejtett nyomokat, mondjuk megtalálja a kulcsot egy kő alatt, esetleg egy elfeledett rejtekajtót, stb. Hát korábban akik ott éltek, dolgoztak, azok ezeket nem fedezték fel, ő meg jön, mert éppen belekeveredett valamibe és lassan mindenre ráakad. Aha! (Lásd pl. Az Indiana Jones azon jelenetét, amikor Indy-ék kimásznak a templomos lovag petróleumos sírhelyéből, egyenesen egy szabad téri kávézó alól, egy vasrácsos nyíláson keresztül. A Velencei vagy melyik városi csatornázási művek nem lehetett a helyzet magaslatán, ha nekik eddig nem sikerül felfedezni a petróleum-lelőhelyet és vele együtt egy ősrégi lovag sírját.)
Megtekintés: Jerryco világa sokkal összetettebb, mint a blogjaiból kiderül. Ez a film legalább elővette egy víziómat, amely szerintem simán meg fog valósulni a jövőben.
"Aki hülye, haljon meg!" - Pontosan ezt a rövid szólást teszi magáévá ez a rövid kis sci-fi film.
Talán nem pont így. Talán, kicsit okosabban. Ettől eltekintve a felvetés logikus és jogos problémája a föld bolygónak és talán a filmes előrejelzések túlzóak, úgy vélem, ebbe az irányba haladunk és ez csak egy állomás lesz az emberiség történelmében, mielőtt elkezdünk egy tudatos(abb) életet élni.
J. Gallagherről annyit érdemes tudni, hogy fiatal, youtuber (Ez a film is kapott pénzt a youtube-tól) és Maker Studios nevű platformját 2014-ben eladta a Disney-nek, miután azok munkáiban láttak fantáziát és bekínáltak egy megfelelő összeget. J. Gallagher persze folytatta amiben jó és a rövidfilmek mellé jutott tévés produkció is és nagyfilmek, mint a "Smiley 2012" illetve jelen mozink, ami egy antiutópia. A nem túl távoli jövőben a túlnépesedés égető problémája az emberiségnek. A különböző országok más-más módszerrel igyekeznek megakadályozni, hogy a kék bolygón rákos sejtként elburjánozzunk. Amerikában életbe lép a "Szűkítés" nevű program, amelynek keretében a gyermekeket az iskola kijárása alatt évente kötelező tesztnek vetik alá, és akik a legalacsonyabb pontot kapják, egyszerűen mennek a levesbe.
Laina (Peyton List) osztályelső és némi pénzért másokat is hozzásegít, hogy sikeresebb vizsgát tehessenek. A begyűjtött pénzből édesanyjának kezelését és megélhetésüket finanszírozná. Blake (Logan Paul) ezzel szemben sokkal kevésbé okos, viszont mivel Dean Redding kormányzó (Matthew Glave) egyetlen gyermeke, komoly védettséget élvez, amelyet apja letagad előtte. Ennek csupán az az oka, hogy Blake úgy véli, apja képes lenne az eredményekre fittyet hányva kimenteni a szűkítésből Blake szerelmét, Ellie-t (Lia Marie Johnson) mivel a kisasszony annak ellenére, hogy az életük a tét, képtelen bebiflázni az éves anyagot. Persze, így nehéz szimpatikussá tenni a karaktereket, hiszen minden svindler miatt egy olyan személy eshet ki az élet körforgásából, akik esetleg megérdemelnék az életet és tanultak a vad bulizás helyett. Gyerekek, akik nem pénzzel vásárolják meg a talmi tudást hamisító kontaktlencse rendszert, amely a megfelelő válaszokat azonnal szállítja a retinába, hanem akik leültek az asztal mellé és olvasták a könyveket.
Mivel Ellie elbukik a teszten és Blake izomereje nem képes megvédeni a leányzót, - miután fejest ugrik egy nevetséges mentőakcióba - a fiú egy évvel később kitalál valamit, amivel büntetheti az apját vagy belekényszerítheti az állásfoglalásba a témában. Mikor végül eljön a tesztírás ideje, a kormányzó nem megfelelő döntést hoz, amely kihat az egész közösségre és belehajszolja a korábban egymást nem ismerő Blake-t és Liana-t egy közös akcióba, melynek végén sokakra bukás vár és nem csupán az iskolai értelemben.
A film első fele nagyjából megágyaz a film második felének. Nem rossz a felvezetés, habár többet is megtudhattunk volna erről a cinikus világról, mint amivel végül kiszúrják a szemünket. A történet önmagában nem feltétlenül eredeti, hiszen a filmes és könyves világban rengeteg hasonló koncepcióval találkoztam már, amely a szebb jövő érdekében a közösségre a hatalom valamilyen negatív hatást gyakorol. Lásd filmben a "Logan futása - Logan's Run (1976)", amelyben a harmincadik életévet betöltő egyedeket egy impozáns szertartáson adják át az enyészetnek, vagy könyvben Umberto Simonetta "Éjszakai utazók" című fantasztikus regénye, amelyben az idős polgárokat száműzik egy kies szigetre, ahol majd elvileg emberséges körülmények között segítik át őket a túlvilágra.
Nem pont ez az alapja, de igen hasonló elgondolás áll a mostanra már sorozattá gömbölyödő "The Purge" filmek mögött is, melyekről cikket találtok az oldalamon is.
Magam is szoktam agyalni ezeken a kérdéseken, néha baráti társaságon belül, máskor otthoni magányomban, mert foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz velünk - nem mintha nekem számítana - ha úgy 50-100 év múlva annyian létezünk a földön, hogy az képtelen lesz ellátni, kiszolgálni mindenkit.
A "Szűkítés" nem feltétlenül a legjobb irányból közelíti meg a problémát. Magam egészen biztosan nem a gyerekek felől közelíteném meg a megoldás keresését, hiszen ha ezt a terhet rájuk tesszük, mint a filmben, úgy egy végtelenül cinikus és erőszakos generációt fogunk kinevelni. A film annak ellenére, hogy mennyire komoly problémát boncolgat, eléggé szellősen foglalkozik a kérdésekkel. Eleve alig találunk valakit, aki csalni próbálna, azokat is inkább csak dramaturgiai okból, hogy árnyalják ezt a világot. De gondoljunk már tényleg bele, mire számíthatunk azoktól a kölyköktől, akik fullba nyomják az egoistát? Vagy kitalálják a létező összes puskázási módszert, vagy - És miért is ne? - simán kinyírhatnák egymást a teszt elkészítése előtt, ezzel csökkentve a többi lehetséges vetélytárs létszámát. Most mégis meddig tart egy balesetet generálni, hogy mondjuk valakit a metró elé lökök? Vagy le egy kétszáz fokos lépcsőn, abban reménykedve, hogy az illető koponyája ketté reccsen a gurulás közben. Esetleg megmérgezem a menzai kaját és hátradőlve kivárom, míg elvonul a vihar.
Ehhez képest a "Szűkítés" világában alig adnak nyomatékot annak, hogy egész évben arra készülnek fel, hogy azután a fontos napon majd ott ülnek és megírják a tesztet.
A film első fele ettől a hiányosságtól függetlenül egészen jól épül fel, amit a második rész macska-egér harca és épületen belüli rohangálása módszeresen aláaknáz, mintha nem maradt volna elég ötlet a tarsolyban és ezért végül a forgatókönyvírók - Gallagher és Steve Greene, a rendező tettestársa - a könnyebb utat választva kilengtek volna az akciófilm műfaj irányába, amire viszont nem volt pénzük. Pontosan ezért kellett volna jobban kidolgozni a világot, amelyben a film játszódik. Kellőképpen azt sem magyarázták el számomra, hogy miért nem a következő populációkat likvidálta az USA: a.) öregek, mondjuk 60 év felett, b.) magatehetetlenek, egyéb, gondozást, folyamatos ápolást igénylő személyek c.) bűnözők.
Ismerve Amerikát, ha mindhárom szegmenst kivonják a képletből, esetleg a gyerekek, a jövő reménységei, meg lettek volna óvva ettől a szörnyűségtől és ráértek volna később szembesülni ezekkel a komoly gondokkal. (Bár, az is lehet, hogy azért a gyerekek, mert így kevésbé kellett egy szervezett ellentámadástól félnie annak a szervezetnek, amelyik vállalta, hogy kordában tartja a vizsgázó diákokat. Bár, azt az erőszakszervezetet is megnézném, amelyiknek a családok, szülők nem állnának fel hasonló helyzetben. (Mondom én, akinek nagy kedvence a Battle Royale és az Éhezők viadalát sem utáltam. Ott sem állnak ki kezdetben a gyermekeik mellett a szülők.)
Bár, még mindig állítom, hogy sokkal eredményesebb lett volna, ha lezárják évente egyszer a börtönöket és nesze nektek tisztítótűz. . De hát én csak nem fizettem ki egy parkolási büntetést! - Nos, majd sírjon erről a teremtőnek!
A film érintőleges felhozza, hogy más országokban milyen módszerekkel küzdenek a túlnépesedés ellen és ebből én azt támogatom, hogy biológiai úton kellene sok embert kasztrálni, hogy csak megfelelő - nem semmirekellő - egyedek tudjanak szaporodni. A szex nem feltétlenül, de az utód nemzése legyen az "értékes" egyedek kiváltsága. Ebből kiindulva nagyjából egész Afrikán megszüntetném a további szaporodást, lévén, hogy lehet, hogy helytelenül, de úgy vélem a médiában látott híradások alapján, hogy India után ott a legnagyobb - saját vélemény - és legfölöslegesebb szaporodási ráta. Gondolom, mert egyedül a szexhez nem teljesen hülyék. Ahogy a mondás tartja: "Baszni még a hülye is tud."
Van egy érzésem, hogy a filmben vázolt eseményt semelyik szülő sem várná ki sztoikus nyugalommal, ellentétben a filmmel. Sőt, megkockáztatom, hogy az emberek azonnal a segglyukán keresztül húznák ki a belét annak, aki felveti a gyermekek szűrését, azon a módon, ahogy a filmben láthatjuk.
Ezzel a kijelentésemmel nem fogok mondjuk sok hívet szerezni magamnak és valószínűleg megpecsételem vele politikai pályafutásomat is, - ami el sem kezdődött még - de mentségemre szóljon, hogy nem érzelmi síkon közelítek a téma boncolgatásához, hanem hidegen sajtolt logikával.
A film tehát nem tökéletes, érződik a pénz hiánya, erősen. Ha lett volna rendes produceri tehetség a finanszírozás mellett, egészen biztos, hogy egy sokkal izgalmasabb és érdekesebb film valósul meg. A filmet 2016.október 12.-én mutatták be, a szülinapomon. Gondolom, ezzel akartak kedveskedni, amiért engem is érdekel a film koncepciója. De honnan tudták??? 😊
A fiatal tehetségek mellett - akik inkább szexisek, mintsem jó színészek - szerepel két viszonylag kedvencem is. Az egyik a fekete színésznő, Stacey Dash, akit sok filmben nem láttam - Spinédzserek, Reneszánsz ember - viszont szexi kis pofijára emlékszem és most is jól néz ki. (Dash 1967-ben született, de simán letagadhatna egy tízest!) Másik kedvencem a film egyik fontos szereplője, a Mason King-et alakító Michael Traynor, akit először a The Walking Dead-ben láttam, ahol rövid, de viszonylag fontos karaktert formált meg. Glenn egy ízben neki köszönhette, hogy sikeresen kimenekült egy hatalmas zombi mészárlás közepéből. (Más kérdés, hogy azóta egyik legjobb cimbijének közbenjárásával sikeresen agyonverte egy Negan nevű, karizmatikus pszichopata.) Glave, aki a kormányzót játssza, karrierjének elején főleg hivatalos személyeket prezentált, majd később vígjátékokban állt helyt. Mostanra bármilyen műfajban találkozhatunk vele, mivel remek karakterszínész.
A film befejezése pozitív kicsengésű, mert valamiért az alkotók úgy érezték helyesnek, hogy hepiendesíteni kell a rövid mozi befejezését. Ez sajnos sokat ront a külalakon, bár az is igaz, legalább nem teljesen kiszámítható és lehet a továbbiakban min filozofálni.
Megtekintés: Nyugodtan leülhetsz a film elé, mert szórakoztató, még akkor is, ha csupa ismert panelből épült is fel.
Az emberiség egyik örök problémája, hogy ha létrehoz valami nagyszabásút, akkor lesznek olyanok, akiket ez félelemmel tölt el. Mert a teremtés isteni adottság és ha az ember teremt - legyen az egy jármű, atomerőmű vagy egy élő organizmus, lélegző lény - akkor felébred az ősi félelem, hogy a teremtmény az őt etető kézbe harap és a találmány visszaüt a feltalálóra, vele együtt az emberiségre.
Ebből kiindulva a "Morgan" nem más, mint egy teremtéstörténet, egészen pontosan visszamehetünk Mary Shelley Frankenstein történetéig, amely az egyik legkorábbi irodalmi megjelenése a teremtő és teremtménye konfliktusának, ha kihagyom a Bibliát és Éva almás kalandját a Paradicsomban.
A film egy csoportnyi tudósról szól, akik a világtól távol, egy kies környezetben felépített kutatólaboratóriumban létrehoztak egy látszatra ember(i)nek tűnő élőlényt, amely "krízishelyzetben" - egyik teremtője apró, mellékes kérdésben nemet mondott neki - rosszul reagált. Morgan (Anya Taylor-Joy) nekiugrik Kathy (Jennifer Jason Leigh) doktornőnek és gondolkodás nélkül kitépi az egyik szemét. Persze az esetet nem lehet titokban tartani, ezért a kormányügynökség, amelyik a labort pénzeli, azonnal kiküld egy amolyan rendfenntartó ügynököt, Lee-t (Kate Mara) és egy neves pszichiátert, Dr. alan shapiro-t (Paul Giamatti) akiknek a feladata, hogy kiértékeljék a helyzetet és megmondják, mi lehet a kísérletsorozat további sorsa.
Ezt a laborban dolgozó tudósok nem nézik jó szemmel.
Hogy több nézőpont is megjelenjen a filmben, a dokik csoportja mind más szemszögből vizsgálja a szituációt és annak megfelelően reagál rá.
Amy (Rose Leslie) a kislány külsőt viselő Morgant félti. Doktor Ziegler (Toby Jones) sokkal inkább a kutatását félti, amire feltette az életét és most az egész munkája veszélybe kerül, beleértve a jövőbeni kutatások patronálását. Cheng doki (Michelle Yeoh) miután rádöbben, hogy elszabadult kezeik közül a kísérlet, szakmai hírnevét félti és mindenkit, aki a kísérleti alany útjába kerülhet.
Gondolom, sikerült kitalálni, hogy ami elbaszódhat, az a kiértékelés alatt el is baszódik. Morgan, legyen külsőre bár emberi és kb. 15 éves kislány formáció, valójában egy gyilkológép, amely nem ismer könyörületet és igyekszik a hasznát keresni a lehetőségekben. Hamar kiiktatja a pszichiátert, amitől Lee beindul és csak a kutatók jóindulata és reakcióideje az, ami megakadályozza az ügynököt a tesztalany, azaz Morgan likvidálásában. Azután felülkerekedik rajtuk a logika és az előírt kísérleti rutinnak megfelelően előkészítik az alany likvidálását.
Morgan azonban élni akar és nem válogat az eszközökben, hogy elérje a célját.
Bármennyire is hangulatos volt a film eleje, bármennyire érdekesek a karakterek, a helyszínek és a dramaturgia, egy ponttól már a tiszta akció-horrorba sétálunk bele, mert a felütés után hamar kiderül, hogy ez a film egy szimpla Frankenstein horror, csak pepitában.
Anya Taylor-Joy tökéletes választás a humanoid teremtmény szerepére.
Itt nem robotok őrölnek meg a teszt alatt egy villámtól és mészárolják le a technikusokkal együtt egy áruház személyzetét, mint az "Áruházi robotokban". Nem egy mutáns lány-rágcsáló keverék gondolja azt, hogy ideje a saját útját járnia, mint a Hibrid-ben. Nem egy cyborg kel öntudatra, hogy mestere ellen fordulva a szabadságot válassza, mint az "Ex Machina"-ban. És nem is egy - bár erősen emlékeztet rá - Dean R. Koontz megfilmesítésben vagyunk, amelyben egy gyönyörű kutyát követ egy gyilkos szörnyeteg, míg azt egy még veszélyesebb ügynök követ, hogy amit a szörny esetleg életben hagyott, azt az ügynök takarítsa el. Vagy várjunk csak?
De!
Tiszta olyan, mintha a forgatókönyvíró, Seth W. Owen elolvasta volna Koontz "Leselkedők" című horror-regényét és átdolgozta volna, kissé prequel formában. Kicserélte a szörnyet és a férfit nőre és lányra, hogy szexisebb, titokzatosabb legyen a végeredmény. Annyira szembeötlő az alaptörténetek hasonlósága, hogy ha ebből nem lesz plágiumper, annak annyi az oka, hogy Koontz nem látta a filmet vagy már nincs energiája fellépni a film ellen.
Mondjuk sok hasonlóság feltűnt az idei zombi kalandfilmmel kapcsolatban is, a "Kiéhezettekkel".
A film jól indul, érdekes, minimálisan logikátlan csupán. (Pl. Morgan az adottságaival miért nem jött rá, amire Lee, és szökött meg korábban az őrzött terméből?)
A színészek jók a bőrükben, bár Jennifer Jason Leigh kiválasztása erre az apró és amúgy felesleges szerepre - mert karakterét simán játszhatta volna bárki, aki utána Morgan közelében marad. Elpocsékolták a tehetségét, de legalább van egy film a filmográfiában pluszban. Toby Jones-t kedvelem, mert egyáltalán nem a tipikus Hollywood-i színész kategória, de kezd unalmas lenni, hogy apró termete és troll arca ellenére egyre többször alakít őrült tudósokat, befolyásos embereket. Kezd beleragadni a szerepkőrbe, pedig olyan karakterekre lennék tőle kíváncsi, mint "A köd" boltvezetője. Michelle Yeoh szintén a neve miatt került a filmbe, mert tehetségét egyáltalán nem aknázza ki az az 5 perc, amiben szerepel.
A film leginkább Kate Mara-nak reklám, hogy tessék, a korábban törékeny csaj simán lehetne akciósztár is. És tényleg egészen jó, de ehhez az kellett, hogy a másik főszereplő, Taylor-Joy remekeljen. Taylor-Joy pedig remekel. Sminkje és arcjátéka néha olyan jól hozza a túlvilágit, az idegent, hogy frankón azt figyeltem, nem e CGI-jal oldották meg a színésznő fejét és arcát. Taylor-Joy előző filmjében sem volt egyszerű helyzetben, mert akkor meg az egész Amerikába települt, vallási bigottságba menekült családját áldozta fel az ördögi erőknek, mint boszorkány ("The VVitch"), itt meg egy humanoid lényt alakít, aki nem hagyja, hogy beskatulyázzák a konvenciókba és ráerőlteti akaratát a környezetére. Félelmetesen jó színésznő, még ilyen fiatalon is és alig néhány jelenetben tűnik csak fel, hogy egy törékeny, fiatal lányt látunk. (Főleg csak akkor, amikor épp az a dramaturgiai szükség, hogy eljátssza a törékenyt, sebezhetőt.)
Kate Mara főszerepben.
Ami hibának felróható, az a kiszámíthatósága a történetnek.
A hangulat, zene, képek, mind rendben. Ebben biztos benne volt Ridley Scott keze, aki producerként bábáskodott a film felett.
