A sötétség - The Darkness (2016)

A sötétség - The Darkness (2016)

Rendezte: Greg McLean

A film Mafab adatlapja: The Darkness (2016)

Megtekintés: Ne tévesszen meg a sunyin semmitmondó és mostanra többször felhasznált filmcím: "A sötétség" még annak ellenére is egy remek mozi, hogy valójában semmi extra nincs benne.

Nem vagyok képben McLean munkásságát illetően. A Wolf Creek-ről annak idején jókat hallottam. Talán épp a Fangoria magazin, megszűnése előtt mesélt róla, hogy érkezik és érdemes megnézni. Nem láttam. Nem néztem meg, pedig ott volt, kézközelben, de arra gondoltam, a trailer és egyéb cikkek alapján, hogy ez is csak a szokásos világvégi horror, kevés szereplővel, mindentől távol, alibi díszletek között, ahol azután kinyírnak néhány fiatalt. Annak ellenére, hogy imádom a műfajt, volt külső vinyóm, amiről lefolyt a horrormozi, úgy tele volt - aztán megadta magát egy esős délutánon, némi kotyogással jelezve, hogy baszhatom ki a cuccot - ezt a darabot mégis kikerültem, rendszeresen. Valahogy nem fogott meg. Talán, mert hiányzott a szükséges plusz belőle, ami a legtöbb esetben egy számomra ismert arc lehet.

McLean azóta csinált még pár filmet és ezt véletlenül választottam ki a több tucat, megtekintésre váró film közül, de ha már megjelent benne Kevin Bacon, akinek neve még egy hülye Internetes kereső-játékhoz is poénná lényegült, ugyanakkor, annak ellenére, hogy interjúkban Bacon kerüli a témát, nem tagadhatja le, hogy a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb - javíts ám ki, ha tévednék - horrorfilmes brand-jében asszisztált, mielőtt az lett volna, aki ma, ez a film pedig a "Péntek 13."! Bacon sosem szakadt el a horror műfajától, már csak ezért sem értem, mi a baja Jason Voorhees kalandjainak kultikus első epizódjával. (Tremors, Hetedik érzék, Árnyék nélkül)

Szóval, miután az első percekben kiderült, hogy egyik főszereplőnk Kevin Bacon, onnantól érdekelt a mozi. Biztosan csípem az arcot, mert a pár éve kijött Ethan Hawke horrort, a "Sinister"-t a mai napig nem néztem meg, pedig, azt hinném, Ethan Hawke-ot is kedvelem. (Ezek szerin, ennyire mégsem.)
Arra akarom felhívni a figyelmet, hogy jó hollywood-i szokás szerint, a zs kategóriás horror áradatból úgy próbálnak meg a készítők kiemelni néha-néha egy-egy filmet, hogy főszereplőnek, vagy csaliként, fontos karakternek megnyernek egy lehetőleg élő filmlegendát, akinek vagy van csillaga a Walk of Fame-en, vagy évente legalább egy mozifilmben feltűnik az arca, és karrierjének hosszúsága miatt szinte személyes jóbarátként tekintünk rá. Nincs kedvem felsorolást írni ezekről a horrorfilmekről, mert te is pontosan tudod, melyek azok: amiben ismert színészt látsz.
Mert hiába nyert öt Oscar-t "A bárányok hallgatnak", amikor a horror és pszicho illetve egyéb thrillerek ma is mostoha gyermekei a mozinak, mint művészetnek.

Soha ne szedegess fel barlangból faragott köveket.Ha más sem tette korábban, te se legyél kivétel!

Ráadásul, még csak nem is indult úgy a film, hogy olyan nagyon meg akarjon nyerni magának. Semmi hatásos főcím, semmi érdekes vágástechnika. Szinte tévéfilmes az indulás, egyedül a színek viszonylag harsányak, a sok homok és szikla ellenére.
Két család kirándul a Grand Kanyonban és egyikük gyereke véletlenül hazavisz magával valami élősködőt. Az élősködő történetesen öt darab indián kegytárgy, hétköznapibb nevén, fekete kő. Mind az öt kő egy-egy totemállat alakjának a nevét viseli magán, amelynek alakját a korábban itt élt indián törzs tagjai szerint egy pusztító démon fel szokta venni, ha emberek között jár.
Hogyan lehet élősködő egy marék kavics?
Úgy, hogy aki elveszi őket a szent helyről - csodálkozom, hogy véletlenül pont főszereplőnk enyhén autista fiának sikerül ezt megtennie, úgy, hogy semmiféle felirat vagy akadály nincs, amely ezeket a veszélyes tárgyakat az egyszeri turistától elválassza - annak rövid időn belül felelnie kell érte és alá kell szállnia a pokolba, amiért szabadjára engedte a démonokat.
Tehát, érted, mi a bajom?
Hogy az az öt kő csak ott pihent egy homokos szentelt-homok-tartóban, egymás mellett és mintha korábban más hülye amcsi család nem járt volna arra, főszereplőnk fia rájuk akad.
Az igazsághoz két dolog hozzátartozik: Egyik, hogy eredetileg nem direkt, de a fiú, beszakítja a talajt és beleesik egy barlangrendszerbe, és bóklászás közben fut bele a vallási ereklyéket rejtő sziklaterembe, de mielőtt védenéd, hogy na "Ezért nem talált rá senki korábban!", a kis srác teljes természetességgel sétál ki a barlangrendszerből, sérülés nélkül, még azelőtt, hogy a szülei aggódni kezdjenek miatta. Ergo, bárhol volt a kölyök, azt már másnak is látnia kellett és akkor viszont a köveket már sokkal korábban elvehette volna bárki a pogány oltárról.
De ez az apró logikátlanság legyen az én bajom, mert...

Szerencsére ez a család nem olyan töketlen és diszfunkcionális, mint sok más filmben. Vannak gondok, de végül együtt oldják meg.

...mindezek ellenére és annak dacára, hogy a film nyolcvan perce csupa klisét és ismert szitut csapkod az asztalra - még csak fölösleges karakterhalálokat sem tartogat számunka, hogy gore és vér iránti olthatatlan szomjunkat kielégítse - én végig élveztem és szórakoztam a filmen.
Köszönhető a már szénné ajnározott Bacon-nek, aki ugyan öregszik, de egyre jobb színész. Köszönhető Radha Mitchell-nek, akit alig látok filmben, pedig a Pitch Black óta megérdemelné, hogy magasabb ligában játszhasson. (Játszik is, csak nem feltétlenül látom azokat a mozikat.) Mitchell az anyuka és negyvenhárom évesen is kiváló formában van, amiről egy kellemes medencés fürdőzéses jelenetben meg is csodálhatunk.
Köszönhető még, hogy a filmben feltűnik egy olyan tinilány karakter, Lucy Fry prezentálásában - kezdik felkapkodni, megérdemelten - akit legszívesebben ütnék, de azután meg mégis megkedveltem, ami legalább, ha nem is ásunk a figura lelkébe teljes mélységig, azért érdekes darabja a forgatókönyvnek.
Egyetlen elhibázott lépése a mesének talán az enyhén autista Michael (David Mazouz) figurája, bár, annak eldöntését, hogyan viselkedik egy autista, nem én fogom kivesézni, ezért elfogadom, amit a srác mutat.

Sejted már, miről szól a film?
A fiú hazaviszi az elátkozott kabalákat, elkezdődik a szellemjárás, sűrűsödik a veszély, lehet izgulni, hogy itt emberhalál lesz, megjelennek a szellemirtók is - Alma Martinez és Ilza Rosario kettőse megérdemelne egy spin-offot végül ... lesz, ami lesz.
Az egész film hajaz a már Remake-t Poltergeist mozira.
Csak ott nagyobb volt a hype.
Ez meg beúszott a farvízen.

A kínai kísértetfilmek után nem feltétlenül eszünk meg minden ijesztgetést, de azért a fekete kézlenyomatok tudnak meglepetéssel szolgálni.

És kit érdekel, hogy a befejezés is banálisan hepiend központú?

De rég volt már, hogy Paul Reiser és Kevin Bacon egy filmben nyomta: Étkezde. Nem volt rossz őket  újra együtt látni.
Jennifer Morrison-ba még akkor beleszerettem, amikor a Dr. House sorozatban alakította Cameron-t. Bacon-nel neki is van közös múltja: Hetedik érzék. Ott mondjuk Jenny csak egy áldozatot alakított.

70%

Ha megnéznéd:
- The Darkness (2016)

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Rendezte: Norman René

A film Mafab adatlapja: Prelude to A Kiss (1992)

Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.

Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában:
Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t.
Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.

Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.

Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.

Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött!
Ryan testébe pedig egy öregember.
Woody Allen szétcincálta volna a vásznat.
Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.

Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba.
Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???

45%

Ha megnéznéd:
- Előjáték egy csókhoz (1992)

A film zenei agyagából szemezgetve: Prelude to A Kiss (1992) - Soundtracks and You!

Mészárszék Park - Carnage Park (2016)

Mészárszék Park - Carnage Park (2016)

Rendezte: Mickey Keating

A film Mafab adatlapja: Carnage Park (2016)

Megtekintés: Bőven kihagyható darab, inkább csak kifejezetten horror kedvelőknek merem ajánlani.

Miért is rabolnád az idődet olyasmivel, ami középszerű? Ez a film az. Pénz alig volt a forgatásra, ezért kb. 80%-a Amerika egy kietlen, sziklás helyén játszódik, ahol Ashley Bell a színésznő futkározik fel-alá. Néha megjelennek más mellékszereplők, akik a szokásos "péntek 13" szindrómában szenvednek. Ez kb. annyit tesz, hogy dramaturgiai szempontból nem releváns a karakterük, csupán elősegítik a kötelező 8-12 percenkénti body count számláló növekedését. Néha kapunk egy-egy szomorkás, macskavernyákolást is idéző country dalt, a férfi főszereplő sátáni kacaját, rettegést, Bell szemében és ezzel ki is fújt a "Mészárszék Park" című független filmes lufi.

A filmet a már elkoptatott kijelentéssel kezdik, hogy valós történetek képezik az alapját. Ismerve Amerika méreteit, meg, hogy mennyi ott a bank illetve háborús veterán, ez a kijelentés akár meg is állhatja a helyét. Viszont ettől még nem lesz sokkal érdekesebb a forgatókönyv. A karakterek elnagyoltak, a legtöbb nem is kap elég időt, hogy megismerhessük. Az időben való ugrálás sincs rendesen kiaknázva, inkább csak arra hivatott, hogy mégse legyen már olyan lineáris az egész, mert az uncsi.

A főcím indítása jópofa lehetne azzal, hogy a feliratok a kísérőzene ütemére változnak meg, ám az rögtön szembetűnő, hogy így van, akinek a nevét elolvasni sincs időnk a ritmus gyors tempója miatt. Csodálkozom, hogy a résztvevők nem tiltakoztak a megoldás ellen, hiszen van színész, akinek a neve ki sem olvasható rendesen a main title alatt.

Egy autóval két bandita menekül. Skorpió Joe (James Landry Hébert) vezetve üvölt, hátul Lenny (Michael Villar) a kövér csávó meg haldokolva üvölt. (Mondjuk az később sem világos számomra, hogy Lenny-t ki is lőtte mellbe, miközben elmenekültek és akkor miért nem zajlott le az egész balhé a lövöldözés színhelyén, hogyan tudtak autóba pattanni...) Később kapunk a Tarantino stílusára emlékeztető visszapillantást, de sokkal okosabbak ettől sem leszünk. (Miért jut rögtön Tarantino eszembe, ha a cselekményt időugrások törik meg? Biztosan nem ő volt az első rendező, aki a töredezett gerincű dramaturgiával szórakoztatta a nézőt.
A lényeg, hogy Lenny kiszenved és Joe, mivel egyedül nem érzi magát jól a kamera előtt, kiszedi a csomagtartóba rejtett - vajon a nőt akkor rakták be oda, amikor Lenny-t meglőtték? - Vivian-t (Ashley Bell), hogy segítsen kirángatni a holttestet a kocsi hátuljából, mert az olyan logikusnak tűnik, most, hogy lerázták a rendőrt is és senki se tudja, épp hol parkolnak. Vivian egy töredék másodpercig tűnik gyámoltalannak, majd televeri egy jobb-horoggal Joe arcát, hogy menekülőre fogja, miközben azt sem tudja, egyáltalán merre van arccal, mivel lementek a térképről. A térkép ezen szegletének teljhatalmú ura pedig Wyatt Moss (Pat Healy), a megkattant háborús veterán, aki szórakozásból öli a területére tévedőket és ha esetleg nem lenne betévedő, akkor ilyen-olyan trükkökkel igyekszik beterelni őket magához, hogy azután a Trespass törvényre hivatkozva szarrá lőhesse az embert.
Milyen szerencse, hogy Joe-ról kiderül, mellékszereplő, mert Vivian-t sokkal érdekesebb nézni menekülés közben, hiszen egész jók a lábai, csak az arca koravén kicsit. Van is néhány jó pillanata, meg belebotlik túlélőkbe is, akiknek az égadta világon semmi több szerepük nincs, mint, hogy Wyatt lelőhesse őket, ezzel hivatva fokozni a veszély-faktort.
Végül Vivian leleményességének vagy szerencséjének köszönhetően kiiktatja Wyatt-et és annak bátyját is, aki rendőr és kezdi unni testvére hülyeségeit. Pont most jött arra is, hogy talán ideje lenne seggbe rúgni az öcsikét, ha már hamarosan seriff újraválasztás lesz. Igen, Wyatt tesója (Alan Ruck) a helyi baszdmeg, ám ebből sem hoz semmi pluszt ki a forgatókönyv, mondjuk egy csavarral, hogy esetleg segítene elsikálni az ügyet, vagy mit tudom én. Moss seriff hezitál kicsit, hogy végül véletlenül őt is kinyírják.
Aztán egy olcsó lezárást kapunk, pár felirat képében.
Ez így roppant kevés.

A szereplők hozzák a kötelezőt, Ashley Bell-nek van remek pillanata is. Amúgy mindenki B színész, ha lehet ezt a kifejezést egy gyűjtőhalmazként használni. Ashley Bell kedves pofija számomra "A végzet napjából - The Day (2011) volt ismerős. Nem túl ismert név, szakmailag, de azért a Walking Dead webisodos fellépését azt hiszem pótolnom kell. Először azt hittem, ebben a filmben gyenge nőt fogja alakítani, de majdnem olyan erős a figurája, mint a korábban említett poszt-apokaliptikus témájú "A végzet napjában".
Pat Healy sem egy elkoptatott arc számomra, de vele meg a remek fekete-komédiában találkoztam, az "Olcsó játékban - Cheap Thrills (2013), ahol szintén meggyőző volt a játéka.
A seriffet alakító Alan Ruck talán a legismertebb színész a brigádból, hiszen kölyökként ő volt Ferris Bueller legjobb komája a "Meglógtam a Ferrarival" című tinédzser keserédesben és feltűnt többek között a "Twisterben" és a "Féktelenülben" is. Kár, hogy kvalitásai kimerültek a teljesen mellékes karakterek prezentálásában.

Keating képes vizuálisan és dramaturgiailag is olyan filmet készíteni, amely nyomasztani tudja a nézőt. Előző munkája, a "Darling - Darling (2015) pl. ilyen volt. Ebben a filmben is vannak jó pillanatok (Vivian lassítva menekülni kezd, a lemezjátszó mellől.) ám színvonalát tekintve erős közepes, mert vannak kifejezetten idegesítő pillanatai is. (Vivian a barlangi járatban menekül, miközben elmennek a fények.)

A film soundtrack-je azonban egészen kellemes hangulatot kölcsönöz a képekhez. A film stílusában, hangulatában igyekszik megidézni a hetvenes évek hasonló műfajú filmjeit, mint pl. a Texas-i láncfűrészes vagy Craven "Sziklák szeme" című klasszikusa.

50%

Ha megnéznéd:
- Carnage Park (2016)

Suburra - Suburra (2015)

Suburra - Suburra (2015)

Rendezte: Stefano Sollima

A film Mafab adatlapja: Suburra (2015)

Megtekintés: Szerintem ez volt az egyik legjobb film 2015-ben. Pofám leszakad, hogy csak most néztem meg.

A befejezés egyfajta hepiendként felfogható és rendesen érzetem egy mini katarzist. Stefano Sollima nevére sokkal jobban fogok figyelni. Még akkor is remek film a "Suburra", ha néha már-már népmesei elemeket mutat, mint a fő karakterek által levezényelt sikeres bosszú hadjáratok.

Sollima már 2012-ben letett egy olyan bűnfilm drámát az asztalra, aminek megtekintése után szétnyalogattam a tíz ujjamat. Az "A.C.A.B. - Minden zsaru rohadék (2012)" kőkemény zsánerfilm volt és a legjobb francia és amerikai bűnfilmek hagyományait követve mutatta be több szálon, ahogyan néhány rendőr, akik munkájuk folytán a közember gyűlöl (Készenléti zsaruk voltak) de azért nekik is van emberi oldaluk és mindennapi megoldásra váró problémáik. Már azt a mozit is két éves csúszással tekintettem meg, 2014-ben és már azt is jóval magasabb ponttal mertem jutalmazni, mint amit az imdb rásózott. Ez a film pedig még jobban tetszett.
A fényképezés és a vágás pazar és gyönyörű, pedig nem állíthatom, hogy kísérletező jellegű lenne, vagy hatásvadász. Egyszerűen csak mindig jó helyen van a kamera és a megfelelő szögből mutatja, amit látnom kell, hol a háttérre fókuszálva, hol a színészek arcjátékára. A színvilág hangulatos, érzelmes. A színészi játék tökéletes. A film zenéje (Pasquale Catalano) meg simán szintén 2015 Top10-es darab, a borongós hangulatú, főleg szintetizátort használó halk klimpírozással és Anthony Gonzalez M83 elnevezésű, 2001-ben alakult szinti-pop és egyéb stílusjegyek felvonultató formációjával megtámogatva.
A színészek méltatásába nem mennék bele mélyen, mivel az olasz kortárs színészekkel és neveikkel eléggé hadilábon állok, viszont a megkenhető politikus Malgradi szerepében remekelő Pierfrancesco Favino fizimiskája az A.C.A.B. vásznát is erősítette.
Ha van mozi, amihez hasonlíthat a "Suburra", akkor az pl. Michael Mann "Szemtől szembe - Heat (1995)" című akció-drámája vagy Gérard Depardieu számomra utolsó értékelhető mozija - nem láttam persze mindent azóta - a "36 - 36 (2004)"

Míg a 2012 dráma a rendőrök életébe engedett egyoldalú bepillantást és azért voltak benne szimpatikusabb karakterek is, a "Suburra" fontosabb szereplői a politikai hadszíntérből és a bűnözői társadalomból kerülnek ki, és keresve sem lehet közöttük pozitív figurát találni, csak talán kevésbé antipatikusat. A forgatókönyv pedig, talán egyetlen hibájaként, kissé idealizálja ezt a néhány karaktert és a többiek fölé emeli, ami egy ilyen filmnél nem hagy keserű szájízt bennünk, de azért azt pontosan tudjuk, hogy a valóságban nem ez történne és pont ezért említettem a "népmesei" elemeket.

A történet nagy vonalakban:
A közepesen befolyásos politikus félrelép egy hotelben és közben sikeresen asszisztál egy fiatalkorú kurva túladagolásához. Ostoba módon a másik kurvára bízza a holttest éltüntetését, ami elindít egy dominó sort. A lányt eltüntető kisstílű strici azonnal zsarolni kezd. A politikus megbíz valakit a zaklatás leállításával. A zaklatót rövid úton megölik, de persze az egyik legbefolyásosabb bűnszervezet kis kedvencéről és családtagjáról van szó. A cigány maffiózó fejeket akar látni és mire észbe kapunk, mindenki veszélyben van, mindenkit megakarnak ölni. A film, ha figyelünk, nem bonyolúlt, végig követhető. Bizonyos tekintetben - értem a politikai szálat - reflektál akár ránk is: Rég láttam ennyire irritáló politikai figurát, mint Malgradi, aki csak egy nővel szemben tud kemény lenni, egyébként egy beszari féreg, aki ott halmozza az élvezetet, ahol senki nem látja és szinte mindenét alárendeli a hatalmának megerősítésére, megtartására.
A kemény bűnözőknek mind van gyengéje, ami nem biztos, hogy jó ómen, legyen az ilyen vagy olyan házi kedvenc, mert amit megtanultunk a filmből, hogy bizony ezek a kedvencek visszamarnak, ha van esélyük rá.
Szereplőink sorsa mind azért teljesedik be sötét módon, mert elvakítja őket önön hatalmuk és azt gondolják, felette állnak akár istennek is. Aztán kilépsz egy sötét folyosóra és valaki pisztollyal vár rád a homályba burkolózva.
Egyedül a vallási szál kibontása volt számomra felesleges és hiányos, ám jobb is így, mert a játékidő így még épp belefért a kibírható alig több, mint két órába. (Egyébként sem vagyok vallásos.)

Csak kívánni tudom, hogy a mi politikai elitünket hasonló módon öntsék majd ki az ablakon, mint ahogyan a film végén a szakadó eső mossa tisztára a város, elmosva mindazt a mocskot, amit korábban lassan kinevelt az éjszakába.
A gyenge emberek pedig erőt vesznek magukon és pontot tesznek a végére.

90%

Ha megnéznéd:
- Suburra (2015)

Kosok - Hrútar - Rams (2015)

Kosok - Hrútar - Rams (2015)

Rendezte: Grímur Hákonarson

A film Mafab adatlapja: Hrútar - Rams (2015)

Megtekintés: Nagyon nem könnyű filmdráma az eltéphetetlen családi kötelékektől.

De talán pont a lényeget tekintve egy kicsit kevés az információnk, hogy jobban értékeljük a másfél órás skandináv mozit. Európában végig jelölték egy halom fesztiválon és ezek felénél még díjat is hozott ez a szikár alkotás.

A film egyenletesen halad a végkifejlet felé, közben hézagosan megismerjük két testvér történetét, akik negyven éve nem szóltak egymáshoz, de összeköti őket a juhok szeretete és az "ősi" föld. Gummi (Sigurður Sigurjónsson) a fiatalabb juhtenyésztő, féltékeny bátyja, Kiddi (Theodór Júlíusson) tenyésztési sikerére, amelynek csúcspontja az év végi kos-megmérettetés. Kiddi atomnyi különbséggel elviszi az első hely fődíját, amit elsőre Gummi meg sem bír emészteni. Hogy megnyugtassa önmagát, titokban leellenőrzi Kiddi kosát, hiszen annak megadott izomrost jellemzői miatt esett el a szerinte megérdemelt első helyezéstől. Az éj leple alatt elvégzett hevenyészett vizsgálat egy sokkal fontosabb információ megszerzésével zárul: Gummi úgy véli, hogy Kiddi nyertes kosát kezdődő Surlókór támadhatta meg.

Sajnos az ezen a környéken ritkának számító idegrendszeri betegség kitörésének gyanúja ha beigazolódik, akkor nagyjából a völgy egész juhtenyésztő társadalmára mér majd halálos csapást, szó szerint; a betegséggel diagnosztizált állatok mivel gyógyíthatatlanok, valamennyit le kell ölni.

Gummi hirtelen ötlettől, mielőtt az eredmények nyilvánosságra kerülnének, kedvenc állatait - második helyezett kosát és néhány alkalmas nőstényt - elrejt a házának pincéjében, mert tudja, hogy betegséggyanú esetén az illetékes Állategészségügyi hatalom kérlelhetetlenül elpusztítja az állatállományt. Gummi néhány állata így megússza, azonban Kiddi juhait elpusztítják és ha eddig nem volt elég okuk a haragra az elmúlt negyven évben, ezzel most újat generáltak maguknak. Kiddi napjai az italozással telik, Gummi pedig retteg, hogy az érkező felügyelő előtt titokban tudja e tartani, hogy néhány példányt kimentett az offenzíva előtt.
A baj megtörténik, a hatóság tudomást szerez az utolsó Bodvarsson juhok létezéséről és Gummi onnan kap segítséget az állatok megmentésére, ahonnan a legkevésbé remélné: a bátyja lenyelve sértettségét és haragját igyekszik az öccse segítségére lenni abban, hogy az alig maroknyi állatot kimenekítsék a kényszervágás árnyéka elől, fel a hegyekbe, ahol a hatóság talán a tél megérkezése miatt nem fog energiát fektetni, hogy megkaparintsa a példányokat.

A "Kosok" valójában nem az állatokról szól, sőt, a cím megtévesztő. A kosok a két Bodvarsson testvér, akik egy farmhoz kötve öregedtek meg, de egyikük sem tudott továbblépni. Két megcsontosodott paraszt, akiknek a szarva az önön csökönyösségük. Ezzel néha egymásnak feszülnek és rendre az idősebb kerekedik felül. Vagy, valójában mégsem?
Végül együttes erővel próbálják feldolgozni a problémát és megoldást találni, ami talán nem megfelelő, de két, ilyen csökönyös öregembernek az adott helyzetben éppen kielégítő.

Amit keveselltem, hogy a történet nem magyarázza túl, hogy mi miatt ellenségeskedik a két férfiú, talán azért, hogy a néző egyik oldalhoz se tudjon húzni azzal, hogy erkölcsileg valamelyik fivér mellé áll. Még így is kezdetben az idősebb, Kiddi húzza a rövidebbet, mert a dramaturgia a fiatalabb karakternek kedvez. A film végén is kicsit elnagyoltnak tűnik az ok, amiért végül Kiddi Gummi mellé áll, így el kell fogadnom, hogy két férfi között a megbékélés így történik meg.

A kezdő képsorok megteremtik a hangulatot.

A "Kosok" remek film, azonban kimértsége miatt nem ajánlható mindenkinek. A skandináv filmek kedvelőinek azonban merem ajánlani, már csak azért is, mert stílusban távol áll tőlünk is és a hollywoodi tucatfilmektől. Aki meg szereti a havas tájakat, annak tetszeni fog, a vidéki élet eszköztelensége.
A film körüli hype - amivel itt-ott találkoztam a neten a bemutató környékén - szerintem kissé túl van tolva. Izland ezt nevezte be a 88. Oscar gálára, de végül a film nem került be.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Kosok (2015)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Rendezte: Billy O'Brien

A film Mafab adatlapja: I am Not a Serial Killer (2016)

Megtekintés: Évente egy tucat érdekes horrorfilm jön ki a több százzal. Ez benne van a tucatban.

Mert egyszerűen horrorfilmből túltengés van. Keverednek mindenféle műfajjal, de a lényeg, hogy a legtöbb totál ötlettelen gyilkolós mozi és egyediséget képtelen felmutatni. Ez a darab viszont, enyhe döcögés és egy sor logikátlan lépés ellenére egészen érdekes kis mozi. Csak ajánlani tudom.

Christopher Lloyd, hiába készített több, mint kétszáz filmes munkát, ha fizimiskája és karizmája után gyakorlatilag egész színészi filmográfiáját egyetlen szerepben lehet összesűríteni. Ez pedig a "Vissza a jövőbe" sorozat dokija, aki feltalálja az időgépet és szeleburdisága, meg rosszul megválasztott megbízók miatt belesodor egy amerikai tinit egy veszedelmes következményekkel járó időutazásba. Lloyd maga Doktor Emmet L. Brown. Azért voltak más fontos szerepei is, csak valahogy azok megfakultak ez mellett, ami persze nem nagy csoda. Ennek ellenére, ha véletlenül olyan filmbe kezdek bele, amelynek stáblistáján feltűnik a mostanra már idős színész neve, kicsit jobban figyelek a filmre. Azért ne feledjük, hogy első filmes fellépése "A száll a kakukk fészkére" volt és ez meg is pecsételte Lloyd filmes karrierjét, annyiban, hogy talán pont ez miatt is többnyire nem "e világi" figurákat kellett megjelenítenie a filmvásznon. Különleges személyeket, elvont, bolond figurákat. A "Taxi" sorozatban is egy nem épp százas sofőr alakított és ha már családi mozik, akkor volt ő már rajzfilmfigura (Roger nyúl a pácban), földönkívüli (Kedvenc marslakóm, Star Trek) vagy épp karikatúra szerű betörő (Dennis, a komisz, Bizánci tűz)

Jelen esetben az is segített, hogy a "Nem vagyok sorozatgyilkos" nem az a kommersz fajta. A zene egyértelműen néhol a nyolcvanas évek szintetizátor zenéjét idézi fel, a történetvezetés és maga a cselekmény is elég lassan épül fel, nem kapkodják el. Nincsenek nagy fordulatok, túl sok öncélú gore. A főszereplő egy enervált kamasz, nem valami kis bombázó tündibündi, akiért eleve izgulsz, hogy lehetőleg a mellét előbb lásd, mint a kifordult beleit. Itt meg egy olyan fiatal srác viszi a történetet, akivel még egy sörre sem ülnél le, mert annyira semmilyen.
Aztán kiderül, hogy John (Max Records) annak ellenére, hogy egyértelműen nem teljesen százas agyilag - hiszen aki ilyen fiatalon anyjának örömmel segít holttestek balzsamozásában, nem is lehet normális - azért amikor arról van szó, helyén van a szíve, ha az esze kissé cserben is hagyja. A film legnehezebb része egyértelműen az, amikor John döntéseket hoz és a tettek mezejére lép. Gyakorlatilag egyetlen jó húzása van - megnyomja a riasztót - de a továbbiakban nem nagyon tud lépést tartani az értelemmel, valahogy mégis megoldja a szitut a végére és le a kalappal az írók - Dan Wells, Christopher Hyde és a rendező előtt - mert a befejezés számomra kiszámíthatatlan volt és éppen ezért, ha nem is nagy durranás, de azért egészen korrektül lezárta a mesét.

Mert ez egy felnőtteknek szóló mese az örök szerelemről és a megadásról.

John Wayne - beszédes név - Cleaver (Records) unatkozó tini, akinek érzéseit egy pszichológus segít megmagyarázni. Anyjával és annak barátnőjével van a legtöbbet, nővérét ritkán látja, de annak ellenére, hogy csupa nő veszi körül, nem képes valódi érzelmekre. Valami pusztító harag bújik meg benne és maga sem érti, merre menne, ha kiengedné. Miközben éli unalmas kis életét, a városkában, amelyben felnőtt és sejtése szerint ki sem fog soha mozdulni belőle, gyilkosságsorozat tartja rettegésben a lakosságot. John, amolyan magányos nyomozóként figyelni kezdi a környéket, a lakosokat, hátha sikerül megtalálnia a gyilkost, mert annak ellenére, hogy őt magát is kísértik démonok, úgy véli, ha egy igazival leszámol, talán a saját élete és érzései is kissé tisztábban fognak kirajzolódni a fejében.
Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyilkosságokat valaki olyan követi el, akit gyerekkora óta ismer, azaz, jobban belegondolva, ezek szerint sosem ismert igazán.

A film első fele megterheli az átlagnéző türelmét, mert viszonylag sokáig nem tudni, merre halad a mesénk és miután kezd derengeni, mivel állunk szembe, akkor se számítsunk gyors vágású menekülős, vagdalkozós mozira. A "Nem vagyok sorozatgyilkos" az emberi szeretet és a psziché mélyén tanyázó érzésekkel zsonglőrködik és a végére nem leszünk meggyőzve, hogy aki elvileg rossz, az tényleg gonosz e vagy csak a körülmények tették azzá.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy kicsit több Christopher Lloyd-ot is elbírt volna.
A zene kifejezetten hangulatos, a vágás oké. Az kicsit zavaró volt, hogy egy olyan változatot találtam, amelyiken csúszott a hang, de ennek ellenére érdekelt minket a film és csöndben néztük végig, ami szomszédomnál már nagy szó.

Több ilyen filmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Nem vagyok sorozatgyilkos (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...

Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.

A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?

Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)